PENNA HISTORIAE

CSEREI MIHÁLY HISTÓRIÁJA

A Históriát olvasva minduntalan huszadik századi párhuzamok zavarták figyelmemet. Mai események, jelenségek kínálgatták magukat hasonlítgatásra. A tizenhetedik század második fele és a tizennyolcadik eleje ugyanúgy mélypontja a magyar vagy az erdélyi történelemnek, mint a huszadik század egésze, el napjainkig.

Bethlen Gábor Tündérkertje, két birodalom szorításában is, a gazdasági fellendülés, az építkezések és a kultúra gyarapodása szempontjából is, maga volt a jól kézben tartott és jó kézben tartott rend. Európa volt akkor is a minta, és nemcsak vágyban, óhajban, de emberanyag biztosításában, gazdasági, kulturális intézmények terveiben és létesítésében is. Így vált ez a kicsi ország közel négy évtizedre európai politikai tényezővé. Öreg Rákóczi György még őrizte, fejlesztette a meglevőt, de fia, II. Rákóczi György már prédálni kezdte, s a következő négy-öt évtized véglegesen tönkretette. Ha Bethlen Gábor uralkodásának tizenhat éve alatt idegen hadsereg nem tette lábát Erdély földjére, 1657 után, nemcsak 1690-ig, a botcsinálta fejedelem, Apafi haláláig, de a Rákóczi szabadságharc végéig, Erdély a hadak útja lett. Török és tatár, magyar és német, labanc és kuruc hadak, szabadcsapatok dúlták, prédálták, perzselték, irtották földjét és népét. Az ország törvényeit nem tartották be, kezdve a fejedelemmel, aki esküjét érdekei szerint szegte meg, vagy szegették meg vele rossz tanácsadói. „Adók magunkat egészen a magunk között való becstelen villongásra, egymás veszedelmének éjjel-nappal való utálatos praktikálására” – kesereg Bethlen Miklós az Imádságos könyvében. Az országol jelentő három nemzet, a nemesi rend, mert ők voltak „az ország”, szabadsága sem érvényesülhetett már az amőbaként szaporodó, osztódó, újra egyesülő ligák rabló, harácsoló tevékenysége miatt. Ahány liga, annyi koholt, koncepciós per, amely nemcsak fő-, de vagyonvesztéssel is járt, és mindenik a „haza” érdekében. Pedig „soha az előtt, akármi vétkeért a székely nemesember el nem vesztette, hanem csak a fejét”, írja Cserei a Béldi Pál megnótáztatásáról és birtokai szétosztásáról. És hány nótáztatás történt „ország érdekében” csak azért, hogy a perbe fogottak birtokait megkaparinthassák a ligák tagjai. Mindez egy olyan időszakban, amikor kellett volna egy erős ember vagy egy egységes, összetartó gondolat, amely megtartsa és átmentse Bethlen Gábor örökségét, hogy a törökök ereje hanyatlása idején és kiszorításuk után egységben és erőben álljon az ország. Ehelyett az ország vezetői balkáni állapotokat teremtettek Erdélyben. „Teleki Mihály penig, midőn már a nagy, erdélyi igaz urakot eltette volna láb alol, oly kegyetlen tyranussággal kezde az erdélyi directióhoz, hogy miolta Erdélyt ember lakja, soha sem a vajdák, sem a fejedelmek közül senki úgy Erdélyt meg nem hódoltatta, senkitől Erdélyben úgy az emberek nem féltenek, mint Telekitől... ha kinek mi dolga volt a fejedelem előtt, hiában supplikált, ha elsőben Telekinek meg nem kente a tenyerét” – foglalja össze tömören Cserei. Farkastörvények uralkodtak az országban. Nemcsak Apafi, hanem a kuruc szabadságharc idején is a félelem, a rettegés, a bizonytalanság volt az úr az emberek fölött. Maga Teleki, amikor a felesége kifogásolta, hogy túl sok ajándékot, „kenőpénzt” fogad el, így válaszolt; „Hó feleség, csak hadd hozzák, szintén úgy hordod te ezeket az én holtom után másuvá s mit vinnél akkor, ha most nem hordanának.” A végén még a fejedelem is félt tőle.

A félelem működtette ezeket az állapotokat. Nem egy korabeli emlékiratból, naplóból ezt olvashatjuk ki. Kornis Gáspár, aki a tanácsban ugyan keményen rendreutasítja Telekit, emlékirataiban utódainak meghagyja, hogy még a fejedelem rossz bánásmódját is „békességes tűréssel s Isten előtt nagy meghunyászkodással azt is szenvedjék el... mert ha példákkal mérés zelnék élni, igen közel való példát tudnék előhozni... melynek ma is sokan vallják kárát... nem is lévén bátorságos in particularia leszállni”. Bethlen Miklós a tanácsba éles, vashegyű bottal járt, s amint Önéletírásában olvashatjuk „soha bátorságos nem voltam; fejedelem komisszióját hozták, rettegve olvastam; udvarba vagy gyűlésbe mentem, nem tudtam, megyek-é valaha haza; örökké a tömlöc s vas volt fejemben”. Cserei is, Haller Gábor fővételéről szólva: „mondják, hogy Apafi kérte volna”, és így folytatja: „Én, mint bizonytalan dolgot abbahagyom; minden ember tanuljon és ne kösse a maga fejét olyan dologba, mert olyankor maga láttatik az olyan ember törvényt tenni magára.” Wesselényi István, pedig ő a gubernátor veje, a nótáztatások kivizsgálásának részese, néha előkészítője, mégis állandó félelemben él Szebenben. Ő csak tudja, hogy a megfigyelőket is figyelik, hogy a besúgás kötelező: „valamely embernek tudtára vagyon, hogy valamely rebellisnek valami jova volna valakinél és meg nem mondja, hasonló rebellisnek tartatik.” (1794. június 3.) Rabutin a Bethlen Miklós perében, írásban kéri a tanácsuraktól voksukat, holott ez „ország” törvénye ellen van, és ötször-hatszor átíratja velük, míg az szája íze szerinti nem lesz. És az urak átírják. Wesselényi talán ezért is fejezi be minden per hírül adását, leírását ugyanazzal a sztereotip mondattal. „Isten óvjon bennünket hasonló szomorú rabságtól.” „Isten oltalmazzon hasonló casustól.”

Ilyen közállapotok kezdődtek, alakultak már tíz éve Erdélyben, amikor Cserei Mihály 1667-ben megszületett Csíkrákoson. Apja Cserei János, Apafi főasztalnoka, majd fogarasi főkapitány, nagyon szigorú nevelésben részesítette; „kemény disciplinában tartott, melyhez hasonlót soha nem hallottam.” Az asztalnál egy jobbágyfiú inasként állt háta mögött, s ha valami nem tetszett az apjának a viselkedésében, az intett az inasnak, aki nyakon ütötte. Vendégek előtt is. Aludni két agár között aludt egy medvebőrön, az apja szobájában. „Olyan nagy szemérem s félelem nevelkedett vala bennem, hogy azután felnevelkedvén is néhány esztendővel, alig tudtam erőszakkal is excutiálni magamból.” Ezért nem javallja „egy atyának is, hogy oly szoros félelemben tartsa fiát, hanem... az isteni félelemmel együtt a férfiúi bátorságot... ha úgy akarja, hogy conversativus ember legyen nagy korában belőle”. Az is igaz, hogy apaként maga is úgy kezdette nevelni a fiát, „hogy mikor csak reánéztem is kedvetlenül, úgy félt, hogy magától lefeküdt a földre s megcsókolta a lábamat, akin csodálkoztak vala, kik látták”. Hihetetlen, de hasonló dolgokról másnál is olvashatunk.

A belenevelt félelmet nem is tudta végképp executiálni, kitörülni életében, mert magánhistóriája bővelkedett embert próbáló, félelmet, óvatosságot ébren tartó eseményekben. Jól emlékszik Bethlen Miklós és Béldi Pál fogarasi rabságára, akiket több mint egy évig tartottak ártatlanul várbörtönben, s csak nagyon szigorú reverzálissal engedtek szabadon. Béldi Pálért Cserei János is jótállt hatszáz forintokkal, amelyet később be is hajtottak rajta. Nemsokára azonban Csereinek is nehéz megpróbáltatásokat kell elszenvednie apja elítélése idején. Cserei János, „midőn látná a felfordult állapotokat, tanácsosnak tartá magát az udvartól elvonni.” Kitűnő hátaslovat „ajándékozott” Naláczi Istvánnak, hogy a kapitányságból „kiszerezze”. Nem sokat ülhetett azonban Szárazaj tán, ahová visszavonult, mert Béldi-pártiságáért befogják, és maga is közel nyolc esztendőt raboskodott Fogarason, Fehérváron és Görgényben. Ezalatt Cserei Mihály az udvarhelyi református schola kitűnő tanulója, akinek szorgalmát, tudását példaként emlegetik tudós tanítói. A tanulás mellett azonban egy másik, súlyosabb iskolát kellett abszolválnia a serdülő gyermeknek. Közel nyolc esztendőn átjárja anyjával apja kiszabadításának kálváriáját „gyűlésekből gyűlésbe, nagy fáradcsággal, télben, nyárban, esőben, hidegben, sárban. Csak kisded lévén, olyan messzünnen gyalog úgy jártam, urakot supplicáltam, de mind hasztalan volt. A fejedelem előtt is Fejérváratt, mikor a templomból kijött, térdre estem, úgy adtam át a supplicátiót, mégsem lőn semmi haszna.” Még Telekit is megkenik feles ajándékokkal, haszon nélkül. Végül szigorú feltételek mellett, majdnem teljes vagyona árán engedik szabadon apját hét év és nyolc hónap után. A kijáró, Hegyesi András száz tallért kapott érte.

Könnyű elképzelni, hogy az amúgy is gyenge egészségű kamaszban milyen kitörülhetetlen nyomokat hagyott ez az idő. Ez a tapasztalat egy másik megrázkódtatással is súlyosbodott. Édesanyja katolikus volt, és a sokévi járkálások során gyakran megfordultak segítségért, tanácsért a csíksomlyói barátoknál, akik titokban, majdnem sikerrel, megpróbálták katolikussá tenni a fiatal gyermeket. Udvarhelyi tanárai, akik közül Pap Veszprémi István később református püspök lett, nagy együttérzéssel visszatérítették „az egyetlen igaz útra”. Ez is életre szóló tanulsággá vált a fiatal Cserei számára; nemcsak hithű, de harcos református maradt egész életében. A kérelmezések hosszú, félelemmel teli megalázottsága és kényszerű megalázkodása, a felekezeti manipuláltság lelkiismereti bonyodalmai mellett, ebből az időből datálódik még egy vissza-visszatérő dolog, amely keseríti is, sarkallja is hosszú élete folyamán: „és ha apám rabsága ne következzék, hogy más, nagyobb collegiumokba kimehetek tanulni, én is elébb volnék most néhány grádiccsal”. Valahányszor Bethlen Miklósról ír, kimondhatatlanul is az sajog vissza benne, hogy ő csak az udvarhelyi scholát végezhette el: „Bethlen Miklós még akkor (fogarasi rabsága idején) ifjú ember vala ugyan, élvén az atyja, az öreg Bethlen János, de máris nagy tekintetben vala az egész ország előtt az ő nagy tudományáért s eszéért, és sok országokban való járásaért s experienciájaért”. Hogy életében továbbra is Bethlen Miklós példája ösztönzi, nemcsak gazdag könyvtárának a leltára bizonyítja, amelyet öreg korában maga készít el, de az a mód is, ahogy 1709. december 16-án Brassóban, a Bolonyai kapu feletti utcában, Aranymíves Miklós házánál hozzákezd Históriája írásához. Akárcsak Kemény János a tatár fogságban, Bethlen Miklós a börtönben, ő is „a heverést megunván ennyi sok bújdosás alatt... nem-lévén mivel töltenem az időt, úgy fogtam ez íráshoz”. A maga idejében tetemes előtanulmányokkal rendelkezik. Ismeri, felsorolja az előtte írt munkát: Bonfini, Istvánfi Miklós, Túróczi, Sambucus (Zsámboki János), a lengyel Piaseccus, Bethlen Farkas, Bethlen Elek, Bethlen János írásai, Kemény János „maga kezével írt históriája”, Mikó Ferenc, Haner György segesvári lutheránus pap, Frank Bálint szebeni királybíró munkái. A felsoroltak közt nem egy után ilyen megjegyzéseket találunk: „ez megvan nálam”, „mely históriát leírván, nálam is megvan”.

Apafi Mihály fejedelemmé választásával kezdi históriáját. Miután nemcsak felsorolja, de elemzi is az említett munkákat, bevallja, hogy nem történeti munkát akar írni, csak „rövideden, de merem jó lélekkel mondani, hogy igazán, vagy más igaz hazafiaitól s azoknak igaz relatióiból, vagy magam bizonyosan tudtam s experiáltam s experiálom minden napon, senkinek sem nem hízelkedvén, sem penig, ahol a dolognak igazsága s valósága, nem kedvezvén”. Ennyi keserű tapasztalattal, ennyi lelki púppal s az ezekből fakadó makacs igényekkel végigélni a korabeli Erdély kegyetlen eseményeit, nem volt könnyű dolog. Mai szóhasználattal, legalább három „rendszerváltozást” ért meg; az önálló erdélyi fejedelemség megszűnését, a Habsburg-megszállást és a Lipót-diploma csődjét, valamint a Rákóczi-szabadságharcot. Ezeknek a barbár időknek a kegyetlenségét nemcsak naponként „experiálni”, de ezekben helyesen tájékozódni is valóban embert próbáló feladat.

Gyakran olvasni Csereiről, hogy ellentmondásos alak: nem szereti a magyarországi urakat, ő a „transzilvánizmus” első, igaz képviselője, bigott református, de császárpárti, császárpárti, de az ellenreformáció egyik leghevesebb ellenzője. Ez így túl sommás ítélet, és így nem is igaz.

Cserei elsősorban jogait ismerő, azokhoz mindenképpen ragaszkodó székely nemesember. Ha nem is a főrendű családok közül való, de számára is az Approbata Constitutió jelenti nemcsak a nemesség jogait, amely akkor maga volt az „ország”, a „nemzet”, de a rendet, a nyugalmat, a biztonságot a fejedelemségben. Kimondottan vagy kimondatlanul, Bethlen Gábor és öreg Rákóczi György korának a rendje, törvényessége, biztonsága az a példa, amely szerint szemléli és ítéli a maga korát.

Serdülőkorát megpróbáltatásai, tudni vágyó természete, állandó önművelése nemcsak óvatossá tették a korabeli vezetők egymást és országot rontó mesterkedéseiben, de képessé arra is, hogy nyitott szemmel figyelje a körülötte történő eseményeket. A Teleki Mihály udvarában eltöltött szolgálata rövid ideje alatt tanúja lehetett a nemcsak nagyratörő, de valóban nagy képességű oligarcha tetteinek, aki akkor már Erdély igazi ura volt, ha nem is sikerült a nádorságot elérnie, ha visszautasítja is a Leopoldi Diplomát. Látja tehát, hogy milyen önös érdekek határozzák meg a korabeli politikát. Zernyestnél még együtt szalad Telekivel Thököly elől, csak amíg Teleki darabokban marad a csatatéren, ő szerencsésen megmenekül. (Futásának leírása beilleszthető bármilyen kalandos regénybe.) Részt vesz a keresztényszigeti templomban Thököly beiktatásában, de egy évre inkább visszavonul apja házához Nagyajtára. Bekövetkezett, amit Betheln Miklós jósolt még Apafi idején: „Még ebben a házban, ahol mi most tanácskozunk a német gubernator fog parancsolni, mint Basta.” E korszak végén Cserei konklúziója is hasonlóan keserű; Erdély idegen „directió alá esék, meg is tépázták úgy a tollát, hogy éppen mezítelenül marada. És lőn a Teleki Mihály sok practicájának keserves gyümölcse, már se fejedelemség, se szabadság, addig keresé a magyarországi királyságot”.

Az 1690-es években Apor István kincstartó közeli munkatársa, titkára. „Tizenhárom esztendeig, híven szolgáltam mellette.” Erre a tizenhárom évre még visszatérek.

Cserei tehát két olyan ember, Teleki és Apor mellett dolgozott, akiknek a História egyáltalán nem „kedvez”, akiket Erdély megrontóinak tart. Az a három ember, Bethlen Miklós, Béldi Pál és Kornis Gáspár pedig, akikhez feltétlenül ragaszkodik, akiket végig példaként említ, mindhárman az előbbi kettő ellenfelei. Nemcsak emberi tartásuk, nemet mondani merészségük, ha az kellett, önös érdek nélküli szolgálatuk miatt. Mindhárman Erdély függetlenségének a hívei, akik ellenzik a magyarországi ügyekbe való, akkor kalandor beavatkozást, és bár helyeslik, hogy a Wesselényi-féle összeesküvés után Erdélybe menekült magyarországi urak menedékre leljenek itt, de őket is kérik, hogy ne bolygassák meg a fejedelemség nyugalmát. Cserei hosszan idézi Béldi Pál beszédét a tanácsban, aki (bár a menekült Wesselényi Pálhoz, a volt nádor, Wesselényi Ferenc unokaöccséhez adja feleségül lányát), mégis Teleki tervei ellen szavaz: „Mindazáltal, minthogy énnálam nemcsak gyermekeimnél s minden jovaimnál, hanem életemnél is mindenkor becsüsebb volt hazám közönséges jova s megmaradása, ha mindnyájan jovallanák is a mi kegyelmes urunknak, hogy a magyar mótusokba elegyítse magát, én egyedül, amennyiben rajtam állana elutasító volnék s vagyok s leszek mindholtig benne... mintsem... hazám békessége, melyet nehezen, sok pusztulás után Isten kiváltképpen való kegyelmességéből nemrégen ada megérnünk, újobban felforduljon.” A bujdosó urakat s főrendeket kéri, ne „búsítsák eféle kedvetlen s szomorú consequentiájú dolgokkal sem a mi kegyelmes urunkot, sem a nemes országot, ne kívánják a jóért azzal fizetni, hogy őkegyelmük miatt mi is elvesszünk.” Béldit Telekiék végül is kiűzik az országból. A törökök fejedelemséget ígérnek neki, de „mindholtig” becsületes maradt. Pedig hetven erszény arany megmenthette volna, amelyet nem is a magáéból, hanem az országból kellett volna adnia. Ő inkább az életével fizetett. Béldiék tudták, hogy az erdélyi állapotok nem azonosak a Bethlen Gábor és öreg Rákóczi György idején levőkkel. A tizenhetedik század végén hiábavaló minden külföldi biztatás, mert „a francia sokat ígér, de keveset praestál s amíg ő idedobol, elüti a német rajtunk. A magyarországiaknak jó refugium volt Erdély, de ha mi kiszorulunk Erdélyből, vajon melyik nemzet fogad be bennünket”. Erdélynek magát kell megtartania jobb, alkalmasabb időkre. Ez az alapja Cserei „transzilvánizmusának”, még akkor is, ha később szenvedélyesebben és sommásabban vélekedik erről. Béldi példáját később is gyakran emlegeti keserűen: „Aki a közösségnek szolgál, senkinek sem szolgál. A publicumot sem állíthatá fel s a maga privátumának is nyaka szakada miatta.” „Úgy is volt az örökké Erdélyben – írja más helyen –, a ki romlását, veszedelmét munkálódta az országnak, az vett nagyobb jutalmat magának.”

Az Apor István melletti titkároskodás idején volt ideje megfigyelni mindezt. Mindabban, amiről ír, nem az akkor már elfogadott Leopoldi Diplomát kárhoztatja, hanem a főurak marakodását, akik nemhogy kihasználták volna annak lehetőségeit, de jórészt azt is megrontották, amit ez biztosított. (Száz év múlva a megújított Leopoldi Diplomától indult az erdélyi reformmozgalom!) A gubernium három legfontosabb embere, Bánffy György gubernátor, Bethlen Miklós kancellár és Apor István kincstartók közt nem volt egyetértés az ország dolgaiban. Cserei szerint Bánffy „capé-rapé” ember volt, és Bethlen Miklós Apor Istvánnal különösen „nehezen férhettek egy zsákban”. Hármuk közül ez esetben is Bethlent becsülte, aki egyedül próbálta önzetlenül valóra váltani a Diploma adta lehetőségeket. Cserei, bár rokonok is voltak, Apor Istvánt gátlástalan harácsolónak és az ellenreformáció egyik fő exponensének tartja. Jellemző a korszakra, de Aporra is, az a tanács, amelyet Cserei esküvője alkalmával kap főnökétől: „... ha úgy akarsz, hogy hatra végezz, vakon kezd el... úgy igyekezzél élni, hogy mikor meghalsz is, maradjon valami, hogy a torodra jól főzzenek; jobb, hogy fösvény, rossz ember legyen a neved, mintsem szegény, bestye, kúrva fia; inkább maradjon egyed-másod holtod után gonoszakaróidra, mint sem életben te szorulj jóakaródra.” Később fel is ajánlja neki, hogy katolizáljon, mert akkor anyagilag is jobb előmenetele lenne. „Én mondék az úrnak; én megnyugutt elmével vagyok mostani igaz religiómban, inkább azon imádkozom, hogy Isten ő szent felsége ebben a religiómban mind holtomig megtartson és minden ellenkező kísérlettől oltalmazzon.” Nem is szerzett semmit tizenhárom év alatt, gyakran még járandóságát sem kapta meg Aportól, ahogy maga panaszolja. Pedig a fiskális vagyon árendáiból hatalmas családi vagyonok gyarapodtak. Akinél pénzt szagolt a kincstartó, odaíratták maguk közé, „a jövedelmet pedig maguk között, a nagyja, három-négyen feloszták... odaveszett a többinek mind a pénze mind a nyeressége”. Végül a császári udvarnak kellett közbelépnie az ország vagyona prédálása ellen: „hogy a cameralis comisio bejövetelével a diploma megromlott, magunk voltunk az okai” – írja Cserei. Magunk tehát, de nem a császár: „Mert görög, rácz, oláh, cigány bírják vala az egész fiscalitást Erdélyben; aki többet igért, mindjárt elrántották a másiktól s annak adták a tisztséget, úgy kereskedtek szemlátomást a szegény országgal.”

Apor István mellett Csereinek alkalma volt olyan pátensek, utasítások megismerésére, amelyek az erdélyi ellenreformáció tevékenységét irányították. Az erdélyi főtisztségekre katolikusokat neveztek ki. „Olyan decrétumokat szerezvén a császártól, hogy valamely tisztségre conditió lévén, mindenüvé hármat candidáljanak, akik közül egyik pápista legyen... Kolonics kardinális akarata szerént a pápista személy confirmáltassék, a többiek csak kísérők legyenek.” Cserei személyében is érintett ebben. Apor István nem felejtette el, hogy visszautasította a katolizálást, maga akadályozta meg, hogy Cserei főkirálybíró legyen. Őt választották meg ugyan, de a választás ellenére Apor, mint székely főkapitány, a katolikus Henter Mihályt nevezi ki. Pedig „a székely szabadságjogok egyike az volt, hogy a főkirálybírót választják s nem a székely főkapitány nevezi ki”. Mindent megtettek, hogy református tisztet ne válasszanak, „mert ha egyszer a tetűt a ködmönben beeresztik, nehezen tisztítják ki onnan” – kesereg Cserei.

Ebből az időből külön említést érdemel az erdélyi román unitus egyház alakulása. Kolonics érsek irányította ezt is. Titkos pátensét ugyancsak Apornál olvasta Cserei. Szabadságukban állott az ortodox papoknak azzal a vallással „uniálni”, amellyel akartak. „De az csak csalárdság vala, mert akik közülök resolválták magukat, hogy a reformáta religióval akarják az uniót, a jezsuiták ingerlésiből az oláh püspök persequálni kezdé, amint Hunyad vármegyében egynéhány becsületes oláh papokot a magok házoknál, németeket küldvén rájok, megfogatá, minden javokot elpraedáltatá, magokat tömlöcbe hányatá s úgy kinoztatá.” Az unitus püspök, Anasztáz, mellé jezsuita „őrzőt” rendeltek, az irányította a püspök tevékenységét. Cserei szerint ez már lemondott volna az unióról, de „ha sóst ett, igyék, mert bizony már megtölték a pohárt”.

A korszak konklúziója a História szerint: „Ne kárhoztassuk tehát a bécsi udvart, mert bizony magunk rontottuk meg a magunk szabadságát elsőben s úgy adtunk okot az udvarnak is minden rossz dologra.”

Ilyen körülmények között végzi a maga kisebb-nagyobb feladatait, becsületére büszkén, ahogy maga írja „nem kötve be fejét”, őrzi lehetséges függetlenségét, óvja tisztánlátását az események megítélésében. Mintha kívülről látna, nézne mindent, s ahogy néhány év múlva papírra veti emlékeit, egyre lemondóbban, szinte belenyugodva a változhatatlanba, már csak kesereg. Mit is tehetne ő mindezek ellen? Bethlen Miklós Szebenben való megfogásából is mintha a maga óvatosságát látná igazolni: „Szegény Bethlen Miklós is megesék Szebenben. Amint örökké hallottam, senki nem elég okos magának és a bölcs ember, mikor megbotlik, mindenkor nagyobbat esik, mint az együgyű. Szintén úgy jára ő is, noha Erdélyben senki ésszel, elmével vele nem bírt és a római császár első ministerei között is tekintetbe lehetett volna az ő nagy bölcsességéért.” Meggondolatlan írásnak tartja a Bethlen proiectumát, a Noé galambját, bár az az utolsó, de megkésett ésszerű tervezet Erdély függetlensége, önállósága megmentésére. (Ennek ellenére, késő öregkorában ő is írt valami hasonlót: „Tervezet Erdély közállapota megrontásáról.”)

Rákóczi szabadságharca egészen kétségbeejti. A Leopoldi Diploma elszalasztása, „megrontása” után a kuruc felkelést Isten csapásának tartja: „Isten úgy akará az egész magyar nemzetet Rákóczi Ferenc által örökké való nyomoruságban ejteni, mert eljött már a sok istentelenségnek büntető ostora.” Érthetővé teszi vélekedését, részben régi meggyőződése is, amelyet újólag megfogalmaz: „Tanulj édes hazám, Erdély, mint barátkozzál, mint szövetkezzél a magyarországiakkal, mert mindenkor Erdélynek romlása, pusztulása Magyarországból következik.” Riasztja, hogy a kuruc mozgalom népi jellege sokkal hangsúlyosabb Erdélyben, minta magyarországi részeken, ami nemcsak nemesi jogaiban, de egzisztenciálisan is érinti: „mind szolgáim, mind lovaim kuruc bőrben öltözének.” És van még egy keserű tapasztalása. Az erdélyi főrendek egy része átáll Rákóczi mellé, és Cserei, ahogy annak idején részt vesz Thököly beiktatásában, kíváncsiságból most is elmegy Magyaregregybe, Rákóczi táborába, ahol ugyanannak lehet tanúja, amit már Apafi és Teleki idejében is átélt: „a mi erdélyi uraink, főrendeink mindjárt tisztségeket és a várakban szorult erdélyi urak jószágait kezdék sollicitálni.” Ismeri ő nemcsak a magyarországi, de az erdélyi urak haszonlesését is. Nem nyugtatja meg Rákóczi megfontolt, komor válasza, aki azzal tagadja meg az urak kérését, hogy egyelőre a rajta levő ruha sem biztosan az övé, honnan teljesíthetné tehát a kérésüket, várják ki a végét. Cserei ennek ellenére kiábrándultan elhagyja a tábort. Több császárhű főrenddel és úrral Görgény várába húzódik, részt vesz a vár körüli csetepatékban, de súlyosan megbetegszik, s a vár feladása után halálos betegen viszik székelykáli birtokára. „Olyan betegen is megölnek vala a kurucok, ha Rákóczi hűségére be nem esküdjem.” 1706ban csíkrákosi házánál még egyszer kuruc kézre kerül, nehezen szabadul, és Brassóban telepszik le. Nemcsak azért választja éppen Brassót, mert a családja is oda húzódott vagy mert innen közelebb a nagyajtai háza. Csak jelzésekből lehet gyanítani, hogy miért kerülte el Szebent. Szebenben ott volt Rabutin, az egymással ott is marakodó főrendek a perekkel, nótáztatásokkal. Brassó csendesebb volt az akkor már mindenből kiábrándult, sokat próbált Cserei számára. Ahogy maga írja, a brassói német parancsnoknál „jámborabb, alázatosabb, maga alkalmaztatóbb, magyarszeretőbb német úri embert soha nem láttam”.

A viszonylagos brassói nyugalom ennek ellenére maga lehetett a pokol Cserei számára. Most már valóban kívülről szemlélheti az országban történteket. Bár azt írja, hogy a heverést megunva fogott Históriája megírásához, nem lehetett nyugalmas ez a heverés, de kétségbeesett figyelem a korabeli eseményekre, az információk gyűjtése az országban történtekről. Lehet helyeselni vagy kifogásolni nézeteit, de a tények, amelyekről ír, valóban borzalmasak és valamennyire indokolják szinte prófétai tartását, indulatát. A szép libertást szerető, akaró mai olvasó számára is megrendítőek ezek a tények. Bethlen Miklós találó mondását juttatja eszünkbe; „tobzódó nemzet”. Erdély ismét a hadak útja lett. Labanc és kuruc egyaránt dúlja, rabolja, égeti az országot, pusztítja népét. Volt ezekben a hadakban magyar és német, rác és román, mindkét oldalon. Isten tudja, kihez húzó, tartozó szabadcsapatok garázdálkodnak országszerte. A közismert Pintye Gligor mellett ott voltak a Fekete Vaszily, Dráguly, Kimpián Bukur, Balika „kuruc” kapitányok csapatai is. A kuruccá lett Henter Mihály, aki Cserei helyett lett királybíró, a háborúskodásból is hasznot húzott, sok pénzt gyűjtött beosztottjai harácsolásaiból. Udvarhelyszéket először Guthi kuruc kapitány majd baron Tis (Tiga) égeti fel. A labanc Graven „az egész Sepsiszékben való falukot mind felégeté, a föld népe erdőkre elszaladván”. Ugyanaz a Graven nem kíméli a háromszéki és barcasági falvakat sem. Enyedet felveri, felégeti a labanc, amit Thoroczkai feles kuruc hadak élén eltűr, szinte végignéz. „A kincses Kolozsvárból koldus Kolozsvár lőn a kétféle had között.” Így néz ki az állandóan változó, forgandó hadiszerencse mellett Erdély szinte apokaliptikus képe, amelyet Cserei elénk tár. „Így volt ez mindenkor Erdélyben, a kutya privátum miatt elrontották a publicum bonumot, s nem veszik eszekben, mikor a publicum odaveszen, a privatum sem durál akkor.” Ez már nem az a Cserei, akire sommásan rá lehet mondani, hogy császárpárti, labanc. Inkább valami kétfrontos magatartást bizonyít. Már Teleki első, sikertelen „hadjárata” idején is megjegyzi: „holott azok is magyarok valának szegények s mi kárt tettek a németnek, ha magyar a magyart praedálja, pusztítja.” Brassói magányában ez a szempont még hangsúlyosabbá válik. 1710-ben „szörnyű pestis grassála az egész országban”, s ha valaki más helységbe akart utazni, passzust kelleti váltania pénzért. Cserei ebben is a magyarság nyomorgatását látja: „Ennek a szegény magyar nemzetnek nem eshetik olyan nyomorúsága, melyből mindjárt a német magának hasznát nem tud hajtani; az ország népe döglik pestisben, az ő erszénye pedig lelik pénzzel.” A szatmári béke után is a magyarság fáj neki: „Ládd-e magyar, hogy nincs Isten veled, héjában fucz, fáracz, héjában keresed a szabadcságot, mert Isten megvonta a segítséget tőled, hányszor volt éppen markodban a német s kezedben tartottad a victoriát, mégis gyalázatosan elszaladtál.” Visszatér erre még keserűbben; „bolond magyar, ki ezután a német hűségééit magát öleti, fogatja, praedáltatja, hanem ő is csak húzzon, vonjon, praedáljon, mert aki ördögnek szolgál, kínnal fizetnek annak.” Ő maga nem húzott-vont, nem prédált, vagyont nem szerzett. Öregkorában írja, hogy „amit ifjú legény koromban szereztem, az is seprejére jútott”.

A História egy óvatos, de jól figyelő, látó ember tanúsága Erdély történelmének egyik legsötétebb korszakáról. Bár a bőrünkről van szó benne, olvasmánynak is élvezetes. Bárhogy panaszkodik szigorú nevelésére, jó „conversativus” ember lett belőle. Nagyon jó elbeszélő, ízes, képes magyar nyelven ír. Már a kezdő nagyszőlősi csata elbeszélése izgalmas, fordulatos novella, heroizáló felhangokkal. Említhetném a Bánffy és Béldi perének a leírását, Bánffy elfogását, megölését, komikus kontrasztként a „Bánffy ördögével”; Kornis Gáspár összecsapásának drámaiságát Telekivel, Béldi Pál kiugrasztását és halála körülményeit és még hosszan lehetne sorolni a példákat. Kitűnőek sokrétű jellemrajzai korának fontos embereiről. Az események elbeszélése jól megszerkesztett, megkomponált recitativókkal s az elmaradhatatlan konklúziókkal, amelyek nem is mindig didaktikusak. A közép kori haláltánc-balladák sejknek fel egyes, főleg a nem szeretett emberek halálának a leírásában, az Apafiéban, aki papnak jobb lett volna, mint fejedelemnek; az Apor Istvánéban, akit „minden bizonnyal Isten a reformátusok ellen való practicálódásáért bünteté meg a nyavalyást;” és különösen a Szász János szebeni királybíró kivégzése leírásában, aki a vérpadra menet fennhangon, kiabálva sorolja fel istentelen és embertelen bűneit, hogy a felsorakozott nézők tanulhassanak példájából. II. Rákóczi Ferencről csak egyszer van jő szava, amikor megtudja, hogy az ónódi országgyűlésen ő, a katolikus nem engedte meg a jezsuiták visszatérését Erdélybe, és az események elbeszélésébe beiktat egy hat-hét oldalas kiselőadást a jezsuiták történetéről, mivel azok nem olyanok, mint „a régi, jó szerzetek”.

Fontos sajátossága a Históriának a rendkívüli természeti jelenségek jelentéshordozó szerepe a bekövetkező eseményekben. Az 1712-es földrengés leírásában tételesen is megfogalmazza, hogy ezekből „semmi jót nem remélhetni, mert noha a földindulás felől a tudós embereknek sokféle opinióik vannak, de Erdélyben bizonyos experientiákból már kitanulták, hogy a földindulás Erdélyben mindenkor a jelenvaló állapotnak a megváltozását jelenti”. Különösen a könyv második felében gyakoriak az ilyen részek. Sáskajárás, cserebogarak, seregélyszerű „csudamadarak”, égzengés, májusi hó, áprilisi kánikula keverése a politikai romlással, katonai eseményekkel, harácsolással, önzéssel, emberirtással, szinte apokaliptikus arányúvá teszik az elbeszélést. Az ilyen részek gyakran Hyeronimus Bosch képeit juttatják az olvasó eszébe vagy egy nagyon magányos próféta próféciáit kora eseményeiről, a reménytelen jövendőről: „Isten szánja meg szegény országunkat s adjon valaha igaz hazafiakat boldogtalan nemzetünknek.”

Nehéz volt „tárgyszerűen” írni a História írójáról, s visszafogni azt a szinte féltő együttérzést, amely az olvasás és újraolvasás alatt kialakult bennem. Egy ember, aki úgy akar átkelni a mocskon, embertelenségen, hogy apró gyarlóságok, keserű tapasztalatok árán szerzett óvatossággal őrizze független véleményét, és lehetőleg maga is ne mocskolódjék be. Szinte szorongva figyeltem végül magáramaradását, növekvő kétségbeesését, esendő próféciáit ennek, az abban a korban ritka hosszú életet, nyolcvankilenc évet élt embernek.

Az öregkora és a Histórián kívül írt töredékes írásai szívszorítóak. Leltárt készít kevés vagyonáról, bútorairól, feleségei hozományáról, a lányainak adott hozományról, folyamatban lévő birtokperekről hagyakozik, a gazdálkodással kapcsolatos tanácsokkal látja el gyermekeit: „Óh búzát ott érje az új, óh szalonnát az új szalonna”; „pénzt ne költsenek, hanem csak azok interessebői éljenek”, és hasonlókat... Meg keserű tapasztalataiból leszűrt tanácsokat: Ha „sokáigélni akarsz, okos ne légy, vitéz ne légy és pénzed se legyen sok”. Sértett, magát sikertelennek érző öregember panaszai: „Soha Erdélyben egy emberen annyi változás, kárvallás nem forgott, mint rajtam.” Közel háromszázkötetes könyvtára leltárát maga készíti el. Csak mutatóban pár cím: a Históriában felsorolt történeti munkák mellett Josephus Flavius és Suetonius, rengeteg görög és latin költő, filozófus, Melanchton és Kálvin, Soltáros könyvek és bibliák, Dictionarium Alberti Molnár és Csombor Márton könyve, Balassa versei. A könyvekben széljegyzetek. Ovidius De tristibus című kötetében például ez: „Ha használnék vele, egész könyveket írhatnék én is az én sok féle nyomorúságaimról, sok keserűségeimről, sok szenvedéseimről s méltán nevezhetnék azokot is Szomorúságok könyvének.” Saját versei közül, amelyek főleg panaszos kesergések, „búsongó elégiák”, álljon mutatóban sírversei közül a harmadik: „Igazán énekli Balassa Bálint s én is elmondhatom magamról: Ne várd, hogy éltedben, bár nagy érdemű légy, / hogy szolgálatodért itt bő jutalmat végy, / Híredet, nevedet taposja sok irigy, / Mindazáltal jó légy s másokkal is jót tégy.”

Élete summájaként Apologiájában ezt írja; „Ha uraságot nem kaptam is elég nekem s örök hálaadással tartozom Istennek, hogy nem barommá vagy csúszó-mászó állattá, hanem emberré teremteni méltóztatott.”

Amint az elején jeleztem, akaratlanul is mai események, jelenségek jutottak eszembe. Mint minden emlékíró, ő is a posteritásnak jegyezte le históriáját. Ha felejteni nem is, de tanulni illene, lehetne belőle.

KOVÁCS FERENC