Bogdán László

SZENTGYÖRGYI DEMOKRITUS

A legszebb éveink

„Ez a sok dibdáb dolgoknak

tővel-heggyel s éllel-fokkal,

ággal-boggal összehánt szemétdombja

is arra való, hogy bölcsebb légy! Légy

is barátom, Olvasó!”

HERMÁNYI DIENES JÓZSEF

Az ötvenes évek elején generalisszimusz akartunk lenni – á la Sztálin, a népek nagy tanítója –, főként azért, mert vacogtató idők jártak akkoriban, s megfigyeltük a képeken, hogy a tengerészek nagy barátjának milyen melegje lehet vastag posztóköpenyében. Ilyent szerettünk volna mink is magunknak. Ilyen posztó, beszélt le nagyanyánk, nincs es. Se pénz fijam, se posztó... Teltek-múltak az évek, nyolcéves korunkban, ötvenhatban úgy tűnt, kitavaszodik, de azután majd megvett megint az isten hidege, mégsem jött el a tavasz; ezért is van, hogy mifelénk az államosítástól 1989. december 25-ig tartottak az ötvenes évek. Akkor ismét úgy tűnt, egy géppisztolysorozat pontot tesz a végükre, de kiderült, ezek ismételten csak kettőspontok voltak, folytatásuk következett. Ahogy lehet!...Nagyanyánk lebeszélt a posztókabátról, így azután következő elképzelésünk szerint forradalmárok lettünk volna Kubában, világjáró matróz az Óperenciástengeren, űrhajós, kifürkészni csillagok titkait, végül csak író. Így lettünk amatőr, de szabad álmodozók. S hogy miért a királyi többes? Eláruljuk. Történt egyszer, hogy egy kucifántos észjárású, kék szemű ezredes, épp az állam biztonságát védvén tőlünk, megkérdezte, hogy mit mind beszélek mellé, amikor itt, ragadta fel egy írásunkat, s fenyegetően lebbentek meg a kéziratlapok a világhuzatban, az áll, hogy néztük a Holdat és hazudtunk. Kik azok, akik ott mind? – kérdezte vészjósló hangon. Azt akarja, hogy kiverjük magából?! Kik azok, akikről ír, a többiek?!Hát ez az, ilyenek voltak a mi legszebb éveink!

De legalább azokká váltunk, akikké lenni akartunk! Így azután hazudhattunk kedvünkre, s ha rajtafogtak, védekezhettünk: de hát ez „csak” mese. „Csak regény!...”

Csak képzelet, mi? – kérdezte egyszer Moszkvában alteregónk, és gúnyosan vigyorogva tűnt el a Kreml aranykupolás templomaiban, hogy regényünkben tűnjön fel újra, dacosan, vonzón, felejthetetlenül. Akkor eltűnt, akár a füst. De a kételyek testet öltöttek már, jöttek sötét éjszaka és fényes nappal. Nyári délutánon és téli reggelen. Őszi mezőn és májusi majálison. Kérdőjel borult fölénk, füstből, ködből és lidércből való kelet-közép-európai kérdőjel. Mit tehettünk volna, sunyin vigyorogva vettük elő zsebünkből a kötelet, mivelhogy magyarok lettünk volna – magyar anyanyelvű románok –, s egy jeles román szenátor szerint (aki azóta immáron liberális lett) minden magyar kötelet hordoz és rejteget a zsebében, hogy avval alkalomadtán megfojtogassa többségi honfitársait.Kötelünkből hurkot formáltunk, s evvel a házi készítésű lasszóval sorra nyakon csíptük kételyeinket, és a szenátort – mint annak idején lelki rokonunk, Teleki László Haynaut – kihívtuk párbajra.

Volt még egy-két szerető nő, egy-két görbe este, egy-két naplemente, egy azóta felszámolt és eltüntetett törzsasztal, egy-két napfelkelte a tengeren, és egyszer az asztal is kopogott nekünk, nagymama üzente az elágazó ösvények kertjéből, hogy ne adjuk fel!...

Így teltek legszebb éveink! Állandóan beborult, mert itt ilyen a klíma! De aztán kisütött a nap, és felszárította a pocsolyákat és a könnyeket!...

Agitáció a vonaton

Még el sem kezdődtek azok a lázas hetvenes évek, máris egyeseknek olybá tűnhettek, hogy az ötvenesek folytatódnak. A kultúra irányítói értékes utasításokat kaptak vezető fővárosi elvtársaiktól, erősítendő az agitáció szerepét. „Harcolni kell, elvtársak – mondta a propagandaosztály korifeusa. – Harcolni kell, tehát harcolni fogunk. Meg kell szervezni az agitációs brigádokat, a témás tánccsoportokat, fokozni kell gyárakban, üzemekben, termőföldeken, iskolákban, az élet minden területén – a vizuális propagandát! És erősíteni is kell! Ahogy az Elvtárs is megmondotta – itt hosszú, tartalmas és lendületes idézet következett a legutolsó plenárison elhangzó beszédből, amely akárha Mózes eltévelyedett népének, megmutatta nekünk az utat a kultúra területén, a tiszta forrásoktól az új ember kialakítását, fejlesztését, nevelését célzó propagandáig. Melynek erősségét – hangoztatta a fő korifeus – fokozni kell, hatékonyságát növelni. Az új ember még természetesen nincs közöttünk, de rajtunk áll , hogy megszülessen, megerősödjön, megizmosodjon, s élete példájával is mutassa utunkat.”

A kultúra munkásai és segédmunkásai buzgón jegyeztek. Csak úgy villogtak a golyóstollak a lemenő nap ellenfényében. Körvonalazódtak a meglendülő agyakban az agitációs művészbrigádok, lelki szemeikkel a kultúra mozgatói már látták, amint ennek és ennek a gyárnak a csoportja – kigúnyolva, amit ki kell gúnyolni, hangsúlyt helyezve arra, amire a hangsúlyt kell helyezni! – első helyen végez az országos fesztiválon, amelyet bizonyosan megrendeznek majd...

–„Hát ez a feladat! – harsogta a pódiumról a fő irányító. – Elvtársak, véssék észbe, a tétovázásnak, lamentálásnak, lapulásnak, kivárásnak, tekli-meklinek vége. Tőlünk most valamit vár a Párt, s meg is fogja kapni. Mert ha nem...” – és szemüvege fölül hiúztekintettel nézett szét a teremben.

Ekkor emelkedett szólásra a szakszervezeti mozgalom egyik névtelen kultúraktivistája, amúgy derék, lendületes, kissé furmányos észjárású elvtárs, s mindenben csatlakozván az előtte szólókhoz², elmennydörögte, hogy van néki egy hatalmas ötlete, amivel a város, a megye újíthatna, elöl járhatna a jó példával, nem amúgy hátul kullogva, ahogyan mostanság megszokhattuk, s a jelentésekben is – szomorú, de tény! – szerepel.

Mély csend lőn a teremben, a hatalmas üvegablaknak³ koppanva repült neki egy renitens légy.

– „Mint tudjuk, megyénk lakosságának jelentékeny része ideje tetemes részét vonaton tölti – folytatta az aktivista lelkesen –, hajnalban kelnek, felülnek a vonalra, amely elzötyögteti őket Brassóig. Délután ugyanez, akkor meg hazaviszi őket. Én azt gondolom, az az idő, amelyet eme bizonyára derék, de tájékozatlan dolgozók a vonaton töltenek, kihasználatlan marad. Holt idő! Arra gondoltam, hogy hangszórókat szerelvén a vagonokba, az agitáció újabb és újabb formáival ismerkedhetnének meg. Legalább nem innának és kártyáznának, s hallgatván a gondosan megválasztott, lendületes, mozgósító erejű szövegeket, kiművelnék magukban az új embert, ami aztán megszüntetné bennük a régit, s úgy újulnának meg, ahogy azt az Elvtárs is elvárja, lendületesen, nyílt és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel!...”

Felszólalás felszólalást, átiratot átirat követett, végezetül mégis megbukott a nagy Terv. Hogy miért? Mert a fő korifeus nem tudta eldönteni, milyen nyelven folyjék az agitáció a vonaton. Ha a munka nyelvén folyik, nem értik, ha meg anyanyelvükön, esetleg őket, a tervezet kidolgozóit vádolják meg irredentizmussal. Hát ezért nem alakult ki ama lázas hetvenes években tájainkon az új ember!

1.  A kanális fedelét még nem sikerült felemelni – mondta ő tömbházfelelős korában, két évtizeddel később. – De rajta állunk!

2.  Még kihez rajtam kívül? – füstölgött magában a fő korifeus. – Hiszen itten ma csak én beszéltem?

3.  Eme üvegablak jobb időkben 1990 tavaszán majdhogynem betört a földrengéskor. Ha betörik, az RMDSZ egész ott gyűlésező vezérkarát odaüthette volna. De kitartott. Amit néktek is kívánok, Olvasók!...

Hol volt a győzedelmes ifjú Fortinbras? avagy a hortyogó halál.

Odüsszeusz, Demokritusunk lejegyzője és hőse nosztalgikus hangulatban borongott egyik nagyközségünk lerobbant művelődési házának színpadán. Néhány éve még agitációs művészbrigádok sürgölődtek e színpadon, és táncosok lába nyomán szállongott a por, s a zsűri, melynek ő is tagja volt, buzgón tüsszentgetett... Egyszóval zajlott e színpadon is a Megéneklünk, Románia fesztivál, s igen, e világot is jelentő deszkákon aludt el, no nem a Tamási megénekelte gondviselés, hanem mindközönségesen a Halál!...

A Halált a szentgyörgyi színtársulat egyik nagy termetű, derék színművésze játszotta, aki győzedelmes ifjú Fortinbrasként vonult be a romániai magyar színháztörténetbe, és Mrozek Tangójának Edekjeként vonult ki belőle, hogy az álmok városában, a leírhatatlan New Yorkban taxisofőrként furikázva töprenghessen az élet mulandóságán. Odüsszeusz némi melegséget érzett a szíve körül, hiszen még felidézni is öröm volt a Hamlet főpróbáját, noha az azóta szintén más tájakon próbálkozó fegyveres filozófus elkövette már életreszóló bakiját: ittál-e sört, ettél-e bárányflekkent? – bakizott, az eredeti Sékszpír-szöveg helyett annak elrontott s a Sugás törzsasztalánál népszerűsödő változatát skandálta, de az előadás ment a maga útján, s a végén harsonák után hírnökök jelentették be a győzedelmes ifjú Fortinbras érkezését. Mind jelenthették, a győzedelmes ifjú Fortinbras nem érkezett meg! „Hol van?” – lett gyanakvó a rendező, és az ötödik sorban ülő potentátok felé fordult. Odüsszeusz fiatalon és bohón tárta szét a karját, noha tudta, amit tudott, Zsé bácsi viszont, az asztaltársaság lelke² nevetve legyintette ki: „legjobb tudomásom szerint cigányokkal iszik az Angelikában.” Így fulladt általános derültségbe a Hamlet című szomorújáték különben szomorú befejező jelenete.

De aztán mégiscsak megjelent a győzedelmes ifjú Fortinbras, s olyan megjelenéseket produkált, hogy csodájára jártak. El tudta hitetni, hogy megjött az új király, közben egy másik előadásban társaival együtt megbombázhatta New Havent is, s felemelt fejjel vonulva a színen, teli torokból üvölthette: háp háp háp / sárga kacsaláb. S rábízták a Halál szerepét is Illyés Gyula bábjátékosról szóló tragikomédiájában. Milyen volt a bombázó Fortinbras Halálként? Riasztó és fekete – emlékezett Odüsszeusz-öltözékével is megelőzte korát, olybá tűnt, mintha a jövőbőljött volna meg, terroristát formázott, „terminátort”, aki mindent könyörtelenül pusztít el maga körül. A darab jelentékeny részében a Halál egy pódiumon üldögélve iszogatja borát, s jelenlétével is borzongatóan hitelesíti a bábjátékosnak és körének iszonyú kiszolgáltatottságát. A szerző utasításai szerint négy félliter bort fogyaszt el. A bajok itt kezdődtek, ugyanis a Halállá előrukkoló Fortinbras követelte, ha nem is a tiszta bort, de legalább a fröccsöt, mint fogyó kelléket, hangsúlyozva, hogy ennyi teát nem is lehet meginni, s ő aztán nem is béka, hiszen tudvalevő csak a béka iszik vizet. Így kapta meg „fogyókellékként” a fröccsöket. Ment is a dolog, biztos volt a siker. A lerobbanó kultúrházban viszont megtörtént a baj. Fortinbras még indulás előtt rátöltött néhány sört az előző esti rumra, s a második fröccstől a színpad fölött tornyosuló pódiumon váratlanul elnyomta a buzgóság. Kedves szép szavával: az igazak álmát aludta. De ami nagyobb baj volt, hortyogott is! „Mi lesz most, édesapa, sikoltott fel egy kisfiú a nézőtéren – mi lesz most velünk?” „Mért fiam? Mi lenne?” „Hát nem hallja, hogy horkol a halál?” – így az okos gyermek megrendülten. Mások is hallották, ami miatt Fortinbras amúgy is ingatag helyzete a színházon belül átmenetileg meggyengült. De azután megoldódott ez is, mint minden az életünkben, s jődögélt velünk szembe a boldog jövendő...

1.       Ez adja majd az előbb-utóbb mindenképpen elkészülő könyv, a Szentgyörgyi Demokritus nem is oly diszkrét báját. Terveink szerint. Ha Demokritusunk számtalan szereplője nem is oly régen négy és fél esztendő alatt teljesítette – vállalásai szerint – az ötéves tervet, mi sem adhatjuk alább! 1990 decemberében kezdtük el, már alig van időnk!...

2.       Róla majd külön. Most csak az asztaltársaságról, bizony szertefújták büszke és délceg tagjait a nagyvilágba a szelek. S az asztallal – a törzsasztallal! – is ki tudja, mi lett? A vendéglő – Sugás – még megvan, de ebben az oda betévedő hajdani törzsvendégeknek már alig-alig van örömük. De ne mindent elsietve, ne mindig mindent idő előtt.

... és más nemzeti katasztrófák!

Az alábbi történet 1977. március 4-én este fél tíz után egy perccel kezdődik. Odüsszeusz, ez a kelet-európai pechvogel, ott ül a kriptában, a törzsasztalnál – kékharisnyák, főorvosok, színészek és költők társaságában –, egy idő után kimegy a klotyóra (sört iszik, nem is csoda), s ott észleli, hogy megmozdul körülötte az épület. Valaki játszik, gondolja kissé bambán, de azonnal beugrik neki, hogy nem, senki nem képes játékból egy emeleten lévő vendéglő toalettjét rázni! Földrengés, rázkódik össze, és kirohan a klotyóból és az épületből, akárha néhány száz esztendőkkel ezelőtt Zrínyi a „szigetvárból”. Egy hölgy didereg előtte, hóna alá kapja, s úgy rohan tovább. A nagy rengés az út kellős közepén éri, térdre rogy, még látja a távolabb féloldalra dőlő autóbuszt: imbolyog, mint egy részeg hajó, s látja, hogy a megmozduló toronyházak vastraverzeiből lila lángocskák csapnak az ég felé. Felnyalábolja a nőt, s rohan tovább egészen a sportcsarnok kerítéséig. Ide fut be Jellasics is, a barátja. S még nagyon sokan. „Kellene telefonálni Bukarestbe – nyögi halottsápadtan Jellasics. – Vajon mi van Erikával?”¹

Csak ehhez vissza kell menni a kocsmába, a törzsasztalhoz, hiszen ott van a táskája és a pénze.

– „Kik azok, akik ott mind?” – mutat rájuk vádlóan az ideggyógyász főorvos.

– „Rumszagra gyűl az éji vad” – replikázik Zozi, a kotnyeles újságíró.

–  „Hát el lehet innen menni?” – néz O. Jellasicsra és leülnek. A gyertyafényben sápadtak az arcok. Mentőautók kékes fénye szűrődik be a hatalmas ablakon.²

–  „Menjél, Zsigám – így az ideggyógyász –, mentsd, ami még menthető, toldozzad-foldozzad őket. Én majd holnap jövök, amire beleőrülnek a kárba.”

–  „Ferikém – jelenik meg a reszkető kocsmáros szürke szvetterében –, Ferikém, mi történik velünk, mondjad, édes barátom, mi?...”

–  „Nem tudom – így szigorúan az ideggyógyász –, de azt igen, hogy én tűzvészek, háborúk, földrengések és más nemzeti katasztrófák idején is főorvos úr vagyok. Végeztem, hatszáz. Vodkát!”

–  „De valaki be kell jöjjön velem a raktárba! – dadogja a kocsmáros.”

–  „Öljétek meg őket – kiabálja az ideggyógyász. – Aki földrengés esetén is lopkod, felkoncolandó!...”

–  „Nincs valami idegcsillapítója, drága főorvos úr?” – szipog az őrhelyét feladó ruhatáros néni.

–  „A vodka, lelkem... Földrengések esetén az a legjobb idegcsillapító!”

Így azután kézről kézre járnak a vodkásüvegek. Zozi, aki elkísérte a félős vendéglőst a raktárba, elmeséli, mit látott, sőt, mit érzett. – „A cujkaszag vezet, érdekes módon – mondja még. – Ebből is látszik, hogy a mi népünk legyőzhetetlen.”

–  „Kulcskérdés – érdeklődik a főorvos –, mit isznak a szegény szamojédok?”³

–  „Második kérdés – tódítja Zozi –, mi a magyar nacionalizmus legfőbb ismérve?”⁴

Ülnek a gyertyafényben, és kacagnak, s nem is tudják, hogy hajszálon függ az életük.⁵

1.  Megvan, köszöni szépen. Jelenleg Ausztráliából tudósítja a Duna Televíziót.

2.  Ez is rájuk eshetett volna, s akkor most nem lennének. De nem esett rájuk. Az Isten akart velük valamit, mégiscsak...

3.  A gazdag szamojédok vizeletét.

4.  Minél több román pénzt elinni.

5.  Egy kötélen függött! A famennyezet fele ugyanis leszakadt. Ha a több száz kilós ékítmény odaüti őket, ma ezt sem mesélné el senki. De nem ütötte oda, a Demokritus tehát íródik...

Az utolsó előtti székely szék

Csiki Lászlónak

Történetünk azokban a boldog(talan) időkben történt¹, amikor még ott volt ugyan a vörös csillag a park közepén szobrozó emlékművön, de a pártkörökben terjedt s egyre többet hangoztatott nézet szerint hazánkat mégsem a szovjet – a „vörös” – hadsereg szabadította fel, hanem kétszáz nappal megrövidítvén a második világháborút², önerőből szabadítottuk fel mi magunkat! Egy repülő csészealj – ismertebb, pontatlan nevén: UFO – körözött a vidék fölött, s a kicsi zöld emberek telepatikus kapcsolatba lépve a város lakóival (egyszerre többel is) igyekeztek értelmezni a számukra sokszor bizony értelmetlennek, céltalannak tűnő cselekedeteiket és gondolataikat. Egy napon kezdtek egymásra hasonlítani a szentgyörgyi fejekben megképződő gondolatok, és egy szék körül forogtak!

–  Jelentést kérek – így a parancsnok.

–  A helyi lapban...

–  Az mi?

–  A lap, vagyishogy az újság, vagyishogy a sajtó a földlakók afféle hírgyűjteménye. Lapokra nyomják a híreket, s így terjednek!

–  Elavult módszer, régen felhagytunk vele – egyenesedett ki büszkén a parancsnok. – Folytasd!

–  Nos, ebben a lapban megjelent egy vers!

–  Az mi?

A kicsi zöld ember felsóhajtott, és bekapcsolta a robotenciklopédiát. – „Gondolatok rímes vagy rímtelen közlése. Az emberi tudományok közül az esztétika foglalkozik vele. A művészet...”

–  Ezek még itt tartanak? – döbbent meg a parancsnok, és rápillantott az előtte fekvő képernyőn sürgölődő-forgolódó szentgyörgyiekre. Egyesek nyolcas sorokban vonultak a főutcán és kitartóan ordítoztak. – Folytasd!

–  Nos ez a vers egy székről szól.

–  „Ülőalkalmatosság – értelmezte azonnal a robotenciklopédia. – Az emberek...”

–  De azt hiszem, ez nem olyan szék lesz – jött izgalomba a jelentést tevő kicsi zöld ember, és elsötétedett az arca.³ – Ugyanis ez a vers, amelyik ennyire érdekli a városlakókat, így kezdődik: Székely széket raknak parknak árnyékába, / Az ki szorul odaszorul biz az nagy bajába...

–  Miért raknak ezek a park árnyékába széket, s mi az, hogy odaszorul?

–  „Képletes kifejezés – kapcsolódott be a robotenciklopédia. – Tralfamador⁴ nyelven: csapdába esett.”

–  És miért esnek a székek csapdába? – döbbent meg a parancsnok. – Vagy a városlakók a széken? Lemegyünk.

Lementek. Földi alakot öltve vegyültek el a bámész tömegben, s néhány óra alatt meg is tudták, amit tudni illik⁵, s úgy eltűntek, mint a kámfor. Azóta se jártak erre⁶...

A címről: Utolsó remélhetőleg nem is lesz... Örökéletűek leszünk, szentgyörgyiek, véreim!

1.A hasonlóság a valósággal nem véletlen.

2.Ahogy a balkáni Caligula különben tábornok és történész testvére is megírta!

3.Elpirult.

4. „Tralfamador... az a bolygó, ahonnan a repülő csészealjak jönnek. Béke veletek.” (Kurt Vonnegut)

5. Azaz egy, a parkban épülő árnyékszékről volt szó, nem kellett nekik már robotenciklopédia sem ahhoz, hogy értelmezzék a látványt. Lehet, hogy derültek is, erre vonatkozólag nincsen adat. Megtudták továbbá, hogy a vers a polgármesterrel gúnyolódott, aki főművének tekintette ezt az építményt (ami ma is megvan, bár az idő romboló nyomai, na de mit mind okoskodunk: meg lehel tekinteni!), s ezért megorrolt a lapra és a költőre, ráadásul nevének olvasatát is kiadták a verssorok kezdőbetűi! Ha felhagytak volna a nevekkel – így a tralfamadori életformára és szokásokra rátarti parancsnok –, most se botrány, se bökvers nem lett volna! Csak árnyékszék – ellenkezett a jelentést tevő kicsi zöld ember. – Hát ha még mindig szerves anyagokkal táplálkoznak. Elmaradott népség... – vonta le a következtetést a parancsnok s eltűntek.

6. Legalábbis nem tudunk róla. De mit lehet tudni? Már Hamlet megmondotta volt Horatiónak, hogy sok dolgok vannak földön és egen, amit értelmünk felfogni nem képes.

Szeptember, Szent Mihály hava

üzenet az előidőkbőlSzent Mihály havában éhomra igyál kecske- vagy juhtejet, attól azután meglátszik a világ olyannak, amilyen, de te azzal soha ne törődj, olybá vedd, mint álmot vagy káprázatot, mint ajándékot, s tudd, ajándék lónak sem nézzük az fogát. Különben fújhatsz szappanbuborékokat is, akkor a megképződő gömbökbe gondolhatsz, amit akarsz, az világról.

Mindent szabadon ehetsz, igyál borsos vagy szegfüves bort, italodban álljon zsálya és sarlófű, apró bojtorjánnal egyetemben, hogy tisztuljon a véred, egyebekben nem árt, ha borsos tyúkhúst eszel, s eret is vághatsz, purgációval is élhetsz. Mielőtt eldőlne, hová is jöjjön ama test, tisztuljon meg. Erre penig jó alkalom Szent Mihály hava. Kullogjon, aki kullogó, rohanjon az, ki rohanó, de te csak csendesen poroszkálj, hiszen így is, úgy is célhoz érsz, teljesen mindegy, mikor, s különben is nem az számít, hogy honnan jössz, még az sem, hogy hova mensz, hanem az, hogyan emeled a lábod! Hát emeljed, vérem, emeljed, szaporán, mint eddigelé is...

Ha meg akarod tudni a jövő esztendőnek az egyre inkább előttünk magosodó jövő évnek mivoltát, szent Mihály naptájban – ez évben is mint mindétig huszonkilencedikén köszöntik a mindenféle Mihályokat, Misiket, Miskákat, Mihókokat – mess ketté egy cserefagubát.

Ha ez megvan, tettél egy képzeletbeli, ámbátor nagy lépést az elképzelhetetlen, de már előttünk gomolygó jövő felé.

Meg akarnád-é tudni, milyen lesz?

Nohát, akkor tégy tanácsom szerént: a gubában hogyha pók van, erőst rossz esztendő következik: légy, ha van, közép állapotú év jövend el, jő és rossz napokkal vegyesen várakozó, féreg, ha van benne, bő esztendő jövel – magyar véreim, figyeljetek: hajnal hasad! –, de ha a guba üres, halálos időt jelent, pestist, csumát, fekete átkokat.

Figyeljed a gubát, s tárd ki elmédet a tanítás előtt.

Továbbá, ha igen sok elején a guba, jól vigyázz a télre, mint kezdi, mert nagyon sok hóval jön Karácsony előtt, fehér lesz minden, hófehér, azután nagy, erős és hideg idő tart, mely egyes vélekedések szerint a sarkok megolvadni látszó jégsapkáit eredeti állapotukban megtartandja!...

Ellenben a guba, ha szép, ha tiszta, gyönyörű nyár következik, és a búzának bő termése, aminthogy a szőlőnek is szép, ámbátor ezt csak jövendő év vége felé állapíthatod meg a kitartandó bort kezelvén s kóstolgatván.

De ne ugorjunk ennyivel előbbre, vegyünk példát, véreim, a csigától. Ő is célba jut, ha nem is olyan gyorsan, mint a fürge lábú Akhilleusz.

Figyeljed a gubát! Honjaim, figyeljétek a gubát! Állapotával függ össze minden, időjárás, lelkünk nagy romlása, varázslataink.

Ha nedves belül a guba, nedves nyarat ígér, sok esővel – melyekből a májusi ugyan aranyat ér, de a többi csak áztat –, ha ösztövér száraz, nyarat várj, aszállyal, amely nemcsak a földet szikkasztja, de az elmét is. A kiskésit neki!...

Boros Szent Mihály hava máris itt van a nyakunkon, honjaim. Bizton mondom néktek, amikor az jó mustokat hordóba töltitek, szép személyeket, jó erkölcsűeket, igazakat és igazságszeretőket, nyájas beszédűeket és istenfélőket, rögzött életűeket és minden embernek kegyes kellemeteseket, de szeles természetűeket is meginvitálhattok legalább egy ukkon pohárra.^*

^*UKKON POHÁR, fogyasztási adó jellegű áldomás volt, vagy természetben (azaz borban) vagy értékének megtelelő pénzben. Rendszerént nem volt egyéb, mint bizonyos százalék, mellyel a vevő a városnak tartozott. Némely helyen „kötő pohár”-nak is nevezték... Ukkon pohárnak vagy Szent Mihály poharának hívták a XVII. században az áldomást – ahogyan az írva vagyon Zsámbéki László A magyar művelődéstörténet kislexikona című nagy művében.

Bizonytalanság

Most már azt sem tudjuk meg soha, mit érezhetett nagybátyánk, amikor megtudta, hogy az idén (ötvenkettőben) sem lesz vizslája, egyszerűen azért nem, mert bizonyos nehezen meghatározhatatlan (távlatunkból akár bárgyúnak is nevezhető!) érdek, mi több, gazdasági (?) érdek azt kívánja, pusztuljon el minden kutya. (?) Szükség van a bőrükre! Rájuk viszont nincsen szükség, különben is veszettséget terjesztenek, és felugatják a falu csendjét. Bácsikánk éppen őstermelő, s épp a kuláklista élére kerülő cimborájánál, Asperján Imrénél, a magyar nőirodalom reménytelen szerelmesénél ücsörög, s miután megbeszélik, hogy bácsikánk szerez Imrénknek egy Dánielné Lengyel Laura-regényt (Hágár a pusztában) jutányos áron, s felelevenítik keszthelyi élményeiket – egy-egy fél évet lógtak ott a mezőgazdasági akadémián, s aztán jött is a háború –, két hír is megnevetteti őket. Az egyik, az említett és szomorúbb az ember első, négylábú, máig leghűségesebb barátjára vonatkozik.¹ Így kerül Bátor, a hatalmas skót juhász Asperjántól néhány hónapra bácsikánkhoz, mert mint minden akkori és azutáni törvény, ez is csak néhány hétig-hónapig tart majd – vélik, nem is alaptalanul –, és városon talán mégsem veszik olyan „komolyan”, mint faluhelyen.²

A másik hír még szívderítőbb, s ahogy Asperján fogalmaz, mutatja, hogy „ezeknek” ama csepp eszük is kezd elmenni, ami az államosítás után még megmaradt. A történet dióhéjban: miután a kultúrigazgató, a két tanítónő, a tanító és a bőrkabátos városi elvtárs (évek múlva majd bácsikánkat is agitálni fogja: lépjen „állami szolgálatba”, de ő nem és nem, köti az ebet a karóhoz, s pingálja tovább a cégéreket, hogy megkeresse a pálinkáravalót) a híres kolozsvári író vezetésével két napig járják a falut, és festik a jelmondatokat a kerítésekre, kiderül, hogy e legújabb pártfőtitkári ukáz értelmében semmi szükség feliratokra, jelmondatokra, a vizuális agitáció kertekre és falakra írott formái ezentúl elkerülendők, mellőzhetők. „Mostan mi lesz?” – vakarja okos fejét az író, és a Boldog utcán túl visszafordul, megáll, s gyanakodva jegyzi meg: „Legalább ezerötszáz métert kellene lefesteni.” „Lehet, még többet” – pirul el a fiatal tanítónő. „Annyi festék momentán nincsen is” – mondja tétován a kultúrigazgató, és elkeseredetten bámulja a felírást: „Gyűjtsd a vasat, gyűjtsd a fémet / ezzel is a békét véded!” „Így nem maradhat, elvtársak – kapcsolódik be szigorúan a bőrkabátos is. – Azonnal el kell tüntetni.” „Le kell festeni” – mondja most már határozottabban, noha még nem a „legmagasabb hőfokon” a híres író. „Dehogy kell” – vigyorog Asperján hamiskásan, a kerítésre könyökölve. (Itt lép be saját történetébe, tevőlegesen is!...) Az ő kertje mellett folyik az épületes purpárlé, épp almát szed egy kosárba, nevethetnékje van, de leküzdi, s kezdi „felszikráztatni” értékes utasításait. „Fordítsák meg a kerítéseket, kérem tisztelettel, nézzék a jelszavakat ezentúl az alma-, körte- és szilvafák. Rajtuk nem is segít semmit, de nem is árt nekik.” Csend lesz. Jól hallhatóan puffan Asperján háta mögött egy renitens császárkörte. „Így van” – szólal meg hosszú szünet után a bőrkabátos. „Aztán meg megint szükség lesz rá – jön lendületbe az író is –, esetleg visszafordítják.” „Soha nem lehet tudni” – mosolyog a bőrkabátos.

Nagybátyánk még akkor is ezen röhög, amikor Bátorral együtt felszáll a rajoni járat ütött-kopott, piros autóbuszára.

1. A ló nem számít – fejtegeti Asperján kedvetlenül. A ló is ember.

2. Álmát akkor meséli el bácsikánknak, amikor visszahozzák Bátort, akit a városi „üdülés” határozottan felüdít, s összevissza rohangálva ismerkedik újra a régi udvarral, kerttel, lábát sűrűn emelgetve jelölve be területe határait. „Azt álmodtam, hogy az összes kutyabőr egy helyen volt, s beterítette szinte az egész országot, még a Kárpátok csúcsai sem látszottak ki. Valahonnan mégis egyvalami csoda folytán megmaradó kutya ugatása hallatszott. Szép történet, nem igaz?”

Akit nem került el a szerencse

PéldabeszédAmióta Demokritusunk így-úgy, de terebélyesedik, s előbb-utóbb eléri ama tündöklő formáját, még asszociációink sötét, beláthatatlan mezőin képzelt el önmagának¹, egyre inkább sürgetést érzünk, hogy a sok megalkuvó, demagóg, hebrencs és locsifecsi figura mellett, kik benépesítik² egy régebbi irodalomtudományi feladvány megoldásaként az úgynevezett pozitív hősöket is felmutassuk. Olvasóinknak okítására, okulására, hiszen derülni amúgy is derülhetnek – gondoljuk nagyralátóan³ eleget, de valamifajta olyan példabeszédek hiányoznak a legjobban történetfüzérünkből, melyek sugárzó hőseire nemcsak ráismerni lehet⁴, de fel is nézni. Mint a szentekre. S történeteiket esős áprilisi délutánokon, zimankós februári estéken s sugárzó augusztusi reggeleken egyként idézni lehet. Mert igézőek...

Testőr Gyula – hogy maradjunk e már bevált elnevezésnél⁵, városunk nagy színésze⁶, aki annyiszor siratta meg, de tán többször meg is nevettette a nagyérdemű publikumot, fiatalon jött ide a fenyvesek közé, hogy művészetével ellentmondva mindannak, amely újságokból és pártfőtitkárok mértékadó beszédeiből áradt, utat mutasson az eltévelyedett székelyeknek. Utat, amely a megtisztulás stációin, az önvizsgálat huzatos termein át úgy vezet el a boldog jövőbe, hogy megalkuvásainkért nem kell folyamatosan utálnunk önmagunkat. Mert az agónia elmúlik, de a bábjátékos folyamatosan itt munkálkodik körülöttünk...

Történt pedig, hogy Testőr Gyula a pohár fenekére nézvén – itala tükrében előzőleg arcát hosszadalmasan elnézegette, de valamiért nem volt megelégedve önnön magával (van ez így, nemde, jámbor olvasó?) s így nem akarva nézni arcát, le kellett folyamatosan szürcsölje a nedűt –, zákányosan ért haza első emeleti, a szentgyörgyi promenádra néző kis szobácskájába. Egy darabig hallgatta az ablaka alatt zörgő borbélytányért, s Petőfire, a vándorszínészre gondolt, majd elszenderedett. Amikor felébredt, sötétbe borult szobája, s hiába nyomogatta a kapcsolói, nem akart ráköszönteni az „éltető” fény, melyről annyit szavalt; a csapot is hiába nyitogatta, csak hörgött, prüszkölt, de egy csepp vízzel sem tudta lehűteni forró homlokát. Kivágta hát az ablakot és kiüvöltött: „Kisváros, vegyétek el a levegőt!...” Hűséges publikumának jeles tagjai, melyek annyiszor megtapsolták, kissé megdermedtek, de sokan tapsoltak is, akárcsak egy másik alkalommal, amikor Testőr Gyula ugyancsak „emelkedett” hangulatban a színházi nagykapunak dőlve figyelte, hogy akkori igazgatója beleül frissen vásárolt autójába, amikor a rükvercben araszoló kocsi vele egy vonalba ért, Testőr átmenet nélkül üvölteni kezdett, „a vérem!, a vérem!, a sárhányón a vérem...” s az összegyűlő tömegnek imigyen lőtte le a poént (amikor már a kocsi megállott, s megdermedt igazgatója is kiszállt, hogy valamiképpen lecsillapítsa művészét): „A véremből vette...”

A taps tán nem érte el Testőr egykori sikerei után bekövetkező obligát vastapsok méreteit, de nem vitás, úgy vagy talán még jobban is esett. Mostanság Testőr Gyula tán nem is gondol élete e válságos pillanataira s poénjaira, ott kerékpározik egy kanyargó országúton a Vörösbogyók szigete felé...

1.  Hogy minél körmönfontabban beszéljünk arról, amiről amúgy sem lehet, s tán nem is tanácsos, lévén a Demokritus szerzője is mélységesen babonás, akárcsak városa, melynek képmását buzgón készíti a rohanó időben.

2.  Hőseinkről persze vagy jót, vagy semmit.

3.  Lehet viszont, hogy csak az a fontos, amit Testőr egyik kollégája úgy fogalmazott meg, hogy a lélek tisztasága a fontos, atyuska, a lélek tisztasága!... Tolsztoj után, szabadon.

4.  Emellett kihangsúlyoznánk, a készülő munkácskánk már csak azért sem lehet kulcsregény, mert a kelet-közép-európai fejlődés zűrjei és zavarai miatt – vö. önsorsrontó alkat, zsákutcás történelem –, túl sok kulcs van forgalomban...

5.  Így szerepel Bálint Tibor: Szerencse, kerülj el! című beszélyében is, melynek címével tiszteletreméltóan vitázunk. Lásd írásunk címét!

6.  Nagy város színészének lenni aránylag könnyű lehet. Kis város nagy színészének lenni s állandóan megfelelni az „elvárásoknak” már nehezebb. Ide slágvortokban a harmadik példabeszéd: a közkedvelt színházi szabó valamikor Váradon tréfás kedvében színidirektornak adván ki magát, lányokat szerződtetett, akik egy teherautóval (rajta mindaz a hóbelevánc, ami az idő tájt tulajdonuk volt) meg is érkeztek. Testőr Gyula színházi kelléktárból elővarázsolt rabruhába öltöztette a beijedt szabót, nagy kellékvasakat rakott a lábára-kezére, s ő maga SS egyenruhába öltözvén, a Direktor elé kísérte védencét, hogy ítélkezzenek fölötte. Akkor nem tapsolt a publikum (nem lévén jelen), s az igazgató is csak kesernyésen nevetett, viszont a helyzet valamiképpen megoldódott, mint ‘léstőr Gyula életében mindig. Ezért is ismételjük nyomatékkal: nem, nem kerülte el a szerencse!

7.  Hogy ez a sziget hol volt – hol volt? hol nem volt? –, maradjon közös titkunk. Hinni kell benne, hogy ott van valahol, s akkor már lényegesen könnyebb. „Higgyetek, mert Jézus eljő, s ő a Jótevő!...”