Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. február, XII. évfolyam, 2. szám »
Szavak tükör kertjében
(Krimiesszé egy papíron elkövetett írógyilkosság körülményeiről)
Csikóéveimben jártam akkoriban, s az általános iskola hatodik osztályába és
hittanra. Néhány év óta már tudtam, hogy a hivatalos iskolai szöveg az istennek
sem passzol a plébánián hetente kétszer tartott vallásórák tartalmával. Párhuzamos
világok voltak, s én rendszeresen ingáztam közöttük. Úgy is mondhatnám, hogy
ekképpen vettem ki a részemet mindennapjaink megkettőzöttségéből, így „legitimizáltam”
a magam szerény módján a keleteurópai lét meghasonlottságát, kétféle világát
és nyelvét.
Akkor nyáron disztingvált, idős hölgy, valami távoli rokon látogatott meg. Egy
kimondhatatlan nevű német városkából érkezett, valahonnan a svájci határ mellől,
s nagybátyáméknál szállt meg. (A háború után emigrált Németországba, s valamelyik
nyugati rádióállomás magyar műsorának volt egy ideig a munkatársa.) Miközben
a nagyok órák hosszat beszélgettek körülöttem, én a lábamat lóbálva üldögéltem
a tölgyfaasztal mellett, és álmodozva figyeltem a fejem fölött röpködő szavakra.
Abban az időben számomra az emberi jogok legégetőbb kérdését a kalandregényekben
lankadatlanul harcoló, nemes vonású indián hősök megalázó sorsa jelentette.
Érthető hát az az udvarias szórakozottság, amellyel – jólneveltségemet bizonyítandó
– a felnőttek „helyzetértékelését” követtem. Néha azonban, amikor lehalkították
a hangjukat, ösztönösen én is jobban füleltem, mert tudtam, hogy az összeesküvések
íratlan törvénye szerint ilyenkor hangzanak el a lényeges dolgok. Így szereztem
tudomást többek között az erdélyi szászok áruba bocsájtásának tervéről és az
egyik Kennedy-fivér tragikusan végződő nőügyéről. Persze, a részletek – a történetek
hitelességét szolgáló epikai kellékek – egy része homályban maradt, ugyanis
a cserkészmozgalom jelszavát követő nagynéni a biztonság kedvéért németül mondott
bizonyos – illetéktelen fülek számára tilos – dolgokat. (Ezek aztán örökre elkallódtak,
ugyanis az asztaltársaság – mint ahogy később megtudtam – csak néhány szót tudott
ezen a nyelven, s műveltségi hiányosságát Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának
társalgási stratégiáját használva álcázta, akinek sikerült órákon át elhitetnie
egy bolgár kalauzzal, hogy tökéletesen érti a szavait.)
Ott hallottam először Wass Albertről. Azon a titkos kódon, amely a szabad közlés
kockázatát igyekezett csökkenteni a népköztársaság sajátos demokratikus elveket
valló légkörében. (Évekkel később aztán beigazolódott a nagynéni konspirációs
dolgokban való jártassága. Egy megbocsájthatatlan szakmai baki következtében
kiderült ugyanis, hogy lehallgató készülék van abban a lakásban.) A szaporán
pergő szóáradatban az elvásik a vörös csillag
kijelentés többször is elhangzott. Ε különös beszédhelyzetben egyetlen mozzanat
vésődött emlékezetembe az ismeretlen író könyvéből: az, amikor az egyik szereplő
a falu fölött vöröslő bádog felségjelt nézegetve a fenti kijelentést
teszi.
Sok ideig aztán nem hallottam erről a névről: mintha kitörölték volna az
irodalmi köztudatból. Amikor önkéntelenül ezzel a közismert hasonlattal
fogalmaztam meg Wass Albert írói sorsát, nem gondoltam arra, hogy egy elkoptatott
nyelvi fordulat ilyen találóan kifejezheti a valóságot. S hogy milyen nehéz
– már-már lehetetlen feladat – a fehér foltot eltüntetni az irodalom térképéről.
Van Michel Tournier francia írónak egy példázat-története (A festészet legendája.
In: Le médianoche amoureux. Gallimard, 1989.), mely az irodalmi befogadás
mechanizmusáról szól. Arról, hogy olvasói jelenlét nélkül nem válhat teljessé
az írói teremtés. Az Ezeregyéjszaka stílusában írt mesében egy bagdadi kalifa
ékesebbé akarta tenni palotája fogadótermének két falát. Ε megtisztelő feladat
elvégzésével két festőművészt bízott meg. Az egyik Keletről, a másik Nyugatról
érkezett. Az első egy híres kínai festő volt, aki addig még sohasem tette ki
a lábát a szülőföldjéről, a második görög volt, sok vidéket bejárt már, számos
nyelvet beszélt, s a festészeten kívül értett a csillagászathoz, fizikához,
kémiához és építészethez is. Miután befejeztétek, mondta a kalifa a két művésznek,
udvari embereimmel megvizsgáljuk és összehasonlítjuk alkotásaitokat, és amelyiket
szebbnek találjuk, annak a készítője nagy jutalomban fog részesülni. Ezután
a termet függönnyel két részre osztatta, hogy a festők zavartalanul dolgozhassanak,
majd magukra hagyta őket. A döntés napján az udvaroncok előbb a kínai festménye
elé vonultak. Nagy gyönyörűséggel szemlélték a csodálatos, álomszerű
kertet ábrázoló freskót, a virágzó fákat és a kis tavakat, a keleti festőművész
paradicsomi látomását. Ezután megfordultak, a kalifa széthúzatta középen a függönyt,
s a nézők az elébük táruló látványtól ámultan kiáltottak föl. A görög ugyanis
nem festett semmit/ecsetvonások helyett egy hatalmas tükröt helyezett a falra,
melyben a keleti mester festménye látszott. Míg azonban a kínai kertje elhagyatott
volt, embertelen, ebben a tükörkertben emberek sétáltak, forgolódtak,
és elragadtatottan ismerték föl egymást és magukat.
Természetesen a bölcs kalifa ezt az alkotást jutalmazta.
Az irodalmi kommunikációs modell működésének e meseszerű története a befogadás
fontosságára figyelmeztet tehát. Arra, hogy a virtuálisan létező műalkotás csak
az olvasók által nyerheti el az író által megálmodott formáját. Ε példázat ugyanakkor
a szabad írás és a kanonizálás problematikus viszonyára is utal a posztkommunista
kelet-európai környezetben. Konkrétan a Wass Albert írói sorsával kapcsolatos
kérdésekre.
Az alkotó: Czegei Wass Albert (1908–1998) erdélyi magyar főnemesi családból
származott. Egyetemi tanulmányai egy részét a párizsi Sorbonneon végezte. A
két világháború közötti erdélyi magyar irodalmi élet elismert alkotója volt:
költő és író, a transzszilvanizmus híve. Rendszeresen részt vett az Erdélyi
Helikon című irodalmi folyóirat köré tömörült szerzők – a helikoni írók – marosvécsi
találkozóin. Tagja volt az Erdélyi Szépmíves Céhnek, mely a kisebbségben élő
alkotók számára teremtet igényes publikálási lehetőséget. Több művet jelentet
meg 1944-ig. Farkasverem című regényét (1934) az anyaországban Baumgarten-díjjal
jutalmazták. (Akárcsak a Nyugat szerkesztői, a Baumgarten-bizottság tagjai is
az esztétikai minőséget tekintették elsődlegesnek egy mű értékelésekor. Babits
Mihály kurátori tevékenysége különben is garanciát jelentett a döntéshozataloknál.)
Ha a harmincas évek végén lezárult volna pályafutása, ma minden bizonnyal megtalálnánk
nevét a korszakot bemutató, értékelő – a múlt rendszerben kiadott – romániai
magyar irodalomtörténeti könyvekben. S nagy a valószínűsége annak, hogy a tankönyvekben
is ott volna hajdani céhtársai, a helikoni írók társaságában. Még csak a másvilágra
sem kellett volna távoznia írói hírnevének tartósítása érdekében – az „örök
vadászmezőkre”, ahogy ő nevezte tréfásan hűséges természetjáróként és szenvedélyes
vadászként ezt a metafizikai dimenziót. Elég lett volna elhallgatnia, majd később,
az államosítás és kollektivizálás idején „önként fölajánlania” birtokait a „fölszabadított
dolgozó népnek és az öntudatra ébredt parasztságnak.” S ha még ráadásként írt
volna egy-két könyvet az országot elárasztó osztályharcos eufóriáról, az államosítás
és kollektivizálás heroikus eposzáról, bizonyára még ki is tüntették volna.
Hogy mégis másként választott, abban közrejátszott származása, az új világrend
határozott elutasítása és hazája térképének újbóli átrajzolása. Önvédelmi reflex
és morális szempont egyaránt.
Innentől vált drámaivá írói pályája.
Wass Albert a második világháború végén viszontagságos körülmények közepette
Németországba került, majd 1952-ben az Amerikai Egyesült Államokba emigrált,
és Floridában telepedett le. Az itteni egyetem tanáraként franciát, németet,
európai irodalmat és történelmet tanított. Közben megalapította az Amerikai
Magyar. Szépmíves Céhet, s nyughatatlan alkotókedvvel folytatta az írást.
Az itthon berendezkedő új rendszer képtelen volt az ilyenfajta írói függetlenséget
megbocsájtani. Egy író, aki felsőbb utasítás vagy jóváhagyás nélkül, legjobb
belátása szerint, szabadon írja könyveit, ellentmond mindenféle önkényuralmi
logikának, csúfot űz a diktatúrák művészet szerepéről alkotott doktrínájából.
A hazai irodalomban a negyvenes évek második felétől végzetes sérüléseket okozott
a kommunista rezsim szellemi-fizikai terrorja. Tournier példázatával élve már
csak olyan kertet, fákat, tavakat és virágokat szabadott festeni, amelyek alakja,
színe és formája nem ellenkezik a palota új tulajdonosának ízlésével, sőt kimondottan
annak a sugallatára készül. Minden más polgári, csökevényt, elavult művészi
magatartást, kulturális szabotázst jelentett Kelet-Európában, amelyet kötelessége
az irodalompolitika hithű aktivistáinak tűzzel-vassal irtania.
Ennek következtében az új rendszer konszolidációjakor a romániai magyar széppróza
felemás lehetett csupán. (Karácsony Benő és Ligeti Ernő még a háború idején
a fasizmus áldozataivá váltak, Berde Mária a negyvenes évek végén meghalt, Nyírő
József az anyaországból Nyugatra menekült a háború végén, Tamási Áron Magyarországon
maradt, Kemény János, a Helikontalálkozók marosvécsi házigazdája az irodalmi
élet perifériájára került, Kós Károlynak, a transzszilvanizmus atyjának szépírói
munkássága elapadt.)
A korábbi tematikai, stílusbeli változatosságot a baloldali ideológia diktálta
egyszínűség és egyoldalúság váltotta föl. Azok az írók, akik már a két világháború
közti irodalomban is a baloldali eszmeiséget képviselték, a hatalomátvétel után
tollukat a kommunista ideológia kizárólagos szolgálatába állították. (Asztalos
István: Szél fúvatlan nem indul, Nagy István: A legmagasabb hőfokon
stb.) Didakticizmusuk az irodalom többértelműségét, végtelen világát tanmesék
szintjére egyszerűsítette. (Írói sorsuk iróniája, hogy az előző rendszerben
alkotott műveik sokkal hitelesebbek voltak, mint az általuk oly lelkesen hirdetett
Eszme győzelemre jutása után írt könyveik.) A fiatal írók sem mentesülhettek
a kor „nagyszerű” feladatai elől. Összehasonlítva például a Hajnali győzelem
(1949) novelláit a nyolcvanas években írt Álomkommandóval, már-már
hihetetlennek tűnik, hogy a két könyvnek ugyanaz az író a szerzője: Sütő András.
Ebből a „házifeladatosdiból” maradt ki Wass Albert, amikor úgy döntött, hogy
az Egyesült Államokba emigrál. Itthon aztán, a kultúra rendszerváltást követő
nagy átírásakor példátlan cinizmussal nem csupán az 1945 utáni, gazdag írói
terméséről nem voltak hajlandóak tudomást venni, hanem a háború előtti alkotói
korszakát is nemlétezőnek tekintették: egyszerűen törölték a nevét a romániai
magyar irodalomból. (E parancs kiagyalói bizonyára azon primitív elvet követték
az információ századában, hogy amiről nem beszélünk, az lényegében nincs is.)
Így történhetett meg, hogy Wass Albert, miközben kint évtizedeken át szabadon
írt és publikált, szűkebb hazájában megszűnt létezni.
Olyan jól sikerült ez az irodalompolitikai diverzió, hogy évtizedekkel később
a nyugati magyar irodalmat először föltérképező anyaországi szakkönyvben is
érezhető volt a hatása. A mindössze másfél oldalas ismertetés
ben pontatlanul írnak egyik legsikerültebb könyvéről, A funtineli boszorkány
trilogiáról (Béládi, Pomogáts, Rónay: A nyugati magyar irodalom története.
Bp. 1986.). A regény több évet átfogó cselekménye ugyanis nem az iparosodó
Romániában játszódik, amint azt a kézikönyvben állítják, hanem az Osztrák-Magyar
Monarchiában, a századforduló táján. (Egyáltalán nem meglepő, hogy Wass Albert
munkásságát alig ismerték a szocialista Magyar-országon, hiszen az oda kézbesített
könyveit a határon a pornográf irodalom kategóriájába sorolták, és visszaküldték
vagy megsemmisítették.)
Mi lehetett a konkrét vád Wass Albert ellen? Miért tiltották be minden könyvét?
Mi volt annak az oka, hogy egyáltalán nem lehetett beszélni róla? Ha
ugyanis csak annyi lett volna a „bűne”, hogy emigrált, elég lett volna hallgatni
Nyugaton írt könyveiről. A hatalom azonban nem elégedett meg a részleges írógyilkossággal,
felsőbb parancsra kitörölték írói pályájának első, erdélyi szakaszát is a romániai
magyar irodalomtörténetből. (Kortársa, Nyírő József esete igencsak elgondolkodtató
az irodalompolitika működésével kapcsolatban. Íróként távozott Erdélyből az
anyaországba, s ott lapszerkesztőként és politikusként a szélsőjobboldali érdekek,
humánumellenes erők kiszolgálójává aljasodott a második világháború idején.
Neve mégis szerepel Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom
1944–1970 című kézikönyvében. S ez így természetes. Az irodalomtörténet
ugyanis az irodalom időbeni kibontakozását vizsgálja, s ebben a folyamatban
– bármennyire is elítélhető tetteiért Nyírő József, az ember – műveivel
jelen van Nyírő József, az író. Vagy ott van az amerikai Ezra Pound esete,
aki az olasz fasizmus lelkes híve és népszerűsítője volt ebben az időszakban,
ám ugyanakkor zseniális költő is, akinek magától értetődően ott a helye minden,
tárgyilagosságra valamit is adó irodalomtörténetben és lexikonban.)
Milyen nagyobb bűnt tulajdoníthattak Wass Albertnek, hogy ekképpen kellett bűnhődnie
miatta?
A hivatalos álláspont szerint háborús bűnös volt, s ezért halálra ítélték. Természetesen
erről is sokáig hallgattak, hiszen arra, akit kitöröltek a köztudatból, nem
szükséges szavakat pazarolni. Aztán, amint kiderült, hogy valóban megvan valahol
az a halálos ítélet (az író maga beszélt róla egy vele készített interjúban),
legendák születtek arról, hogy miért akarták kivégezni. Félkatonai alakulatról
beszéltek, melynek ő lett volna a vezetője, ártatlan emberek könyörtelen lemészárlásáról.
Arról, hogy a parancsnoksága alá tartozó emberekkel rémséges tetteket követett
el, mielőtt elhagyta volna az országot.
Természetesen az igazság jóval prózaibb, s letagadhatatlanul jellemző arra a
korszakra. Néhány oldalnyi papíron elmosódott betűk vallanak arról, hogy valójában
mi is történhetett. A belügyminisztérium kolozsvári archívumában porosodó ítélet
fénymásolata arról vall, hogy hamisítatlan koncep
ciós per áldozata lett az író. (Tribunalul poporului – Cluj Complectul de Judecata.
Dosar Nr. 1/1946.) Olyan bírósági szemfényvesztésé, mely jellemző produkciója
volt a kommunista hatalomátvételnek.
A Népbíróság kolozsvári kirendeltsége 1946. március 13-i 1-es számú Határozatának
élén a bírák között két magyart is találunk (Belovay Stefan és Szatmari Alexandru),
az első a kommunista, a második a szociáldemokrata párt tagjaként van feltüntetve.
Hatvanhárom erdélyi és anyaországi magyar fölött ítélkeztek. Valamennyiüket
azzal vádolták, hogy a bécsi döntést követően bűntetteket követtek el a környék
román nemzetiségű lakosságával szemben. A névsorban az 58. Wass András, az író
édesapja, az 59. pedig Wass Albert, vasasszentgotthárdi (Sucutard) földbirtokosok.
Már ez a társadalmi hovatartozás is halálos veszélyt jelentett abban az átmeneti
időszakban. A rendszerváltás koncra leső ingyenélői ugyanis semmitől sem riadtak
vissza a zsákmányszerzés érdekében. Erdély egyik legrégebbi magyar nemesi családjáról
volt szó, melynek kastélyaira és birtokaira fájt a foga az új hatalom haszonélvezőinek.
A vádirat szerint Wass Andrást és fiát, Wass Albertet négy vasasszentgotthárdi
román nemzetiségű személy meggyilkolásában játszott szerepéért állították volna
a törvény elé. (A feltételes mód nem vádlói ingadozására utal, a Népbíróság
ugyanis igencsak eltökélt volt szándéka mihamarabbi kivitelezésében, hanem arra,
hogy mindketten külföldön tartózkodtak.) Ráadásul az omboztelki (Mureşeni de
Câmpie) román pap és családja halálát is Wass Albert számlájára írták.
Súlyos vádak ezek, melyeket komoly bizonyítékokkal kell alátámasztani a földkerekség
minden törvényszékén, ahol komolyan veszik az igazságszolgáltatást. Bizonyítékok
helyett azonban meglepő kijelentésekre bukkanunk a vádirat szentgotthárdi és
omboztelki eseményeket tárgyaló fejezeteiben. Az elsőben az áll, hogy a „soviniszta
gyűlölettől vezérelt” Wass Albert kihasználva a bevonuló honvédség jelenlétét,
gyilkosságra bujtogatva a magyar alakulat parancsnokát, felbérelte Pakucs hadnagyot,
hogy tartóztassa le azokat a románokat, akikre haragudott. Közülük néggyel végeztek
a katonák. Omboztelkén, a szomszédos településen az ottani honvédparancsnok,
Csordás hadnagy parancsára tizenegy személyt, köztük egy magyar asszonyt öltek
meg. Adminisztratív próba által bizonyított, hogy e tömeggyilkosság hátterében
is a gróf áll, olvasható a vádiratban. Ε kijelentések hitelét több tényező is
megkérdőjelezi: 1. A magyar honvédség bevonulásakor szigorú parancsot kaptak
a katonák, hogy fegyvert csak kivételes esetekben, önvédelemből használhatnak.
2. Aki tisztában van a katonaságot szabályozó törvényekkel, az tudja, hogy a
fikció világához tartozik az, hogy egy civil csak úgy félkézből parancsokat
osztogasson a hadseregben. (Egyedül P. Howard komikus légiós kalandregényeiben
fordulhat elő hasonló
szituáció.) Gondoljunk csak arra, hogy milyen kényes helyzetben volt a magyar
honvédség észak-erdélyi bevonulásakor. Még csak az hiányzott volna, hogy egy
mezőségi település földbirtokosának az utasításaira halomra lőjék a román lakosságot.
3. Az adminisztrációs próba használata jogilag kérdőjelezi meg a vádak hitelességét.
Ehhez az eljáráshoz elég ugyanis egy sebtében megírt feljelentés vagy ellenőrizetlen
tanúvallomás, s jöhet máris az ítélet. (A koncepciós perek e kedvelt jogi procedúráját
manapság már nem használják az igazságszolgáltatásban.) Az író édesapja még
csak ott sem volt a megjelölt tetthelyeken. Hiteles bizonyítékok hiányában ezért
volt szükség az adminisztrációs próbára. 4. Wass Albert állítólagos sovinizmusát,
romángyűlöletét éppen tekintélyes életművének értékrendszere, könyveiből sugárzó
humánuma cáfolja meg.
Mindezek arra utalnak, hogy „bűne” társadalmi rangjából, hivatásából és nemzeti
hovatartozásából eredt: mint magyar földbirtokost és írót ítélték el az ország-
és rendszerváltás idején. Könyörtelenül leszámoltak vele, hogy megkaparinthassák
vagyonát. Íróként Jönnek című regényével (1940) válthatta ki a román
nacionalizmus haragját. Ε könyv lírai kordokumentum. Azt a lelkesedést és örömet
írja le benne, ahogyan a bécsi döntést követően várta az új világot – nacionalista
gyűlölködés és bosszúvágy nélkül, tiszta örömmel és békével a szívében. (Írói
elhallgattatásával párhuzamosan fizikai megsemmisítéséről a későbbiek folyamán
sem mondtak le. A román diktátor parancsára kétszer követtek el – sikertelenül
– merényletet ellene Amerikában.)
Hol is van akkor a helye e sokáig méltatlanul mellőzött magyar írónak? Ha elfogadjuk
az erdélyi magyar irodalom meghatározást az egyetemes magyar irodalmon belül,
Wass Albert művei egyértelműen ehhez tartoznak. Könyvei sajátos világát tekintve
nála erdélyibbet nehezen képzelhetünk el.
A nyolcvankilences változásokat követően kiderült, hogy az „Asztalfiókirodalom”
csak az olvasók képzeletében létezett. A rendszer könyörtelen szorításában vergődő,
kompromisszumokra kényszerült alkotók fiókjából nem került elő semmiféle világot
rengető, titokban megszült kézirat. Wass Albert életműve e tény ismeretében
nyeri el igazi jelentőségét és szerepét az erdélyi magyar irodalomban. Előttünk
áll egy író, akinek a pályája a két világháború között itthon, majd negyvenöt
után idegenben a folytonosság jegyében bontakozhatott ki. Arról írhatott és
úgy, ahogyan akart. S az alkotói szabadság feltételei közepette művei hitelesebbek
az ideológiai megkötöttségekkel küszködő, fentről figyelt itthoni céhtársaiénál,
akik írás közben kénytelenek voltak minduntalan a cenzúrára és az öncenzúrára
gondolni, ha azt akarták, hogy kiadják könyveiket. Regényeiben sorsfordító időkről
van szó, múltunk sok éven keresztül tabutémaként kezelt eseményeiről. (Trianon,
bécsi döntés, orosz megszállás, kitelepítések, kényszermunka, 1956-os forradalom
stb.) Történetei nem tézisregények, megrendelésre írt könyvek,
hanem megrázó látomások a világ változásairól, a sorsát alakítani akaró ember
küzdelméről. (Elég lenne például Az Antikrisztus és a pásztorok című,
1958-ban megjelent regényét összehasonlítani az ugyanebben az időszakban keletkezett
erdélyi magyar szépprózával, hogy lássuk a különbséget a szabad írás és a pártszolgálatba
állított irodalom között. Míg a korabeli hazai alkotásokban a sematikus, egyoldalú
látásmód, baloldali elfogultság dominál – a mai olvasó számára nyilvánvalóan
megmosolyogtatóan, addig Wass Albert regényében a változás borzongatóan hiteles
arca jelenik meg, az, ahogyan elpusztul a régi rend, hogy a csábító ígéretekkel
helyébe lépő, majd embertelenül könyörtelenné váló új rendszer is csak addig
működjön a megfélemlített faluban, amíg van rabolnivaló. Utolsó fejezetében,
a természet őserdei pompájába süllyedt kihalt, romos falu ijesztő látványa mellett
a magán- majd közös tulajdonon alapuló kétféle közösségi lehetőség és életmód
alternatívájaként – megjelenik a szeretetre és az önzetlen egymásra figyelés
lelki értékeire épülő emberi közösség lehetősége is. A vérből és gyászból föltámadó
világ látomása.)
Mindez a világ, Wass Albert írói világa sok évtizeden keresztül Tournier példázatának
üres kertjeként, itthoni olvasói nélkül létezett csupán. (Az emigráció légüres,
visszhangtalan közegében is csak egypár barát, ismerős bolyongott benne elhagyott
hazája, otthon után sóvárogva.) Életművének hazai befogadása a kelet-európai
változások után, a kilencvenes években indult el az anyaországban és Erdélyben
kiadott néhány könyvével. Ekkora késéssel évekbe kerül, amíg végre elnyerheti
az őt megillető, reális helyet az egyetemes és erdélyi magyar irodalomban. (Marosvécsen
a temetésén történt incidens arra figyelmeztet, hogy azok az erők, amelyek az
elveszejtésén fáradoztak annyi éven keresztül, még manapság is működnek, késleltetve
kanonizálását. Erre utal a bögözi iskola névadása körüli botrány is, az iskola
vezetőinek zaklatása, amiért az író nevére merték keresztelni az intézményt.)
Addig, amíg e zavaró körülmények léteznek, nem beszélhetünk a kultúra előítéletektől
mentes, tárgyilagos intézményrendszeréről. Itt az ideje annak, hogy az irodalom
asztala körül ülő írók és olvasók ne összeesküvők módjára: csak suttogva vagy
félszavakban beszélhessenek élet és irodalom dolgairól, hanem a sokáig elzárt
helyiségekre jellemző fojtott légkört kiszellőztetve, szabadon, a rejtőzködés
görcsös tartásából végre fölengedve.
Hogy a szavak tüköre elé lépve örömteli meglepetéssel arcunkra ismerhessünk.
SZAKÁCS ISTVÁN PÉTER
A fentebb közölt két írás az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pályázatán
I. (Balázs Imre József) és III. (Szakács István Péter) díjat nyert. A szerk.