SZEMLE

A nép élete

Bihari népmondák. Közzéteszi Faragó József és Fábián Imre.

Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 1995.A kötet szerkezete mesteri: az eredettől ível, a modern időkön át, a képzeletbeli világokig; a helységekhez kapcsolódó, keletkezésüket, alapításukat, elnevezésüket, történetüket leíró mondákkal indul, következik a genezistől alig-alig elváló időszak, a mitikus őskor, amelyben köd gomolyog, tündérek és boszorkányok, óriások és törpék bukkannak elő és tűnnek el, ezután a történelmi múlt kerül elbeszélésre, a régmúlt, Attila, Mátyás király, Rákóczi, Bem, Ferenc Jóska, és természetesen a tatárok és a törökök, majd pedig Arany és Petőfi, akik már a családi mondavilághoz tartoznak, a nagyapákról, dédapákról szóló mesékhez, a közelmúlt valóságához, hiszen ezek a történetek olyanok szájából hangoztak el, akik még látták és hallották azokat az idős embereket, akik látták és hallották a mesevilág szereplőit, és befejeződik a hiedelemmondák filozofikus bölcsességével és mélységével.

A kötetnek nyelvében jótékony kompromisszumot sikerült megteremtenie: nem törekszik az adatközlők történeteinek szó szerinti visszaadására, ugyanakkor fontosnak tartja, hogy megőrizze a szavak jellegzetes hangalakjait, következésképp a szöveg mindig tiszta és világos, olvasása és megértése semmilyen gondot nem okoz, ám ahol kell, zamatosan archaikus, illetve frissítően egyedi. Kiemelendő értéke ennek a könyvnek, hogy nincs agyonjegyzetelve, agyonmutatózva, valóban úgy olvasható (a szerkezet és a nyelv mellett a jegyzetapparátus szerény, nem hivalkodó működtetésének következményeként), akár egy regény; az adatközlő és a gyűjtő nevének és életkorának feltüntetése is beleillik ebbe a regénybe, hiszen például a 80 éves bácsi története Ferenc Jóskáról másképpen izzik fel, amikor rájövünk, ez a bácsi még ismerhette a császárt.

„A Hencu-tető arra van, ahun megyünk át Arad megyébe a hegyeken keresztül. Na hát egy ember, akit Hencunak hittak, fagadott, hogy ű addig elmegy gyalag, közbe fújja a csimpolyát, de állandóan, meg se pihen.

Ment is az, nem tudnám megmandani, mennyi ideig, de ment, közben fútta a csimpolyát. Amikor kiírt a tetőre, elvágódatt, nem is kőtt fel többet. Meghót. Azt a riszt ma is Hencunak híjják, Hencu-tetőnek.

Várasfenes, Csarabi Egyed Erzsébet (63) – Fábián Imre, 1984”Az idézett monda, a fentiekben elmondottakon túl, azt is érzékeltetheti, ami poétikailag talán a legizgalmasabb ebben a kötetben, hogy tudniillik az elbeszélő a maga idejéből mesél a múltról. Azt, hogy hol van a maga ideje, nehéz pontosan betájolni, hiszen amikor azt mondja, „ahun megyünk át Arad megyébe”, nyilvánvaló, hogy a jelenből, a mából beszél, ugyanakkor nyelve, amelyen megszólal, nem „a” jelen nyelve („ahun”, „ű”, „gyalag” stb.). A maga ideje tehát sokfelől meghatározott, közösségi és egyéni művelettel kialakított pillanat, sajátosan beágyazódott darabja az időnek; mondhatni mindenkinek megvan a maga ideje, a maga életének ideje, és ahogy ebben a könyvben ezek az idők az olvasóban követhetővé válnak, úgy születik meg az említett regény is.

„Amikor Arany János látogatóban járt Szalontán, elment nagyapamékhoz, Sárának Mihály fiához is. Nagyapám éppen a kertben dolgozott, és hívták be, hogy itt van János Pestről. Erre ő visszaüzente:

– Jöjjik ű ki. Ippen annyira vagyok én tűle, mint ű ide.

Nagyszalonta, Varga Sándorné Jámbor Zsuzsánna (82) – Dánielisz Endre, 1967”„Gyermek voltam még, amikor 1920 elején apámmal az állomás felé mentünk. A megállónál ugyan semmi dolgunk nem volt, de közelebb igyekeztünk, mert Szalontán egy sose látott vonat pufogott, vesztegelt. Leginkább az tűnt fel, hogy körös-körül igen sok román katona őrzi.

Más is kíváncsiskodott, akárcsak mi, s a bátrabbak megkérdezték az állomásfőnököt, mert akkor még a régi, a magyar szolgált

– Itt bizony a román királyné, Mária utazik. Párizsba megy Klemenszóhoz. Meg akar egyezni vele. Ha sikerül, Erdély a románoké.

Telt az idő, s majd egyszer apám megkérdezte a vasutast:

– Na, mi volt?

– Hát bizony Klemenszó megegyezett a királynéval.

Nagyszalonta, Balogh József (71) – Dánielisz Endre, 1980”„Vót egy fiú, úgy hitták, hogy Fekete Sándor. Ez még a keresztszüleit is megölte, hogy elvegye a pínzüket. A hatóságok kerestik a tettest, űt is gyanúsították. Addig kínozták, míg kivallotta, hogy ű vót a tettes. Kötélre ítíltík.

Az akasztófát a Mogyorósdombon, az út mellé állították, hogy mindenkinek, aki arra jár, tanulsága legyen. Nóta is vót rúla, én már csak egy ríszire emlíkszek.

Amikor az akasztófa alatt állt Fekete Sándor, azt mondta:

... Ne tegyetek úttal szembe,

Mer meghalok szigyenembe!

Fekete Sándor én vagyok.

Húsz esztendős most vagyok.

Akasztófa lett a helyem,

Amír ilyen nagy csínyt tettem.

Bihardiószeg, Kárándi János (67) – Papp Attila, 1972”Ezeket a mondákat hallgatva, magunk előtt látjuk, ahogyan késő őszi és téli estéken összegyűlt a barátokkal kiegészült család, Katalin vagy Etelka napján, János- vagy Sándor-napon, disznótorban vagy csak egy közönséges vasárnap délután, a jegyző, a bíró a tanító uraméknál, vagy faluhelyen, paraszti környezetben. Másféle körökben másféle mondák keringtek. Jól megfigyelhető, hogy a kultúra mindig ott áll a háttérben. Biztonságot ad, az élet tőkesúlyát képzei, miközben valamennyire (a hagyományok felé) hátrébb vonja a jelenlétből birtokosát.

Bonyolult kérdésekre láthatunk. Azt is mondhatnánk, ez a könyv a jelen-levésre való képtelenség története. Nem alkalmatlanságról beszélünk, hanem eredendő ontologikus képtelenségről: lehetetlen olyan életpozíciót találni, amely ne volna mindig bizonyos távolságra a jelentől.

A bihari mondavilágot a közreadók végül is sajátos regénnyé formázták, szerkesztették. A regény ún. metanarratívaként fogalmazódik meg, amely magába foglalja az összes elemi történetet, jelentéssel látja el őket. Ez a regény tartalmazza a kezdetet (a keletkezés pillanatát) és a véget (apokaliptikus hiedelmek, megmagyarázhatatlan jelenségek), e két pont között játszódik le a metatörténet, amely mialatt élteti az apró, epizodikus történeteket, átáramoltatja beléjük természetét, jellegét, transzcendenciáját. Ez a regény, amely tehát nem tételesen van jelen, kívülállóként megmagyarázza a jelenben mindig eleve ott élő hiányt: a jelenlét érzékelése csakis kapaszkodók útján lehetséges, a múlt, a hagyomány, a kultúra, az emlékezés kapaszkodóinak útján, amelyek mostja, jelen ideje viszont épp a jelen időt, a jelenlétet teszi lehetetlenné.

És rögtön felmerül egy kérdés: létezhet-e másfajta regény, amely egy olyan jelenlétről beszél, ahol a jelenben való létezés és a létező maga ideje között nincsen távolság? Ám ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy ki az a regényhős, akinél ez így volna lehetséges, akkor a válasz kézenfekvő: szólnunk kell a nép jelenlétéről.

A nép számára a jelenlét maga az emlékezés. A jelenlétben való létezés kudarca feloldódik, mert a szüntelen emlékezés (és a velejáró feledés) aktív és termékeny, a múltat jelenvaló tudássá és megértéssé tevő folyamat. A nép emlékezete a jelenlétet önmagával nem azonos ismétléssé teszi – a múlt jelenként merül fel, a jelen pedig elmesélhető múltként rögzül. A nép életének tere és ideje az emlékezés szemiotizált tere és ideje, az élő jelen konkrét struktúrája. Nincs más jelenlét, tehát a hiánya sem létezhet. Nincs reflektálatlan, megkettőződés nélküli jelenlét, az emlékezés minden pillanatban ott van, a tiszta jelenlét épp azért nem lehetséges, mert minden pillanat egyszerre átélt és elraktározott pillanat.

Így kapjuk tehát kellemes váratlansággal kezünkbe a bihari mondák gyűjteményével: az emlékezés regényét, a nép életének történetét – és a vele járó regényelméleti finomságokat.

ISTVÁN MIHÁLY