Kirepülnek-e a lepkék a szekrényből?

Jánosházy György: Lepkék szekrényben. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.

„Kihúzva jól a lenge szárnyak

majd egyszer csak magasba szállnak –

gondolta tán egy ostoba.

Hát várnak tűvel szúrva átal,

a repülés szép gesztusával –

s nem szállnak fel soha.”

Jánosházy György szonettgyűjteménye az alkotói hivatáson túl a kritikusi státusszal járó felelősségre döbbentett rá. Napjaink irodalmi életében ugyanis egyszerre megszámlálhatatlan költő, író lépett az irodalom porondjára, s ráadásul még egy egységes korstílus, stílusirányzat sem könnyíti meg, tájolja be a kritikus munkáját.

Kirepülnek-e a lepkék a szekrényből? – szegeztem a kérdést a kötetnek és magamnak egyaránt. Legyen kritikám felelet a kérdésre.

Körülbelül a kötet negyedénél tartva, mindjárt két ellentétes pólus feszült egymásnak bennem, és úgy éreztem, a lázadás irányába tartó méltatlankodás hangja, a szinte orvosolhatatlan frusztráció bennrekedt a petrarcai szonett klasszikusan cizellált formájában. S minél több szonettet tudtam a hátam mögött, korai észrevételem általános véleménnyé erősödött.

Témafelvetését véve alapul, három részre bontottam szét a kötetet – ily módon próbáltam a szonettsokaság közelébe férkőzni.

Az általam elhatárolt első rész (a Dudás-nótájától a Dante című versig) az értelmiségi sors, tovább szűkítve a kört, az ezzel járó jellegzetesen transzszilván jelenség, az egzisztenciális frusztráltság tematikájába sorolhatóak. Míg a második (Dante – Barangolás hispán kísértetek közt) és a harmadik tömb az öregkori számadás, illetve az interkulturalitás tematikáját verseli meg.

Krisztusi predesztináció, lázadás, a hiány konstans jelenléte („A földön, égen: semmi, semmi, semmi, / Nincs hol maradni, és nincs merre menni. / Egy ócska hantra állj, hogy nyelvet ölts.” – Üres az ég; illetve lásd még Itt korhad minden; Európa; Nincs béke; Torzók című verseket) azok a vezérmotívumok, amelyek az első rész szonettjeinek alapstruktúráját adják. Az önmagát elkesergő erdélyi értelmiségi sors – valljuk be – lerágott csont. Mindezek ellenére a témaválasztás a költő kizárólagos és elidegeníthetetlen joga, melybe a kritikusnak vajmi kevés beleszólása van. Ám akkor, amikor a központi tematika népies-kurucos kurjongatásban („Két fülembe villik ültek, / a hátamon hegedültek, / sírva kellett megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni.” – Dudás-nóta; kakofóniába hajló méltatlankodás és ostorozás visszatérő motívumával „karöltve” kiviteleződik („lotyók, stricik fejik a bukszád.” – Bajazzók; „köpj egy nagyot, s üvölts, üvölts, üvölts.” – Üres az ég; Szonett a semmiről; Kiáltás váteszért), s mindez még petrarcai szonettbe erőszakolva jelenik meg, úgy érzem, a kritikus már hegyezheti is pennáját. Szülessenek a Jánosházy-szonettek az eklekticizmus vagy alternativitás jegyében is, összeegyeztethetetlenséget érzek a versek témája, tartalma és műfajuk között. A szonettekből kisütő frusztráció) és elszabadult indulat pernyéig perzseli Petrarca jambusait (mint műfaji követelmény), mely saját meglátásom szerint összeegyeztetheletlenségre valló szituáció, már csak azért is, mert a petrarcai szonett klasszikus eleganciája óhatatlanul elvárásokat támaszt téma és hangnem tekintetében még a kevésbé rutinos olvasóban is: „A Napból is kihunyt a láng, / halotti pernye hull reánk, / senyvesztő, forró, fekete / atommáglyák lehelete.” – Atomkor; Kecskefejő című versei példának okáért. Az, eredmény? Természeti katasztrófa sújtotta terület látványa – lírában.

Mindezek ellenére Jánosházy lelkiismeretes költő, valóságos szonettmíves, aki a „verscsinálás” szakköri oskolájában becsületesen elsajátította a szonett minden létező csínját-bínját (tézis-antitézis az oktávában, szintézis az utolsó tercinában). Sőt mesterszonettjében Jánosházy olyannyira a műfaj bűvöletébe kerül, hogy ezáltal maga tűzi oda szonett-lepkéjét a preparáló párna bársonyához, a téma kidolgozása tekintetében. Akkor, amikor az indulat dinamizmusa mérséklődik, Jánosházy kikristályosodott szonettjei művészi értékek tekintetében fölülmúlják  (enyhén szürrealista kép: „gyomrodban sikolt a szója” Negatív táj; kozmikus kép: „vak istenek labdáznak életünkkel” – Shakespeare Stratfordban; metaforái: „madárnép” az élet „fülledt rémdráma”) az indulat és dühfeleslegben kitermelődött Bosch-szörnyeket, („szőrös pókok nyálaznak össze” – Szabadság rabja leltem) a teljes emberhiányról tanúskodó negatív tájakat, a „Teremtésből nem jutott több, csak ennyi” egzisztenciális fájdalmát.

A rút és az undor szonettekbe való bevonulásának lehetünk tanúi, amelyeknek struktúrája a következő versépítkezési algoritmust követi: in medias res kezdéssel az első strófa a kimondja az üzenetet, azaz eleve „lelövi a poént”. De ez még önmagában nem is volna baj, ha ezt nem követné újra a téma variálása. Ez a magyarázata annak, hogy az utolsó tercina a variációk mélypontjává válik, melyet félő, hogy az oly háládatos epigrammatikus csattanók sem tudnak már feloldani.

A második és harmadik rész szonettjei lényeges változásokon mennek át. A szonett hűvös eleganciájához való kétségbeesett ragaszkodás megmarad, viszont a szerencsésebb témaváltás valamelyest feloldja az irritáló és fület sértő sistergést. A frusztráció érzése esztétikailag eléri az egészséges küszöbértéket (például Öreg eperfa, Lepkék szekrényben, Öregség, Sok már az ősz című versei). A versépítkezésből adódó hiányosságok a régiek, ám bevonul a versekbe a nyitott, fájó psziché, és valahol emberközelibbek lesznek szonettjei. Az aktuális kor káoszhangulatával való küzdelmeinek lírizálása maga Arany János Őszikéinek is becsületére válhatna. Verscímei olyannyira szelídek, hogy az olvasó lassan-lassan késztetést érez a címek szonettekké való alakításához.

Ha Jánosházy az első szonettcsoportban a reálistól jut el az irreálisig, addig a másodikban az irreális csapongásból nyugszik bele a realitás adta lehetőségekbe, a hantjával eltakaró édes erdélyi föld szeretetéhez.

A korábbi káoszhangulat nyomait magán viselő képek rendszerint illatos természeti képekké lényegülnek át („és halványszőke tearózsák / ringatják keblükön a méhet, / nektáros illatok hajósát”).

A lírai én mintha-mintha jelen lenne a versekben, de mégsem. Azaz nem képezi meditáció tárgyát, inkább elméláz valamin. Valahol Jánosházy lírai magatartása Babits Jónásáéhoz hasonlatos, amikor ez hivatástudatának betöltetlenségében még egyszer és utolszor visszapillant Ninivére.

Jánosházy gazdag fordítói munkásságának tudható be a szonettcsokrot záró Barangolás hispán kísértelek közt. (Fehér kövön fekete kő címen 1965-ben mai katalán költőket mutatott be magyarul, fordításaival szerepel számos antológiában, így az ibériai világ költészetét bemutató Heszperidák kertje című gyűjteményben.)

Idegen kultúra vonzáskörében lírája területén még érintetlen forrásból merít, sőt Granadai éjszakák című verse a vegytiszta líra jelzőjét viselhetné magán. A bonyolult költői eljárások helyett a tényszerű felsorolásig redukálódott költői megoldásokhoz, folyamodik: „Életre kelt az okker és a mangán, / a kőkori festmény a kőfalon, / toporzékol és bőg tompa bikahangján, / mint hogyha dúlni, ölni volna kedve- / de tűzszeméből ősi fájdalom / s egy halhatatlan művész néz szemedbe.” A korábbi erőltetettségükben és variációk sorozatában kimerített témái helyett a spanyol kultúra évszázadokra visszanyúló hagyománya valamelyest kiegyenlíti a téma-műfaj igencsak kibillent mérlegét.

Kereszt- és párosrímjeit, jambusait megfékezi egy-egy gondolatjellel függőben hagyott gondolat. Soráthajlásai pedig a korábban hangulati mélypontnak bizonyuló tercinát is bevonják a szonett hangulategészébe (például Toledói noktürn görög festővel).Jánosházy György első verseskötetét (Az őrült nagyúr jármában, 1947) követő szonettfüzérének (1994) záróakkordjaként azt mondhatnám, hogy a szárnyalás gesztusa benne van a szonettjeiben, de a kritikában kiemelt hiányosságok sajnos igencsak rázárják a szekrényajtót Jánosházy szonett-lepkéire.

Kirepülhetnek-e imigyen a lepkék a szekrényből?

JOIKITS MELINDA