Az agg Werther átámításai

Bohumil Hrabal: Skizofrén evangélium. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1996.

„Ide Salvador Dalival!” – kiáltott fel a tömeg a holesovicei villamoson, ahol az evangéliumi utolsó vacsora kegyetlenül abszurd és groteszk variánsa játszódik le. Ide Salvador Dalival és ide a szürrealistákkal, és ide mindennel, ami őrület és művészet, lázadás és tagadás. Mert az egzisztencia adott pontján nem marad más, csak valami végtelenül groteszk irracionalitás. Ezen a ponton a valóság értelmetlenné válik, a végső, nagy ABSZURDUM csak a művészetben dolgozható fel, de nem a szépben, a harmóniában, hanem csakis a groteszkben. Mert nincs szép, és nincs harmónia, nincs rend, nincs illúzió, csak valami felfoghatatlan, eleve létező torzság. Ez a totális értéktagadás Hrabal egzisztenciális tapasztalatának egyik vetülete; úgy is mondhatnánk, az első válasza arra a kérdésre, amely szinte egész prózáját áthatja: mi az érték?

De Hrabalnak ez csak az egyik arca. Hrabal a polifónia írója. Hrabalnak nagyon sok arca van, annyi, hogy végső soron mindegyik álarc ugyanazt az EGY igazi arcot fedi: a humanistáét. Hrabal az élet, a szépség, az ÉRTÉK szerelmese. Abból a szenvedő fajtából való, amelyik fanatikusan hisz valami nagyon végsőben és nagyon is létező szépben. Az ő humanizmusa abban rejlik, ahogyan leplezi az értéknélküliség miatti keserűségét. Látszólag az érték harsány tagadásának (jobb esetben az érték iránti közömbösségnek) a hirdetője, valójában azonban ez a NEM csak a NINCS be nem ismerése.

És mégis VAN. Hrabal humanizmusa, értékeszménye azáltal teljes, hogy felfedezi (vagy megalkotja) a szépet. Egy végtelenül szubjektív, a részletekben, a perspektivikusságban gyökerező egzisztenciális látásmódot teremt, amely révén az élet minden apró mozzanata széppé válik. Ez a látásmód mindig valahonnan kívülről érvényesül, a szépség pedig, bár belülről fakad, sohasem önmagából eredeztethető, hanem mindig a szenvedés hozza létre. Ahogy Bojtár Endre mondja: „Az írót akkor kezdik érdekelni az emberek, amikor azok elvesztik biztonságukat, mikor a történelem szemétdombjára kerülnek, mert akkor jelenik meg emberségük, ha egyáltalán létezik bennük olyasmi.”

De tévednénk, ha azt állítanánk, hogy a hrabali világ erre a kétpólusos rendszerre, az értékek létére vagy nemlétére szorítkozik. Sőt! Ez a kétféle attitűd tulajdonképpen csak két szélsőséges „esete” annak a nehezen meghatározható „átámításnak” (jobban nem lehet lefordítani a Hrabal által alkotott cseh pábení szót), amely annyira sajátságos, hogy akár hrabalizmusnak is nevezhetnénk. Ez az „átámítás” nem egy harmadik típusú interpretációja a valóságnak, hanem az egyetlen eljárás, amely Hrabalt Hraballá teszi. Ez a „szinte kémiai folyamat” (ő maga nevezi így) az a szerzői „teremtési” aktus, amely által a valóságot, amely mindig csak kiindulási pont, átemeli a groteszk világba. A groteszk átszövi Hrabal szinte valamennyi művét, olyannyira, hogy azokra a bizonyos VÉGSŐ kérdésekre az igazi hrabali válasz nem az IGEN vagy a NEM, hanem ez a sajátos távolságtartás, a feszültség állandó részleges fel nem oldása. Erre a pábeníre talán Hrabal Pepin bácsi-féle „történetei” a legjobb példák. Ezekben az író – az állandóan jelenlévő, működő átámítás révén – egységes, örök, az időtlen jelenben létező, a mindenben szétfolyó személyesség által kitöltött világot teremt. Ez a világ- ellentétben a két másik, szélsőséges, nagy kérdéseket feszegető, és valamilyen módon (vagy az abszurdum, vagy a mindenség szépségében való feloldás révén) lezárt világgal – végtelenül statikus és a jelenben a szövegfolyammal együtt hömpölygő világ, amelyben a mozgások, váltakozások, ugrások csak látszólagosak. Pepin bácsi újra és újra ugyanazokat, vagy legalábbis nagyon hasonló történeteket mesél, állandó. visszatérő helyzetek, szereplők, szófordulatok jellemzik ezeket az egy szuszra elmondott, „egy mondatos” (de sokszor félszázoldalas) „történeteket”.

A Skizofrén evangélium első felét ennek a hrabali világnak az állandó vibrálása jellemzi, a koherenciát éppen ez a polifónia teremti meg. A lázadó és azok ellenpárját képező Poldi-léle történeteket át- meg átszövi a hrabali groteszk varázslatos világa, mintha a novellák állandóan egymásnak feleselnének. Nehéz kiemelni ebből a szövegtestből néhány jellemző példát. A Daliás lövészek az egyik legőszintébb Hrabal-novella, hiányzik belőle a hrabalizmusnak az a programjellege, amely néhol egészen nyilvánvalóvá válik; a Káin-legenda a leghumanistább elbeszélés, szinte teljesen hiányzik belőle a groteszk; a Skizofrén evangélium szenzációs paródia, ugyanakkor sokkal több annál: Hrabalnál a paródia vaskossága csak ürügy, a novellát vaklójában metsző, csontig hatoló irónia hatja át. Akárcsak a Káinban, a főhős itt is rádöbben sorsa determinizmusára: csakhogy míg Káin bizonyos értelemben tragikus hőssé válik, Jézuskától Hrabal megtagadja ezt a pozitívumot, ő, bár az érték egyetlen hordozója (az emberekkel és az Istennel is szemben), legfennebb szánalmassá válhat. A Nehéz halál, a Fülöp Jakab napja, a Wanloch híreslegendája a szürrealista értéktagadó vonalba tartoznak (bár Hrabalnál talán helyesebb lenne a „metaszürrealizmus” elnevezés, hiszen gyakran éppen a szürrealizmusról beszél szürrealistául), a Nehéz halálban például egészen az irracionalitás végső pontjáig viszi el az alapszimbólumot. Az agg Werther szenvedései iskolapéldája a Pepin bácsi-féle monológoknak (a Táncórák folytatása is lehetne), a Poldi két változata pedig (a verspróza és a prózavers) a hrabali polifónia legérdekesebb darabjai: a Poldit egy, az íróra alig jellemző melankólia lengi át, de ez a melankolikus egész különös szókapcsolatokból, szürrealista és expresszionista elemek kollázsából áll össze, a szabadvers-változatban ez a melankólia zaklatottabb, fontosabb szerepet kap az irónia, és a lezárás is kettős: a „félek, mert szeretem / az életet,/ nagyon” humanizmusa egy hirtelen váltással átcsap egy ugyanolyan drasztikusan abszurd befejezésbe, mint amilyen a Skizofrén evangélium záróképe.

Az összeállítás első feléből talán csak két elbeszélés „lóg ki”: az egyik a nyitó novella, az Álomnapló, amely mintha csak formai epigonizmusa lenne Hrabalnak (mentségére legyen mondva: egyik legelső írása), sokkal szerencsésebb lenne a Daliás lövészekkel indítani a válogatást. A másik az Angyali szemek, amely egy Bambini di Praga-féle ügynöktörténet, és ez sehogyan sem illik bele a kontextusba.

A kötet közepe táján aztán egy lassú váltás történik: a koherencia megszűnik, a szerkezet szétesővé válik és sok esetben maguk az egyes darabok sem annyira sikerültek, mint az előzők. De ez a váltás nem okoz éles törésvonalat, nehéz meghatározni, melyik novellával kezdődik. Például a Gábriel explozió, a Made in Czechoslovakia és a Blitzkrieg remek trilógiát alkothatna, az első két darab a nonkonformizmus megfoghatatlan szépségének az oltára, a harmadik azonban megbotlik, átcsap egyszerű történetek sorozatába. Ezekből a novellákból többnyire hiányzik, vagy csak töredékesen van meg bennük a pábeni és a hrabali életszeretet sajátos kettőssége. Vannak bennük jó ötletek, de túlságosan egyenetlenek, dominánssá válik a realisztikum, és ez nem áll jól Hrabalnak (különösen, amikor politizálni kezd).

Kivételek azért persze vannak: a Jarmilka, bár gyengébb Poldi-történet, mint az „eposz”, ugyancsak javíthatatlan életszeretetről tanúskodik. „Az életnek sehol sincs vége, éppen ellenkezőleg, ott, ahol senki sem várná, ott kezdődik” – mondja Hrabal. Más novellákban (Protokoll, Szimpozion, Romantikusok) újra visszatér a hamisítatlan Hrabal-irónia, ugyanakkor a Szimpozion formailag is (a szöveg ritmikus lejtése révén) igazi remekmű. A Münchausen pedig méltó befejezése a válogatásnak: a szélhámos főhős, Hant’a, aki egy kicsit emlékeztet Pepin bácsi és Svejk sajátosan esehes, nagyotmondóan anekdotázó „zagyvaságaira”, a pikareszk regényének hősét éleszti újra; Pepin bácsi és Hant’a révén, bár alapvetően eltérő típusok, Hrabal megteremti azt a nagyon szimpatikus antihőst, aki, bár látszólag mindent összezagyvál, mégis összefüggéseiben látja a világot, passzív megfigyelő, filozófus-fajta, az író alteregója. Amolyan wertheri átámító.

Megj.: a Skizofrén evangélium című válogatás Hrabal korai (1938-52 közti) írásaiból ad válogatást, ezek az elbeszélések most jelentek meg először magyarul (néhány kivételtől eltekintve, amikor egy-egy témát Hrabal átültetett egy későbbi, de hamarabb ismertté vált kisregényébe).

HEVESI ZOLTÁN ISTVÁN