Ráhangolás az Elhangolás-ra

Schein Gábor: Elhangolás. JAK füzetek – Balassi Kiadó, Bp., 1996.

„Csupa játék, idézet és emlékezés: hang, amely egy holt nyelv és egy élet nyomait hordozva sosem érkezik meg hozzánk, mindig távozik, távozásában mégis jól hallható.”

Úgy tűnik, a fülszöveg írója megkísérelte a lehetetlent: egy mondatba összefoglalni, s egyúttal értelmezni is Schein Gábor kötetének nagybetűs Mondanivalóját. Ez az „Elhangolás” esetén valóban lehetetlen. De egyben lehetséges is. Lássuk, hol van a fenti paradoxon és egyúttal az „Elhangolás” (sőt, megkockáztathatjuk a Schein Gábor-i líra) kulcsa! Mindjárt a kezdet kezdetén el kell fogadnunk a „játékszabályokat”, a füzetnyi verseskötet önálló (kis) világának maga alkotta törvényeit. Annál is inkább, mert maga a költő is ezt teszi. Itt nincs egy pillanatra sem csend, magáért a csendért, itt a játék is halálosan komoly, a csend mögött, a játék mögött is a kimondás, de ki nem mondhatás erőfeszítése bujkál.

Ha olvasni kezdjük a verseket, először talán azt vesszük észre, hogy körülöttünk eltompulnak a színek, megszűnik a hangok zűrzavara. A megfelelő terminusért a zene illetve a festészet szakterületéhez kell nyúlnunk, s így mondhatjuk azt, hogy pasztellben ábrázolt világ a versek világa, hangjuk meg egyetlen moll akkord vég nélküli variációja más és más oktávon. Nem véletlen, hogy éppen a festészet és a zene szakterületéről próbálom megközelíteni az „Elhangolás” világát, és nem is csupán a cím sugallatára (elhangolás – hangolás – hang). Ha a fenti megállapítást olvassa valaki, anélkül, hogy a verseket ismerné, meglehet, arra a következtetésre jut, hogy a kötet versei csilingelő zeneiségükkel, puha pasztell képeikkel tűnnek ki. Márpedig, ha valami idegen Schein Gábor verseitől, az éppen a csilingelő hang, a képek (túl)finomsága. Ezért is van szükség a zenei illetve festészeti terminusra, mert saját közegükben, a versekre csupán rávetítve és nem beleépítve őket, immár szembesülhetünk azzal a paradoxonnal, mely a kötet alapját képezi. Tehát: van pasztellfény – de nem a képekben – halljuk az akkord vég nélkül variálódó hangjait, de szó sincs a versekben „fokozott zeneiségről”.

Mostanában újra divat a költészetben a harsány szín, a kemény szó, a meghökkentő kép. A költő szinte olvasója fülébe kiált, kényszeríti, hogy figyeljen rá és mondandójára. Ez a „No most mindenki ide nézzen!” – attitűd áll a legmesszebb a scheini lírától. A versek többségében a költő igyekszik háttérben maradni, a sorok mögé bújik, mintegy kiírja magát a versből.

De talán sikerül kiírnom

magam, a versből is, anélkül, hogy bárki

igazoltatna; nem tudom megmondani,

milyen vagyok, s azt sem, hogyan kerültem ide.

                                                                                                      (Tűzfal)

Ez persze nem jelent költő nélküli versel, csak az olvasói technika megváltoztatását. Nem az jut el hozzánk elsődleges üzenetként, hogy „Én, a KÖLTŐ (így nagybetűsen) itt és most, ilyen és ilyen körülmények szorításában, ezt érzem és mondom.”, hanem az, hogy létezik (mintegy magától) egy érzelem, egy hangulat, kimondatik egy szó. Először ez hat ránk, s csak ezután figyelünk fel arra, hogy a sorok mögött áll valaki, s a hangulat, gondolat, szó éppen az övé. Csakhogy amint a gondolat versformát kapott, ő valahogy háttérbe került, most már ő is kívülről szemléli saját versét.

Talán ezért ölt fel új és új maszkokat, elbújik a mítosz és a jelképek mögé. Phaedra, Hyppolitosz, Szemeié, Noé, Hóseás, bohóc és madárijesztő csak néhány a (vers)szerepei közül, míg közben végig megmarad „száz alakban senkinek”.

Az ember akkor kezdi megismerni önmagát, amikor rájön, hogy az ÉN része a világnak, de nem feltétlenül a közepe, amikor megtanulja kicsit kívülről szemlélni önmagát. Ekkor kezd el tudatosított szerepeket játszani. Eddig önreflexiók nélkül éli önmagát, ezután egyre mélyebbre jut az önmegismerésben. Az ilyen embernek semmi sem lehet idegenebb saját magánál. Amit felületesebben ismer: egy Tér vagy egy Történet, az sokszor ismertebbnek tűnik, mint saját belső világának egy szelete.

Más hangokat könnyen ütök meg, szívesen felel

nekik hangulatom, de saját szívverésemnél

nincs idegenebb ütem, a hang, amely elmegy,

sosem lehet senkié, azt a hangot nem hallhatom.

(Elhangolás)

Valámi ilyesmi játszódik le az Elhangolás verseiben is. A közel hozott külvilág és az eltávolított belső világ tájain járunk, ahol az „eltűnt mondatok” helyére városokat és történeteket képzel a költő:

Az ő házaik hogy dőltek össze? E kérdés

helyére képzelj egy kis reneszánsz teret

hűsvizű bronzkúttal közepén

(Tér kúttal 1)

Ez a módszer, az olvasóhoz címzett használati utasítás, s egyúttal a magyarázat arra, miért tűnik idegennek a versben a költő, pedig belső világ tájaira kalauzol. Csakhogy nem az ismert, hanem a számára is ismeretlen tájakra. Így aztán a felvetődő kérdések helyét el kell fedni valamivel, hogy járható legyen az út. Erre jő a vers, a versbe képzelt történet (szóljon bár Balesetről vagy Őszi sétáról), erre jő a Tér kúttal vagy a Város, s a versbe képzelt megannyi szerep, amit végig lehet (és kell) játszani, miközben tudjuk:

„A versben te csak szórend lehetsz és

mondatépítés, fordítsd el hát

szemeidet tőlem, mert megzavarnak.”

(A versben)

Ha végiglapozzuk a kötetet, úgy tűnik, a versek döntő többsége klasszikus, petrarcai szonett formában íródott. (A kötetszerkesztésben kiemelt, cikluscímadó versek: Történet, A kékszakállú herceg vára, Hattyúdal, a címadó vers, az Elhangolás mind szonettek, de szonett a kötet valamennyi kiemelkedőbb verse egy-két kivétellel.)

Vajon szonettek-e igazán, vagy egyszerűen tizennégysoros versek két-két kvartett és tercett formába tördelve?

Elfogadhatjuk és értelmezhetjük-e őket szonettként, ha hiányzik a szonett műfaj egyik alapkövetelménye, a rím? A rím hiányától eltekintve, megfelelnek-e a szonettforma elvárásainak?

A szonett témája elvileg bármi lehet, a költői magatartás jellege, a vers hangneme is parttalan. Hegedűs Géza szerint „A tartalmi kompozíció nem verstani, hanem költészettani kérdés (...) Ha ritmikailag és rímképletben szabályos, akkor szonett... bármiről szól, és bárhogyan szól is.”

Tematikailag, hangnemükben az Elhangolás versei tökéletes, mondhatni „teljes jogú” szonettek, mégcsak nem is tartoznak a szélsőségesebb témájú vagy hangvételű versek közé. Szonett voltukat bizonyítja szerkezeti, gondolati felépítésük is: az oktáva tartalmazza az állítást, tézist és antitézist, s az ebből fakadó feszültséget, a két tercett a megoldást, szintézist. Schein Gábronál ez a tézis- antitézis-szintézis szembeállítás még feltűnőbb lesz, az utolsó sor általában csattanószerűen kapcsolódik a vershez. Ezzel elveti a lezárás lehetőségét, de megvillantva az érem másik oldalát, a felvetett gondolat továbbgondolására kényszerít. A csattanőszerű utolsó sorok sokszor egy-egy versnyi gondolatot sűrítenek magukba.

Azt hiszem, éppen ez a szerkezeti azonosság a petrarcai szonettel a döntő érv amellett, hogy Schein Gábor tizennégysorosait szonettként fogadjuk el. Rímtelen szonettek, s a rímhiány maga is része az Elhangolásnak.

A szonett – mint tudjuk – zárt szerkezet, szigorú szerkesztési elvek összefonódása, ideális forma tehát ahhoz, amit Schein Gábor versbe akart önteni. Hiszen mindig igyekszik a végletekig egyszerűsíteni, versei sokszor a líra és a próza közti, ma már oly könnyen átjárható határon állnak, s ami mégis egyértelműen versként „míves költészetként” olvastatja őket, az éppen a szonettforma.

Ez a huszadik századi amerikai költészetből ismerős rímtelen szonettforma – amit talán Tandori honosított meg a mai magyar lírában – az ideális ahhoz, hogy az emberi érzelem ne közvetlenül szólaljon meg, hanem a világba, a tárgyakba, a másik emberbe, esetleg egy szerepbe rejtőzve, vagy a tárgyilagosnak tetsző leírások hangnemében, mint árulkodó mozdulat, mint hangszín.

Az Elhangolás versei az impresszionizmuson túllépő mélységgel próbálják megörökíteni az emberi létezést, úgy ragadják meg a pillanatot, hogy abban ott él sok hasonló pillanatnak a tapasztalata. A létezés megragadásának vágya nem a leltárkészítés szenvedélyéből fakad, hanem a megélés vágyából, abból, hogy az egyszerin át megélhető legyen a teljes lét.

Így válnak Schein Gábor versei az elhallgatás és a csöndből felszakadó hang erejének tanúságtételévé. Éppen a kiegyensúlyozott szonettforma az, amely a kötetben létrehozza és megtartja azt a költői arányérzéket, amelyik pontosan felismeri, hogy mikor kell valamit elkezdeni, abbahagyni, mikor kell kimondani és elhallgatni.

VALLASEK JÚLIA