SzakĂĄcs IstvĂĄn PĂŠter

A BELGA UTAZÓ

Most, hogy ebben az ĂŠvszĂĄzados hintaszĂŠkben ringatĂłzom, a vĂĄrakozĂĄs vĂŠgső perceiben, megint csak az az ĂĄtkozott ĂŠjszaka jĂĄr az eszemben. Az egĂŠsz akkor tĂśrtĂŠnt, ĂŠs minden mĂĄs, ami emlĂŠkfoszlĂĄnykĂŠnt felkĂśdlik bennem, vagy tĂĄrgyi bizonyĂ­tĂŠkkĂŠnt leltĂĄrozhatatlan ĂŠletemre rakĂłdott ĂśrdĂśgi jĂĄtĂŠk eredmĂŠnye csupĂĄn. Minden ott jĂĄtszĂłdott le abban a szobĂĄban, s mire ĂŠszbe kaptam, mĂĄr vĂŠgbe is ment, ami addig elkerĂźlhető lehetősĂŠgkĂŠnt, bosszantĂł gondolatkĂŠnt ĂŠlt bennem.

ValĂłdi nyomok, eltĂśrĂśletlen jelek figyelmeztetnek lĂŠpten-nyomon kĂŠptelen kalandom hitelessĂŠgĂŠre. S nincs kĂ­nzĂłbb feladat, pokolibb bĂźntetĂŠs annĂĄl, mint arrĂłl beszĂŠlni, ami elmondhatatlanul lĂŠtezik szĂĄmunkra.

Ezeket az ellobbanĂł gondolatokat a lĂĄtszat ellenĂŠre nem a tĂśrtĂŠnet szĂĄlai fűzik egybe (mint mondtam, magam sem tudom, mi is ment vĂŠgbe tulajdonkĂŠppen), hanem a bizonytalansĂĄg. Szavaim elsodort, ismeretlen mĂŠlysĂŠgek fĂślĂśtt hĂĄnykolĂłdĂł bĂłlyĂĄk...

Akkor, amikor az egyetem elvĂŠgzĂŠse utĂĄn falura helyeztek ki, mĂŠg azt hittem, hogy nagyobb megrĂĄzkĂłdtatĂĄs nem fog soha tĂśbbĂŠ ĂŠrni. DĂźhĂśngtem ĂŠs lĂĄzadoztam a minisztĂŠriumi hatĂĄrozat ellen. MegprĂłbĂĄlkoztam mindennel, hogy megmĂĄsĂ­tsĂĄk azt az ĂĄtkozott papĂ­rdarabot: kĂŠrĂŠsek sorozatĂĄt intĂŠztem az egyetem vezetősĂŠgĂŠhez, a tanĂźgyminisztĂŠrium illetĂŠkes főmuftijĂĄhoz, ĂŠs a megyei tanfelĂźgyelősĂŠghez. MĂĄr-mĂĄr Ăłrarendszerűen egyik kihallgatĂĄsrĂłl a mĂĄsikra siettem, hogy ĂŠkesszĂłlĂĄsom ĂŠs szemĂŠlyes charme-om teljes arzenĂĄljĂĄt bevetve a hatĂĄrozat visszavonĂĄsĂĄt elĂŠrjem. Mindent megtettem volna ennek ĂŠrdekĂŠben, mĂŠg a szemĂŠlyzeti osztĂĄly főnĂśkasszonyĂĄnak is (aki mellett kĂźlĂśnben az osztĂĄlyon felĂźli mesebeli boszorkĂĄnyok is jĂł esĂŠllyel indulhattak volna a Miss Univers szĂŠpsĂŠgversenyen) fĂśldobtam volna magam a nemes Ăźgy ĂŠrdekĂŠben. Ám a hivatali szamĂĄrlĂŠtra bĂĄrmelyik fokĂĄn is prĂłbĂĄlkoztam, mindenĂźtt ugyanazt a vĂĄlaszt kaptam: „igazĂĄnsajnĂĄljukuram, de a fel-sőbb ha-tĂĄ-ro-za-tot nem ĂĄll mĂł-dunk-ban meg-vĂĄl-toz-tat-ni, talĂĄnkeressenfeljĂśvőben...”, oktattak ki, mintha csak ĂśsszebeszĂŠltek volna, ĂŠs kĂśzben olyan ĂĄhĂ­tatosan ĂŠrintettĂŠk meg a kihelyezĂŠsemről szĂłlĂł utasĂ­tĂĄst, akĂĄr a kirĂĄly hĂĄziorvosa pĂĄciense fensĂŠges fenekĂŠt beĂśntĂŠs előtt.

Így történt, hogy én, aki mindaddig csak pedagógiai szakkönyvekben találkoztam ötödikes gyerekekkel, s kutatói állásról álmodoztam egyetemi éveim során, idegen országokbeli tanulmányutakról és tudományos konferenciákról, egy falusi általános iskolában kötöttem ki.

Szeptember első hetĂŠben, ideiglenes fegyverszĂźnetet kĂśtve a Hivatallal, utaztam le szĂĄműzetĂŠsem szĂ­nhelyĂŠre. A szomszĂŠdos vĂĄroskĂĄban sikerĂźlt egy albĂŠrleti szobĂĄt talĂĄlnom. LegalĂĄbb nem kell kikĂśltĂśznĂśm falura, vigasztaltam magam, amikor a helyi lap hirdetĂŠsei kĂśzĂśtt rĂĄbukkantam az ajĂĄnlatra.

A hĂĄz a TĂł utcĂĄban volt, a vĂĄrrom tĂśvĂŠben. A kopogtatĂĄsra kĂśzĂŠpkorĂş asszony nyitott ajtĂłt. VirĂĄgmintĂĄs pongyolĂĄjĂĄn kifakult rĂłzsĂĄk kĂłkadoztak. RĂŠgĂłta lelĂŠphetett innen is a kertĂŠsz, ĂĄllapĂ­tottam meg diszkrĂŠten az objektĂ­v valĂłsĂĄgot. A hervadĂł hĂślgy tekintetĂŠvel fĂźrgĂŠn ĂŠs nagy szakĂŠrtelemmel vĂŠgigtapogatott. GyanakvĂł arca lassan fĂślderĂźlt, amikor mondĂłkĂĄm vĂŠgĂŠn a szemĂŠlyi igazolvĂĄnyommal egyĂźtt előkotortam a pĂŠnztĂĄrcĂĄmat is.

– JĂśjjĂśn, megmutatom a szobĂĄjĂĄt – villantotta rĂĄm Ă­gĂŠretesen muzeĂĄlis ĂŠrtĂŠkű, dohĂĄnysĂĄrga protĂŠzisĂŠt.

LelkesedĂŠst szĂ­nlelve, nagy lĂŠptekkel indultam meg utĂĄna a rozoga tornĂĄcon.

– Ne olyan hevesen, uram – nĂŠzett rĂĄm megrovĂłan, egy szolid kuplerĂĄj sokat tapasztalt ĂşrnőjekĂŠnt –, a deszkĂĄk korhadtak, s mire ĂŠszbe kaphatna, a pincĂŠben kĂśt ki.

Az alacsony, fĂŠlhomĂĄlyos szoba fertőtlenĂ­tőszer szagĂĄtĂłl bűzlĂśtt.

– Tegnap fejeztem be a takarĂ­tĂĄst az előző lakĂł utĂĄn – kattintotta fĂśl a villanyt, hogy meggyőződhessen kivĂŠteles művĂŠszi kĂŠpessĂŠgeiről.

Egy albĂŠrleti szoba szokĂĄsos berendezĂŠse tĂĄrult elĂŠm. Amint vĂŠgignĂŠztem a kopott bĂştorokon, a kifakult rongyszőnyegen, a sarokban fehĂŠrlő mosdĂłtĂĄlon, az az ĂŠrzĂŠsem tĂĄmadt, hogy jĂĄrtam mĂĄr ezen a helyen. EgyedĂźl a franciaĂĄgy ĂźtĂśtt el a megszokott dĂ­szlettől: szĂŠgyentelenĂźl szĂŠlesen terpeszkedett a tĂźkĂśrrel szemkĂśzti oldalon, szemĂŠrmetlen Ăśtleteket ĂŠbresztve bennem.

– Ez egy tisztessĂŠges hely, uram – hűtĂśtte le fĂślforrĂłsodĂł fantĂĄziĂĄm leendő hĂĄzinĂŠnim. – Nőzni, italozni, randalĂ­rozni szigorĂşan tilos nĂĄlam. Maga kĂźlĂśnben is jĂłravalĂł fiatalembernek lĂĄtszik – nĂŠzett ellentmondĂĄst nem tűrően a szemembe, s Ăşgy nyomta kezembe a kulcsot, mintha ĂŠletem főnyeremĂŠnye volna.

Úgyis elmegyek innen, hajtogattam makacs, gyerekes dĂźhvel magamban, mikĂśzben kicsomagoltam a holmimat. A kĂśnyveket az ĂĄgy mellĂŠ, a fĂśldre raktam, hogy legyenek a kezem ĂźgyĂŠben. NĂĄjlon vĂŠdőzsĂĄkba burkolt bordĂł ĂśltĂśnyĂśmet ĂŠs azt a nĂŠhĂĄny valamirevalĂł inget, amelyeket előrelĂĄtĂłan eljĂśvendő előadĂĄsaimhoz vĂĄsĂĄroltam, vigyĂĄzva betettem az Ăźres, molyirtĂłtĂłl bűzlő ruhĂĄsszekrĂŠnybe. NemsokĂĄra eljĂśn a ti időtĂśk is, vigasztaltam magam a szoba alkonyi fĂŠlhomĂĄlyĂĄban. Addig jĂł lesz a farmer ĂŠs a pulĂłver is. Este, lefekvĂŠs előtt sokĂĄig sĂŠtĂĄlgattam a romos vĂĄrfalak kĂśzĂśtt. A sűrűsĂśdő sĂśtĂŠtsĂŠgben Ăłvatosan tapogatĂłzva fĂślmerĂŠszkedtem a bĂĄstyĂĄra is. Mint egy vĂŠgvĂĄri vitĂŠz, gondoltam mĂŠlabĂşsan, amint dekadens eleganciĂĄval rĂĄkĂśnyĂśkĂśltem az Ăłdon kĂśvekre, amelyekhez – mint utĂłlag kiderĂźlt – nemcsak a tĂśrtĂŠnelem patinĂĄja tapadt, hanem a kĂśrnyĂŠkbeli csĂłkĂĄk meglehetősen hĂ­g halmazĂĄllapotĂş vĂŠgtermĂŠke is.

MĂĄsnap reggel nem hallottam meg az ĂŠbresztőĂłra csergĂŠsĂŠt. Mire Ăśsszekapkodtam magam, s kirohantam az autĂłbusz-ĂĄllomĂĄsra, mĂĄr fĂŠl ĂłrĂĄja elment a buszom. Taxit fogadtam: ne mondhassa nekem senki, hogy mĂĄr első napon hiĂĄnyoztam az iskolĂĄbĂłl. ÚtkĂśzben a sofőr; egy keszeg, kopasz emberke ĂĄradozva hadarta a „nagy mĂşltú” vĂĄroska „letagadhatatlan ĂŠrdemeit”, s kĂśzben mohĂłsĂĄgĂĄt rosszul leplezve rĂĄ-rĂĄsandĂ­tott a taximĂŠterre.

Magunk mĂśgĂśtt hagytuk a vĂĄrosszĂŠli, szĂźrke tĂśmbhĂĄzakat, majd egy megdőlt kőkeresztnĂŠl letĂŠrtĂźnk balra. A falu Ăśt kilomĂŠternyire fekĂźdt a leĂĄgazĂĄstĂłl: a sĂĄrgĂĄs dombok kĂśzĂśtt hamarosan fĂśltűnt a roskatag templomtorony. BedĂścĂśgtĂźnk a kĂśzpontba. NĂŠhĂĄny fekete fejkendős Ăśregasszony leplezetlen kĂ­vĂĄncsisĂĄggal nĂŠzett utĂĄnunk.

Az iskola egy fĂśldszintes ĂŠpĂźletben volt. A tanĂĄriban a viaszosvĂĄszonnal letakart asztal mellett kĂśpcĂśs, barna ember gubbasztott. Az igazgatĂł volt. Amikor megtudta, hogy ĂŠn vagyok az Ăşj kollĂŠga, fĂślderĂźlt az arca.

– Isten hozott! – szorongatta meg a kezem bemutatkozĂĄs kĂśzben. – VĂŠgre mĂŠg egy hĂ­mnemű egyed ebben a tyĂşkketrecben! EzutĂĄn mĂĄr nem lesz olyan egyĂŠrtelmű a hĂślgyek szemĂŠben, hogy ki vizelte le a budifedőt...

Aznap szerencsĂŠre csak kĂŠt ĂłrĂĄm volt. A diĂĄkok bĂĄrgyĂşn bĂĄmultak rĂĄm. (KĂŠsőbb tudtam meg csak, hogy a vidĂŠk tekintĂŠlyes mennyisĂŠgű szilvapĂĄlinka-termĂŠse ĂŠs a gyermekek bamba tekintete kĂśzĂśtt szoros oksĂĄgi ĂśsszefĂźggĂŠs van.)

– JĂłravalĂł, dolgos gyermekek ezek – vigasztaltak a kollĂŠgĂĄk, amikor lĂĄttĂĄk az arcomra kiĂźlő elkeseredĂŠst. – Mindenben segĂ­tenek otthon a szĂźleiknek...

TĂĄrsaim amĂşgy rokonszenves emberek voltak. MindenikĂźk valamikĂŠppen kĂśtődĂśtt ehhez a vidĂŠkhez: egy rĂŠszĂźk idevalĂł volt, mĂĄs rĂŠszĂźk itt alapĂ­tott csalĂĄdot. Nem tudhattĂĄk szegĂŠnyek, hogy ĂŠn nem a diĂĄkok szellemi kĂŠpessĂŠge miatt gyĂśtrődĂśm, hanem azĂŠrt, mert holmi ĂŠrzĂŠketlen hivatalnokok, akiknek tyĂşkszem nőtt a seggĂźkre a sok protokollĂĄris ĂźldĂśgĂŠlĂŠstől, keresztĂźlhĂşztĂĄk dĂŠdelgetett terveimet. Mindenegyes eltelt nap utĂĄn, amikor estĂŠnkĂŠnt fĂślsĂŠtĂĄltam a romos vĂĄrudvarba, egyre remĂŠnytelenebbnek ĂŠreztem helyzetemet. Sokszor kĂŠső ĂŠjszakĂĄig kĂłboroltam kĂŠtsĂŠgbeesetten a kĂśrnyĂŠk zegzugos, sĂśtĂŠt sikĂĄtoraiban, a rejtett ĂĄtjĂĄrĂłt keresve abba a mĂĄsik, nekem valĂł lĂŠtbe, amelyből kiebrudaltak, mĂŠg mielőtt valĂłban megismerhettem volna. VodkĂĄt ĂŠs savanyĂş bort vedeltem az alacsony mennyezetű, hĂĄnyĂĄsszagĂş kocsmĂĄkban, hogy elfelejtsem mindazt, ami mĂĄshol megtĂśrtĂŠnhetett volna velem. Egyszer meg a hirtelen rĂĄm tĂśrő vĂĄgytĂłl elbĂłdulva engedtem egy vĂŠkony dongĂĄjĂş cigĂĄnylĂĄny csĂĄbĂ­tĂĄsĂĄnak is, aki buzgalmĂĄban kis hĂ­jĂĄn kiharapta a nyelvem, s Ăşgy ficĂĄnkolt alattam a sĂśtĂŠt, szĂŠnaszagĂş padlĂĄson, akĂĄr egy halĂĄlra sebzett szirĂŠn.

BarĂĄtnőm, aki utolsĂł ĂŠves volt a bĂślcsĂŠszkaron, rĂśvid levĂŠlben hozta a tudomĂĄsomra, hogy ĂśsztĂśndĂ­jaskĂŠnt, „rĂŠgi szĂŠp emlĂŠkeinket nem feledve” kĂźlfĂśldĂśn tanul tovĂĄbb. MegĂ­gĂŠrte, hogy folyamatosan fog tĂĄjĂŠkoztatni ĂŠletĂŠnek alakulĂĄsĂĄrĂłl, ĂŠs megmozgat minden sziklĂĄt, hogy ĂŠn is kimehessek, „s ott folytathassuk, ahol abbahagytuk”. SzĂŠpen megĂ­rt szakĂ­tĂłlevĂŠl volt, prĂ­ma munka. Egy ideig kĂśnyvjelzőkĂŠnt hasznĂĄltam, majd egy szĂŠp napon papĂ­rrepĂźlőt hajtogattam belőle, ĂŠs fĂślrĂśpĂ­tettem a bĂĄstyaromrĂłl a nagy bĂźdĂśs semmibe.

KĂśzben reggelente, pontosan negyed nyolckor kiutaztam mindennapi szenvedĂŠseim szĂ­nhelyĂŠre. Busszal mentem, amint az egy vidĂŠki tanĂĄrhoz illik. BĂŠrletemet rendszerint a hĂłnap első keddjĂŠn vĂĄltottam ki a buszĂĄllomĂĄson, ahol mĂĄr szinte mindenkivel kĂśszĂśnő viszonyban voltam.

Eleinte buzgĂłn olvastam utazĂĄs kĂśzben. Klasszikusokat ĂŠs moderneket, olyan kĂśnyveket, amelyekről Ăşgy hittem, hogy szilĂĄrd, szabĂĄlyos formĂĄt adnak tĂŠtovĂĄn kanyargĂł ĂŠletemnek. Ám egy idő utĂĄn azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban bĂĄmulok ki a piszkos Ăźvegen, s restelkedve kellett bevallanom, hogy untatnak ĂŠs fĂĄrasztanak a hajdan annyira csodĂĄlt szerzők. EzutĂĄn krimikkel ĂŠs pornĂł regĂŠnyekkel prĂłbĂĄlkoztam, de mĂĄr a legrafinĂĄltabb bűntĂŠny vagy szeretkezĂŠsi mĂłd leĂ­rĂĄsa sem feledtethette velem – bĂĄr az utazĂĄs idejĂŠre – lehangolĂł helyzetemet.

Unalmamban ĂştitĂĄrsaimat figyelgettem: ingĂĄzĂł kollĂŠgĂĄimat ĂŠs a kĂśrnyĂŠkbeli falusiakat, akik elnyűtt rongybabĂĄkkĂŠnt zĂśtykĂślődtek kĂśrĂźlĂśttem a kopott, poros ĂźlĂŠseken. Az időjĂĄrĂĄsrĂłl beszĂŠlgettek, mezőgazdasĂĄgi munkĂĄlatokrĂłl, a kĂśrnyĂŠk időszerű pletykĂĄirĂłl. ArrĂłl, hogy ki kivel verekedett Ăśssze a szombati bĂĄlban, hova tĂśrtek be a mĂşlt hĂŠten, ĂŠs kit szarvaztak fel ĂśtvenkilomĂŠteres kĂśrzetben a napokban. DĂśg unalmas volt ez is: mintha mindig ugyanazt a tĂśrtĂŠnetet hallottam volna ugyanazokkal az elkoptatott szavakkal, előre sejthető fordulatokkal ĂŠs kĂśzmegelĂŠgedĂŠst kivĂĄltĂł csattanĂłval.

MĂĄr egy hĂłnapja ingĂĄzhattam, amikor előszĂśr hallottam a belga utazĂłrĂłl. KĂ­vĂĄncsian kaptam fĂśl a fejem, ĂŠs figyelni kezdtem: a szokĂĄsos, egyhangĂş tĂśrtĂŠnetekhez sehogy sem illett ez a furcsa megnevezĂŠs. Kiről beszĂŠlhetnek, hogy kerĂźlt ide, mit kereshet a vilĂĄgnak ebben az elfelejtett, unalmas zugĂĄban ez az ember? – ĂĄgaskodtak fĂśl bennem a nyugtalanĂ­tĂł kĂŠrdĂŠsek. S akkor, ideutazĂĄsom Ăłta előszĂśr, ĂŠreztem Ăşjra kicsĂ­rĂĄzni magamban azt az ĂśsztĂśkĂŠlő kĂ­vĂĄncsisĂĄgot, amely egyetemi ĂŠveim sorĂĄn a kĂśnyvek csapdĂĄkkal teli vilĂĄgĂĄhoz űzĂśtt. Ám aznap hiĂĄba hegyeztem a fĂźlem, semmi lĂŠnyegeset sem tudtam meg rĂłla. A beszĂŠlgetĂŠs, mintha csak bosszantani akartak volna e vidĂŠki, ingĂĄzĂł dekameron botcsinĂĄlta mesĂŠlői, visszatĂŠrt szokĂĄsos medrĂŠbe: az őszi szĂĄntĂĄshoz, az ĂŠtelmĂŠrgezĂŠssel kĂłrhĂĄzba szĂĄllĂ­tott lakodalmi vendĂŠgsereghez ĂŠs a kĂśzsĂŠgkĂśzpontba ĂŠrkezett, legĂşjabb kĂźlfĂśldi segĂŠlyszĂĄllĂ­tmĂĄny pontos fĂślleltĂĄrozĂĄsĂĄhoz.

PĂĄr nappal kĂŠsőbb hallottam ĂşjbĂłl a belga utazĂłrĂłl. Az ĂĄllatorvos mondott valamit rĂłla az autĂłbuszvezetőnek. LeszĂĄllĂĄskor bĂĄtortalanul megkĂŠrdeztem a sofőrtől, hogy kiről van szĂł.

– A falu bolondjĂĄrĂłl, uram, ő a mi belga utazĂłnk – vigyorgott rĂĄm cinkosan. Maga is meg fogja ismerni, ne idegeskedjen...

Valami megmagyarĂĄzhatatlan tĂźrelmetlensĂŠg kĂśltĂśzĂśtt belĂŠm: minĂŠl hamarabb lĂĄtni akartam őt, megismerkedni vele, s hiĂĄba tiltakozott megmaradt jĂłzan eszem, egyre inkĂĄbb Ăşgy ĂŠreztem, mintha ettől a talĂĄlkozĂĄstĂłl fĂźggene tovĂĄbbi sorsom. Ettől fogva fokozott figyelemmel lestem a falu sĂĄros utcĂĄit, az iskola előtt elbotorkĂĄlĂł embereket. A templom melletti vegyes Ăźzletbe kezdtem jĂĄrni bevĂĄsĂĄrolni, s mikĂśzben a sĂĄnta boltos a polcok kĂśzĂśtt ugrĂĄlva előszedegette a kĂŠrt ĂĄrukat, ĂŠn a mellettem ĂĄcsorgĂł vevőket mĂŠregettem. Fogalmam sem volt, miről ismerhetnĂŠm fĂśl a sok idegen ĂŠs egyforma arc kĂśzĂśtt. Titokban abban remĂŠnykedtem, hogy valami ĂśsszetĂŠveszthetetlen jegyet visel magĂĄn. AkĂĄr egy rendes tĂśrtĂŠnetben...

KĂśzben lassan eltelt az első ĂŠvharmad nagy rĂŠsze. Lehullott a hĂł. Reggelente, amikor ĂĄthajtottunk a falu latyakos utcĂĄin, az udvarokban a disznĂłvĂĄgĂĄs vidĂĄm ĂŠs iszonyatos szertartĂĄsĂĄra kĂŠszĂźlődtek az emberek. Sokszor az osztĂĄlyig űzĂśtt a meg-megcsuklĂł, rekedt ĂĄllatsikoly. S hiĂĄba nĂŠmult el vĂŠgre a falak kĂśzĂśtt bugyborĂŠkolĂł hĂśrgĂŠs, az elhalĂł hangok szĂŠtindĂĄztak bennem vĂŠgĂŠrvĂŠnyesen. Az irodĂĄban mĂĄr mindenki a tĂŠli vakĂĄciĂłrĂłl beszĂŠlt: kirĂĄndulĂĄsrĂłl, csalĂĄdi Ăźnnepekről, hosszĂş, kĂŠjes semmittevĂŠsekről. Csak ĂŠn hallgattam az egymĂĄst tĂşllicitĂĄlĂł tervezgetĂŠsek vidĂĄm hangzavarĂĄban, s mĂĄr az sem idegesĂ­tett, hogy egyre szemĂŠrmetlenebbĂźl sĂźt felĂŠm a szĂĄnakozĂĄs a kĂ­vĂĄncsi szempĂĄrokbĂłl.

Egy december eleji napon, amikor tanĂ­tĂĄs utĂĄn dolgozatfĂźzetekkel megrakĂłdva nyomakodtam fĂśl a buszra, a sofőr oldalba bĂśkĂśtt:

– Ott Ăźl a belga utazĂłja a hĂĄtsĂł ĂźlĂŠsen, az ajtĂł melletti sorban... Izgatottan hĂĄtraverekedtem magam a morgolĂłdĂł utasok kĂśzĂśtt. Gondosan ĂśltĂśzĂśtt, idősebb fĂŠrfi volt. Olyan hatvan ĂŠs hetven kĂśzĂśtti. Az ilyenre szoktĂĄk mondani, hogy rĂŠgi vĂĄgĂĄsĂş Ăşriember. KatonĂĄsan rĂśvidre nyĂ­rt őszĂźlő hajĂĄval, hatĂĄrozott vonĂĄsaival, merĂŠszen Ă­velő sasorrĂĄval bĂĄrmelyik menő rĂłmai csĂĄszĂĄr profiljakĂŠnt szerepelhetett volna egy hollywoodi filmplakĂĄton. RĂŠgimĂłdi, rĂŠzcsatos oldaltĂĄskĂĄt szorongatott a kezĂŠben, s fejĂŠt fĂśltartva, mereven figyelt maga elĂŠ. ElőszĂśr azt hittem, hogy a sofőr feje fĂślĂśtt rĂłzsaszĂ­nűen burjĂĄnzĂł aktfotĂłkat szemlĂŠli ennyire elmĂŠlyĂźlten, aztĂĄn rĂĄjĂśttem, hogy ennĂŠl jĂłval sĂşlyosabb esetről van szĂł. Valami, kĂ­vĂźlĂĄllĂł szĂĄmĂĄra bemĂŠrhetelten pontra szegezte makacsul a tekintetĂŠt. KissĂŠ kopott, ĂĄm jĂłl szabott ruhĂĄjĂĄval, pettyes csokornyakkendőjĂŠvel, frissen borotvĂĄlt arcĂĄval kirĂ­tt a busz szokĂĄsos, szĂźrke faunĂĄjĂĄbĂłl. MĂĄr ĂŠppen azon voltam, hogy megszĂłlĂ­tom, amikor furcsa izgalom kerĂ­tette hatalmĂĄba. TekintetĂŠt ide-oda kapkodva, nyugtalanul mozgolĂłdott a helyĂŠn.

– Itt leszĂĄllok! – szĂłlalt meg hirtelen rekedt, ellentmondĂĄst nem tűrő hangon, azzal fĂślkĂĄszĂĄlĂłdott a szĂŠkről ĂŠs előrecsĂśrtetett.

A busz nemsokĂĄra lassĂ­tott, majd nagyot szusszanva megĂĄllt.

– Parancsoljon, uram – hallottuk a vezető gĂşnyosan udvarias hangjĂĄt.

– MĂĄskor is legyen szerencsĂŠnk – intett utĂĄna rĂśhĂśgve a sofőr, s mĂŠg lĂĄttuk, amint az alacsony emberke fĂźrgĂŠn bekanyarodik a ferde kőkereszt melletti zsĂĄkutcĂĄba.

– Megint rájött a rohama – böffentette mellettem az állatorvos -, olyankor se nem lát, se nem hall... Különben a légynek sem árt.

A kĂśvetkező napokban hiĂĄba vĂĄrtam, hogy fĂśltűnjĂŠk a belga utazĂł arisztokratikus profilja. Helyette ĂşjbĂłl a megszokott, bĂĄrgyĂş arcok fogtak kĂśrbe.

KĂśzben, tartĂłzkodĂĄsomon erőt vĂŠve, kifaggattam kollĂŠgĂĄimat a titokzatosnak kĂŠpzelt emberkĂŠről. Semmi bizonyosat nem tudtak rĂłla. TalĂĄn egy rĂŠgi, nemesi famĂ­lia utolsĂł leszĂĄrmazottja, mondtĂĄk, vagy valami kivĂŠnhedt szĂŠlhĂĄmos, aki a falu tĂşlsĂł vĂŠgĂŠn, a dĂźledező kĂşriĂĄban magĂĄnyosan tengeti napjait. A faluban az Ăśregek kĂśzĂźl senki sem emlĂŠkezett rĂĄ. Azt mondtĂĄk, hogy a hĂĄrom hajdani fĂśldbirtokos testvĂŠr mĂĄr rĂŠgĂłta kint sakkozik az agyagos domboldalban, a mohos, olvashatatlanra kopott sĂ­rkő alatt. MindhĂĄrman megjĂĄrtĂĄk a galĂ­ciai frontot, ahonnan a dicsősĂŠg lĂĄthatĂł nyomaival: nĂŠmi ezĂźsttel ĂŠs Ăłlommal tĂŠrtek vissza. Amikor kĂŠsőbb kulĂĄklistĂĄra kerĂźltek, vĂĄrosszĂŠli viskĂłkba telepĂ­tettĂŠk ki őket, a hĂĄzukba pedig szĂśvetkezeti irodĂĄt, majd iskolĂĄt rendeztek be, de aztĂĄn az elmĂşlt ĂŠvekben Ăşgy tĂśnkrement az ĂŠpĂźlet, hogy ki kellett kĂśltĂśzkĂśdni belőle. Ekkoriban tűnt fĂśl a belga utazĂł, s mint aki vĂŠgre hazatalĂĄlt, bekĂśltĂśzĂśtt a romos ĂŠpĂźletbe. Eleinte ki akartĂĄk lakoltatni, de amikor lĂĄttĂĄk, hogy egy kerĂŠkkel kevesebb van a fejĂŠben, szemet hunytak a tĂśrvĂŠnytelensĂŠg fĂślĂśtt. KĂźlĂśnben is, magyarĂĄzta a tanĂ­tĂłnő nekem, Ăźresen ĂĄllt az a hĂĄz. Az elĂśljĂĄrĂłsĂĄg szokĂĄs szerint se a megjavĂ­tĂĄsĂĄt, se a lebontĂĄsĂĄt nem engedĂŠlyezte. Majd, ha beindul a faluturizmus, idĂŠzte lelkesen a tanĂĄri kar a polgĂĄrmester Ăşr pragmatikus tervĂŠt, szĂĄllodĂĄvĂĄ vagy kupivĂĄ alakĂ­tjuk ĂĄt a kĂşriĂĄt, s akkor majd kipakoljuk az Ăśregurat onnan.

– S a neve? Miért hívják belga utazónak? – kérdeztem agresszíven.

– Így emlegeti mindenki a kĂśrnyĂŠken – vont vĂĄllat a nagyszĂĄjĂş matematikatanĂĄrnő.

– Ez is a világ és a nyelv titokzatos kapcsolatának egyik elokvens példája bölcselkedett az autodidakta igazgató.

– Biztos, hogy bolond? – kockĂĄztattam meg a vĂŠgĂŠn vesztemre a kĂśltőien hangzĂł kĂŠrdĂŠst. – Pedig olyan ĂŠrtelmes, tiszta az ĂĄbrĂĄzata – hĂşztam be a nyakam a rĂĄm zĂşdulĂł rĂśhĂśgĂŠs sortĂźzĂŠben.

– Majd, ha beszĂŠlsz vele, te is meg fogsz győződni rĂłla – vigasztaltak sunyin.

A vakĂĄciĂł első napjĂĄn, dĂŠltĂĄjban elsĂŠtĂĄltam a vĂĄros szĂŠlĂŠig, s betĂŠrtem a kőkereszt melletti zsĂĄkutcĂĄba. Titokban abban remĂŠnykedtem, hĂĄtha talĂĄlkozni fogok vele, hiszen utoljĂĄra ezen a helyen tűnt el a szemem elől, ĂĄm az utcĂĄt Ăśvező kertekben csak szĂĄnkĂłzĂł gyermekeket lĂĄttam.

Az Ăźnnepeket magĂĄnyosan tĂśltĂśttem el. Egyszer, szĂźrkĂźletkor, amint lehajtott fejjel a VĂĄr kĂśrĂźli havas utcĂĄkat rĂłttam, hirtelen rĂĄdĂśbbentem, hogy lĂŠpĂŠseim nyomĂĄt kĂśvetem a sĂźppedő hĂłban. Rettenetesen megrĂŠmĂźltem: a vĂŠgĂĄllomĂĄsra ĂŠrkeztem, anĂŠlkĂźl, hogy igazĂĄbĂłl utaztam volna. EgĂŠsz ĂŠjjel nyugtalanul hĂĄnykolĂłdtam a franciaĂĄgyon. Mintha valami lĂĄthatatlan, rĂŠmsĂŠges lepel csavarodott volna rĂĄm, amelytől hiĂĄba prĂłbĂĄltam szabadulni... MĂĄsnap reggel aztĂĄn kĂŠtsĂŠgbeesett elhatĂĄrozĂĄssal leĂźltem az Ă­rĂłgĂŠp elĂŠ, ĂŠs nekikezdtem annak a tanulmĂĄnynak, amit mĂŠg az egyetemen akartam megĂ­rni, de az utolsĂł ĂŠv csĂşcsforgalmĂĄban mĂĄr nem jutott rĂĄ időm. DĂźhĂśsen vertem a rozoga billentyűket, makacs elszĂĄnĂĄssal, s mikĂśzben a lassan rendeződő gondolatokkal viaskodtam, megfeledkeztem a rĂĄm tapadt szĂśvedĂŠk szorĂ­tĂĄsĂĄrĂłl.

A vakĂĄciĂł hĂĄtralĂŠvő rĂŠszĂŠben rendszereztem szanaszĂŠt heverő kĂśnyveimet, fĂślsorakoztattam valamennyit az Ăźres polcokra. Reggelente pontban hatkor keltem, megmosakodtam a jeges kĂştvĂ­zben, elsĂŠtĂĄltam tejĂŠrt, bekaptam a reggelit, majd leĂźltem az Ă­rĂłasztalhoz, ĂŠs dĂŠlig dolgoztam. Olyan volt, mintha valami bĂłdult, mĂŠly ĂĄlombĂłl ĂŠbredtem volna: lassan ĂşjbĂłl elrendeződĂśtt bennem a vilĂĄg, a kĂśrvonalak megnyugtatĂłan kiĂŠlesedtek. Úgy ĂŠreztem megint, hogy mindenre van magyarĂĄzat ĂŠs megoldĂĄs. LĂĄtvĂĄnyos ĂŠs vĂĄratlan javulĂĄsom olyan pozitĂ­v hatĂĄssal volt szĂĄllĂĄsadĂł nĂŠnimre, hogy meghatottan rĂĄm bĂ­zta a hĂĄzat, ĂŠs elutazott egy hĂŠtre a szomszĂŠdos vĂĄrosban vegetĂĄlĂł nĂŠnjĂŠhez. Mire hazatĂŠrt, befejeztem ĂŠn is a tanulmĂĄnyt, ĂŠs mĂŠg mielőtt meggondolhattam volna magam, elkĂźldtem az Irodalmi Magazin cĂ­mĂŠre.

KĂśzben teljesen kiment a fejemből a belga utazĂł, s amikor a vakĂĄciĂł utĂĄni első napon az ĂĄllomĂĄs klĂłrszagĂş vĂĄrĂłtermĂŠben ĂşjbĂłl eszembe jutott, magam is meglepődtem, hogy mĂĄr nem ĂŠrzem azt a kĂ­nzĂł kĂ­vĂĄncsisĂĄgot, amely heteken ĂĄt gyĂśtĂśrt. Helyette inkĂĄbb valami meghatĂĄrozhatatlan sajnĂĄlkozĂĄsfĂŠle kĂśltĂśzĂśtt belĂŠm, ahĂĄnyszor csak a disztingvĂĄlt ĂśregĂşrra gondoltam. Ettől kezdve azonban egyre kevesebb időm jutott haszontalan tĂśprengĂŠsre ĂŠs tĂŠpelődĂŠsre. TurbĂłra kapcsoltam az iskolĂĄban. ElhatĂĄroztam, hogy amĂ­g itt vagyok, legalĂĄbb Ă­rni, olvasni megtanĂ­tom a gyermekeket. TanĂ­tĂĄs utĂĄn gyakran ott maradtam velĂźk: megsegĂ­tőket tartottam nekik, vagy kirĂĄndulni vittem őket. Valahogy kĂśnnyebben telt Ă­gy az idő. LĂĄgy ringĂĄssĂĄ oldĂłdott a feszĂźlt vĂĄrakozĂĄs, mint most ebben az Ăłdon hintaszĂŠkben. MĂŠg a vĂŠgĂŠn rendes ember lesz belőled, jegyezte meg egy gyűlĂŠsen az igazgatĂł.

A tavasz abban az esztendőben hirtelen ĂŠrkezett. Egyik naprĂłl a mĂĄsikra ĂĄtvĂĄltozott a vidĂŠk kĂśrĂźlĂśttem: a kopĂĄr dombokra bĂĄrsonyos pĂĄzsitot varĂĄzsolt a szolgĂĄlatos mennyei gyepmester, a dĂźledező, ĂźtĂśtt-kopott hĂĄzak pedig diszkrĂŠten elrejtőztek a virĂĄgfelhős gyĂźmĂślcsfĂĄk mĂśgĂŠ. MegrĂŠszegĂźlten bolyongtam a zĂśld robbanĂĄsban.

Azon a mĂĄjusi szombaton bodzavirĂĄgszedĂŠst szervezett az iskola vezetősĂŠge. Mindenki oda mehetett az osztĂĄlyĂĄval, ahovĂĄ akart. A lĂŠnyeg az aligazgatĂł szerint a terv teljesĂ­tĂŠse volt: fejenkĂŠnt egy-egy kilĂł virĂĄg, hunyorĂ­tott rĂĄm huszĂĄrosan.

– Tanár bácsi, tanár bácsi, tudunk egy jó helyet! – nyújtogatták körülöttem szolgálatkészen az ötödikesek a kezüket.

VĂŠgĂźl abban egyeztĂźnk meg, hogy a falu vĂŠgĂŠre, a patakpartra megyĂźnk. A gyermekek nagy lelkesedĂŠssel vetettĂŠk be magukat a bokrok kĂśzĂŠ. MĂĄsfĂŠl Ăłra alatt teljesĂ­tettĂźk a normĂĄt. KĂŠsőbb, miutĂĄn egy nagyot fociztunk, előrekĂźldtem őket a virĂĄgfĂźrtĂśs szatyrokkal. Én mĂŠg egy ideig elnĂŠzegettem az ĂĄttetsző vĂ­zben Ăśnfeledten kergetőző aprĂł halakat, majd fĂślkĂĄszĂĄlĂłdtam, ĂŠs elindultam a gyermekek nyomĂĄba.

ÚtkĂśzben eszembe jutott, hogy valahol errefelĂŠ lakik a belga utazĂł. A leĂ­rĂĄs alapjĂĄn hamarosan rĂĄbukkantam a hĂĄzra. Ott ĂĄllt a kanyar utĂĄn, a domboldalon. Az ĂştrĂłl keskeny, fűvel benőtt ĂśsvĂŠny vezetett a rozsdĂĄs, kovĂĄcsoltvas kapuhoz. Óvatosan ĂĄtgĂĄzoltam az elvadult kerten. Az ĂłriĂĄsra nőtt pĂĄfrĂĄnyok kĂśzĂśtt itt-ott kiszĂĄradt rĂłzsafĂĄk meredtek feketĂŠn az ĂŠgre. A hĂĄz nĂŠmĂĄn ĂĄllt előttem. ValĂłban mĂĄr rĂŠgĂłta rĂĄfĂŠrt volna egy jĂł kiadĂłs tatarozĂĄs. Csak talĂĄlgatni lehetett, hogy hajdan milyen szĂ­nűre festettĂŠk a falait. A vakolat alĂłl vĂśrĂśsen vicsorogtak rĂĄm a tĂŠglĂĄk, s az Ăźveges teraszon kitartĂł pĂłkok kamatoztathattĂĄk zavartalanul szĂśvőmesteri kĂŠpesĂ­tĂŠsĂźket.

Az, aki itt lakott, mintha nem vett volna tudomĂĄst az idő mĂşlĂĄsĂĄrĂłl.

Ha egyĂĄltalĂĄn ĂŠl ebben a hĂĄzban valaki, helyesbĂ­tettem magamban, s kĂśzben a biztonsĂĄg kedvĂŠĂŠrt halkan kopogtattam. BelĂźlről semmi zaj sem hallatszott. Hatvanig szĂĄmoltam magamban, majd benyitottam a nyikorgĂł ajtĂłn. ÁtbotorkĂĄltam a fĂŠlhomĂĄlyos előtĂŠren, ĂŠs a szobĂĄba lĂŠptem.

Most, a lehunyt szemhĂŠjamon ĂĄtszűrődő vĂśrĂśses derengĂŠsben mĂĄr tudom, hogy mi volt rĂĄm olyan nagy hatĂĄssal akkor: mĂŠg sehol sem ĂŠreztem a hiĂĄnynak annyira erős, hivalkodĂł jelenlĂŠtĂŠt, mint abban a helyisĂŠgben. Nem az zavart, hogy jĂłformĂĄn Ăźres a szoba, hanem a hajdani berendezĂŠsnek, azoknak a szemĂŠlyes, sokszor jelentĂŠktelennek tűnő dolgoknak a szembetűnő hiĂĄnya, amelyek jelenlĂŠtĂźkkel emberivĂŠ tudjĂĄk varĂĄzsolni a sivĂĄr panellakĂĄsokat is. A nyitott ablakon besugĂĄrzĂł tavaszi napfĂŠnyben a volt kietlen vilĂĄga vĂĄdlĂłn tĂĄrult elĂŠm: a penĂŠszfoltos falakon hajdani kĂŠpek helyei vilĂĄgĂ­tottak, a poros padlĂłba nĂŠhai bĂştorok nyoma vĂŠsődĂśtt, az ablakok fĂślĂśtt golyóßtĂśtte rĂŠsekkĂŠnt sĂśtĂŠtlettek a leszerelt vagy levert fĂźggĂśnytartĂłrĂşd csavarjainak helyei, a plafonbĂłl csupasz villanyvezetĂŠkek kunkorodtak alĂĄ. A szoba mindĂśssze egy Ă­rĂłasztalbĂłl ĂŠs egy hintaszĂŠkből ĂĄllott. Ott voltak a jobb oldali fal mellett, ahovĂĄ a napsugarak nem ĂŠrtek el. A belga utazĂłt csak akkor vettem ĂŠszre, amikor megszĂłlalt. A hintaszĂŠkben Ăźlt, ugyanabban az ĂśltĂśnyben, amelyikben előszĂśr is lĂĄttam.

– Örvendek, hogy megtisztelte látogatásával szerény hajlékomat – intett felém szertartásosan.

Zavart hebegĂŠsemre kikĂĄszĂĄlĂłdott a recsegő hintaszĂŠkből: – RemĂŠlem, elfogyaszt egy teĂĄt a tĂĄrsasĂĄgomban. Tudja, olyan kevesen keresnek fĂśl mostanĂĄban – nĂŠzett rĂĄm, s diszkrĂŠten kĂśhintett.

Mielőtt mĂŠg tiltakozhattam volna, kilĂŠpett a hĂĄtsĂł ajtĂłn. TanĂĄcstalanul topogtam. A konyha felől halk motoszkĂĄlĂĄst hallottam ĂŠs elmosĂłdott beszĂŠdfoszlĂĄnyokat: a belga utazĂł magĂĄban beszĂŠlt. KĂ­vĂĄncsian lĂŠptem kĂśzelebb az Ă­rĂłasztalhoz. A valaha jobb napokat lĂĄtott bĂştordarab romokban hevert. Valakik nagyon haragudhattak rĂĄ, amikor fejszĂŠvel vagy kalapĂĄccsal bezĂşztĂĄk az egyik oldalĂĄt ĂŠs Ăśsszevissza karcoltĂĄk a tetejĂŠt. ÖnkĂŠntelenĂźl vĂŠgigsimĂ­tottam a fiĂłk ĂŠpen maradt dĂ­szĂ­tĂŠsĂŠn.

– Szép darab, ugye? – köszörülte meg tapintatosan a torkát vendéglátóm mögöttem.

Ijedten fordultam hĂĄtra. Mintha olvasott volna a gondolataimban, megelőzte mentegetőzĂŠsemet: – NyugodjĂŠk meg, kĂŠrem, mĂĄs is meg szokta csodĂĄlni. MahagĂłni. A Monarchia legjobb asztalosműhelyĂŠben kĂŠszĂźlt.

– Itt a teĂĄja, parancsoljon – nyĂşjtotta ĂĄt az aranyozott szegĂŠlyű, csorba porcelĂĄncsĂŠszĂŠt. – Foglaljon helyet! TalĂĄn ez a bőrfotel megfelel itt az asztal mellett... – mutatott udvariasan az Ă­rĂłasztal előtti poros padlĂłra.

ElőszĂśr azt hittem, hogy viccel, de amikor az udvarias mosolyba fagyott arcra, a rezzenĂŠstelen szempĂĄrba nĂŠztem, rĂĄdĂśbbentem, hogy komolyan gondolja. „Majd ha beszĂŠlsz vele, te is meg fogsz győződni rĂłla...” visszhagzott bennem kollĂŠgĂĄim kĂĄrĂśrvendő rĂśhĂśgĂŠse, mikĂśzben kĂ­nomban leereszkedtem a piszkos parkettre.

– KĂŠnyelmes Ăźlő alkalmatossĂĄg – kacsintott rĂĄm cinkosan az ĂśregĂşr. – Az apĂĄm kedvenc olvasĂłhelye volt.

– BizonyĂĄra ez is a birodalom legjobb műhelyĂŠből kerĂźlt ki – kockĂĄztattam meg.

– Itt minden a legjobb helyről valĂł – mutatott szĂŠt bĂźszkĂŠn a kirĂĄmolt szobĂĄban.

Azt hittem, hogy sohasem fog eltelni az elkĂśvetkező fĂŠlĂłra. Nincs annĂĄl kĂ­nosabb, mint amikor tĂŠmĂĄn kĂ­vĂźl van az ember, s csak talĂĄlgathatja, hogy a beszĂŠd időzĂ­tett bombĂĄjĂĄban melyik szĂĄlat kell elvĂĄgni, hogy elkerĂźlje a katasztrĂłfĂĄt.

SzĂ­vĂŠlyesen kĂśrbevezetett a kifosztott hodĂĄlyban, s ĂŠn a nyomĂĄban kullogva megprĂłbĂĄltam mindazt elkĂŠpzelni, amiről beszĂŠlt.

– Ő a dĂŠdapĂĄm – nĂŠzett fĂśl tisztelettel a kĂŠt ablak kĂśzĂśtti jĂłkora fehĂŠr foltra. Olaj. NemrĂŠg aranyoztattam Ăşjra a keretet. Abban az ĂŠvben festettĂŠk, amikor szenĂĄtornak vĂĄlasztottĂĄk. – Ez a fĂŠnykĂŠp a hĂĄborĂş előtti utolsĂł szĂźreten kĂŠszĂźlt mutatott lennebb. – Rajta van az egĂŠsz csalĂĄd. Azok a lĂĄnyok ott fehĂŠrben az unokahĂşgaim, az az elmosĂłdott arcĂş fiatalember a kĂŠp szĂŠlĂŠn pedig ĂŠn vagyok.

Átszellemßlt arccal, lelkesen bólogatva tanulmånyoztam a szÊles repedÊst a falon. A belga utazó elÊgedetten kalauzolt vissza az asztalhoz.

– LĂĄtom, ĂŠrdeklődik csalĂĄdunk tĂśrtĂŠnete irĂĄnt. Hadd mutassak valami olyant, amivel a mai vilĂĄgban nem tanĂĄcsos dicsekedni – kĂśszĂśrĂźlte meghatottan a torkĂĄt, s azzal a fiĂłkbĂłl kiemelt egy nĂŠgyszĂśgletes aprĂł tĂĄrgyat. – Ezt a kitĂźntetĂŠst az olasz fronton kaptam – csuklott el a hangja, amikor Ăłvatosan a szemem elĂŠ tartotta a bĂĄrsonnyal bĂŠlelt, Ăźres dobozkĂĄt.

– Ideje mennem, várnak... – szólaltam meg a legudvariasabbnak tartott regiszteremen, s óvatosan hátrálni kezdtem az ajtó felé.

– IgazĂĄn sajnĂĄlom, hogy a kĂśtelessĂŠge mĂĄshovĂĄ szĂłlĂ­tja. Pedig mĂŠg mennyi mindenről elbeszĂŠlgethettĂźnk volna – nĂŠzett rĂĄm merengve. – Maguk fiatalok olyan keveset tudnak a mĂşltrĂłl...

MegkĂśnnyebbĂźlve indultam kifelĂŠ. MĂĄr a kertben jĂĄrtam, amikor megĂĄllĂ­tott a hangja:

– VĂĄrjon egy percet, uram, egy aprĂł szĂ­vessĂŠgre szeretnĂŠm megkĂŠrni – botladozott utĂĄnam a magas fűben.

– IgazĂĄn lekĂśtelezne, ha ezt az ĂłrĂĄt beadnĂĄ a vĂĄrosi piac melletti javĂ­tĂłba. Én majd utĂĄnamegyek, ĂŠs rendezem a szĂĄmlĂĄt. Az ĂłrĂĄs jĂł ismerősĂśm – emelte rĂĄm kĂŠrőn a tekintetĂŠt, s egy ezĂźst zsebĂłrĂĄt nyomott a markomba.

– FelbecsĂźlhetetlen ĂŠrtĂŠkű, rĂŠgi csalĂĄdi ereklye. Valami egĂŠszen aprĂł hibĂĄja lehet – magyarĂĄzta buzgĂłn, ĂŠs mĂŠg mielőtt visszautasĂ­thattam volna, gyorsan hĂĄtratette a kezĂŠt.

Zavartan zsebre vĂĄgtam az ĂłrĂĄt. A kapubĂłl mĂŠg egyszer visszanĂŠztem. Ott ĂĄllt a terasz lĂŠpcsőjĂŠn, ĂŠs barĂĄtsĂĄgosan integetett.

ÚtkĂśzben kĂ­vĂĄncsian vettem elő a „felbecsĂźlhetetlen ĂŠrtĂŠkű csalĂĄdi ereklyĂŠt”. KĂśzepes nagysĂĄgĂş zsebĂłra volt. SzĂźrkĂŠspiszkosra kopott fedelĂŠn elmosĂłdott monogramos cĂ­mer derengett. A hĂĄtoldalon, cirkalmas keretben furcsa kĂŠpet vĂŠstek, amolyan szĂĄzadvĂŠgi szecessziĂłs trĂźkkĂśt. Egy ĂŠpĂźletekkel szegĂŠlyezett vĂ­zpart lĂĄtszott rajta, ha azonban megfordĂ­tva nĂŠzte az ember, a tĂĄjkĂŠp helyĂŠn egy lĂłfej kĂśrvonalai bontakoztak ki. A fehĂŠren fĂŠnylő Ăłralapon a mozdulatlan mĂĄnusok kilenc ĂłrĂĄt mutattak.

A dĂŠlutĂĄni jĂĄrattal utaztam vissza. Az ĂĄllomĂĄsrĂłl egyenesen az ĂłrĂĄshoz mentem. SzerencsĂŠre mĂŠg nyitva volt a műhely.

A mester hitetlenkedve csĂłvĂĄlta a fejĂŠt. Tekintete kĂśztem ĂŠs az Ăłra kĂśzĂśtt ingĂĄzott.

– Maguk hülyének néznek engem?! – röffent rám dühösen.

– Nem az enyém, engem csak megkértek, hogy hozzam ide – védekeztem.

Megmondtam mĂĄr szĂĄmtalanszor annak az embernek, hogy ezt az ĂłrĂĄt nem lehet megjavĂ­tani. A rugĂłja eltĂśrĂśtt, ĂŠs nĂĄlunk mĂĄr ĂŠvtizedek Ăłta nem kapni ilyent. KĂźlĂśnben a tĂśbbi alkatrĂŠsz is kikopott. Nincs az az ĂłrĂĄs, aki ezt meg tudnĂĄ indĂ­tani, ĂŠrti?! ŐrizzĂŠk meg dĂ­szkĂŠnt, vagy tĂśrjenek be egy svĂĄjci ĂłramĂşzeumba, s cserĂŠljĂŠk ki egy jĂłval! – hadonĂĄszott mĂŠrgesen az orrom előtt.

– Megmondom majd neki – szakítottam félbe a mester drámai monológját.

– CsinĂĄljanak, amit akarnak, csak engem hagyjanak bĂŠkĂŠn! – emelkedett fĂśl dĂźhĂśsen a kis javĂ­tĂłasztalka mellől. Azt hittem, nekem esik, de csak az ĂłrĂĄt adta vissza nĂŠhĂĄny egzotikus szitok kĂ­sĂŠretĂŠben.

Mire hazaĂŠrtem, csĂşnyĂĄn beborult az ĂŠg, ĂŠs eleredt az eső.

– Ugye nem ázott meg, lelkecském? – nyitott be a házinéni, kezében egy nagy, sárga borítékkal. – Valami levelet hozott magának a postás.

Az Irodalmi Magazin legĂşjabb szĂĄma volt a tanulmĂĄnyommal. Izgatottan olvastam vĂŠgig. KĂźlĂśnĂśs ĂŠrzĂŠs volt a gondolataimat Ă­gy, nyomtatĂĄsban viszontlĂĄtni. JĂłlesett sorra fĂślismerni valamennyit, ĂĄm azzal, hogy kinyomtattĂĄk őket, mintha egy kicsit eltĂĄvolodtak volna tőlem.

Este ĂşjbĂłl elővettem a belga utazĂł ĂłrĂĄjĂĄt. Ekkor vettem csak ĂŠszre, hogy dupla fedelű. Óvatosan feszegetni kezdtem a kĂśrmĂśmmel. ParĂĄnyi, kiszĂĄmĂ­thatatlan ragadozĂł ĂĄllkapcsakĂŠnt pattant fĂśl ujjaim kĂśzĂśtt a kĂźlső fĂŠmburok. MeglepetĂŠsemben fĂślkiĂĄltottam. Mintha nem ugyanazt az ĂłrĂĄt tartottam volna a kezemben: ĂźtĂśtt-kopott kĂźlsejĂŠvel ellentĂŠtben belĂźl csupa ragyogĂĄs volt. Egyetlen folt, egyetlen karcolĂĄs sem volt rajta. Mintha egy varĂĄzstĂźkĂśrbe bĂĄmultam volna, amelynek a belsejĂŠből kiapadhatatlanul ĂĄrad a fĂŠny. Perceken ĂĄt gyĂśnyĂśrkĂśdtem benne. Mi lenne, ha nem adnĂĄm vissza, kĂ­sĂŠrtett meg a gondolat.

LefekvĂŠs előtt az ĂłrĂĄt az ĂŠjjeliszekrĂŠnyre tettem, ĂŠs mĂŠg sokĂĄig bĂĄmultam az ĂŠjszaka sĂśtĂŠtjĂŠben az ezĂźstĂśs derengĂŠst.

Furcsa, fĂŠmes hangokra riadtam fĂśl. Mintha parĂĄnyi, lĂĄthatatlan kalapĂĄcsokkal vertĂŠk volna Ăźtemesen a dobhĂĄrtyĂĄmat. TanĂĄcstalanul kĂśnyĂśkĂśltem fĂśl a pĂĄrnĂĄn. ElőszĂśr azt hittem, hogy az esőcseppek dobolnak az ablakon. Az ĂĄlom lassan kiszĂĄllt a fejemből. FeszĂźlten figyeltem. MĂĄr alig esett. A nyitott ablakon tĂşl halkan lĂŠlegzett az ĂŠjszaka. Ezek a fĂŠmes ĂŠs hatĂĄrozott ĂźtĂŠsek a kĂśzelemben zakatoltak. Az Ăłra, villĂĄmlott ĂĄt rajtam a felismerĂŠs. Hirtelen az ĂŠjjeliszekrĂŠny felĂŠ fordultam. A felnyitott zsebĂłra ott fĂŠnylett kĂŠznyĂşjtĂĄsnyira a fejemtől. CsodĂĄlkozva hajoltam fĂślĂŠje: fogalmam sem volt, hogyan ĂŠs mitől indulhatott meg. Hitetlen mĂłdjĂĄra a kezembe akartam venni, de az ujjaim nem engedelmeskedtek. Valami nem stimmelt ezzel az ĂłrĂĄval. A hajszĂĄlvĂŠkony, fekete mĂĄnusok jobbra-balra ingadoztak, majd hirtelen meglĂłdultak, ĂŠs veszettĂźl kezdtek forogni. SzĂŠdĂźlve nĂŠztem, hogyan szĂĄguldanak kĂśrbe a fehĂŠren vilĂĄgĂ­tĂł szĂĄmlapon. Az ĂŠles, szapora ketyegĂŠs elviselhetetlennĂŠ vĂĄlt, mintha a fĂźlemben tiktakolt volna az a megkergĂźlt szerkezet. TĂźrelmetlenĂźl nyĂşltam utĂĄna, hogy elnĂŠmĂ­tsam, ĂĄm a kezem, mintha mĂĄzsĂĄs sĂşlyokat aggattak volna rĂĄ, erőtlenĂźl lehanyatlott. Valami bĂŠnĂ­tĂł gĂśrcs ĂĄradt szĂŠt bennem, a leginkĂĄbb ahhoz hasonlĂł, amit ĂĄlombeli menekĂźlĂŠs sorĂĄn ĂŠrez az ember. HiĂĄba szorĂ­tottam Ăśssze fogaim elszĂĄntan, ĂŠs ĂśsztĂśkĂŠltem vĂŠgtagjaim a parancs vĂŠgrehajtĂĄsĂĄra, hatĂĄrozott mozdulatok helyett csak szĂĄnalmas rĂĄngĂĄsok futottak vĂŠgig rajtam. ErőtlenĂźl nyĂşltam vĂŠgig az ĂĄgyon. A kĂśnyĂśrtelen, szapora hangok mĂĄr bennem visszhangoztak: halĂĄntĂŠkombĂłl, mellkasombĂłl hallottam a ketyegĂŠst. Ereimben a vĂŠr a tiktakolĂĄs ĂźtemĂŠre lĂźktetett, ĂŠs ĂŠn rettegĂŠssel telve, nyomorultul lestem, nehogy elakadjon a szerkezet. Nem tudom, mennyi idő telhetett Ă­gy el. Egyre fĂĄradtabbnak ĂŠs gyengĂŠbbnek ĂŠreztem magam. TalĂĄn mĂĄr akkor sem lett volna erőm megmozdulni, ha az az Ăłlmos zsibbadĂĄs elillan testemből. MĂĄr derengett az ĂŠgbolt, amikor vĂŠgre tompa, mĂŠly ĂĄlomba zuhantam... Amikor fĂślĂŠbredtem, első gondolatom az volt, hogy elkĂŠstem az iskolĂĄbĂłl. Ki akartam ugrani az ĂĄgybĂłl, de a derekamba nyilallĂł sunyi fĂĄjdalom visszalĂśkĂśtt. Ijedten vĂĄrtam egy darabig, majd Ăśsszegyűjtve minden erőmet, Ăłvatosan fĂśltĂĄpĂĄszkodtam. Tekintetem az ĂŠjjeliszekrĂŠnyen lapulĂł ezĂźstĂłrĂĄra tĂŠvedt. Óvatosan a tenyerembevettem. A mĂĄnusok ĂşjbĂłl kilencĂłrĂĄt jeleztek, a szerkezet nem műkĂśdĂśtt. HiĂĄba rĂĄzogattam egyre dĂźhĂśsebben, az Ăłra makacsul hallgatott. OdanyĂşltam a szĂŠkre dobĂĄlt ruhĂĄimhoz. Ám az előző este levetett farmer ĂŠs kockĂĄs ing helyett a szĂŠk karfĂĄjĂĄn fĂŠltve őrzĂśtt ĂśltĂśnyĂśmet talĂĄltam a hozzĂĄillő fehĂŠr selyeming tĂĄrsasĂĄgĂĄban. Velem ne anyĂĄskodjon az a rendmĂĄniĂĄs hĂĄzibanya, dohogtam, ĂŠs ekkor megpillantottam magam a szemkĂśzti falra akasztott tĂźkĂśrben. Megrettenve hőkĂśltem hĂĄtra: a fĂŠnyes ĂźveglaprĂłl egy idős fĂŠrfi meredt rĂĄm rĂŠmĂźlten. Tekintetem a tĂźkĂśr felĂźletĂŠről a kezemre rebbent. IrtĂłzva bĂĄmultam a betegesen fĂŠnylő, mĂĄjfoltos bőrre, a meggĂśrbĂźlt ujjakra. Lassan, nĂśvekvő iszonyattal vĂŠgigtapogattam aszott, rozoga testemet, rĂĄncos, beesett arcomat. Az asztalhoz csoszogtam, ĂŠs erőtlenĂźl lerogytam a szĂŠkre. Ekkor vettem ĂŠszre, hogy nemcsak ĂŠn vĂĄltoztam meg, hanem a szoba berendezĂŠse is. Az igĂŠnytelen, albĂŠrleti bĂştorzat helyett elegĂĄns, ĂĄm kissĂŠ ĂźtĂśtt-kopott bĂştorok vettek kĂśrĂźl. A hatszemĂŠlyes ebĂŠdlőasztal mellett faragott szĂŠkek sorakoztak, a kĂŠt ablak kĂśzĂśtt sĂśtĂŠtzĂśld bĂĄrsonyhuzatĂş fotelek kĂśzĂśtt Ăźveglapos kĂĄvĂŠzĂłasztalka ĂĄllott, kĂśrben a falakat kĂśnyvektől roskadozĂł polcok takartĂĄk. Csak a franciaĂĄgy volt a rĂŠgi. SzĂŠgyentelenĂźl terpeszkedett a tĂźkĂśrrel szemkĂśzti oldalon. A sarokban ĂĄllĂł ruhĂĄsszekrĂŠnyhez lĂŠptem, ĂŠs fĂślrĂĄntottam az ajtajĂĄt: ruhĂĄim, fehĂŠrneműim pedĂĄns rendben sorakoztak a polcokon ĂŠs akasztĂłkon. Sehol egy farmer, pulĂłver vagy pĂłlĂł, csupa decens holmi vĂĄrakozott rĂĄm. Lassan, szuszogva fĂślĂśltĂśztem ĂŠs kilĂŠptem a tornĂĄcra. Az eső nemrĂŠg ĂĄllhatott el, a fĂĄk levelei, a fűszĂĄlak vizesen csillogtak a reggeli fĂŠnyben. Halkan bekopogtam a konyhaajtĂłn. Egy darabig remĂŠnykedve vĂĄrtam a hĂĄzinĂŠni fĂĄradtan bĂşgĂł gerlehangjĂĄra, aztĂĄn tĂŠtovĂĄn benyitottam. Minden ragyogott a tisztasĂĄgtĂłl. A kĂĄvĂŠ elő volt kĂŠszĂ­tve, csak oda kellett tenni a gĂĄztűzhelyre. Átmentem az utca felőli szobĂĄkba, ĂŠs amint nyugtalanul fĂśl-alĂĄ sĂŠtĂĄltam a molyirtĂłtĂłl bűzlő helyisĂŠgekben, fiĂłkokat ĂŠs szekrĂŠnyajtĂłkat nyitogatva, ĂşjbĂłl ĂĄtcikĂĄzott rajtam a fĂŠlelem: mindennek ismertem a helyĂŠt. Mintha hosszĂş ĂŠvek Ăłta hasznĂĄltam volna az egĂŠsz lakĂĄst. MeggyĂŠrĂźlt, koponyĂĄmra tapadt hajam igazgattam ĂŠppen a fĂźrdőszobĂĄban, amikor meghallottam a kapucsengőt. A postĂĄs volt.

– JĂł napot, tanĂĄr Ăşr, a nyugdĂ­jĂĄt hoztam – emelte meg a sapkĂĄjĂĄt. Mielőtt mĂŠg tiltakozhattam volna, leszĂĄmolta a pĂŠnzt a konyhaasztalra.

– Itt tessĂŠk alĂĄĂ­rni – mutatta a tintaceruzĂĄval, s ĂŠn gyakorlott mozdulattal kanyarĂ­tottam alĂĄ a nevem az ismerős helyen.

– Most nincs időm kĂĄvĂŠzni – tĂĄrta szĂŠt a kezĂŠt bocsĂĄnatkĂŠrően –, helyettesĂ­teni kell a kollĂŠgĂĄmat. Majd legkĂśzelebb elbeszĂŠlgetĂźnk... – intett vissza tisztelettudĂłan az ajtĂłbĂłl.

NemsokĂĄra ĂŠn is bevĂĄsĂĄrlĂłszatyorral a karomon kilĂŠptem a kapun. A postalĂĄdĂĄra erősĂ­tett horpadt alumĂ­niumlemezen mĂĄr-mĂĄr olvashatatlannĂĄ kopva sĂśtĂŠtlett a nevem. HiĂĄba is tagadtam volna, tudtam, hovĂĄ kell mennem.

A sarki fűszeres kedvesen kĂśszĂśnt.

– A szokásos lesz, ugye? – nézett rám udvariasan.

– A szokásos – válaszoltam gondolkodás nélkül, mint egy jól megtanult szerepben, s engedelmesen nyúltam a tejért és a fél kiló kenyérért.

HazafelĂŠ tĂśbben rĂĄm kĂśszĂśntek. Volt, aki nĂŠhĂĄny percre szĂłba is ĂĄllt velem. Az egĂŠszsĂŠgem irĂĄnt ĂŠrdeklődtek, megosztottĂĄk velem az ĂĄremelĂŠssel kapcsolatos ĂŠszrevĂŠteleiket. Egy kĂśvĂŠr, kĂśzĂŠpkorĂş fĂŠrfi a rĂŠgi szĂŠp időkről ĂĄradozott, amikor kamaszkĂŠnt kĂŠt olyan pofont kapott tőlem az iskolĂĄban, amelyek helyes vĂĄgĂĄnyra zĂśkkentettĂŠk az ĂŠletĂŠt. Otthon elkeseredve Ăźltem le az Ă­rĂłasztal elĂŠ. MegĂśregedtĂŠl anĂŠlkĂźl, hogy ĂŠltĂŠl volna. Úgy ĂŠltĂŠl, hogy ĂŠszre sem vetted, hogy megĂśregedtĂŠl – feleselt bennem egymĂĄssal kĂŠt hang, s ĂŠn nem tudtam eldĂśnteni, hogy melyik az ĂśrdĂśgĂŠ. Annyira hihetetlen volt az egĂŠsz, hogy titokban abban remĂŠnykedtem, valahogy csak magamhoz tĂŠrek, ĂŠs minden olyan lesz, mint azelőtt. Valami megnyugtatĂł, eligazĂ­tĂł jelet kerestem, amely mentĂŠn megindulhattam volna visszafelĂŠ a kritikus eltĂŠrőig. Eszembe jutott a tanulmĂĄnyom, amelyet előző dĂŠlutĂĄn kĂŠzbesĂ­tett a posta. NĂŠmi keresgĂŠlĂŠs utĂĄn egy kĂśnyvsor hĂĄta mĂśgĂśtt bukkantam rĂĄ a megsĂĄrgult folyĂłiratra. NĂŠhĂĄny oldal ĂĄtolvasĂĄsa utĂĄn kedvetlenĂźl tettem le: mintha egy idegen Ă­rta volna le azokat a gondolatokat. TĂĄvoliak voltak ĂŠs megbocsĂĄjthatatlanul felĂźletesek: egy tapasztalatlan fiatalember gyatra prĂłbĂĄlkozĂĄsai.

Az Ăłra, visszaviszem az ĂłrĂĄt annak a bolondnak, hĂĄtha akkor visszakattan a vilĂĄg a helyĂŠre, bĂ­ztattam magam lankadĂł lelkesedĂŠssel. FĂślkaptam a kiszuperĂĄlt zsebĂłrĂĄt, ĂŠs elindultam kifelĂŠ. A gyĂłgyszerem, torpantam meg ijedten a kĂźszĂśbĂśn. Visszasiettem a hĂĄlĂłszobĂĄba, s magamhoz vettem a gondosan előkĂŠszĂ­tett orvossĂĄgos dobozt, majd kimentem az autĂłbusz-ĂĄllomĂĄsra.

– Sajnos a busz elment fĂŠlĂłrĂĄval ezelőtt – nĂŠzett rĂĄm egyĂźttĂŠrzően a pĂŠnztĂĄrnĂĄl a nő.

Taxit fogadtam. A kopasz emberke kĂĄromkodva kerĂźlgette a vizesgĂśdrĂśket. Magunk mĂśgĂśtt hagytuk a panelhĂĄzakat, majd a ferde kőfeszĂźletnĂŠl letĂŠrtĂźnk balra. A dombok kĂśzĂśtt nemsokĂĄra fĂśltűnt a roskatag templomtorony. ÁtdĂścĂśgtĂźnk a kĂśzponton. NĂŠhĂĄny fekete fejkendős Ăśregasszony leplezetlen kĂ­vĂĄncsisĂĄggal nĂŠzett utĂĄnunk.

– Itt leszĂĄllok – szĂłlaltam meg hirtelen a kanyar előtt.

– Parancsoljon, uram – nyitotta ki udvariasan a sofőr az ajtĂłt, s cinkosan rĂĄm kacsintott.

Lassan lĂŠpegettem a nedves fűben. A kanyar utĂĄn vĂŠgre fĂśltűnt a hĂĄz. RĂłzsaszĂ­nűre festett falai ragyogtak a tavaszi napfĂŠnyben, homlokzatĂĄn szecessziĂłs indĂĄk ĂŠs arabeszkek fehĂŠrlettek. BelĂŠptem a csillogĂł kovĂĄcsoltvas kapun, ĂŠs vĂŠgigmentem az aprĂł kaviccsal fĂślszort, rĂłzsafĂĄkkal szegĂŠlyezett ĂśsvĂŠnyen. Az ajtĂłban lila libĂŠriĂĄs inas fogadott. Udvariasan meghajolt, elvette a kabĂĄtomat, majd bevezetett a szalonba. Egy ideig tanĂĄcstalanul ĂĄlltam az illatos fĂŠlhomĂĄlyban. A szĂ­vem hangosan vert. A gyĂłgyszer, jutott eszembe, ĂŠs elővettem zsebemből a dobozt. AztĂĄn valaki fĂślgyĂşjtotta a szoba kĂśzepĂŠn fĂźggő kristĂĄlyfĂźrtĂśs csillĂĄrt. Hunyorogva nĂŠztem szĂŠt a fĂŠnyűzően berendezett helyisĂŠgben. Az ablakokat alvadt vĂŠrszĂ­nű bĂĄrsonyfĂźggĂśnyĂśk takartĂĄk, a tapĂŠtĂĄs falakat rĂŠgi olajfestmĂŠnyek dĂ­szĂ­tettĂŠk. KĂśrben virĂĄgmintĂĄs pamlagok ĂŠs feketĂŠre lakkozott asztalkĂĄk ĂĄllottak. A ravaszul elhelyezett tĂźkrĂśkĂśn megsokszorozĂłdva verődĂśtt vissza minden. SzĂŠdĂźlten ĂĄlltam az egymĂĄst kiegĂŠszĂ­tő kĂŠpek kĂśzĂśtt: mĂĄr nem tudtam, hol vĂŠgződik az ĂĄtjĂĄrhatĂł vilĂĄg valĂłsĂĄga, s hol kezdődik a tĂźkĂśrkĂŠpek fĂŠnylő zsĂĄkutcĂĄja.

– ÖrĂśmĂźnkre szolgĂĄl, hogy vĂŠgre megtiszteli osztĂĄlyon felĂźli intĂŠzmĂŠnyĂźnket – lĂŠpett be a hĂĄtsĂł ajtĂłn mosolyogva egy dĂşs keblű, estĂŠlyi ruhĂĄs asszony.

Zavart hebegĂŠsemre bĂĄtorĂ­tĂłan vĂŠgigsimĂ­tott arcomon.

– Helyezze magĂĄt kĂŠnyelembe – mutatott a bal oldali fal előtt ĂĄllĂł hintaszĂŠkre.

– Erre itt nincs szĂźksĂŠg – vette ki gyengĂŠden kezemből a gyĂłgyszeres dobozt.

Kimondatlan kérdésemre tapintatosan közelebb hajolt: – Mindjárt itt lesz – duruzsolta megnyugtatóan. – Ilyen élményben garantáltan még sosem volt része... – villantotta rám ígéretesen vakítóan fehér fogsorát.

HĂĄtradőltem a fonott ĂźlĂŠsen, kezem a sima karfĂĄra fektettem, ĂŠs behunytam a szemem.