Tomas Tranströmer

A bizonytalanság birodalma
Előrehajolva egy keresztvonást húz a főosztályvezetőnő,
közben fülbevalója Damoklész kardjaként ing.
Ahogy a földön látatlan marad a tarka lepke,
úgy folyik egybe az ördög a kitárt újságoldallal.
Gazdátlan sisak ragadta meg a hatalmat.
Az anyateknősbéka víz alá bukva menekül.

Kyrie
Életem olykor tágra tárja szemét a sötétben.
Úgy, mint mikor néptömeg árad az utcákon
útban vakon és izgatottan a Csodáért,
míg én látatlan állva maradok csak.
Mint gyermek, rémületében elalvó,
míg szíve döngő léptékét vigyázza.
Oly soká, míg zárt nyit a hajnal fénye
s a sötétség ajtai kitárulnak.

Összefüggés
A szürke fát nézd! Maga az ég szivárgott
most rajtam át és le a földbe –
s összeaszott felhő maradt vissza, mikor
ivott a föld belőle. Az idelopott űr
a gyökérfonadékokban vonaglik, zölddé
tekeredik. – A szabadság rövidke
pillanata kitör belőlünk s kiörvénylik a
párák vérén keresztül és tovább.

Női arckép – az 1800-as évekből
Hangja ruhába fullad. A nő szeme
a gladiátort nézi. Később önmaga áll ki
a porondra. Szabad most? Az arcképet arany
keret szorítja fojtva.

Ostinato
Az ölyv köröző csendjének pontja alatt
a tenger dörögve gördül elő a fényre,
moszat-kantárját vadul rágja s habot prüszköl
végig a partra.
Sötétbe vész a föld, amit a denevér
fürkész. Az ölyv megáll s csillaggá változik.
A tenger döngve gördül s habot prüszköl
végig a partra.

Vázlat 1844-ből
William Turner arca napbarnított,
festőállványa kint áll a hullámverésben.
Figyeljük az ezüst kábel útját le a mélybe.
Kigázol a sekélyes holtvidékre.
Vonat gördül be s jön mind közelebb.
Míg fölöttünk eső esőt követ.

Július haladéka
Aki a hátán fekszik a magas fák alatt,
az ott van rajtuk is. Ezernyi ágbogukban vízérként
szétszivárog,
himbálózik előre s vissza, hogy kilövődjön
sebesen, mint egy katapult-ülésről.
Ki a rakparton áll, az a vízbe hunyorog le.
Az embernél gyorsabban vénülnek a rakpartok.
Ezüstszürke a fájuk s gyomrukban kövek ülnek.
A vakító fény egyenes beléjük vág.
Aki naphosszat jár-kel egy nyitott csónakon
csillogó fjordok vizein,
álomba kék lámpában hull, míg annak üvegén
a szigetek nagy éji lepkék gyanánt mászkálnak.

Hat tél
1
A fekete szállóban gyermek alszik.
És odakünn: a téli éjszaka,
melyben a nagyszemű kockák gurulnak.

2
A Katarina-temetőben.
ahol a svalbardi szél remeg páncélzatában,
holtak élcsapata kövesül.
3
Háborús télben, mikor beteg voltam,
roppant jégcsap nőtt az ablak előtt künn.
A szomszéd s a szigony, emlékek magyarázat nélkül.
4
Jég csüng alá a tetőszélről.
Jégcsapok: visszájára fordult gótika.
Absztrakt tehén, üvegből van a tőgye.
5
Holtvágányon vasút üres vagonja.
A csend heraldikája.
Utazásokkal karmai között.
6
Ma este párálló hó, holdfény. A hegymedúza
maga lebeg előttünk. Mosolygásunk
hazatérőben. Elvarázsolt fasor.
SULYOK VINCE fordításai

Felindult meditáció
A viharban köröz a malomkerék.
A semmit őrli az éjszakában. – Te
is virrasztasz, forgolódsz.
A cethal hasa felsejlő lámpád.
Homályos emlékek süllyednek lassan
a tengerfenékre, s megkövülnek. – Zöld
a moszattól a mankód.
Meggémberedve lépsz ki a vízből.

Csúcsok
Halk sóhajjal nekilendülnek a liftek,
kapaszkodnak egyre feljebb a házak hűvösében.
A hőségben olvadozik kinn az aszfalt.
Hunyorognak a közlekedési lámpák.
Világunk: kaptatók lánca az égnek,
csúcs csúcs után, sehol igazi árnyék.
Téged keresünk, utánad rohanunk-repülünk
a nyár szélesvásznú pompáján keresztül.
Este horgonyt vetek, szendergő hajóként ringok
lanterna nélkül, biztos távolban a valóság zátonyától,
míg a legénység a partok rejtekén
kalandra vadászik.

Homlokzatok
I
Az út végén látom a Hatalmat.
Olyan, akár egy hagymafej:
egymásba bújt arcok
feslenek le róla...
II
A színházak lassan kiürülnek. Éjfél.
Lángoló betűk a házak homlokán.
Megválaszolatlan sorok talánya
hull-hulldogál a hideg csillogás egéből.

Tűzjelek
Hónapokig csak szeretkezés közben
parázslott fel bennem az élet.
Ahogy a fénybogár felfénylik-kihúny, felfénylik-kihúny
– olykor követni tudjuk éjjel tekintetünkkel
az olajfák között.
Azokban a sötét hónapokban
tetszhalottak almai aludta lelkem
de testem megtalált.
Fel-felbődült a kormos égbolt.
Titkon megfejtük a kozmoszt
s lám – túléltük ezt is.

Légiposta
Postaládára vadászva
jártam a várost levelemmel.
Idegen lepkeként csapongott
az irdatlan betonrengetegben.
A bélyeg repülő szőnyegén
most már a víz fölött lebeg
a címzés tántorgó betűivel
meg belezárt igazammal.
Felhők. Az óceán olvadt
ezüstjén kiköpött olívamagként
ringó halászhajó. Halvány csík
utána. Mint egy forradás.
Csigalassan halad a munka.
Gyakran az órára sandítok.
A fák árnyai fekete számjegyek
a zsugori csöndben.
Az igazság itt hever a földön,
de senki nem mer lehajolni érte.
Belebotlunk az utcán
s csak megyünk tovább.

Eszpresszó
Egy dupla a kávézó teraszán
a szúnyoglábú pici asztalon
aranyat érő cseppjeivel.
Ereje Igené, Nemé.
Fahéjas homályból hozzák elő.
Hunyorgás nélkül néz bele a napba.
Jóleső fekete pont idekint.
Feloldja sápadt szomjunk.
Mintha valami sötét bölcsesség
csöppenne-csordulna belénk.
Jótékonyan megbök: Na gyerünk!
Kíváncsiságot lop szemünkbe.

Szétoszlott gyülekezet
I
Meghívtuk otthonainkba,
s nem hitt szemének: megvagyon mindenetek
s bensőtök nyomortanya.
II
A templomban: fehér a boltív és az oszlop.
Mintha gipszkötés lenne
a hit törött karján.
III
Az alamizsnás persely szinte magától
emelkedik fel, s száll a padok közt
a hívők előtt.
IV
De a harangok a mélybe menekültek
Szennyvízcsatornákban függenek.
Talpunk alatt kongnak.
V
Az alvajáró Nicodemus
útban a Címhez. Kié lehet?
Ne kérdezz, nem tudom. De oda tartunk.

Éjnapló-jegyzet
Májusi éjjel értem partot,
hideg holdfényben, melyben
szokatlan szürke volt a fű,
de zöld az illat.
Felmásztam a dombra
a színvak éjszakában,
míg fehér sziklák küldtek
titkos jeleket a holdnak.
Néhány perc hosszú,
ötvennyolc évnyi széles
időszak.
Mögöttem,
túl az ólmosan csillogó vizen –
az Erősek: a túlsó part lakói.
Emberek jövővel
arcok helyett.

Reggeli madarak
Ébresztgetem a kocsit
melynek szélvédőjét virágpor borítja.
Felteszem a napszemüvegem
s egyszerre elsötétül a madárdal.
Közben valaki újságot vesz
a kis vasútállomáson
egy rozsdás tehervagon
előterében
a kápráztató napon.
Vak kocka sehol.
Jeges huzat a tavaszi melegben:
valaki jön sietve, meglát, megáll,
rossz nyelvekről mormog valamit.
Leszólták a főnök előtt.
Fekete-fehér szarka lép be
a tájkép hátsó ajtaján.
Hel madara: az Enyészeté.
A feketerigó meg addig cikázik, röpdös,
míg nagy-nagy szénrajzzá lesz a világ.
Csupán az ingek fehérlenek a szárítókötélen
mint egy Palestrina-kórus.
Vak kocka sehol.
Fantasztikus, ahogy versem
növekszik, míg én törpülök.
Egyre kerekebb, merészebb,
végül kilök
a fészek tenyeréből.
Kész. Most már megbírja szárnya.

November a volt NDK-ban
A mindenható ciklopszem felhőbe bújt.
Rezzen a fű, mintha a szénport akarná lerázni magáról.
Lázálmos éjszakáktól megtörődve
szállunk vonatra, mely minden állomáson
megáll, megtojik.
Csupán a harangok megmerített vedre
kondul a csendbe.
S valaki köhög. Konokul,
mintha az élettel perlekedne.
Kőbálvány nyitja szóra száját:
a város.
Viszálykodó boltosok, hentesek,
bádogosok, tengerésztisztek, fenekedő diplomások.
Szemem ég a sok vakoskodástól!
Fénybogár-lámpáknál olvasok.
November gránitkaramellával kínál.
Kiszámíthatatlan,
akár a világtörténelem,
mely kacajával elvéti a
csattanót.
De halljuk a kongást,
ahogy a harangok vedre
felbukik a vízzel minden szerdán
– szerdán? –
fizetségül vasárnapjainkért.

Három strófa
I
Lovag és hitvese
megkövülten, de üdvözülten
a repülő koporsófedélen –
kívül az időn.
II
Jézus feltart egy ezüstpénzt,
rajta Tiberius profilja:
rideg, szívtelen –
hatalom közforgalomban.
III
Leömlő kard
mossa el emlékeinket.
A földben
trombiták s csatok rozsdállnak.
MERVEL FERENC fordításai