Mitől Schelling?

LĂĄszlĂłffy Csaba: MegszĂŠpĂ­thetetlen messzesĂŠg. PĂźski, Bp., 1994.

Elvileg bĂĄrmely dologrĂłl vĂŠgtelen szĂĄmĂş szĂśveg alkothatĂł, de ahhoz, hogy minden dolog ugyanazt a szĂśvegminősĂŠget hĂ­vja ĂŠletre, kĂźlĂśn adottsĂĄg kell: a kĂŠpzeletnek, a gondolkodĂĄsnak olyan ĂĄllandĂł pozĂ­ciĂłja, melyből a beszĂŠlő mindig, minden tĂĄrgyhoz nyĂşlva a sajĂĄt kategĂłriĂĄihoz talĂĄl, nemcsak hogy ĂśnmagĂĄval azonos, de a megszĂłlĂ­tott valĂłsĂĄgdarabok is bĂĄmulatos koherenciĂĄt mutatnak.

LĂĄszlĂłffy Csaba MegszĂŠpĂ­thetetlen messzesĂŠg cĂ­mű kĂśnyvĂŠt olvasva a recenzensnek olyan ĂŠrzĂŠse tĂĄmad, hogy a vĂĄltozatos tematikĂĄjĂş szĂśvegek tulajdonkĂŠppen ugyanarrĂłl szĂłlnak, pontosabban ugyanĂşgy beszĂŠlnek mindenről. Miről pontosan, azt nehĂŠz megfogalmazni, mert a szĂśvegek szerkezete nagyon bonyolult, a cselekmĂŠnyszĂĄl tĂśbbrĂŠtű, nehezen kĂśvethető. A valĂłs tĂśrtĂŠneti szemĂŠlyek, valĂłs vagy fiktĂ­v (ez esetben mindegy, hogy milyen) kultĂşrtĂśrtĂŠneti hivatkozĂĄsok olyan szĂśvegmezőt igyekeznek teremteni, melynek referenciĂĄja konkrĂŠt (is lehetne), de a bizonytalanul megalkotott szituĂĄciĂłk, pĂĄrbeszĂŠd ĂŠs főleg monolĂłg-tĂśredĂŠkek ezt a referenciĂĄlis sĂ­kot elfedik, kĂŠrdĂŠsessĂŠ, homĂĄlyossĂĄ teszik. OlvasĂĄst ĂŠs ĂŠrtelmezĂŠst kĂźlĂśnĂśsen az nehezĂ­ti, hogy a mĂĄs nyelvĂĄllapothoz tartozĂł idĂŠzetek kivĂŠtelĂŠvel, a gyakran tĂśbb (lehetsĂŠges) narrĂĄtor szĂśvege nehezen kĂźlĂśnĂ­thető cl a szereplők belső beszĂŠdĂŠtől. A szerkesztĂŠs ĂŠs a nyelvminősĂŠg arra enged kĂśvetkeztetni, hogy ugyanazt a diskurzust művelik, ĂŠs bĂĄr valamennyi a szerző alteregĂłja, az elkĂźlĂśnĂźlĂŠs megoldatlansĂĄga a megĂŠrtĂŠst, a szĂśveg kĂśvethetősĂŠgĂŠt nehezĂ­ti.

TulajdonkĂŠppen arrĂłl van szĂł, hogy a szerző ismĂŠtelten eljĂĄtssza a „ha ott lettem volna”, „ha ĂŠn lettem volna” szituĂĄciĂłt. A kultĂşrtĂśrtĂŠneti anyag, ami korĂĄntsem jelentĂŠktelen, a beszĂŠdhelyzetet csak illusztrĂĄlja, nem ĂĄll szerves kapcsolatban a tĂśrtĂŠnettel, a szĂśveg tĂśrtĂŠnĂŠsĂŠvel. TulajdonkĂŠppen a szĂśvegek dramaturgiĂĄjĂĄt tekintve nincs feltĂŠtlenĂźl szĂźksĂŠg Voltaire vagy Schelling figurĂĄjĂĄra, bĂĄrki ugyanezt vĂŠgiggondolhatja, ha valamit is olvasott az illető korrĂłl vagy szemĂŠlyről. Viszont magĂĄnak a szerzőnek nagyon is szĂźksĂŠge van ezekre a művelődĂŠstĂśrtĂŠneti helyekre, hiszen mĂĄs jelentĂŠse van egy szĂśvegnek (bĂĄrmiről lĂŠgyen is szĂł), ha az Schellingről szĂłl vagy mondjuk SzabĂł JĂĄnosrĂłl.

Mert Schellinget az ember vagy olvasta, vagy nem, de nevĂŠnek emlĂ­tĂŠse, felhasznĂĄlĂĄsa azonnal olyan szituĂĄciĂłt teremt, amelyben minden mondatnak nemcsak Schellingre, hanem az illető korszakra vonatkozĂł, azt felidĂŠző jelentĂŠse van. LĂĄtvĂĄnyosan megkĂśnnyĂ­ti az elbeszĂŠlő dolgĂĄt, nem kell a tĂŠr-idő dimenziĂł megteremtĂŠsĂŠvel fĂĄradni, elĂŠg ha kimondja a nevel, ĂŠs mĂĄris olyan vilĂĄgban vagyunk, ahol a tĂĄrgyra vonatkozĂł mondatok, mint nem ellenőrizendő kijelentĂŠsek (mert a jĂĄtĂŠkszabĂĄlyt elfogadtuk) maradĂŠktalanul ĂŠrvĂŠnyesek. De ha bĂĄrki emberfia veszi a fĂĄradsĂĄgot, ĂŠs Schelling nevĂŠt behelyettesĂ­ti SzabĂł JĂĄnosĂŠval, akkor rĂĄjĂśn, hogy minden mondat tovĂĄbbra is ĂŠrvĂŠnyes, a mondatok magukban semmi olyat nem tartalmaznak, ami csak ĂŠs kizĂĄrĂłlag Schellingre vonatkozik. Ez magĂĄban nem is baj, de akkor mitől Schelling a Schelling? A kultĂşrtĂśrtĂŠneti adalĂŠk, az idĂŠzetek csak hozzĂĄrendelt elemek, ĂŠs nem a figura szĂśvegbeni lĂŠtrejĂśttĂŠnek feltĂŠtelei. És ugyanez ĂŠrvĂŠnyes Voltaire-re ĂŠs Szemere Bertalanra. Az nyilvĂĄnvalĂł, hogy minden jeles fĂŠrfiĂşban megvan az „átlagember”, az, ami bĂĄrkire kortĂłl, pozĂ­ciĂłtĂłl, ĂĄllĂĄstĂłl, műtől fĂźggetlenĂźl ugyanaz, vagy hasonlĂł, de amikor hosszĂş oldalakon minden jeles szemĂŠlyisĂŠgről ugyanaz (vagy hasonlĂł dolog) mondhatĂł el, akkor a miĂŠrtre kell rĂĄkĂŠrdezni. VoltakĂŠppen az nem ĂŠrezhető, hogy korok, szemĂŠlyisĂŠgek tĂśrtĂŠneti szituĂĄciĂłk lĂŠnyegileg, egzisztenciĂĄlis helyeztĂźknĂŠl fogva kĂźlĂśnbĂśznĂŠnek, bĂĄr a kellĂŠkek ĂŠs a kulisszĂĄk folyton vĂĄltoznak.

Ebből egyetlen dĂśntő kĂśvetkeztetĂŠst lehet levonni, azt, hogy a szerző tulajdonkĂŠppen egyetlen alapvető egzisztenciĂĄlis helyzetet ismer, azt sokszorozza meg, ĂŠs vetĂ­ti ki minden tĂśrtĂŠnetbe, erre keresi makacsul a vĂĄlaszt. Ez a helyzet a befejezettsĂŠg, a mĂşlt idő. LĂĄszlĂłffy Csaba jelen kĂśtetĂŠben, a szĂśveg grammatikĂĄjĂĄban egyetlen mĂşlt időt hasznĂĄl, ez nem nyelvtani idő, hanem a narrĂĄtor vilĂĄgĂŠrtelmezĂŠsĂŠt kifejező gesztus, „visszabeszĂŠlĂŠs”, ami nem az elmĂşltak aktualizĂĄlĂĄsĂĄt szorgalmazza, hanem jelen tudatĂĄllapotok tĂśrtĂŠnelmi szituĂĄciĂłkban valĂł ĂĄbrĂĄzolĂĄsĂĄt, illusztrĂĄlĂĄsĂĄt. Mindannak, amit szerző elbeszĂŠl, mĂĄra vonatkoztatott ĂŠrtelme mĂĄr nincs, az elbeszĂŠlĂŠs folyamata nem tĂĄvlatok nyitĂĄsa, hanem lezĂĄrĂĄs, tetszőleges időpillanatok kiszigetelĂŠse egy perspektĂ­vĂĄtlan szĂśvegtĂŠrbe, ahol ugyan minden kijelentĂŠs igaznak foghatĂł fel, de egzisztenciĂĄra vonatkozĂĄsa kĂŠrdĂŠses.

A sorsrĂłl mint az emberi lĂŠtezĂŠs alapkategĂłriĂĄjĂĄrĂłl ezek a szĂśvegek nem tudnak semmit. Mondatok, szĂśvegrĂŠszek egymĂĄsra vonatkozĂĄsa ĂśnkĂŠnyes, szĂśvegdarabok nem igĂŠnylik egymĂĄst, csak megtűrik, az egymĂĄsra kĂśvetkezĂŠsben nincs semmilyen szĂźksĂŠgszerű mozzanat, egyedĂźl a szerzői ĂśnkĂŠny, mely nem demiurgoszi jĂĄtĂŠk, hanem ismert vagy megismerhető dolgok felmondĂĄsa, nem ĂĄt- vagy ĂşjraĂ­rĂĄs, hanem ismertetĂŠse valaminek, ami Ăşgy volt, vagy Ăşgy is lehetett volna. De ebből sem a mĂşltra, sem a jelenre, sem az elbeszĂŠlői helyzetre ĂŠrvĂŠnyes kĂśvetkeztetĂŠst levonni nem lehet. A tĂŠt hiĂĄnyakĂŠnt lehet megfogalmazni ezt az ĂĄllapotot. Ebben a helyzetben bĂĄrmi pontos szĂśvegben, gĂśrdĂźlĂŠkenyen, zĂĄrt egysĂŠgkĂŠnt akadĂĄlytalanul elmesĂŠlhető; lehet, hogy Ăşgy volt, de ez nem fontos, a kultĂşrtĂśrtĂŠnet gyakorlatilag kimerĂ­thetetlen, de ha mindaz, ami elmondandĂł, csak a dolgok ĂĄtlaga, olyan mondatok szĂśvevĂŠnye, amelyek a tĂŠma vagy ĂŠppen a lĂŠtezĂŠs kĂśzponti problĂŠmĂĄit nem ĂŠrintik, csak az adalĂŠkok, az illusztrĂĄciĂłk tĂśmkelegĂŠt sorakoztatjĂĄk fel: akkor minek? TulajdonkĂŠppen a vilĂĄg, a lehetsĂŠges vilĂĄg redukciĂłjĂĄrĂłl van szĂł, amikor a szerző a mondatok termelĂŠse fĂślĂśtti ĂśrĂśmĂŠben, a kĂśnnyen, folyamatosan valĂł Ă­rĂĄs buzgalmĂĄban a szĂśveg lĂŠtezĂŠsĂŠnek alapfeltĂŠteleit ignorĂĄlja. A megnevezett ĂŠs a megnevezĂŠs aktusa kĂśzĂśtti tĂśrĂŠs ez, mert bĂĄrmi elmesĂŠlhető, minden tĂĄrgyrĂłl vĂŠgtelen szĂĄmĂş mondat alkothatĂł, de egy mondat lĂŠtezĂŠsĂŠhez nem elĂŠg a nyelvtani helyessĂŠg, nem elĂŠg a referencia bizonyossĂĄga, hanem a szĂźksĂŠgszerűsĂŠge, indokoltsĂĄga ĂŠs a megnevezĂŠs egzisztenciĂĄlis tĂŠtje is kell: szĂłljon valamiről, tĂşl a referenciĂĄn, tĂşl ĂśnmagĂĄn, ne csak testkĂŠnt, mennyisĂŠgkĂŠnt legyen jelen, hanem a felidĂŠzett vilĂĄg lĂŠnyegĂŠt ĂŠrtse ĂŠs nevezze meg. Mitől Schelling a Schelling? BizonyĂĄra attĂłl, hogy Ă­gy anyakĂśnyveztĂŠk, ĂŠs a kultĂşrtĂśrtĂŠnet Ă­gy tartja szĂĄmon. És mĂŠg? Nem tudom. LĂĄszlĂłffy CsabĂĄtĂłl szerettem volna megtudni. És Voltaire, ĂŠs Szemere Bertalan, ĂŠs Herzen. KĂźlĂśnben minden a helyĂŠn. Így volt, vagy Ă­gy is lehetett volna.

AlapjĂĄban nincs ezzel a kĂśnyvvel semmi baj. Egyetlen mondatot sem kell helyre tenni. Az olvasĂł vagy ismeri a tĂĄrgyat, ĂŠs akkor ellenőrizheti a kijelentĂŠseket, vagy nem ismeri, ĂŠs akkor sok ĂŠrdekes dolgot megtudhat, ami a műveltsĂŠgĂŠből hiĂĄnyzik. Egyfajta pozitivizmus a modern prĂłza kellĂŠktĂĄrĂĄval leadva. MeglepetĂŠs, vĂĄratlan fordulat, riadalom az olvasĂłt nem ĂŠrheti. MegbĂ­zhatĂł ĂŠs pontos. Csak hĂĄt az a tĂśbblet, amitől irodalom, amitől szĂŠp...

E szĂśvegek hibĂĄja nem az, hogy olyanok amilyenek, az Ă­rĂłi mĂłdszer, gondolkozĂĄs, mint tudjuk, szabad. Minden szabad, mĂŠg az is, hogy az ember, az Ă­rĂł nagyon szereti a sajĂĄt mondatait. HĂĄt ugyan kit szeressen? Az, hogy LĂĄszlĂłffy Csaba Ăşgy lĂĄtja a vilĂĄgot ĂŠs Ăşgy lĂĄttatja, ahogy: adottsĂĄg. De hogy egy rĂŠgiĂł irodalmi kĂśztudata szĂŠpirodalomkĂŠnt kĂśnyveljen el olyan szĂśvegeket, amelyek nem azok, az mĂĄr enyhĂŠn szĂłlva bosszantĂł. ErdĂŠlyben hosszĂş ideje mindenki szĂŠpĂ­rĂłnak szĂĄmĂ­t, aki tĂ­z ĂŠrtelmes mondatot le tud Ă­rni. Ez az irodalom mindenkit oszlopos tagjĂĄnak tart, ĂŠs mĂŠg utalĂĄs szinten sincs szĂł arrĂłl, hogy lehetne ismeretterjesztő, ifjĂşsĂĄgi vagy nĂŠpszerű kultĂşrtĂśrtĂŠneti munkĂĄkat Ă­rni, amire nemcsak igĂŠny, kereslet, de sokszor kapacitĂĄs is volna. Itt minden magas irodalom, azzĂĄ kell lennie. Minden az. Vagy mĂŠgsem. De hĂĄt ezt majd az idő dĂśnti el.

VIDA GÁBOR