Mitől Schelling?

Lászlóffy Csaba: Megszépíthetetlen messzeség. Püski, Bp., 1994.

Elvileg bármely dologról végtelen számú szöveg alkotható, de ahhoz, hogy minden dolog ugyanazt a szövegminőséget hívja életre, külön adottság kell: a képzeletnek, a gondolkodásnak olyan állandó pozíciója, melyből a beszélő mindig, minden tárgyhoz nyúlva a saját kategóriáihoz talál, nemcsak hogy önmagával azonos, de a megszólított valóságdarabok is bámulatos koherenciát mutatnak.

Lászlóffy Csaba Megszépíthetetlen messzeség című könyvét olvasva a recenzensnek olyan érzése támad, hogy a változatos tematikájú szövegek tulajdonképpen ugyanarról szólnak, pontosabban ugyanúgy beszélnek mindenről. Miről pontosan, azt nehéz megfogalmazni, mert a szövegek szerkezete nagyon bonyolult, a cselekményszál többrétű, nehezen követhető. A valós történeti személyek, valós vagy fiktív (ez esetben mindegy, hogy milyen) kultúrtörténeti hivatkozások olyan szövegmezőt igyekeznek teremteni, melynek referenciája konkrét (is lehetne), de a bizonytalanul megalkotott szituációk, párbeszéd és főleg monológ-töredékek ezt a referenciális síkot elfedik, kérdésessé, homályossá teszik. Olvasást és értelmezést különösen az nehezíti, hogy a más nyelvállapothoz tartozó idézetek kivételével, a gyakran több (lehetséges) narrátor szövege nehezen különíthető cl a szereplők belső beszédétől. A szerkesztés és a nyelvminőség arra enged következtetni, hogy ugyanazt a diskurzust művelik, és bár valamennyi a szerző alteregója, az elkülönülés megoldatlansága a megértést, a szöveg követhetőségét nehezíti.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy a szerző ismételten eljátssza a „ha ott lettem volna”, „ha én lettem volna” szituációt. A kultúrtörténeti anyag, ami korántsem jelentéktelen, a beszédhelyzetet csak illusztrálja, nem áll szerves kapcsolatban a történettel, a szöveg történésével. Tulajdonképpen a szövegek dramaturgiáját tekintve nincs feltétlenül szükség Voltaire vagy Schelling figurájára, bárki ugyanezt végiggondolhatja, ha valamit is olvasott az illető korról vagy személyről. Viszont magának a szerzőnek nagyon is szüksége van ezekre a művelődéstörténeti helyekre, hiszen más jelentése van egy szövegnek (bármiről légyen is szó), ha az Schellingről szól vagy mondjuk Szabó Jánosról.

Mert Schellinget az ember vagy olvasta, vagy nem, de nevének említése, felhasználása azonnal olyan szituációt teremt, amelyben minden mondatnak nemcsak Schellingre, hanem az illető korszakra vonatkozó, azt felidéző jelentése van. Látványosan megkönnyíti az elbeszélő dolgát, nem kell a tér-idő dimenzió megteremtésével fáradni, elég ha kimondja a nevel, és máris olyan világban vagyunk, ahol a tárgyra vonatkozó mondatok, mint nem ellenőrizendő kijelentések (mert a játékszabályt elfogadtuk) maradéktalanul érvényesek. De ha bárki emberfia veszi a fáradságot, és Schelling nevét behelyettesíti Szabó Jánoséval, akkor rájön, hogy minden mondat továbbra is érvényes, a mondatok magukban semmi olyat nem tartalmaznak, ami csak és kizárólag Schellingre vonatkozik. Ez magában nem is baj, de akkor mitől Schelling a Schelling? A kultúrtörténeti adalék, az idézetek csak hozzárendelt elemek, és nem a figura szövegbeni létrejöttének feltételei. És ugyanez érvényes Voltaire-re és Szemere Bertalanra. Az nyilvánvaló, hogy minden jeles férfiúban megvan az „átlagember”, az, ami bárkire kortól, pozíciótól, állástól, műtől függetlenül ugyanaz, vagy hasonló, de amikor hosszú oldalakon minden jeles személyiségről ugyanaz (vagy hasonló dolog) mondható el, akkor a miértre kell rákérdezni. Voltaképpen az nem érezhető, hogy korok, személyiségek történeti szituációk lényegileg, egzisztenciális helyeztüknél fogva különböznének, bár a kellékek és a kulisszák folyton változnak.

Ebből egyetlen döntő következtetést lehet levonni, azt, hogy a szerző tulajdonképpen egyetlen alapvető egzisztenciális helyzetet ismer, azt sokszorozza meg, és vetíti ki minden történetbe, erre keresi makacsul a választ. Ez a helyzet a befejezettség, a múlt idő. Lászlóffy Csaba jelen kötetében, a szöveg grammatikájában egyetlen múlt időt használ, ez nem nyelvtani idő, hanem a narrátor világértelmezését kifejező gesztus, „visszabeszélés”, ami nem az elmúltak aktualizálását szorgalmazza, hanem jelen tudatállapotok történelmi szituációkban való ábrázolását, illusztrálását. Mindannak, amit szerző elbeszél, mára vonatkoztatott értelme már nincs, az elbeszélés folyamata nem távlatok nyitása, hanem lezárás, tetszőleges időpillanatok kiszigetelése egy perspektívátlan szövegtérbe, ahol ugyan minden kijelentés igaznak fogható fel, de egzisztenciára vonatkozása kérdéses.

A sorsról mint az emberi létezés alapkategóriájáról ezek a szövegek nem tudnak semmit. Mondatok, szövegrészek egymásra vonatkozása önkényes, szövegdarabok nem igénylik egymást, csak megtűrik, az egymásra következésben nincs semmilyen szükségszerű mozzanat, egyedül a szerzői önkény, mely nem demiurgoszi játék, hanem ismert vagy megismerhető dolgok felmondása, nem át- vagy újraírás, hanem ismertetése valaminek, ami úgy volt, vagy úgy is lehetett volna. De ebből sem a múltra, sem a jelenre, sem az elbeszélői helyzetre érvényes következtetést levonni nem lehet. A tét hiányaként lehet megfogalmazni ezt az állapotot. Ebben a helyzetben bármi pontos szövegben, gördülékenyen, zárt egységként akadálytalanul elmesélhető; lehet, hogy úgy volt, de ez nem fontos, a kultúrtörténet gyakorlatilag kimeríthetetlen, de ha mindaz, ami elmondandó, csak a dolgok átlaga, olyan mondatok szövevénye, amelyek a téma vagy éppen a létezés központi problémáit nem érintik, csak az adalékok, az illusztrációk tömkelegét sorakoztatják fel: akkor minek? Tulajdonképpen a világ, a lehetséges világ redukciójáról van szó, amikor a szerző a mondatok termelése fölötti örömében, a könnyen, folyamatosan való írás buzgalmában a szöveg létezésének alapfeltételeit ignorálja. A megnevezett és a megnevezés aktusa közötti törés ez, mert bármi elmesélhető, minden tárgyról végtelen számú mondat alkotható, de egy mondat létezéséhez nem elég a nyelvtani helyesség, nem elég a referencia bizonyossága, hanem a szükségszerűsége, indokoltsága és a megnevezés egzisztenciális tétje is kell: szóljon valamiről, túl a referencián, túl önmagán, ne csak testként, mennyiségként legyen jelen, hanem a felidézett világ lényegét értse és nevezze meg. Mitől Schelling a Schelling? Bizonyára attól, hogy így anyakönyvezték, és a kultúrtörténet így tartja számon. És még? Nem tudom. Lászlóffy Csabától szerettem volna megtudni. És Voltaire, és Szemere Bertalan, és Herzen. Különben minden a helyén. Így volt, vagy így is lehetett volna.

Alapjában nincs ezzel a könyvvel semmi baj. Egyetlen mondatot sem kell helyre tenni. Az olvasó vagy ismeri a tárgyat, és akkor ellenőrizheti a kijelentéseket, vagy nem ismeri, és akkor sok érdekes dolgot megtudhat, ami a műveltségéből hiányzik. Egyfajta pozitivizmus a modern próza kelléktárával leadva. Meglepetés, váratlan fordulat, riadalom az olvasót nem érheti. Megbízható és pontos. Csak hát az a többlet, amitől irodalom, amitől szép...

E szövegek hibája nem az, hogy olyanok amilyenek, az írói módszer, gondolkozás, mint tudjuk, szabad. Minden szabad, még az is, hogy az ember, az író nagyon szereti a saját mondatait. Hát ugyan kit szeressen? Az, hogy Lászlóffy Csaba úgy látja a világot és úgy láttatja, ahogy: adottság. De hogy egy régió irodalmi köztudata szépirodalomként könyveljen el olyan szövegeket, amelyek nem azok, az már enyhén szólva bosszantó. Erdélyben hosszú ideje mindenki szépírónak számít, aki tíz értelmes mondatot le tud írni. Ez az irodalom mindenkit oszlopos tagjának tart, és még utalás szinten sincs szó arról, hogy lehetne ismeretterjesztő, ifjúsági vagy népszerű kultúrtörténeti munkákat írni, amire nemcsak igény, kereslet, de sokszor kapacitás is volna. Itt minden magas irodalom, azzá kell lennie. Minden az. Vagy mégsem. De hát ezt majd az idő dönti el.

VIDA GÁBOR