Paradox (tudat) állapotok

Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok.

komp-press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1996.

Veress Károly a modern nyelvfilozófia tükrében engedi látnunk a jelenkor és a közelmúlt Romániájának és benne a magyar kisebbségnek a társadalmi helyzetét, ilyen értelemben nem meglepő, hogy elsősorban nyelvi szinten diagnosztizálja a társadalmi látszatmechanizmusokat, a társadalom szövegszerű felszíni szerkezetének vizsgálatától elindulva a mélystruktúra paradox ellentmondásaira, manipuláló kisajátítására vet fényt. Ebben a filozófiában mind a gondolkodás, mind pedig a megértés a nyelvi jelek használataként értelmeződik, amennyiben tudatosítjuk nyelvi determináltságunkat, azt, hogy „a szöveg(eink) tükrében magunkat láthatjuk”. A nyelvi közegben lepleződnek le az illuzórikus jelentések, az önellentmondások, a divatos, folyton hangoztatott fogalmak tisztázatlansága.

A mélystruktúrájáig átgondolt, valamennyiünk számára tanulságokkal szolgáló helyzetfelismerés: valódi társadalmi változások, valódi demokrácia létrejötte megvalósulhatatlan gondolkodásunk, régi előítéleteink újraértelmezése nélkül. A mélyen bennünk élő, sokéves tapasztalatok által belénk gyökerezett diktatórikus gondolkodásmód jelenti ebben a szemléletben az alapvető akadályát a társadalmi változásoknak, és okozza a régi struktúrák folytonos újratermelődését.

Ez a típusú gondolkodásmód egy (igazság szerint túláltalánosított) logikai sémává egyszerűsödik, amelyet a szerző következetesen végigvonultat a társadalmi életünkre vonatkozó fogalomhasználatunkban. Hagyományos gondolkodásunk, mely elsőrendűen dichotómákra alapoz, és hajlamos a függőleges irányú tagolásra, ennek megfelelően osztja fel a társadalmat is első és második társadalomra, amelyben az értékmozgás, az információáradás és kezdeményezés kizárólag csak felülről lefelé haladhat. Ebben az értelemben feleltethető meg az első társadalomnak a manipulatív erőket kisajátító és csupán saját pozícióit tartani igyekvő hatalmi szféra, a második társadalomnak pedig egy passzívnak elfogadott, alárendelt státuszban lévő civil társadalom, egy olyan fogalom, amely tulajdonképpeni jelentésében a demokrácia létformáját, bázisát jelöli.

A feladat, amit a szerző magára vállal, az alapvető fogalmak tisztázása, a nyelvbe kódolt manipluatív lehetőségek leleplezése, tudatosítása, felismervén, hogy gondolkodásunkban a demokrácia fogalomapparátusa mindaddig csupán üres nyelvi kódrendszer marad, amíg az új fogalmakat továbbra is a régi struktúrák jelölésére alkalmazzuk, azaz csak nyelvi, de nem szemléletbeli váltás történik.

Közös társadalmi tapasztalatainkra utalva, elsősorban a közelmúltban lezajlott forradalomra és az utána következő „változás éveire”, módszeres magyarázatot keres a remények és tervek meghiúsulására, bebizonyítva, hogy az okok alapvetően a társadalmi éretlenségben, felkészületlenségben és ily módon manipulálhatóságában találhatók.

Explicit módon nem fogalmazódik meg, de a tárgyilagos helyzetjelentésben mégis ott rejlik annak a szükségszerűségnek a gondolata, hogy egyénileg is felelősséget vállaljunk helyzetünkért, amihez elengedhetetlenül hozzátartozik valós társadalmi életünk lehetőleg minél alaposabb ismerete, a tisztánlátás, ami megóv a kiszolgáltatottságtól, véleményünk manipulatív kisajátíthatóságától.

„A mérték bennünk van” – figyelmeztet a szöveg, csak ennek függvényében érvényesülhet „a szabadságunkkal való élni tudás képessége”. Ezért látja az előrehaladást megelőlegező lépésként szükségszerűnek az önkritika gyakorlását, a látszatmegoldások leleplezését és a valós problémák feltárását.

Társadalomkritikájában a szerző első benyomásra talán túlságosan is negatívnak tűnő képet rajzol jelenlegi helyzetünkről, hibás álláspontjainkról, de a következetes érvelés meggyőző erővel hat.

Sokunkat megdöbbenthet, hogy a régi rendszerből abszolút értékként áthagyományozódott és ilyen minőségben továbbélő kisebbségi öntudatunk, a valamikor egyetlen megtartó erőt szimbolizáló egység- és magyarságtudat tulajdonképpen negatív tartalmakat is magában foglal. Erős ideológizálás rejlik mögötte, ami „a kisebbségi létszimbólumok termelése” révén (mindannyian tudnánk jó néhányat felsorolni irodalmi és más szövegszerű élményeinkből merítve) „csak az összetartozás tudatát gerjeszti” és lemond minden más, az optimálisabb létlehetőséget biztosító konkrét feladat vállalásáról, vagyis a valós problémákat elleplezve egy negatív értelemben vett egységesítő, egyneműsítő, voltaképpen korlátozó, izoláló tendenciát képvisel.

Újra csak dichotómiás gondolkodásunkra vetül fény, hiszen az ideológiává abszolutizált perspektívából minden, ami ebbe a szimbólumokra épülő paradigmába illett, értékként volt kezelve (válogatás nélkül), de ugyanígy más jelenségek, kezdeményezések, amelyek ilyen szempontból inkompatibilisek voltak, kirekesztődtek a teljes elutasításban (válogatás nélkül). Nyilvánvaló, hogy a gondolkodásnak ez a merevsége megakadályozza a változáshoz szükséges alapvető személyiségtulajdonságok: nyitottság, rugalmasság, újat kezdeményező képesség valóságos beépülését. A fogalmak természetesen élnek mint nyelvi jelek, de csak szövegeink felszíni szerkezetében, míg a mélyszerkezet teljesen más logikát mutat.

Egy átstrukturált, demokratikus gondolkodás és a valóban demokratikus társadalmi szerkezet már egyáltalán nem a függőleges hierarchiára alapoz, hanem egy dinamikus jellegű horizontális tagolásra, amelyben nem az egységesítés, sokkal inkább a differenciálódás tendenciája uralkodik, s amelyben az érték- és információáradás ennek megfelelően többirányú, „az életvilág struktúrái” rugalmasak, eléggé nyitottak ahhoz, hogy a bármikor változó helyzetekhez alkalmazkodjanak.

Mindennapi életünkben mindazonáltal sohasem tapasztalhatjuk a dolgok kategorikus elkülönülését, letisztult, áttekinthető állapotban való megjelenését, hanem különböző tendenciák keverednek egymással, legtöbbször egy uralkodó, legitimált tendencia elfojtja a többi – illegitim vagy féllegitim – törekvést, de teljesen megszüntetni nem tudja őket.

Tulajdonképpen csupán az értelemnek van szüksége arra, hogy a dolgokat leegyszerűsítse, az esetlegességektől megtisztítva kategóriákba, fogalmakba kényszerítse, mert egyébként nem tud működni, be van zárva a nyelv logikájának börtönébe. Ez jelenti a nyelvfilozófia ördögi körét, azt, hogy nem tud véglegesen kilépni a nyelvi kategorizáció csapdájából, és így csak nyelvi determináltságának felismeréséig juthat el, de igazából meghaladni nem képes azt.

A kötetben megjelent írásokkal szemben sem állítható fel tehát követelményként, hogy a valóságot totális közvetítésben tárják elénk, hogy végképp mentesek legyenek a kategorizáció „hibájától”, amelynek veszélyeire a szerző maga hívja fel figyelmünket. Ezért ezek az írások nem is próbálnak meg többek lenni annál, miként a szerző azonosítja őket az olvasóhoz intézett előszóban: „elemzési-értelmezési kísérletek, hipotézisek, amelyek a körülmények zavartalannak tűnő játékában felfigyelnek a látszatok és a valós tényállapotok, remények és illúziók olykor zavaró, az értelemnek ellenszegülő keveredésére.”

„Csak” hipotézisek, néhány megfigyelésből, gondolatsorból álló írások, mégis könnyű azonosulnunk a szemléletükkel, hiszen nem manipulatív, hanem mozgosító szándékkal íródtak, a hangsúly nem a közvélemény kisajátításán, befolyásolásán van, hanem teret enged az egyéni, individuális meglátásoknak.

„Tovább szőhetjük magunkban az előbb még kívülről hozzánk szóló szövegeket, amelyekben életvilágunk és kultúránk paradox tudatállapotainak korvonalaira bukkanunk.” Mert életvilágunk és kultúránk ellentmondásai sokkal szélesebb körben kitapinthatóak, mint azt egy esszégyűjtemény csak nagy vonalaiban is leleplezhetné. Ne felejtsük el, hogy bár tudományos módszerességgel vannak megközelítve a problémák, mégis egyetlen perspektívából világítódnak meg, ami lényegesen leszűkíti érvényesíthetőségüket.

Ebből az írásból is kimaradt nagy része a kötetben felvetett kérdéseknek, amelyek közül nem egy alapvető fontosságú; ezek közé tartozna előítéleteink problémája, a legitimálás és a nyilvánosság összefüggő kérdésköre, a közvélemény kisajátítása az illúziókeltés és a mítoszalkotás révén, és sorolhatnám tovább a mindannyiunkat érintő jelenségeket, amelyeknek bővebb kifejtése már nem lehetne tárgya egy rövid (és ennél fogva felületes) áttekintésnek.

A gondolatsort befejezendő csupán egyetlen javaslatot tennék: jó lenne ezeket az írásokat (legalább néhányat közülük) román fordításban is hozzáférhetővé tenni, valószínűleg hozzájárulnának nemzetiségi korlátaink, az éles elhatárolódás fellazulásához.

PALKÓ MÁRIA