Dokumentum avagy fikció?

Erich Hackl: Sara und Simón. Regény. Diogenész Kiadó, 1995.

A magyar olvasó számára Erich Hackl neve még valószínűleg ismeretlen. Ő ahhoz a fiatal osztrák írónemzedékhez tartozik, amelynek tagjai, többek közt Robert Menasse, Norbert Gästrein, Ulrike Längle, Robert Schneider, mindössze egy évtizeddel ezelőtt kezdtek publikálni.

Első, nagy sikerű könyveiket főként excentrikus témákról írták, miközben az elbeszélés klasszikus irodalmi formáit próbálták felújítani.

Úgy vélem, szükségesnek mutatkozik, hogy Erich Hackl alkotói módszerét, eddigi könyveiből kiolvasható irodalomfelfogását néhány szóban előrevetítsem.

Mindenekelőtt legutóbb megjelent, Sara und Simón című kisregényének zárósorait idézném:

„Ein Leben, immerhin, ist mehr als eine Geschichte” (199. old.) (Egy élet mégis több, mint egy történet).

Hogy miért? – kérdezhetnénk.

A magyarázat így hangzik: „Ich glaube nicht, dass die Phantasie mehr Möglichkeiten bietet als die Realität. Die Wahrheit ist oft radikaler, überraschender, unverhoffter als die Phantasie.” (Nem hiszem, hogy a fantázia több lehetőséget nyújt, mint a realitás. A valóság gyakran radikálisabb, meglepőbb, váratlanabb a képzeletnél. – E. Hackl: Was Gruseln ist. Neue Presse, 1995. 10. 7.)

Hackl eddig megjelent könyvei arról tanúskodnak, hogy írójuk egyrészt hisz a világ elmesélhetőségében, a történetek fontosságában, másrészt erősen kötődik az idézőjelek nélküli valósághoz.

Történetei reális események, a szónak nem irodalmi, hanem hétköznapi értelmében.

Hackl a hírlapíró módszereivel kutat az események után. A megtörtént érdekli, nem a megtörténhető. De a megtörtént, az író szerkesztői gondosságának, nyelvi/stiláris felkészültségének köszönhetően – irodalmi ténnyé válik. A realitásból irodalmi fikció lesz.

Hackl írói erényeit bizonyítja, hogy a részleteiben is ellenőrizhető módon valósághű elbeszélés sohasem önmagában, hanem irodalmi szövegként érdekes. Dokumentum és fikció Hacklnál egyneművé válik.

Első regénye, az Auroras Anlass (Diogenes, 1987) című, a ’30-as évek Spanyolországában játszódik, és megdöbbentő eseményről szól: a feminista eszméket valló Aurora Rodriquez megöli 18 éves lányát, mert nem felel meg annak az eszményképnek, amellyé őt nevelni akarta.

Az 1989-ben megjelent, Abschied von Sidonie című regényében Hackl egy cigánylány tragédiáját írja meg, akit fehér bőrű nevelőszülei sem tudnak megvédeni a náci uralom fajgyűlöletétől. Így 1942-ben ő is, mint sokan mások, az auschwitzi haláltáborba kerül.

A Sara und Simón című kisregény egy ma is élő, a dél-amerikai katonai diktatúra idején börtönbe hurcolt uruguayi nő, Sara Mendez még befejezetlen élettörténetét meséli el.

Látható, az írót a viszontagságos emberi sorsok érdeklik, azok a tragédiák, amelyeket a téves politikai ideológiák erőteréből szabadulni nem tudó egyén kénytelen elszenvedni.

Erőteljesen politizáló próza a Hacklé. Eddigi műveinek tanúsága szerint, az egyén életét nagy mértékben meghatározzák a politikai erők, a mindenkori hatalom küzdelmei. Nem véletlen tehát, hogy regényeinek történetei történelmi sorsfordulókhoz kötődnek, amikor megkerülhetetlenné válik az egyén döntése, politikai állásfoglalása. És amikor óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést: melyik a helyesebb, a célravezetőbb út: a csak előre tekintő újrakezdés vagy a múltat is számon tartó, emlékező magatartás?

Sara Mendez élettörténetének tragédiája némiképp választ nyújt e kérdésre. Az író válaszát és állásfoglalását olvashatjuk ki belőle.

Az elkövetkezőkben a Sara und Simón című regény központi problematikájára reflektálva szeretném bemutatni azt a szövegformálási / -szerkesztési módot, amely Hackl prózájának egyediségét biztosítja, és helyét a mai fiatal osztrák irodalom élvonalában jelöli ki.

Sara und Simón – a mű címe. Eine endlose Geschichte (Egy végtelen történet) – pontosítja a továbbiakban a szerző, mintegy megelőlegezve olvasóját azzal a tudással, amely a megfelelő olvasói attitűd kialakításához szükséges. Mert tudnunk kell, hogy a mű nem kínál befejezett válaszokat, hiszen végtelen – tehát folytatható és valójában befejezhetetlen.

A fenti kijelentés magyarázatát magában a történetben kell keresnünk: az epikus szálak kifejtése és a köztük levő összefüggés megvilágítása során.

Lássuk tehát mindenekelőtt a gyors ritmusban elmesélt, a hitelesség igényével megírt történetet.

Az uruguayi Sara Mendez a ’70-es években részt vesz a dél-amerikai katonai diktatúra elleni akciókban.

1973-ban, élettársával, Mauricio Gattival együtt Argentínába menekül, ahol álnéven, lakásról lakásra bujdosva, a szüntelen fenyegetettség tudatában kénytelenek) élni.

1976-ban Sarának kisfia születik: Simón. De alig pár nappal a gyerek megszületése után, a titkosszolgálat a nyomára bukkan és letartóztatják.

A szenvedés hosszú évei következnek: a naponta megismétlődő kínvallatások, a borzalom évei. Az érintkezés a külvilággal, a hozzátartozókkal szinte lehetetlen.

Eddig tart a regény első fele. A történet második, vég nélküli része a gyermekét kereső Saráról szól.

A politikai helyzet megváltozott, a katonai diktatúrát a demokrácia váltotta fel. Vagy mégsem?

Az anyjától erőszakosan elszakított gyermek megtalálására nincs sok remény. Hiszen a demokrácia útjait egyengető országban már csak kevesen akarnak emlékezni. A bűnösök bűntetteiről hallgatni kell – így hangzik a hivatalos parancs.

„Aber man muss auch vergessen können. Es gibt keine offenen Rechnungen mehr.” (191). (Kell tudni felejteni is. Nincsenek többé nyílt számadások.) – mondja a regény végén egy teniszruhába öltözött fiatalember.

Sarának nem áll módjában felelősségre vonni egykori kínzóit. A kérdés: „Mit tettetek a gyermekemmel?” – megválaszolatlan marad.

A ’80-as években Sara egy Gerardo nevű kisfiú nyomára bukkan, aki feltételezhetően az ő gyermeke. De a nevelőszülők, sőt maga a gyermek is tiltakoz(nak)/(ik) a kétségeket megszüntetni képes vérvizsgálat ellen. Nincs megnyugtató bizonyosság. A történet véget ér, a végleges befejezés lehetősége nélkül.

Sara Mendez ma is él. „Sieweiss, dass ihre Geschichte nicht zuende erzählt ist, (...) aber sie will nicht wissen, was noch kommen wird. Ein Leben, immerhin, ist mehr als eine Geschichte.” (199) (Tudja, hogy története még nem ért véget, /.../ de nem kíváncsi arra, ami még jönni fog. Egy élet mégis több, mint egy történet) – vélekedik az író a regény utolsó soraiban.

A fentiek alapján akár dokumentumnak is tekinthetnők a regényt, egy még le nem zárt élet dokumentumának. Igaz történet – mondhatnánk, hiszen a részleteiben is valósághű elbeszélés ellenőrizhető adatokból áll össze: itt senki sem szerepel álnéven, minden utcanév, minden házszám hiteles. Az író nem eltakarni, hanem felfedni akar.

Egyértelmű tehát, hogy nem a megbékülő hallgatás, hanem a múlttal is számot vető tudás mellett foglal állást. Szerinte bűnösöket és ártatlanokat egyaránt néven kell nevezni.

Könyvében Hackl megírta a dél-amerikai katonai diktatúra történelmének egy fejezetét. Az adatok hiteles forrásból származnak – fűzhetjük hozzá.

E hitelességet bizonyítandó, Hackl gyakran idéz Sara egykori leveleiből, vallomásaiból. A harmadik személyű közlés ilyenkor első személyre vált át.

A párbeszédek többnyire közvetett formában jelennek meg, mintegy érzékeltetve azt az időbeli és térbeli távolságot, amely a történések reális ideje és az elbeszélés ideje közt fennáll. Hackl ezáltal megszabja saját szerepének határait. Az író funkciója a kapcsolatteremtés az elbeszélés szereplői és az olvasó/ olvasók között.

Hackl könyve nyilván több egyszerű dokumentumnál, netán néhány lapnyi történelemnél.

De miben rejlik ez a többlet, mitől válik a dokumentum irodalommá?

Hackl műve: – bár a hiteles elbeszélés, a szavahihetőség igényével lép fel: – mégis irodalomként kínálja fel önmagát. Mint ilyent, tehát irodalmi fikcióként kell olvasnunk.

Tudjuk, az értő irodalomolvasót nem a mű kijelentéseinek tényvonatkozása érdekli elsősorban. A szöveg egységét nem annak igaz volta biztosítja, sokkal inkább a sikeres szerkesztői munka, amely révén a kihagyások is értelemmel telítődnek.

A levelekből, vallomásokból, újságcikkekből, régvolt párbeszédekből összeálló történet így interpretációra szoruló szöveggé válik: a gyermekéi kereső anya és az erőszakkal szemben tehetetlen ember (mindenkori) történetét olvashatjuk ki belőle.

Sara sorsa csak egy a sok ezer hasonló sors közül, de mint ilyen, önmagán túlmutató.

A dél-amerikai katonai diktatúra is csak egy a volt vagy még létező diktatúrák sorában. De éppen ezért egyediségében is általános.

Hackl regényének központi problematikája morális jellegű: ismerni és vállalni kell-e saját múltunkat, vagy helyesebb hallgatni és megfeledkezni róla?

A börtönből kiszabadult Sara a múlttal megismerkedni nem akarók ellenállásába ütközik. A kormány takargató politikájába, illetve Gerardo és nevelőszülei makacs tiltakozásába a múlt tudomásulvétele ellen.

Az anya dilemmája feloldatlan marad, hiszen a vágy, amely gyermeke keresésére indítja, szüntelenül szembesül a gyermeke boldogságát megsérteni nem akaró anya szeretetével.

A politikai jellegű dilemmára azonban az író – mint már az előbbiekben is volt róla szó – egyértelmű megoldást kínál. A múlt tényeit: a bűnöket és erényeket egyaránt ismerni kell. Bármennyire is hajlamosak vagyunk a felejtésre.

Hackl mindezt szűkszavúan, szinte félmondatokban adja tudtunkra. Az elbeszélés némely része egyértelműen beillene bármely napilap hírrovatába. Nincs pátosz a szavakban, talán csak a szavak mögött húzódik meg némi szenvedély.

A narrátor hangja mindvégig józan marad, még azokban a meseszerűvé stilizált részekben is, amelyek a kínvallatások borzalmairól számolnak be. A stílus mindvégig gazdagnak, színesnek hat.

Idézzünk a regény kezdő soraiból: „Zur Zeit der Militärdiktatur geriet ein Bürger der Stadt Montevideo, Eduardo Cauterucci Pérez, in helle Aufregung. Als er nämlich am 19. August 1976, gegen acht Uhr abends in die Hauseinfahrt einbog, entdeckte er in einer Nische neben seiner Wohnungstür, in der Strasse Manuel Galleros Nummer 4945, eine Plastikschüssel, in der, unter einem leeren Stoffsack, ein wenige Wochen altes Kind lag.” (7) (A katonai diktatúra idején egy montevideói polgár, Eduardo Cauterucci Pérez, erősen izgatottá vált. Amikor ugyanis 1976. augusztus 19-én este nyolc óra tájban a Manuel Galleros 4945 szám alatti lakásához ért, ajtaja melletti falmélyedésben egy műanyagtálat fedezett fel, benne üres vászonzsákkal letakarva pár hetes csecsemő feküdt.)

Hacklnek ebben a művében sikerült a hírlapírói tényközlő stílust, az adathalmozást irodalommá alakítania. Az eszközök megváltoztatása nélkül, csupán a szövegszervezés, az egybeillesztés lehetőségeire támaszkodva. Nem új kísérlet ez, de egyedi a maga megvalósulásában.

Kérdés, vajon elkövetkező műveiben Hackl megőrzi-e majd eddigi stílus- és nyelveszményét, vagy új kísérletekbe kezd?

MARKÓ ENIKŐ