Dobozi Eszter

Borszéki vázlatok

Mártának és Sándornak

Ecsetvonások olajban

Beomlott villák, roskadt háztetők
mögött visz út a márványhegyekbe fel,
sűrű pelyhekben hull a szürkeség,
törzsektől törzsekig feszíti ki

hálóit az alkonyat, idebenn,
öreg fenyők között hamvassá lesz:
páfrány, toboz, s halkan bim-bamolnak
egy szál sötétlila harangjai;

amott csúcsokba botlik a felhő,
egy perc, s gyöngyház színű cseppjeivel
már zúdul alá a legelőkre,
távol lágy szövetén az esőnek

áttetszik: özönöl fentről a fény.

(A festő monológja

Mint aki belemerülni nem tud,
nem akar, eltűnni, felszívódni
se pórusaiban, kilök magából
– mint idegen elemet – a város.

Itt nincs ma, és nincsenek távlatok,
szűnik a múlt is élettelenben,
élőben, s mint kiásott korszakok
fölé, nem jő a restaurátor.

E vásott arcok, tört homlokzatok
közül el!... a fenyők szintjénél is
magasabbra, a hóhatár fölé –
ha volna még fű, fa, kő, hómező

érintetlenül, s feltündöklene
a zöldeknek, fehérnek ősoka,
teremtményeiben – ki fennvaló –
így ünnepelhetné csak önmagát.)