Káli István

Kórlap-vázlat

Homályban éltem békét, békében szítva viszályt.
Testemen ostor csattant, s nem kérdezték meg, mi fájt.
Hallgattam sikolyt, kacajt, eldobtam ősi szokást,
adtam és vettem közönyt, letagadtam a lopást,
kamaszként én is írtam vidám szerelmes verset,
hirdettem híg csigavért – tunyának bőven termett –,
harsogtam bősz indulót, elnyomva szép madárdalt,
magamért hullott könnyem, amikor apám meghalt.
Tagadtam fényt, csillagot, kiéltem hajlamokat.
Szótlanul tűrtem cifra, rám aggatott hámokat.
Utáltam hideg halált, haláltól elborzadót.
Soha fel nem fedeztem, mi teszi kinccsé a szót.

Férfiharag bontott időt,
minden tilalomfám kidőlt,
kicsíráztatott ölelést,
verítékben elernyedést,
pingált képet, csodálhatót,
megbocsátott felróhatót,
megszépített vágy-vajudást,
sugallt méltó mennybe-jutást,
sorolt hit-rendbe álmokat,
átszűrt buzgó szándékokat,
megszelídített láng-hevet,
lobbantott parázsból tüzet,
meglelt egységben bonthatót,
szárnyaláshoz égi hajót,
tetten érte a hízelgést,

megrótt hamis elígérést,
kiválasztott szép szenvedélyt,
értelmessé tette az éjt.

Homályban élem békém, mély összhang-varázst terem.
Testem csak porló hüvely, mégsem riaszt a verem.
Felnőttként tudnék írni vidám, szerelmes verset,
amit már nem a szívem, sok elmúlt évem szerzett.
Tudnék eladni s venni pusztába kiáltott szót,
falra, rámába tenni hitetlent és hangadót,
hirdetni jövőt, kérni rugalmas viszonyulást...
Talán megérek majdan egy rendes feltámadást.

Minthogy

Jöttment szónok hangja tiszta észről győzköd:
Dacos dölyffel csak jót élni – úgy érdemes!

Ha csak hangját hallom, tán semmibe veszem,
De a tekintete megbűvöli eszem.
Hantok halmán tapos, fejjel fölöttem van,
Tisztán látom arcán a szenvedélyt. Rút, hét
Sárkányfejéből láng lövell, körbe nyaldos,
Mintha szája csak értem ontaná tüzét.

Minthogy nem jelent meg, soha meg nem tudom,
Kitől kaptam szívet, hogy arra hallgatok.
Futni szeretnék, de hátból kétely perzsel,
Elviselhetetlen, milyen gyáva vagyok.

Búvóhelyem nincs más, magamba zárkózom,
S menekülés gyanánt testembe fulladok.

Október

Rozsdásan feslik az őszi csend. Gyülemlő
mérgét az ég komor felhőkből izzadja.
Tépett föld – sebén nagy fekete madár ül, –
halványult fényével bágyadt nap virrasztja.

Pászmákban folyik a köd, szürke csuklyája
megvakít dárdája-hegyzett, fanyar kökényt.
A szajkó mag helyett reggel csak háncsra lel.
Frissen hullt avarra ág szitál kerge fényt.

De itt bent még tiszta melegség ragyog be
mindent. A vázában tarka szalmavirág
őrzi a nyár színét. Pezseg a must. Bennem
is örök hálává forrik ki a világ.

Áprily-s

Langy eső hull, cseppje ablakomon koppan:
új tavasz szít bennem tüzet, lángra lobban
tőle minden száraz bánat, füstje égre
kígyóz, megtisztít, de mégse hagy kiégve.

Hogy tudsz így áltatni, egyetlen Teremtőnk,
annyi széppel fedni feneketlen fertőnk,
biztatást sugallva: szálljatok szabadon,
mint a fecske szalad víz hátán csacsogón,

mint virul kökörcsin, éke hegyi rétnek,
mint hajol a fűzlomb vízre menedéknek;
millió jeleddel sejtetve a rejlőt,
képtobzódásokkal győzve meg a sejtőt:

tornyosuló fényben tóba béka csobban,
egy bizsolygó réce sűrű sárba toccsan,

nád serken susogva, vízikócsag szökken,
mézcsókos pitypangra bódult kis méh röppen,

égre tör a fűszál, bokornyit nőne még,
kardalt zengnek büszkén fagyöngyös jegenyék,
megfogná a Napot, nyúlkál egy kis gyerek,
árnyékától szürkék útszegő tört kövek,

nyurga kamasz füttyent kérkedőn egy lánynak,
tiszta kék szeméből fénybogarak szállnak,
hajlong asszonyderék, csemetéket dajkál,
megpihen a folyó áradón a partnál,

medrében görögnek ezeréves sziklák,
egykor hegyek ormán időtállók, tiszták,
szél meg jég szaggatta milliónyi darab,
sunyin megülepszik rajtuk nyálkás iszap.

Éjbe torkollik az életünk. Zihálva
végzi dolgát. Gondom kalodába zárja
s virradatig kínnal őrzi, hogy a hajnal
sértetlen találja. Visszafojtott jajjal

némított reggelben gyarapszik esztendőm.
Reszket szülém keze, nyúl felém esdeklőn.
Szilaj száguldástól por ül minden úton,
krákogtatva, torkot marva. S nincs a kúton

semmi, mely forrásunk tisztaságát védné.
Dalba öntött öröm s baj. Hívságunk kérné,
hogy teremjen minden nap türelmet, s gyúrja
ős szívét itt hegynek-völgynek vígság. Újra

kósza szél verdes majd lepkét tarka ágnak,
kacarászva hint el jó magot a nyárnak,
szerelmes galamb vet páros, pergő bucskát,
így üzen a Földnek, járja égi útját.