A botrány terápiája
Nicolae Steinhardt: A gyümölcs ideje. Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2000.

Politikai testamentumnak (Testament politic) nevezett írásában Nicolae Steinhardt a totalitarista hatalomtól szenvedők számára négy kiutat nevez meg, ám csak hármat ismertet részletesen. Ezt azzal indokolja, hogy a legkézenfekvőbb, a hit misztikus (ki)útja csupán az isteni kegyelem kiválasztottai által járható. A hit útjáról Steinhardt A gyümölcs ideje című könyvében szól, amely a szerző első magyarul kiadott műve.
A gyümölcs ideje (egykor szóban elhangzó) homíliákat tartalmaz, és ez máris negatív tapasztalatokból származó előítéleteket ébreszt az olvasóban, aki jogosan teszi fel a kérdést, hogy vajon a kinyilatkoztató diskurzust elvető, ugyanakkor az iróniának egyre nagyobb teret engedő posztmodernben időszerű-e még a prédikáció műfaja? Van-e rá „vevő”, halló fül hozzá?
A gyümölcs idejébe foglalt prédikációk botránkoztatóan másak a megszokottnál. Váratlanul botrányos már az is, hogy távolról sem a klisék szelíd, kicsit bamba, édeskésen mosolygó, ájtatos Krisztus-képét rajzolják meg. Steinhardt markáns egyéniségűnek ábrázolja Jézust, megmutatja haragvó arcát is („vannak helyzetek, amikor az egyetlen egészséges és hasznos viszonyulás a felháborodásból és a szomorúságból fakadó harag”, lásd a harmincnyolc esztendeje béna meggyógyításának történetét), és külön beszédet szán bátorságának (és a bátorságnak általában, amely szerinte az egyik legkevesebbet emlegetett keresztényi tulajdonság: „a félelem: gyalázatos bűn Isten előtt, a bátorság: Isten előtt kedves, a kereszténységgel azonos anyagból gyúrt erény”).
A botránkoztatás Steinhardtnál sajátos jelentéssel bír. Az Imitatio Christi gyümölcse, hiszen maga a Mester használta módszerként, terápiaként: „Krisztus a botrány keserű írjával akarta meggyógyítani az értetleneket, megértetni az emberekkel a mindent elhalványító tanítást. Nemcsak a farizeusokat akarta megbotránkoztatni, azért jött, hogy felkavarjon, kimozdítson közönyünkből, törékeny biztonságunkból, fásultságunkból, előre gyártott gondolatainkból, ostoba előítéleteinkből és merev korlátoltságainkból.” A megtestesülés misztériumát is botrányként értelmezi: „Krisztus azért jött, hogy megváltson és megbotránkoztasson bennünket” – állítja, és a botrányosságot a kereszténység mértékének nevezi. „Ha, miképpen Szent Miklós meséli, találkám van az Úristennel, és oda sietek, miközben társam, Cassianus példáját követve én sem állok meg, hogy segítsek egy paraszton, akinek sárba ragadt a szekere, nem sározom össze a köntösömet, hogy időben és tiszta ruhában érkezzem a találkára, akkor tettem cseppet sem botrányos, hanem higgadt, megfontolt, buzgóságomat igazolja. Csak keresztényinek nem keresztényi.”
Nemcsak Jézust formálja erőteljes személyiséggé, de azokat a bibliai alakokat is, akiket talán a befogadói megszokás vagy szellemi tunyaság elszürkített. Nikodémus vagy a samáríai asszony ismert történetének az interpretációja megragadja e találkozások vérre (illetve örök életre) menő voltát, és sikerül Steinhardtnak „kitépnie az olvasót a látszatok és semmiségek közül”, hogy elénk tárja a valóban fontos, komoly és döntő kérdéseket: mi az élet, mi a halál, hogyan nyerjük el a boldogságot, hogyan szabadulhatunk meg. A prédikációk befogadása tehát nemcsak a hallgatóság értő vagy nem értő fülén múlik, hanem a szerző ihletettségének, műveltségének, szakmai tudásának a fokán, a minőségen is tehát. A gyümölcs idejének homíliái mindhárom kritériumnak eleget tesznek, magas színvonalat képviselnek. Betekintést nyújtanak a keresztény ortodox lelkiség hatalmas szellemi tradíciójába (abba a kincses tárházba, amelyről botrányosan keveset tudunk). Érdekes életrajzi adalék, hogy Steinhardt zsidó származású lévén, nem született bele ebbe a hagyományba, hanem választotta, hiszen (annak ellenére, hogy már kisgyerekkora óta folytonos kihívást jelentett számára az ortodoxia) 1960-ban politikai fogolyként a hírhedt jilavai börtönben keresztelkedett meg, majd 1980-ban a Máramaros megyei Rohia kolostorban szerzetessé szentelték. Meghatározása szerint ő egy „zsidó, akit megérintett a kereszt szent titka”, talán ezért sikerült hitelesen lerombolnia a keresztény ortodoxiával kapcsolatos előítéleteket. Időszerű szellemi, lelki táplálék Steinhardt könyve, ám színvonalas irodalmi mű is.
A Koinónia újra egy szép könyvet adott ki. A Communio Sanctorum sorozat második darabját képviselő A gyümölcs idejét Florica Tănase festőművésznő harangjai illusztrálják, amelyek funkciójuknak megfelelően felráznak, emlékeztetnek, rámutatnak a láthatón túlira, a dolgok mögötti lényegre, ahogyan váratlanul könnyező Máriává, Piétává, keresztté és ki tudja, még mi mássá alakulnak át. Távol és közel. Szomorúság és öröm. Botrány és lelkesültség. A gyümölcs ideje.

GYÖRGY ANDREA