VĂŠrtelen ĂŠvek

Beke SĂĄndor: VĂŠdtelen ĂŠvek. ErdĂŠlyi Gondolat KĂśnyvkiadĂł, SzĂŠkelyudvarhely, 1995.A bűvĂŠsz meglehetősen Ăźgyetlen. EgymĂĄs utĂĄn tĂśbb csĂşnya mellĂŠnyĂşlĂĄsa is volt, meg az a hĂźlye nyĂşl is idő előtt bĂşjt ki a cilinderből. A nĂŠzőtĂŠren egyesek idegesen fĂŠszkelődnek, mĂĄsok sziszegnek, az engedĂŠkenyebbek csak csĂłvĂĄljĂĄk a fejĂźket. Ej-ej, dilettĂĄns.

AnnĂĄl a jelenetnĂŠl, amelynek a forgatĂłkĂśnyve szerint egy eredetileg Ăźres dobozbĂłl vagy Ăśtven mĂŠternyi szĂ­nes szalagot meg a vĂŠgĂŠn egy fehĂŠr galambot kell kivennie a mutatvĂĄnyosnak, szĂłval ennĂŠl a jeleneinĂŠl egy dĂśglĂśtt galamb jelenik meg hősĂźnk kezĂŠben, ĂŠs a kĂśvetkező pillanatban nagyot puffan a deszkĂĄkon. A bűvĂŠsz rĂŠmĂźlt arcot vĂĄg. MĂŠg egy malőr.

A kĂśzĂśnsĂŠg egy mĂĄsodpercig dĂśbbent csendben figyeli a tĂśrtĂŠnteket. AztĂĄn a kĂśvetkező pillanatban elemi erővel tĂśr ki az ĂĄltalĂĄnos rĂśhej. Most esik le mindenkinek, hogy ez az egĂŠsz csak ugratĂĄs volt, ez nem komoly, ez csak parĂłdia. No hiszen, jĂłl ĂĄtvert! S az a nyĂşl! Azt vajon hogy csinĂĄlta?

Ez az egyetlen pillanat DilettĂĄns Ăşr ĂŠletĂŠben, amikor halhatatlannĂĄ tehetnĂŠ magĂĄt. Csak folytatnia kellene a mutatvĂĄnyokat, mĂŠg egy kicsit el is tĂşlozni azokat (ami egyĂĄltalĂĄn nem esne nehezĂŠre), hiszen mindez csak parĂłdia.

De DilettĂĄns Ăşr nem ĂŠrti, mi tĂśrtĂŠnt.

DilettĂĄns Ăşr dilettĂĄns marad, kĂŠptelen ĂŠrdemet kovĂĄcsolni a sajĂĄt hozzĂĄ nem ĂŠrtĂŠsĂŠből. És talĂĄn soha nem tudja meg, milyen lehetősĂŠget szalasztott el ott a szĂ­npadon. Jobb is Ă­gy. Ha egyszer megtudnĂĄ, bele is betegedne.

IgazsĂĄgtalanok lennĂŠnk, ha Beke SĂĄndor kĂśltĂŠszetĂŠt pusztĂĄn a politizĂĄlgatĂłnemzetieskedő vonalra redukĂĄlnĂĄnk. A 19 versből ez csak nĂŠhĂĄnyrĂłl mondhatĂł el. Ami viszont szinte valamennyi kĂśltemĂŠnyĂŠt ĂĄtfogja, amitől kĂŠptelen szabadulni (vagy nem is akar), az a dilettĂĄns modernkedĂŠs.

A kĂśtet indĂ­tĂĄsa jobb nem is lehetne; az ĂŠrdem itt valĂłszĂ­nűleg a szerkesztőĂŠ, aki egy zseniĂĄlis hĂşzĂĄssal mindjĂĄrt ide, az 5. oldalra helyezte azt a bizonyos dĂśglĂśtt galambot. AztĂĄn vagy robban vagy nem. TĂŠny, hogy A szavak vĂŠrpadĂĄn cĂ­mű, SĂźtő AndrĂĄsnak ajĂĄnlott vers egyszerre borzalmasan rossz ĂŠs borzalmasan jĂł. AttĂłl fĂźgg, honnan nĂŠzzĂźk: szerzőnk minden bizonnyal komolyan gondolja, amit mond – ĂŠppen ezĂŠrt rossz. Amolyan giccses-demagĂłg-pĂłzolĂł stb., stb. vers, amely egyszerre hemzseg a kĂśzhelyektől ĂŠs a kĂŠpzavaroktĂłl. Csak nĂŠhĂĄny pĂŠlda: „baltĂĄk csillanĂł lĂŠnyĂŠben maroknyi nĂŠped”, „elcsatangolt mellőlĂźnk az Isten”, „SĂźtő AndrĂĄs, te pusztakamarĂĄsi csillag”, „te kisebbsĂŠg-glĂłria”, „magyar arcodon opĂĄl-gyalĂĄzat vert tanyĂĄt” (sic), „kit milliĂłk ĂĄpolnak szĂ­vĂźkben”.

A vers mĂŠgis jĂł, mert mintha ĂśnĂĄllĂł ĂŠletre kelne: feledĂźnk minden szerzői intenciĂłt, ĂŠs akarva-akaratlanul is az motoszkĂĄl bennĂźnk, hogy ĂśnparĂłdiĂĄt olvasunk. Csak nĂŠhĂĄny lapĂĄtnyi hiĂĄnyzik erről a versről.

A mĂĄsodik, cĂ­madĂł vers egĂŠszen mĂĄs tĂ­pusĂş, igazi bekesĂĄndoros verszuhatag, egy tĂ­zoldalas, egyszavas, centrĂĄlt sorokbĂłl ĂĄllĂł folyam. LegtĂśbb versĂŠben ezt műveli szerzőnk: nemcsak nagyot, de sokat is akar mondani, tĂşl sokat. Mintha lekĂźzdhetetlen belső kĂŠnyszere lenne az ĂśmlengĂŠsre, be nem ĂĄll a szĂĄja, ĂŠs mĂŠgsem mond semmit, csak olyan modoros sĂźletlensĂŠgeket, mint pl: „... ĂĄtĂŠlni jĂłzsef attila Ăśsszezsugorodott gyomrĂĄban a rĂĄngĂł idegeket” stb. Ennek a zavaros ĂśmlengĂŠsnek aztĂĄn nemcsak az a hĂĄtrĂĄnya, hogy lecsĂłvĂĄ teszi az egĂŠsz verset, hanem elnyomja azt a nĂŠhĂĄny jĂł Ăśtletet is, ami viszont hatĂĄrozottan jelen van időnkĂŠnt („mivoltunk ĂŠjszakĂĄjĂĄn fejĂźnk fĂślĂŠ terebĂŠlyesedik a csĂśnd”).

RĂśvid tűzszĂźnet, infantilis kĂśzjĂĄtĂŠk kĂśvetkezik (TĂźcsĂśkszerenĂĄd), aztĂĄn Ăşjabb tĂśbboldalas, vagĂĄnykodĂł ĂĄl-szĂźrrealizmus, szentenciaszerűen odadobott emeletes ĂśkĂśrsĂŠgek kĂśvetkeznek, pl: „Beethoven negyedik szimfĂłniĂĄja ereszkedik a tĂĄjra.” Egyetlen valamirevalĂł vers a kĂśtet első felĂŠben az Álom a halĂĄl tĂźkrĂŠben cĂ­mű, (annak is kb. a fele); nagylĂŠlegzetű szabadvers ez is, de a nagy „lefutĂĄs” itt moderĂĄltabb, koherens vilĂĄgol teremt.

Persze minden csoda hĂĄrom sorig (na jĂł, 10-15 sorig) tart, aztĂĄn jĂśnnek megint a rosszabbnĂĄl-rosszabb, szĂĄjbarĂĄgĂłsan politizĂĄlĂł versek (pl. Rovarnyelvek: „egy balsorsĂş katicabogĂĄr... hirtelen nem pĂłknyelven szĂłl a felĂŠje igyekvő pĂłkhoz, megtĂśrtĂŠnhet, hogy szĂĄmĂĄra vĂŠgzetes lehet”, „ugyanez vonatkozik az Ăśsszes kisebbsĂŠgi rovarokra”).

Az emlĂŠkek siratĂłfalĂĄnĂĄl cĂ­mű, nĂŠgy rĂśvid versből ĂĄllĂł ciklusban, Beke SĂĄndor vĂŠgre megmutatja a tehetsĂŠgesebb felĂŠt is, bĂĄr ezt a megmutatĂĄst nem viszi tĂşlzĂĄsba. NĂŠha mĂŠg most is vilĂĄgfĂĄjdalmas, ĂŠrzelgős, de legalĂĄbb nem ez dominĂĄl, vĂŠgre el tud szakadni a tĂşlmagyarĂĄzĂĄstĂłl, ĂŠs egy-kĂŠt. oda nem illő szĂłt nem szĂĄmĂ­tva, jő verseket is kĂŠpes Ă­rni. Pl.: „Amikor estĂŠnkĂŠnt / a kozmosz korzĂłjĂĄn / fĂźtyĂśrĂŠszve elindulnak / a lĂĄmpagyĂşjtĂłk/ kedvesem, / megĂ­rom a lĂŠlek bibliĂĄjĂĄt / ĂŠs elmondom majd neked, / hogy Phalaris bikĂĄjĂĄnak gyomrĂĄban / nem halnak meg a szavak / s vakondok-alagĂştjainkban / a jĂśvő szĂĄzad arcĂĄn / ismĂŠt megĂĄlmodtalak...”

BĂĄr nem kĂźlĂśnĂźl el a kĂśtet lobbi rĂŠszĂŠtől, a 13-17: versek ĂśnĂĄllĂł kis szerelmi ciklust alkotnak. Legfőbb jellemzőjĂźk az egyenetlensĂŠg. FrappĂĄns fordulatok vĂĄltakoznak hatalmas blődsĂŠgekkel, a meredek asszociĂĄciĂłkat az egyszerűsĂŠg, a tĂĄrgyiasĂ­tĂĄs eltĂşlzĂĄsĂĄval akarja ellensĂşlyozni – vesztĂŠre. A Tavaszodik ĂŠs a Triolett cĂ­mű versek ennek ellenĂŠre tĂśbbĂŠ-kevĂŠsbĂŠ levetkezik a korĂĄbbi kĂśltemĂŠnyek fogyatĂŠkossĂĄgait.

AztĂĄn a befejezĂŠs megint pocsĂŠk. Az utolsĂł előtti darab (OlivĂŠr verse) vĂŠgre kĂśtĂśtt formĂĄjĂş, de nem sok kĂśszĂśnet van ebben a kĂśtĂśttsĂŠgben: ĂŠpp, hogy sĂşrolja valamelyik szabolcskĂĄs „remekmű” szĂ­nvonalĂĄt:

„Apu, ha versel írok én is,

Nem lesz itt tĂśbbĂŠ hĂĄborĂş,

SzĂł-csokor lesz fegyverek helyett

Versemben, béke-koszorú.”

S ha azt hinnĂŠnk, hogy ezzel vĂŠge a kĂśzhelyĂĄradatnak, tĂŠvedĂźnk. Az igazi meglepetĂŠs mĂŠg hĂĄtra van: A kĂśltĂŠszet ablakai cĂ­mű versben Beke SĂĄndor egy szuszra kilĂśvĂśldĂśzi a mĂŠg raktĂĄron maradt banalitĂĄs- ĂŠs kĂŠpzavar-kĂŠszletei: „a kĂśltĂŠszet a virĂĄg”, „a kĂśltĂŠszet egy krĂłnikus betegsĂŠg a vilĂĄg sebeiben”, „a kĂśltĂŠszet egy alabĂĄstrom szĂ­nű zĂĄszlĂł egy műhold zĂĄszlĂłtartĂłjĂĄban”, „a kĂśltĂŠszet az emberisĂŠg ars poeticĂĄja az eszmĂŠnyek kongresszusĂĄn”, „a kĂśltĂŠszet egy ima az emberĂŠrt”.

Vagy talĂĄn ez is ĂśnparĂłdia lenne?

HEVESI ZOLTÁN ISTVÁN