A múzsa délutánja

Hogyan is állunk azzal a boldogsággal? Időnk eme enyésző, oly drága részecskéjével – mélázott a költő.
Lelke valahol a város felett keringett. Majd leszállt az egyik hegy tisztására, hogy sötétkék kuckóba bújva újra átélje a szerelem gyönyörtől lelassuló pillanatait.
Remegő kezében a múzsa feszesen ágaskodó almamellei. Ilyenkor még az enyészettől sem fél. Mert egy pillanatig halhatatlanná teszi a legnagyobb felismerés, hogy igenis csak ez a pár percnyi gyönyör jelenti az anyagiaktól, időtől, konvencióktól, szolgálattól és felelősségtől mentes igazi szabadságot. Amiről a görögök is már sokat tudhattak – nem véletlenül választották főistenüknek az örökké szeretkező, az időt pillanatokig törvényen kívül helyező, a gyönyörért önmagát is feladni kész Zeuszt.
Az erdő kedveli a szerelmet, bár nem is érti igazából, miért bújnak el bokrai közé az emberek, hogy szarvasok nyugtalanságával egymáshoz simulhassanak. De megvédi őket a betolakodóktól. Hadd szívják magukba, s leheljék egymásba a szerelmes gyönyör természetes, elrabolhatatlan szabadságát. A gombák után kutatókat ilyenkor más utakra vezeti, s a buzgón kirándulók elé hűs patakokból von sorompót. A szerelmeseknek pedig őszi napfényből és aranylombokból sátrat épít, teret s időt megszüntető friss levegővel lehelve be a tisztást.
A költő sötétkék párnák között fogadja őzikeszemű szerelmesét, kinek hosszú combjaitól megrészegülve, félig lehunyja barna szemeit. Vágyát örök hajós-szenvedélyek erősítik, a kedvese homlokán fakadó gyöngyszemek, a lecsukódó hosszú szempillák csatahajóvá varázsolják férfiasságát. Ettől a pillanattól testük már csak a szélben hullámzó lombok ritmusára hallgat, s a feléledő, majd elhaló, aztán újból viharossá erősödő tempó gyönyörétől meghitt, meleg pára vonja be összeforró testüket.
Az örök természet körforgásában ringatóznak így sokáig, meztelen bőrük forró hullámainak örvényeiben feloldódva.
De várakozóan.
Mert emberi agyuk legmélye mégiscsak a végesre figyel. A beteljesülésre.
A napsugárrá, fénnyé váló beteljesülés az idő halálát, a megsemmisülést, a bukást is magában hordozza, s ezért nem „időt álló” – mondhatnánk –, nem természetes. Legfőképpen a férfiban lakozik, aki a lezártságot kedveli, az „elvégzettet”, és a szárnyalás csúcsaiért még a bukott angyal szerepét is elvállalná. A nő viszont maga az örökkévaló természet, a meg nem szűnő Hold-ritmus, az agresszív összecsapásoktól, kimerítő kisülésektől – a pusztulástól – tartózkodó türelmes folytonosság.
Bizony ez a nő nagy, bensőséges titka – gondolta a költő – s egyben örök szomorúságának forrása is: a természet ellen küzdő, győzni akaró férfiúi türelmetlenség. Egymásba ringásukat ez teszi minden alkalommal tragikussá és legtöbbször beteljesületlenné.
De a végtelen, időtlen természetet testében hordozó nőt ez nem teszi boldogtalanná.
Csak a költő didereg az egyszemélyes kielégülés bizonytalanságában, s magányosságát még asszonyának szerelemre nyíló, odaadó ajkai sem tudják feloldani.
Kétségek gyötrik, mert sejti: múzsája sohasem lesz igazán az övé...

HAJDÚ FARKAS ZOLTÁN