Gál Éva Emese

Siess!

Siess! Ne késs le arról, ami nem lesz,
és nem volt soha, mire odaérsz!
A semmi csúcsain égbolt a jelmez,
és a csend jelmeztelenül nehéz.

Porlik az éden minden mozdulatban.
Fák hálójában vergődik a szél.
Siess! Az irány visszafoghatatlan.
Jaj, ha saját háttered utolér,

és megelőz, és ittfelejt a versben,
mint a sorból kilógó szótagot!
Siess! A cél már úgyis menthetetlen,
de az űzetés felé még adott.

Siess! Régen nincs időd az időre,
ami múlhat, múljon egyszerre el!
Egy dolgod van: úgy menekülj előre,
mintha tudnád, űzetni merre kell.

Lassan elmarad minden, ami kedves,
didereg benned az emlékezet.
Futsz attól, ami soha többé nem lesz,
oda, ahol már semmi sincs veled.

Siess! Tudod, hogy nincs több állomásod.
Siess! A semmi végre arctalan.
Nem fognak felismerni a hiányok.
Ahol az űzetésnek vége van,

nincs értelme semmilyen kötődésnek.
Nincs mit bizonyítanod, s nincs miért.
Arcodról letörlöd a messzeséget,
és megérted: az űzetés a tét.

Maszk

Mondd, emlékeszel-e hányszor hagytad cserben

magad, hogy kilépj abból, ami fáj?

A gyermek most is ott zokog a kertben,

és nem békül meg veled soha már.

A menekülés ismétlődött egyre.

Más ember él a letűnt képeken,

s arcod, ami szökéseid fedezte,

lassan önmagának is idegen.

Mintha maszk lenne tekinteted, bőröd,

mosolyod ránc, ami a maszkra hűl,

s a múlt vesztései a börtönőrök:

rab vagy, fájdalmatlanul, egyedül.

Kényszer rabja: menekítsd, amit menthetsz,

akkor is, ha a lelked ottmarad!

A kertben föl-fölzokog az a gyermek,

de nem magáért. Már téged sirat.

Folyamat

A csöndben lassan úszni kezd az asztal,
Még ombolyog a semmi felszínén,
majd elmerül, egyszerre a négy fallal,
s a szobából nem maradok, csak én.

Egyre mélyebb világban folytatódom.
A harangszó a csendben lüktet át,
mind pontosabban betűzve ki sorsom
meghamisíthatatlan dallamát.

Minden akkord homlokommal határos,
minden hang ébred, küzd, lázad velem,
s a harangszó köré épül egy város,
melynek minden utcája végtelen.

Konok kertek között szorongó házak
nőnek, és omlanak el, mint a szó,
amíg lakhatatlanokká nem válnak,
s hajléktalanná a bennük lakó

gondolat, hit, szerelem, vagy csak álom.
Jönnek a kitaszított éjszakák.
És áttörve a megaláztatáson
a harangszó csak zúg, szaval tovább.

Az útkereszten nagy idők feszülnek:
minden nap halál és feltámadás.
Négy égtáj lesz széliránya a tűznek,
ami eléget minden vallomást,

és a lángoló város átvilágít
a szertemenekülő távlaton.
Égeti, amit istenít, és állít,
hamvad mindenben, amivel rokon.

Ebben a városban otthonra lelni
füst, hamu, s parázs a hamu alatt.
Asztalomon úszik, bolyong a semmi,
és körém nőnek a hideg falak.

Bizonytalan táj

Már régen nem tudom, hogy merre járok,
ezen a tájon nem volt soha út.
Egymást hazudtolják meg az irányok,
mert mindegyik a visszájába fut.

Fű, fa, virág már nincs, de fáj a szikla,
ami dermedtségre ítéltetett.
Az alig-fény homályába vakítja
a világot satírozó szemet.

Csodák landolnak néha, sűrű köddel.
Örvényt vet körülöttük az idő.
Méhébe a föld nagy űröket földel,
és súlytalanságába hull a kő.

Bármi zuhanhat, bármi temetkezhet,
a magasságnak olyan mélye van,
hogy börtönt ácsolhat a végtelennek.
Lehet, hogy börtönöm határtalan?

A kép összeszokik a rettegéssel:
az ég, a föld, a szikla, és a csend.
A bizonytalanság az űrig ér fel,
s a semmibe ás hantot, idelent.

Nekem is furcsa, hogy állok, szilárdan
a káoszban, nem tudom, hol, miért,
s nem indulhatok semmilyen irányban,
mert minden út magába visszatért.

Szubjektív

Hogy utazik át rajtam a föld!

Csúcsok hasítnak keresztül, erdők,
lapályt rögzítő villanyoszlopok,
pillogó városkák,
rég megvakult falvak.

Mint űzött vad, úgy fut mögém a táj,
s e vad űzetés egyre körbejár
Gyergyó, Pest és Szatmárnémeti
között; a velem kijelölt határ
vadászzónája konok szavaknak,

az Udvar, amit meg kell védenem,
míg birtoka veszendő életem
hitének: hogy otthon vagyok benne.
Törvényt ül a hit a rend fölött:
bármi van e valóság között,
velem talál rá
a végtelenre,

és bármi tör az udvarba, sebez,
bénít, öl. Kényszerem védekezni.

Megállni már csak egyszer lehet:
a halálon túl
nem utazik semmi.