Mene tekel ufarszin

Kristó Tibor: Kései leltár. Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 1995.

Gondolati lírát írt-e Kristó Tibor Kései leltárában? Ez a fogas kérdés foglalkoztatott a versek olvasásakor, a kritika megírásakor is.

„Utánam, olvasó!” – mondta egykor Bulgakov, s mondom most én is.

Kristó verseinek hiányosságai három vers-szituációval szembesítik az olvasót.

Vannak versei, melyek ígéretesen indulnak, de rendszerint megfojtja őket a túlmagyarázás, s ezzel át is kerülnek a lírai banalitás tartományába (például Huzatos, Örökség-rög s ég, Rondó című versei).

Aztán vannak az olvasói vizualitásra hagyatkozó versei (Töredék, Huzatos, Csokornyakkendő, Mezítelen).

És végül, de nem utolsósorban vannak az üres versek (példának okáért Kiszámoló, Holdtölte van, Ismét a madarakról).

Az időzített és betervezett gondolati lírának hiányzik a tétje: gondolati mélysége. Talán ez legsúlyosabb mulasztása.

Azt hiszem, itt kell keresgélnem gyógyírt olvasói csalódásom sebeire. A gondolati mélység helyén üresen tátongó szakadék áll, s Kristó ebbe a szakadékba taszítja bele verseit, s verseivel egyetemben olvasóit is.

Vizsgáljuk meg példának okáért Huzatos című versét.

Mindamellett, hogy vizuálisan is szemléltet, Kristó elindít egy-két, mondjuk így, gondolatot, (értékek elértéktelenedése, a 20. század bűnössége, a magány), hogy a következő sorok banalitása, az „i” betűkkel (lelkek telkén) és a nagybötűkkel (Jóság Háza) való funkció nélküli „sziporkázás” ezt teljesen elnémítsa. Arról persze már nem is beszélve, hogy a lengyelül nyávogó macska a repedt kályha tetején a rím és egyedül a rím (egyedül-lengyelül) kedvéért szabadult a versbe.

Az alkotó ember többnyire akkor méltatlankodik, amikor lehetőségeiben érzi kifosztottnak magát. Az olvasó pedig többnyire akkor, amikor a költő a lehetőségek sokféleségében nem, vagy csak nagy nehézségek árán talál rá az Igazira, az Egyedül Idvezítőre.

Kristó szerint számára a szabadvers az Igazi.

Kezén a szabadvers, tényleg szabad, azaz mindent-szabad-verssé válik.

Különös jelenség demonstrációjaként áll a 9. oldalon a Kisebbséghez és Intő szó című verse. Kristó Tibor felemeli jobb mutatóujját – ahogyan illik – és tanácsol. Az egyedüli probléma az, hogy két egymásnak homlokegyenest ellenkező dolgot: „élj állandó / betűkészültségben / mert szavaidat elvesztheted / s vele együtt / minden fogalmat / így találsz vissza / a többséghez – kisebbséghez, illetve „Mene Tekel / menjetek el” – Intő szó.

Meglehet, hogy ellentétüket tompítandó az egyik verset el lehetett volna rejteni a kötet egyik felében, a másikat pedig a másikban, ám egyazon oldalon az Erdélyi Gondolat szerkesztőbizottsága ki merné-e egyértelműen jelenteni, hogy a Kristóféle gondolati líra tartalmilag koherens?

A jelentésükben vizuálisan is „feldúsított” költemények közül Töredék és Csokornyakkendő című versei „kiemelkedő darabok”.

A Töredék esetében egyszerre két szinten is sikerül Kristónak megvalósítani a töredékességet. Gondolati és képi, azaz a vizualitás szintjén. E két szint szervesen kiegészíti egymást olyannyira, hogy épp a vizuális megjelenítés az, ami végképp elmélyíti a gondolati szinten jelentkező töredékességet.

Kristó csokornyakkendőjén még ott fénylenek az izzadságcseppek, melyek a kínosan kicentizett szimmetria megteremtésénél termelődtek ki. A versbeli „nincs egyensúly” fájdalmas megállapítása pedig éppen a szimmetriaközéppontba esik...

Képversei teljes mértékben funkciótlan formával rendelkeznek, sőt a Csokornyakkendő esetében hajlok afelé, hogy csakis a forma iránti egyéni preferencia miatt lett a versnek csokornyakkendő kinézete, bár nagyon hasonlít egy pillangóra.

Botladozó nyelvi „bravúrjait” gyerekded kiszámolókhoz hasonlíthatnánk: „... mellén / hellén medál / nem ing nem ring / két félsilling / tekintete / égre vonult” (Holdtölte van); „kőkoporsó / kőpor só” (Kripta scriptum), melyeket még meg is tetőz rímeivel.

Kristó versei valóságos rímtárházak: „az ég alján /jön egy talján / felhőfejű / az ég alján”; seper-eper, Tabaj-baj, „hogy festett a gótosan rótt i / én Michelangelo Buonarotti.”

Törökösen – komótosan lépegető versének nyelvi inventivitását pedig tényleg csak akkor tudja az olvasó „értékelni”, ha elolvassa a vershez csatolt írói lábjegyzetet, („szurkos húrok ontják a dalt / szúr Kos Húr, Ok Ont szabdal/t/ / kurta jurta előtt Tabaj / unja Fejét venni a baj” (Törökösen). Lábjegyzet: Kos Húr Ok Ont két janicsár aga.

Megfigyelhető, hogy nyelvi „sziporkáit”, suta rímeit tűzoltóbrigádként Kristó akkor veti be, amikor a gondolati mélység hiánya „tüzet jelez”, amit egyre nagyobb gyakorisággal érzékeltet a kötet vége felé.

Holdtölte van című versét (játék 11 képben) nyilvánvalóan meditációnak szánja, ám hiányolom a meditációra jellemző alaphelyzetet, a „holdtölte van” véget nem érő ismételgetése végképp kiüríti a kijelentést, hacsak nem ezt igyekszik pótolni Kristó „számmisztika” iránti leplezetlen rajongása (Apolló 11 – játék 11 képben), arról nem is beszélve, hogy a mottót sehogy sem tudom beilleszteni a vers egészébe.

Töredékességük mellett befejezetlenségről is árulkodnak Kristó versei, melyet cseppet sem neveznék produktívnak. Produktív a befejezetlenség, ha maga a vers „nyitott” marad, s az olvasó kreativitása az, ami befejezi a verset.

A kötet tartalmának olvasása közben mindig ott lebegett a versek fölött az erőltetettség abban, ahogyan a költő a komplexitást pózolja. Innen a penzumszerűen összebarkácsolt nyelvi játék, a botladozó rím. Mint mikor a költő a szóról lefaragja a szójátékot, s a szóforgácsot egy hanyag mozdulattal lesepri az asztalról.

Kristó egyszerűen lehetetlenné teszi olvasója számára a versekhez való viszonyulást, hacsak nem lehetne a viszonyulás egy fajtájának nevezni a színpreferencia kérdését, mert hát vannak a Kései leltárban a szivárvány szinte minden színében tündöklő költemények: Piros magány; Lila magány; Kék-sárga magány; Szürke magány.

Meglehet, hogy a verseskötet színszimbolikájában rejlik az általam még eddig fel nem fedezett kohézióteremtő erő…

Kénytelen vagyok véleményt mondani, mert maga a kötet minősége provokálja ezt ki belőlem: CSALÓDOTT OLVASÓ VAGYOK! Miért?

A kötet első versei mintha-mintha ígértek volna valamit olvasói „fülemnek”, de akkor még az ígéret nem teljesedett be. Mohón tovább olvastam, és bevallom, szurkoltam is Kristónak, hogy következzenek már a versek. Szüszpansz. Kétségbeestem. Előzetes olvasói elvárásaim megcáfoltattak. S én még akkor sem adtam fel a reményt, hogy hátha kitalál a költő a temérdek kifacsart nyelvi játék labirintusából. De sajnos nem így történt.

Nem tudom megbocsátani Kristó Tibor verseinek, hogy Arany János éjbogarává tett, mely a Kései leltár olvasása nyomán nagyot koppant – de nem hallgatott el.

Remélem, nem imigyen születik a gondolati líra. Hogy egyszer megesküszik a költő, hogy ugyan biza öngondolati lírát fog alkotni. S az eskü, az eskü. Azaz köt. Mert hát Kristó gondolati lírának titulált (lásd fülszöveg) vershalmazán nyilvánvaló az időzítés mozzanata.

És végül idézet a fülszövegből: „... újabb és újabb verseskönyvek bizonyítják az erdélyi magyar költészet életképességét, virágzó kedvét. Ilyen bizonyság Kristó Tibor Kései leltár című verseskötete, amelyben a költő a ritkuló levegőjű magány, a távozások fájdalma, a maradás és megmaradás vállalásának, a mindennapi élet ölelésének szorításában gyöngyözte ki egyéni hangvételű, a gondolati líra puritán egyszerűségének jegyeit magukon viselő verseit.”

Mindezek után én már abban bízom, hogy a „gondolati líra”, „az erdélyi magyar költészet életképessége”, „virágzó kedve” nem csak és kizárólag nézőpont kérdése..

JOIKITS MELINDA