Lövétei Lázár László

Szerelmes versek

(Alkony. Az elhajlás íve)

A megannyi természetrajzóra:

hasztalan vesződség.

Pihenek.

Ma nyugalom fészke ez a hely.

Ezüstcsengőt tervezek biztos vacsorámhoz.
És semmi esetre sem dobnám el
a túlzott kényelmet. Nem függne az
légnyomástól, páratartalomtól.

Most akár sétálhatnék is kedvemre.
Szoros szálak úgyis csak később szövődhetnek.
S nem úgy, ahogy fénynél megismertelek.
Később földi kegyelemben részesítesz.

(Fölesküszöm Gaiára)

Minden szörnyűség merénylet
kegyetlen gesztusai ellen.
Magánya az erotikus mechanizmus,
fáradtsága a szerelmes dinamizmus.

Fiatalka még, de máris hírhedt
bölcselő: megvan a véleménye például

az ekvivalenciáról, s naplója
tömve selejtes irodalommal.

Szkizofrén modell, akit
csak elrajzolni lehet:
gyors gyógyszert szeretne,
mégis vitaminokat használ.

Ma bepasszol büntetőterületére, ám óva int:
vágya farkába harapó kígyó.
Legyek társa, tudván tudva:
a szerelem fájdalmas misztérium.

A telítettség réme ül agyán,
s ha meglovagol a bocsánandó
ősi vadság, – föl-fölizzó higiénia? –:
szántó lehetek, vető már nem.

Vagy: csak ha fölesküszöm Gaiára.

(Appendix a Perdita-ciklushoz)

Ahogy belépek, ő rám telepszik:
magánóra ez is, öcsi, mondja,
ismerős ugye a procedúra?
(Áhított nyugalmam érdekében
persze.) Kissé hézagos összkomfort:
rendezve a számla, de továbbra
is szóval tart – holmi lelki dolgot
feszeget, mit szerinte behajthat
rajtam. (Mint egy közönséges nőcske.
Pedig nem is méla lesből ébredt.)
S mivel lassan odáig van velem,
én sem leszek címszó noteszában.