RadnĂłti MiklĂłs

TĂŠtova Ăłda

MiĂłta kĂŠszĂźlĂśk, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerĂŠt;
egy kĂŠpben csak talĂĄn, s csupĂĄn a lĂŠnyeget.
De nyĂźzsgő s ĂĄradĂł vagy bennem, mint a lĂŠt,
ĂŠs nĂŠha meg olyan, oly biztos ĂŠs ĂśrĂśk,
mint kőben a megkĂśvesĂźlt csigahĂĄz.
A holdtĂłl cirmos ĂŠj mozdul fejem fĂślĂśtt
s zizzenve rĂśppenő kis ĂĄlmokat vadĂĄsz.
S mĂŠg mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nĂŠkem, hogy ha dolgozom,
ĂłvĂł tekinteted ĂŠrzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ĂŠr. FelĂśtlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit ĂŠrek ĂŠn, amennyit ĂŠr a szĂł
versemben s mert ez addig izgat engem,
mĂ­g csont marad belőlem s nĂŠhĂĄny hajcsomĂł.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak mĂŠg? a tĂĄrgyak ĂśsszenĂŠznek
s tĂŠged dicsĂŠrnek, zeng egy fĂŠl cukordarab
az asztalon ĂŠs csĂśppje hull a mĂŠznek
s mint szĂ­narany golyĂł ragyog a teritőn,
s magĂĄtĂłl csendĂźl egy Ăźres vizespohĂĄr.
Boldog, mert vĂŠled ĂŠl. S talĂĄn lesz mĂŠg időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jĂśttĂśdre vĂĄr.
Az ĂĄlom hullongĂł sĂśtĂŠtje meg-megĂŠrint,
elszĂĄll, majd visszatĂŠr a homlokodra,
ĂĄlmos szemed bĂşcsĂşzva mĂŠg felĂŠmint,
hajad kibomlik, szĂŠtterĂźl lobogva,
s elalszol. PillĂĄd hosszĂş szĂĄrnya lebben.
Kezed pĂĄrnĂĄmra hull, elalvĂł nyĂ­rfaĂĄg,
de benned alszom ĂŠn is, nem vagy mĂĄs vilĂĄg.
S idĂĄig hallom ĂŠn, hogy vĂĄltozik a sok
rejtelmes, vĂŠkony, bĂślcs vonal

hűs tenyeredben.

1943. mĂĄjus 26.

Nyugtalan ĂŠj

Egy kacsa Ăślyvvel ĂĄlmodott s most felriad,
totyog, farĂĄt mozgatja, meg-megĂĄll,
majd hĂĄrmat hĂĄpog ĂŠs elalszik Ăşjra,
de mĂĄr a pelyhes csĂśndet szertedĂşlta.
SĂśtĂŠt szĂŠl ĂŠbred borzas ĂŠg alatt
ĂŠs ĂĄlmokat fodrozva ĂĄtszalad
lĂŠlekző Ăłlak, istĂĄllĂłk felett,
s ficĂĄnkol alvĂł kiscsikĂłk helyett.
Susogni kezd, mi eddig nĂŠma volt,
lassan leszĂĄll s az alvĂł bodza sűrű,
fehĂŠrlő illatĂĄban ring a hold.

1943. szeptember 12.

Ötödik ecloga

BĂĄlint GyĂśrgy emlĂŠkĂŠre

TĂśredĂŠk

DrĂĄga barĂĄtom, hogy dideregtem e vers hidegĂŠtől,

hogy rettegtem a szĂłt, ma is elmenekĂźltem előle.

FĂŠlsorokat rĂłttam.

MĂĄsrĂłl, mĂĄsrĂłl igyekeztem

Ă­rni, hiĂĄba! az ĂŠj, ez a rĂŠmes, rejtekező ĂŠj

rĂĄmszĂłl: rĂłla beszĂŠlj.

És felriadok, de a hang már

hallgat, akĂĄr odakint Ukrajna mezőin a holtak.

EltűntĂŠl.

S ez az ősz se hozott hĂ­rt rĂłlad.

Az erdőn

Ăşjra suhog ma a tĂŠl vad jĂłslata, hĂşznak a sĂşlyos

fellegek ĂŠs hĂłval teli Ăşjra megĂĄllnak az ĂŠgen.

Élsz-e, ki tudja?

Ma mĂĄr ĂŠn sem tudom, ĂŠn se dĂźhĂśngĂśk,

hogyha legyintenek ĂŠs fĂĄjdalmasan elfĂśdik arcuk.

S nem tudnak semmit.

De te ĂŠlsz? csak megsebesĂźltĂŠl?

JĂĄrsz az avarban az erdei sĂĄr sĂźrĂź illata kĂśzt, vagy

illat vagy magad is?

MĂĄr szĂĄlldos a hĂł a mezőkĂśn.

Eltünt, – koppan a hír.

És dobban, dermed a szív bent.

KĂŠt bordĂĄm kĂśzt mĂĄr feszĂźlő, rossz fĂĄjdalom ĂŠbred.

reszket ilyenkor s emlĂŠkemben oly ĂŠlesen ĂŠlnek

rĂŠgmondott szavaid s Ăşgy ĂŠrzem testi valĂłdat,

mint a halottakét –

MĂŠgsem tudok Ă­rni ma rĂłlad!

1943. november 21.

Papírszeletek – Virág

Most mentĂŠl el, Ăśt perce sincs,
Ăśt perce nem vagy mĂĄr velem.

De lĂĄtod, ez a szerelem,

ez a lidĂŠrclĂĄng, ez az ĂĄrmĂĄny,

a karcsu kĂŠpzelet

e fĂźrtĂśs vadvirĂĄga.

Most mentĂŠl el s mĂĄr Ăşjra megcsodĂĄlnĂĄm

bokĂĄd fĂślĂśtt a drĂĄga

jĂłlismert kĂŠk eret.

1943. december 7.

Álomi tåj

Clemens Brentano emlĂŠkĂŠnek

Ha az ĂŠjszaka korma lecsĂśppen,
ha lehervad az alkonyi, ĂŠgi szeszĂŠly:
fonogatja fĂślĂśttem a mĂŠlyvĂ­zi csĂśndben
csillagkoszorĂşit az ĂŠj.

Ha a hold feje vĂŠrzik az ĂŠgen
s gyűrűző kĂśrĂśket ver a tĂłban a fĂŠny:
ĂĄtkelnek az ĂĄrnyak a sĂĄrga vidĂŠken
s felkĂşsznak a domb peremĂŠn.

S mĂ­g tĂĄncra libegnek az erdőn,
toppantva, riadtszivĂź fĂŠszkek alatt,
lengő levelek szeme nĂŠzi merengőn
a tĂźkĂśrre csapĂł halakat.

Majd hirtelenĂźl tovalebben,

nagy szĂĄrnyakon Ăşszik az ĂĄlomi tĂĄj;

sodrĂłdik a felleges ĂŠgen ijedten

egy fĂŠleleműzte madĂĄr,

s a magĂĄny szelidebb a szivemben

s rokonabb a halĂĄl.

1943. október 27.–1944. május 16.

Á la recherche...

RĂŠg szelĂ­d estĂŠk, ti is emlĂŠkkĂŠ nemesedtek!
KĂśltőkkel s fiatal felesĂŠgekkel koszorĂşzott
tĂźndĂśklő asztal, hova csĂşszol a mĂşltak iszapjĂĄn?
hol van az ĂŠj, amikor mĂŠg vĂ­gan szĂźrkebarĂĄtot
ittak a fĂźrge barĂĄtok a szĂŠpszemű karcsĂş pohĂĄrbĂłl?

Verssorok Ăşsztak a lĂĄmpĂĄk fĂŠnye kĂśrĂźl, ragyogĂł zĂśld
jelzők ringtak a metrum tajtĂŠkos tarajĂĄn ĂŠs
ĂŠltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltűnt
drĂĄga barĂĄtok, verseket Ă­rtak a rĂŠg elesettek,
szĂ­vĂźkĂśn Ukrajna, HispĂĄnia, Flandria fĂśldje.

Voltak, akik fogukat csikorĂ­tva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azĂŠrt, mert ellene mitse tehettek,
s mĂ­g riadozva aludt kĂśrĂźlĂśttĂźk a szĂĄzad a mocskos
ĂŠj fedezĂŠke alatt, a szobĂĄjuk jĂĄrt az eszĂźkben,
mely sziget ĂŠs barlang volt nĂŠkik e tĂĄrsadalomban.

Volt, ahovĂĄ lepecsĂŠtelt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen ĂĄlltak az aknamezőkĂśn,
s volt, ahovĂĄ ĂśnkĂŠnt mentek, fegyverrel a kĂŠzben,
nĂŠmĂĄn, mert tudtĂĄk, az a harc, az az ő ĂźgyĂźk ott lenn, –
s most a szabadsĂĄg angyala őrzi nagy ĂĄlmuk az ĂŠjben.

S volt ahovĂĄ... mindegy. Hova tűntek a bĂślcs borozĂĄsok?
szĂĄlltak a gyors behĂ­vĂłk, szaporodtak a verstĂśredĂŠkek,
ĂŠs szaporodtak a rĂĄncok a szĂŠpmosolyĂş fiatal nők
ajka kĂśrĂźl s szeme aljĂĄn; elnehezedtek a tĂźndĂŠr-
lĂŠptĂź leĂĄnyok a hĂĄborĂş hallgatag ĂŠvei kĂśzben.

Hol van az ĂŠj, az a kocsma, a hĂĄrsak alatt az az asztal?
ĂŠs akik ĂŠlnek mĂŠg, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezĂźk szorĂ­tĂĄsĂĄt,
művĂźk idĂŠzgetem ĂŠs torzĂłik arĂĄnya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán.

Hol van az ĂŠj? az az ĂŠj mĂĄr vissza se jő soha tĂśbbĂŠ,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. –
Ülnek az asztalnĂĄl, megbĂşjnak a nők mosolyĂĄban
ĂŠs beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,
tĂĄvoli erdőkben s idegen legelőkĂśn alusznak.

Lager Heidenau, Zagubica fĂślĂśtt a hegyekben, 1944. augusztus 17.

Erőltetett menet

Bolond, ki fÜldre rogyvån   fÜlkÊl Ês újra lÊpked,

s våndorló fåjdalomkÊnt   mozdít bokåt Ês tÊrdet,

de mÊgis útnak indul,   mint akit szårny emel,

s hiåba hívja årok,   maradni úgyse mer,

s ha kÊrdezed, miÊrt nem?   mÊg visszaszól talån,

hogy vĂĄrja őt az asszony   s egy bĂślcsebb, szĂŠp halĂĄl.

Pedig bolond a jåmbor,   mert ott az otthonok

fÜlÜtt rÊgóta mår csak   a perzselt szÊl forog,

hanyattfekßdt a håzfal,   eltÜrt a szilvafa,

ĂŠs fĂŠlelemtől bolyhos   a honni ĂŠjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám:   nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit Êrdemes mÊg,   s van visszatÊrni otthon;

ha volna mĂŠg! s mint egykor   a rĂŠgi hűs verandĂĄn

a bĂŠke mĂŠhe zĂśngne,   mĂ­g hűl a szilvalekvĂĄr,

s nyårvÊgi csÜnd napozna   az ålmos kerteken,

a lomb kÜzÜtt gyßmÜlcsÜk   ringnånak meztelen,

ĂŠs Fanni vĂĄrna szőkĂŠn   a rőt sĂśvĂŠny előtt,

s ĂĄrnyĂŠkot Ă­rna lassan   a lassĂş dĂŠlelőtt, –

de hisz lehet talån mÊg!    a hold ma oly kerek!

Ne menj tovåbb, baråtom,   kiålts råm! s fÜlkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

RazglednicĂĄk

(1)

BulgĂĄriĂĄbĂłl vastag, vad ĂĄgyuszĂł gurul,
a hegygerincre dobban, majd tĂŠtovĂĄz s lehull;
torlĂłdik ember, ĂĄllat, szekĂŠr ĂŠs gondolat,
az Ăşt nyerĂ­tve hőkĂśl, sĂśrĂŠnyes ĂŠg szalad.
Te ĂĄllandĂł vagy bennem e mozgĂł zĂźrzavarban,
tudatom mĂŠlyĂŠn fĂŠnylesz ĂśrĂśkre mozdulatlan
s nĂŠmĂĄn, akĂĄr az angyal, ha pusztulĂĄs csodĂĄl,
vagy korhadt fĂĄnak odvĂĄn temetkező bogĂĄr.

1944. augusztus 30. A hegyek kĂśzt

(2)

Kilenc kilomĂŠterre innen ĂŠgnek

a kazlak ĂŠs a hĂĄzak,

s a rĂŠtek szĂŠlein megĂźlve nĂŠmĂĄn

riadt pĂłrok pipĂĄznak.

Itt mĂŠg vizet fodroz a tĂłra lĂŠpő

aprĂł pĂĄsztorleĂĄny

s felhőt iszik a vĂ­zre rĂĄhajolva

a fodros birkanyĂĄj.

Cservenka, 1944. oktĂłber 6.

(3)

Az ĂśkrĂśk szĂĄjĂĄn vĂŠres nyĂĄl csorog,
az emberek mind vĂŠreset vizelnek,
a szĂĄzad bűzĂśs, vad csomĂłkban ĂĄll.
FĂślĂśttĂźnk fĂş a fĂśrtelmes halĂĄl.

MohĂĄcs, 1944. oktĂłber 24.

(4)

MellĂŠzuhantam, ĂĄtfordult a teste

s feszes volt mĂĄr, mint a hĂşr, ha pattan.

Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –

súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. –

Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.

SĂĄrral kevert vĂŠr szĂĄradt fĂźlemen.

SzentkirĂĄlyszabadja, 1944. oktĂłber 31.