György Attila

CSENDÉLET, CSILLAGOKKAL

Láttam egyszer egy képen egy lányt: nagy nyolcágú csillag alatt üldögélt, hajából pedig víz és zene áradt. Természetesen, a kép jelképes volt – a lány azonban szép, egyenesen gyönyörű, és leginkább ez fogott meg a képen. Valószínű szépség volt, olyan, amilyen előfordulhat a hétköznapi életben is, amilyennel előbb–utóbb elképzelhető, hogy találkozik az ember; s ettől elfogadhatóvá és hihetővé vált minden, amit a kép jelképrendszere sugallt: a csillag alakú remény, a vízként áradó nőiesség és a zene harmóniája is.

Nem sokkal később, egy éjszaka, halk, elmosódott zene szűrődött ki az utcára valahonnan. Ez a zene, bár teljesen ismeretlen volt, emlékeztetett valamire, néhány pillanat múlva pedig, egy hullócsillag láttán (augusztus volt) arra is rájöttem, mire: minden valószínűség szerint ez a zene árad a képen látott lány hajából is; életteli, lágy és hívogató zene, a megnyugvás ígéretével. Abban a pillanatban mindez nagyon valóságosnak tűnt, olyannyira, hogy szerettem volna látni, ha csak egy pillanatra is, hús–vér valóságban azt a lányt, és elhittem, hogy ez lehetséges. Utóbb már megbántam az elhamarkodott kívánságot, amellyel elpazaroltam a hullócsillag nyújtotta lehetőséget egy józanabb kívánságra – de ezen változtatni már nem lehet.

Akkoriban pedig éppen a magam álmodta világot próbáltam lebontani – az álmokból, kívánságokból és önmagamból szőtt káprázatot, mely egyre inkább elzárt a valós világtól. Dolgaim rosszabbul kezdtek menni, s hamarosan sokkal konkrétabb problémákkal is szembesültem, mint a remény, szerelem, nőiesség és harmónia iránt érzett megfoghatatlan vágyak.

Ebben az állapotban voltam hát, mintegy cáfolataként a valódi, illúziómentes világnak, egy napon találkoztam a lánnyal, akit a képen láttam. Egy hivatalban tárgyaltam éppen, amikor belépett az ajtón. Nem ismertem rá azonnal, ahogyan belépett az ajtón – a mozdulatok, az élő test kisugárzása és a harmadik dimenzió fátyolként zárták körül. Valahonnan azonban ismerősnek tűnt, s ahogyan helyet foglalva megrázta fejét, s a kinti esőből néhány cseppet rám szórt hajával, éreztem, újabb csoda van bekövetkezőben. Ettől fogva már csak rá tudtam figyelni, amit tárgyalópartnerem is észrevett – így inkább befejeztük a beszélgetést, cigarettára gyújtottunk, a titkárnő kávét hozott, és valahol bekapcsolt egy diszkrét zenegépet. Ugyanaz a halk, különös zene hangzott fel, és ekkor ráismertem a lányra. Nem lepődtem meg túlságosan, mert tudtam, az őszinte kívánságok előbb-utóbb beteljesülnek – de nyugtalanná váltam, mert azt is éreztem, valami új veszi kezdetét. Valami új, ahol a felcsillanó remény mögött ott lappang a kétségbeesés, a szerelem árnyékában a kiábrándulás, a nőiesség és a harmónia pedig magában hordozza a kínzó vágyakozást és zavart.

A hivatalból a lánnyal együtt mentem el. Nem kellett mindezt megbeszélnünk, természetesnek tűnt, és elrendeltetettnek; később beültünk egy kávéházba, és hosszasan elbeszélgettünk, akár a régi ismerősök. Hosszú, bokáig érő vörös ruhát viselt a lány, éppúgy, ahogyan a képen, alatta pedig sokat, talán mindent ígérő test vonzott, kéznyújtásnyira. Két mondat között megsimogattam arcát és vállát, majd kezéért nyúltam, mely készséggel simult tenyerembe.

Az elhamarkodott kívánság azonban, a csillaghullásos éjszakán, mindössze egyetlen megálmodott találkozásra szólt, és így is teljesült. Hosszú, finom ujjainak egyikén hirtelen megtört a fény egy sárga kis aranykarikán, s a jegygyűrűről csillagként pattantak szét a fény szikrái. Lányból pillanatok alatt asszonnyá vált; s csodálkozó tekintetemre bólintva jegyezte meg: igen, gyereke is van. Férje pedig kitűnő ember, és szeretik egymást.

Néhány mondatot váltottunk még, aztán fölállt és elment. Később még hosszú ideig találkoztunk néha. Beszélgettünk ilyenkor, kinn esett az eső, valahonnan beszűrődött a különös, lágy zene, megsimogattam az arcát, és kezén fel–felszikrázott az aranygyűrű.

Szeretők lehettünk volna, talán élettársak is – férje és gyereke mindvégig a valószínűtlenségben lebegtek –, elveszhettünk és belehalhattunk volna egymásba: mindez egyike volt a lehetséges és talán kívánt lehetőségeknek. Végül is azonban nem így történt: a remény, a szerelem, vízként áradó nőiessége és a harmónia továbbra is csupán lehetőségek maradtak. Lehetőségek, amelyekben mindketten hittünk – valósággá azonban nem alakítottuk őket, mert éreztük, a megálmodott szerelem csak álomként maradhat az, ami. Nem ez volt a legjobb megoldás, de így történt – s hamarosan véget is ért a majdnem-szerelem, a lány egy napon végleg elment.

Nemrég újra láttam azt a képet, a lánnyal, valahonnan pedig, úgy tűnt, újra hallom azt a zenét. Csillaghullás azonban nem volt – fényesen sütött a nap, és napközben nincsenek hullócsillagok.

MAJD

Egy napon majd belehalok a szerelembe. Egészen pontosan, majd beléd halok, kedves, és szerelmed emlékébe. Még akkor is, ha nem szokás ilyet tenni, és ez aligha várható el tőlem. De bekövetkezik majd, és semmi más, semmi különös nem fog történni azon a napon, ami figyelmeztethetne a váratlan halálra. Reggel, vagy még inkább, szokás szerint, délelőtt felébredek, és kissé morcosan, mintegy félálomban sietek majd el a kávéházba, ahol megiszom aznapi első kávémat; közben még elbeszélgetek obligát szellemeskedések mellett néhány ismerőssel, belenézek a napi sajtóba, majd továbbállok. Útban irodám felé majd utánanézek a lányoknak, megcsodálom őket, és örülök, ha ők is végignéznek rajtam – közben meg minden nyílt, női tekintettől megmozdul valahol a gyomrom és a szívem között az az ideg, amit te hívtál életre, tekinteteddel és öleléseddel. Aztán megérkezem a szerkesztőségbe, a szomszéd irodában megkérdezem, keresett-e már valaki, talán telefonálok egyet-kettőt, aztán beülök saját, rendetlen és hűvös helyiségembe, bekapcsolom a melegítőt, a televíziót és a számítógépet. Ekkor majd cigarettára gyújtok, az első slukk után nagyot roppantok nyakcsigolyáimon, és a száraz reccsenésre önkéntelenül kimondom neved; beidegződött szokás ez, akár az ideges mozdulat, ártalmatlan mágia, mert Isten tudja, miért, úgy gondolom, ilyenkor néhány pillanatra eszedbe jutok, s ha csak egy villanásra is, újra aktuálissá válok számodra. Ezek után majd dolgozom egy keveset; csak nagyon keveset, lelkiismeretem megnyugtatása miatt, hiszen amúgy is alig van dolgom, és állandó sietségem ellenére voltaképpen időmilliomos vagyok. Aztán játszani fogok a gépen; a játék rekorderedményei mellett pedig még ott áll a neved, és erről majd újra eszembe jutsz, a mosolyod, a játék közbeni feszült figyelem arcodon, szoknyád alatt megremegő combjaid, gyönyörű gerinced íve; majd ezt is kiverem a fejemből egy dühítően mély és szentimentális sóhajtással. Valamelyik barátom majd telefonálni fog, és elmeséli legújabb csalódásait, én meg bólogatok a telefon mellett, mikor azt fogja mondani: „A szerelem meghal, de a féltékenység megmarad”; ezután jönni fog valaki, és azzal is elbeszélgetek, irodalomról, nőkről, a lapról vagy valami másról, talán majd pénzt kér, vagy pénzt hoz az illető, és talán kávézni is elmegyünk. Valahogy így fog eltelni a nap java része, és ebbe még egy film is belefér, amit megnézek a szerkesztőség régi, lerobbant televízióján: veretes, szép és régimódi westernfilmet fogok majd nézni, olyat, amilyent szeretek. A főhős szerelme pedig majd rád fog emlékeztetni, egy ideig nem tudom, miért; aztán egy premier plánban szembenéz, a tekintete pedig úgy hatol belém, mint a kés a vajba, s kínomban elkáromkodom magam, hiszen úgy néz rám, épp úgy, mint te a gyönyör pillanataiban meztelenül felém magasodva, mielőtt visszaomlottál volna, újra összesimítani csuromvizes testünket. Aztán a filmnek is vége lesz, én meg továbbállok, talán megiszom még egy sört a kávéházban, ha ebéd előtt még marad annyi idő. Ebéd után majd újra tévét nézek, néhány megszokott sorozatot, a hírek után pedig felállok és elindulok, csak úgy megszokásból, vissza a kávéházba. Az esti sörözés azonban nem fog jólesni, és újra elővesz a megszokott és megmagyarázhatatlan idegesség – így inkább elmegyek hadd ne terheljem a társaságot ezzel és úgy döntök, sétálni fogok, és meglátogatom egy régi barátomat, tudod, azt, aki a közeletekben lakik. Tulajdonképpen nem is a barátomra leszek majd kíváncsi, egyszerűen csak feléd akarok majd menni, a régi, jól ismert útvonalon, amelynek végén te vártál rám; de ezt még magamnak sem vallom be, míg odáig nem érkezem. A barátom pedig nem lesz otthon, így csalódással vegyes megkönnyebbüléssel lépek majd ki a lépcsőházból a sötétedő utcára, és önkéntelenül lakásod fele indulok, először a hátulsó ablakhoz közeledem, tolvaj módjára nézem a kivilágított négyszöget, akár akkoriban, mikor még ablakod alatt settenkedve vártam, hogy végre egyedül maradj. Ezúttal azonban csak férjed fejének körvonalai rajzolódnak majd ki a konyha függönyén, amint egyedül falatozik. Ezután majd megkerülöm a tömbházat, a szobában sötétség lesz, és megállapítom, hogy nem vagy otthon, talán éppen elutaztál valamerre. Egy kicsit majd leülök a sűrűsödő sötétségben a bejárat előtti padra, oda, ahol régen rád vártam egy cigaretta és egy kóla mellett, csendben cigarettázgatom, majd néhány porosodni nem akaró emlékkel arra gondolok, hogy hónapok óta nem láttalak, ami talán jó is, mert téged csak látni nem elég. Egészen belekábulok majd a szirupos fájdalomba, és eszembe jut néhány részlet, apró kis semmiségek, amik korábban soha, és amíg együtt voltunk, föl se tűntek, akár az igazán lényeges dolgok.

Egy idő után aztán elrestellem magam az érzelgősségért, eldobom a csikket, fölállok a padról, és hazafelé indulok, közben éppen úgy nem értem az egészet, nem értem hiányodat, ahogyan korábban jelenvalóságodat sem értettem. Csendben bandukolok majd hazafele, egy kóbor kutya fog majd mellém szegődni, megállok, lehajolok és megsimogatom fejét, annak ellenére, hogy valószínűleg tele van bolhákkal – egy simogatást azonban még a kutyától sem lehet megtagadni. És akkor majd, abban a pillanatban, ahogy fölegyenesedek, megkondul a közeli templom harangja, valaki pedig épp ebben a pillanatban fogja megszólítani egy nőismerősét, és kimondja neved: ÉVA, én pedig hirtelen megnyugszom, csend lesz majd bennem, hó és halál, és úgy ömlik szét bennem a halálos nyugalom, mint üveglapon a víz. És újra magam előtt látlak majd, akár akkor, ott, ahogyan kissé visszafordulsz és azt mondod, tisztán és érthetően: NEM, én pedig újra átélem: ezennel mindennek, végérvényesen és visszavonhatatlanul vége, még akkor is, ha ez nem lehet igaz, és nem történhet meg. Ezt fogom akkor majd érezni, miközben elakad a lélegzetem, és megáll a szívverésem. Néhány percig fogok így állni ott, éppen csak annyit, amennyi idő alatt meghal, elmúlik egy ember. Aztán újra dobogni kezd a szívem, mély lélegzetet veszek, és ösztönösen tovább indulok.

Innen pedig már nem lesz feltámadás.

Marssal, Vénusz ellen

Azt kérded, kedvesem, miért nem pihenek meg többé karjaid között, és miért nem lelek örömet immár hibátlan vonalú csípődben, szobrász után kiáltó kebleid között? – hát elmondom neked. Elmondom, amit soha senki nem tudott meg – s talán neked sem kellene tudnod, hiszen a vért és az őrületet Mars isten csupán a férfiaknak adományozta. De jogod van tudni, mert szeretlek, és éppen ez a szerelem az, mi vér és őrület között nem hagy többé örömet lelnem benned.

Emlékszel arra még, kedves, mikor én Scipio Africanus, Róma új reménye, friss, tribunusi kinevezésemmel az itáliai légió élén első saját hadjáratomra indultam – hiszen még ma is beszélnek róla az emberek. A napnak abban az órájában, mikor Tiber-parti házunkban, szokásod szerint, ébredés után kitárod meztelen kebled a kelő napnak, húsznapi járóföldre onnan én éppen seregeimet vezettem Bato, az északi szomszéd csapatai ellen. A narbonensisek földjéért szálltam harcba, és huszonötezer ember állott vezényletem alatt a síkságon.

Tudom, utólag sokat írtak és mondottak az ütközetről, és rólam is, miután későbbi hódításaim és hadjárataim nyomán népszerű lettem. Az irigyek, talpnyalók és vetélytársak emlékirataiban azonban elveszett a történések igazsága – s olyan is akadt, ki meghamisította családomat, évszázadokkal előbbre vagy későbbre tette létezésem, és nem létező csatákat tulajdonított nekem, megtagadva a megvívottakat. Ez azonban kevésbé fontos. Én magam tudom, hogy akkor, ott, Bato ellen vívtam meg első komolyabb ütközetemet, és mindössze két dolog létezett számomra: a vezényletem alatt lévő huszonegy gyalogos és négy lovas cohors; valamint ciprusi olajtól fénylő melleid halmai, kedvesem, melyet viszontlátni kívántam, bármi áron. Akár az összes narbonensis, sőt, katonáim halálának árán is.

Előttem, a síkságon fénylő, új fegyverzetben álltak cohorsaim, s a hosszas tétlenség, várakozás után kipihenten és harci vágytól égve sorakoztak kifogástalan csatarendbe. Vörös pajzsaikon csillogott a nap, és tizenkétezer ember élete, valamint a Birodalom dicsősége múlt rajtam, míg testemet lassan elborította az izgalom és a harci kedv remegése – akár a vágyé, mikor a fürdőből kilépve közelítettél hozzám.

A csata nem ígérkezett nehéznek. Első találkozásom volt a barbár hadviseléssel, s ahogyan nem tudhattam, mi vár rám, mikor ijedt kislányként huszonöt solidusért megvettelek a cannaei rabszolgapiacon, úgy itt sem sejthettem, mit tartogat a sors. A jelek biztatóak voltak: az áldozás előtt elengedett sas nyílegyenesen röpült el keletre, az olajat és bort beitta a föld, az áldozati állat belsőségei egészségesen vöröslöttek. Mindezek mellett, jóval kézzelfoghatóbb biztatásként: katonáim jól tápláltak és bátrak voltak, megbíztak bennem, ahogyan én is őbennük.

Míg csatarendbe álltunk, még egyszer hálát adtam az isteneknek: az ellenség, bár kétharmados többségben volt, előnytelenebb helyet foglalt el, s barbár szokás szerint egyenes vonalban, vezérükkel az első sor élén sorakoztak fel. Gyalogosok voltak, így végzetes hibának tűnt elrendelésük – hiszen lovasok nélkül nem volt esélyük a bekerítésre, a szemtől szembe való rohamuk pedig megtörik a cohorsok lépcsős alakzatain.

A jelt a támadásra Bato adta meg. A dombtetőn állva néztem végig, ahogyan támadás közben alakzatot vált a barbár sereg, s a hátsó sorokban álló fegyveresek oldalra húzódva nyújtják ki a támadás vonalát, míg Bato helyben maradva került hamarosan katonái mögé. Látnivaló volt: abban bízik, túlerejével serege zöme helyben tartja cohorsaimat, míg a többiek oldalunkba támadhatnak. Bölcs és tapasztalt stratégára valló támadás volt, ebben a pillanatban azonban nem volt csodálatra időm. A két sereg perceken belül összecsapott, s újrarendezésre, új stratégiára már lehetőség sem volt. Elsőként lovasaim, a széleken álló két cohors pusztult oda, miután elvágták őket a gyalogságtól; majd az első három cohors, az ék csúcsa morzsolódott fel szinte percek alatt – az ellenség lendülete magával sodorta, a három oldalról jövő támadás pedig megzavarta, pánikba ejtette őket. Dühösen, saját tehetetlenségemet és a barbárok ravaszságát átkozva álltam a dombtetőn, és néztem végig ezerötszáz katonám lemészárlását, míg a sereg többi része egy pillanatra megtorpanva, a gyalázatos megfutással fenyegetett. Tapasztalt centurióim azonban a kezdeti fejvesztés után megtették kötelességüket, és sikerült további harcra vezetni embereiket.

A barbár sereg úgy csukódott össze csapataim körül, akár lábaid derekam körül, szorításából pedig nem volt menekvés. És bármilyen hihetetlenül hangzik, majdnem ugyanazt éreztem ezekben a pillanatokban – ugyanazt a szinte fájdalmas feszültséget, a befejezés előtti utolsó fellobbanást. Visszavonulásról már szó sem lehetett – menekülő katonáimat felmorzsolták volna –, így egyetlen lehetőség maradt: a kétségbeesés lendületével előretörni a körénk záruló csapatok közül, és eljutni odáig, ahol a kétfelé ágazó barbár csapatok mélyén Bato vértje csillogott.

Lerontottam a dombról, s összes megmaradt katonáimat rohamra szolítva, bevágtattam a csata sűrűjébe. Az első barbár vonalakon így mentem át, mint kard a vízen – katonáim pedig a kétségbeesés hősiességével törtek utánam, a széleken fogyatkozva, akár a gördülő kőről lepattogó szilánkok.

A barbár sereg zöme hamarosan hátunk mögött maradt. Bato, a védelmére rendelt két cohorssal nyugodtan, szinte méltóságteljesen várta be támadásunkat, amelynek erejét azonban megsokszorozta a roham és a közelgő halál előérzete. Nem a haláltól magától féltem, hanem attól, hogy ez elválasztana tőled, és tudtam, itt az utolsó esély férfiként bizonyítani és kiérdemelni életet jelentő ölelésedet.

Mielőtt a visszaözönlő, hátunkba került barbár sereg visszaért volna, Bato halott volt. Gyorsabb voltam mint ő, s Fortuna kedvemre tett; ahogyan a nyeregben kiegyenesedve csapásra készülődött, a mellvért alatt sikerült megtalálnom kardommal a rést. Ledőlt lováról, magával ragadta kardom is testében – s a vezér halála megtorpantotta a barbár seregeket annyi időre, míg visszafordulhattunk, s magunk indulhattunk újult erővel rohamra.

A többi már egyszerűen és könnyen ment. A barbárok kitartása lankadt, s a győzelem közelében érzett eufóriájuk vezérük halála után pánikba csapott át. Hamarosan véget ért a csata, a narbonensisek megfutottak. Üldözés nem volt – végsőkig kimerült katonáim erejéből már nem futotta másra a szomorú győzelem után. Több mint nyolcezer halottunk feküdt a csatatéren, s nem akadt ember, ki seb nélkül maradt volna a harc alatt.

A hálaáldozat bemutatása után katonáim sátramhoz hozták Bato holttestét. Bevittem és tiszta takaróra fektettem a testet – mert nagy hadvezér volt, jó katona és tiszteletre méltó ellenfél, ki nem érdemelte volna meg, hogy éjjeli ragadozók vagy kóbor tolvajok gyalázzák meg holttestét.

Miután elküldtem katonáimat, leültem mellé, és sokáig néztem a kihűlt testet. Első, jelentős győzelmemet arattam – s ezt csupán az ő élete árán sikerült elérnem. Katona voltam, és több halált láttam már akár otthon Rómában is, mint az emberek többsége – Bato megölése azonban furcsamód megérintett és elszomorított, ahogyan még soha nem éreztem magam. Megmagyarázhatatlan bánat vett erőt rajtam, akárha ismerős vagy barát holtteste mellett ültem volna. Arcába akartam nézni, érintéssel búcsúzni testétől, ahogyan a közelállóktól szokás.

Levettem díszes bronzsisakját, s hirtelen úgy éreztem, gúnyt űznek belőlem az istenek. Kapkodó kezekkel kapcsoltam ki és vettem le mellvértjét is – szemem nem csalt meg, és verítékben fürödve meredtem rá az ismerős testre. Bato nő volt, s arcvonásai kísértetiesen hasonlítottak arcodra, kedvesem – olyannyira, akár ha ikertestvéred lett volna. Bal mellén pedig, amely alatt behatolt kardom, ott volt ugyanaz a csillag alakú anyajegy, amelyet melleden csókoltam annyiszor.

A csodákkal és az istenek tréfáival tehetetlen az ember. Magamba roskadtan, tehetetlenül, kiszikkadt aggyal ültem a gyönyörű test mellett – s csak egy lépés választott el a tébolytól. Hiszen láttalak, téged láttalak holtan ott, Evys – tökéletes hasonmásod feküdt a takarón, melyet én öltem meg; nem önmagamért, és nem Róma dicsőségére, hanem azért, hogy újra karjaimba szoríthassalak Rómában.

Másnap, kora hajnalban római módon megadtuk a végtisztességet, és elsőként hamvasztottuk el a vezér holttestét. Soha, katonáim közül senki nem szerzett tudomást a titokról, s ma már azt hiszem, maguk a narbonensisek sem tudtak arról, hogy vezérük nő volt.

És te azt kérded, Evys, miért nem pihenek meg többé karjaid között, és miért nem lelek örömet immár hibátlan vonalú csípődben, szobrász után kiáltó kebleid között?

A TORONY

Olyan tornyot, mint az, amelyről mesélni fogok, még nem látott a világ. E toronyhoz foghatót többé nem épített az emberiség – égbetörő karcsúsága, felhőkbe vesző teteje egyszeri és megismételhetetlen teljesítmény volt, amelynek puszta látása is a kiválasztottaknak volt fenntartva. A Tornyot megmászni, megszámlálhatatlan lépcsőfokain fölmenni pedig végképp nem közönséges földi emberek osztályrésze volt – meg aztán értelmetlen cselekedet is lett volna, mivel nem emberek számára építették. Halandó számára céltalan és fáradságos művelet lett volna a Torony meghódítása, használatba vétele, akár hajdanán, az idők kezdetén annak építése.

A legenda szerint a Tornyon egy rejtélyes nép több száz nemzedéke dolgozott, tudós mérnökök örökítették apáról fiúra művészetük titkait, a tervrajzokat, az építkezés értelmét és az abban rejlő szándékot pedig titkosírással rögzítették, hogy beavatatlanok kezére ne jusson. Nemzedékek hosszú során aztán a titkosírás kulcsa elveszett, s így a Torony építésében rejlő végső értelem és szándék is – az építkezés azonban folytatódott, sudáran, keményen és véget nem érően törve az ég fele, akár egy égboltozatot tartó oszlop.

Végül azonban, a végtelenség határán, a Torony mégiscsak elkészült. Egy napon vége lett az időtlen idők óta tartó építkezésnek, a Torony pedig teljességgel, befejezetten és a cél ismerete nélkül is célszerűen magasodott a fölfelé. Az építők utolsó nemzedékének sorsa, akik betetőzték a munkát, ismeretlen maradt. Az utolsó szent kő letétele után lehet, mindannyian a mélybe vetették magukat; de meglehet, hogy végül újra szétszóródtak a földi emberek között, akiket már csak hírből ismerhettek; s az is lehet, az utolsó kőműves befalazta társait a frissen fölhúzott falakba.

Hosszú évezredek csendje után egy nap különös vándornép érkezett a Torony lábaihoz. Igazából csak népük maradványa, egy törzs volt az, akik ismeretlen síkságokon, szakadékokon, évekig tartó ködvidékeken és hatalmas erdőségeken vergődtek át idáig, menekülve valami elől, amit már elfelejtettek. Magas, karcsú, fekete ruhás emberek voltak, gyönyörű asszonyaik haján aranyszálakkal csillant a nap, a férfiakat pedig erősekké és bölccsé érlelte a hosszas vándorlás. Vezetőjük, egy szikár, csúcsos süvegű öregember összegyűjtötte népét a Torony alatt, s csendesen, kezével a falat megérintve csak annyit mondott: Megérkeztünk. A férfiak a pusztába engedték lovaikat, és elásták fegyvereiket, az asszonyok pedig megmerítkeztek a közeli folyóban, hogy megtisztulva és termékenyen fogadhassák a férfiakat az új élet teremtésére. A Torony aljában benépesült a föld, és gyümölcsözni kezdett; s nemsokára megszülettek az első gyerekek is, akik már csak hírből ismerhetik meg őseik vándorlását.

A Torony azonban továbbra is magányos maradt. Az öreg, aki kezével először illette a falakat, szigorúan eltiltotta népét a Toronytól, s törvényei között, melyekkel népét kormányozta, első helyen állott a Torony háborítatlansága. Széles és hideg kőfalaihoz soha senki nem közeledett büszkén; és titokzatosan emelkedett az emberek városának közepén. A törvényt nem volt nehéz betartani: a Toronynak nem volt bejárata, falai zártan futottak körbe, megmászhatatlanul és véget nem érően magasra, minden rejtélyt és titkot magukba zárva.

A titkok értelme azonban éppen feltörésükben, de legalábbis annak kísérletében rejlik. Nem történt másként ez alkalommal sem – a dolgok végzete szerint pedig a titok megsértőjének éppen az arra vigyázó törvényhozó véréből kellett származnia. Az öreg bölcs egyetlen lányunokája volt az, kit erre szánt a végzet – szülei rég elvesztek a vándorlás alatt, és egyedül volt, aki az öreg halála után átveheti annak szerepét és népe irányítását. Birtokolta nagyapja minden bölcsességét, és népének összes erényét; mindez pedig olyan szépséggel párosult, amely még e szépséghez értő és azzal együtt élő nép férfiait is megbénította.

A lány azonban megközelíthetetlen volt. Fehér bőre, vörösbe játszó szőkesége, kívánatos teste érintetlen maradt, akár a Torony, melynek árnyékában nevelkedett. Ölét nem nyitotta meg egyetlen férfinak sem, hideg volt, és érzéketlen, mint a fal hatalmas kockakövei. A hasonlatosság nem volt véletlen: a Torony volt az egyetlen dolog, amelyre pillantva meleggel teltek meg szemei, és mosoly ült gyönyörű arcára. S bár ilyenkor, ha a Torony égbe fúródó tetejére nézve elmosolyodott, még a nap is ragyogóbbá vált, a bölcs öreg arcán elmélyültek a ráncok, és szorongva követte a lány tekintetét a felhőkbe vesző falak után.

Egy éjszaka aztán bekövetkezett az, amitől az öreg rettegett. Telehold volt, szinte nappali világosság, és mély álom borult az emberek városára, mikor a lány a hajdani főpapnők bíbor ruhájában megállt a hatalmas fal előtt. Különös, furcsa ábrákat rajzolt a kövekre, és népe rég elfeledett, ősi nyelvén mondott szavakat; a Torony pedig, mint aki ért e beszédből, megnyílott előtte és magába fogadta a belépő lányt. A falak újra összezárultak, a telehold fénye megkopott, az emberek pedig újra ugyanarra a félelemre ébredtek, amely hosszú évszázadokkal azelőtt menekülésre, vándorolni indította.

Reggel, hajnalhasadtakor az öreg bölcs magába roskadtan és mélységes szomorúsággal újra összehívta népét. Szemébe néztek, és mindannyian megérezték: a kiválasztott lány feltörte a titok pecsétjét, s ami történt, végérvényes és visszavonhatatlan. Az öreg még aznap, napnyugtakor meghalt; a vezető nélkül maradt nép férfiai pedig másnap újra visszacsalogatták elvadult lovaikat a pusztából, kiásták fegyvereiket, és indulásra készen állva vártak hosszú ideig a Torony körül. A jelre vártak, a bizonyosságra, mellyel kezdetét veszi az újabb kiűzetés. E várakozásban pedig hónapok teltek el.

Mert hónapokig tartott a lány útja is a véget nem érő csigalépcsőn, amely a Torony beljesében kanyargott. Ment, egyre feljebb és feljebb hágva a meredek lépcsőfokokon; étel és ital, alvás és pihenés nélkül, fáradhatatlanul haladva a végső titok, a Torony létezésének titka felé. Cipői szétszakadtak a lépcsőn, bíbor ruhája megkopott, bőre még jobban kifehéredett, haja pedig egyre vörösebbé vált, akár a benne égő tűz. Végül, a sokadik holdtöltekor megérkezett a tetőre: a lépcsők elfogytak, feje fölött karnyújtásnyira ragyogtak a csillagok, a mellvértről pedig sűrű, tömött felhőmezőkre hullott alá a tekintet.

_{A tető közepén pedig, a kör középpontjában egyetlen szobor, egy meztelen férfi} életnagyságú és döbbenetes hűséggel megalkotott kőszobra állott. Feje mögött a telehold koronaként ragyogott, és beezüstözte körvonalait, hívogatóan kitárt karjai a lányra mutattak, mintha régen várt pillanatban üdvözölné kedvesét. A lány szemei újra meleggel teltek meg, mosoly ült arcára, majd hangosan, gyöngyözve nevetni kezdett. Nevetett, boldogan, akkor is, amikor kibújt bokáig érő bíbor ruhájából, és átdobta azt a mellvéden; és nevetett, önfeledten akkor is, amikor meztelen testével a kőférfire fonódott, és ölét megnyitotta neki. És nevetett, mindaddig, amíg a kőszobor megmozdult karjai között, a Toronnyal együtt és a kövek szétfutottak alóluk. A lentiekhez először a kacagás ért le. Az asszonyok lélegzete elakadt, a férfiakat jeges rémület szállta meg; aztán, mintegy a kacagás hangjaira himbálózva, a bíborszínű ruha ért földet lágyan az emberek között. Ebben a pillanatban elkezdődött a menekülés; a lovak felnyerítve ragadták el lovasaikat, a leomló torony moraja pedig nemsokára elnyomta a csontig hatoló női kacajt. Mérföldeken keresztül, könyörtelen egyhangúsággal hullottak a hatalmas kövek a felhőkből; a menekülő népből pedig hírmondó sem maradt a föld színén.

Idők múltán a közeli folyó kiszáradt, a tűző nap felperzselte a valamikor virágzó földet, a lassan szállingózó homok pedig magába zárta a hajdani nép minden emlékét, ahogyan a leomlott torony köveit is. Utolsóként egy furcsa, henger alakú kő merült el a homoktengerben; vöröses árnyalata a vér rozsdáját idézte, egy rég elfeledett ősi nyelven pedig különös, furcsa szavakkal volt belevésve a Torony, egy rejtélyes nép és a kiválasztott lány végzete.