Kelemen Hunor

A MADÁRIJESZTŐK HALÁLA

RegĂŠnyrĂŠszlet

NagyapĂĄm szerint ĂśrĂśk hazĂĄra csakis halĂĄlunk utĂĄn lelhetĂźnk. Úgy gondolta, levĂĄndorol majd a Tartaroszba, mert ott legalĂĄbb nem lehet unatkozni. FĂŠlelmetes ĂĄrnyak kĂśzĂśtt, vak sĂśtĂŠtben elbotorkĂĄl a SztĂźxhĂśz, ahol egy KhĂĄrĂłn nevű alak piszkos kĂśpenyben ĂŠs ĂŠgő szemekkel vĂĄrni fogja. BeĂźlnek a ladikba, ringatja őket a SztĂźx vize, pipĂĄznak, s kĂśzben ezt-azt mesĂŠlnek egymĂĄsnak.

Az idő nem fog szorĂ­tani, mert nem lesz idő, mondta nagyapĂĄm ĂŠs kacagott, mint aki tud mindent, s tĂşl van a dolgok nehezĂŠn.

Mielőtt szemeit lecsuktĂĄk, ragyogĂł, ĂĄm hideg, vĂŠgtelen űrt lĂĄttam, ahonnan lassan hullni kezdett a hĂł. NapfĂŠnyes tavasz volt, pontosan emlĂŠkszem, mintha most tĂśrtĂŠnne, ebben a pillanatban. SĂźtĂśtt a nap, felhőnek nyoma sehol, ĂŠs nagyapĂĄm szemeiből omlani kezdett a hĂł. Percek alatt vastagon beborĂ­tott mindent, megĂĄllĂ­thatatlanul nőtt, vastagodott a fehĂŠr lepedő. MĂĄr a derekamig ĂŠrt a hĂł, lĂĄbaim kihűltek, hĂĄtamrĂłl patakokban folyt a vĂ­z. A kandallĂłban a szurkos fenyő pattogva ĂŠgett, de az ide-oda ugrĂĄlĂł lĂĄngok melege nem ĂŠrt el hozzĂĄm. A hĂł egyre nőtt, ĂŠn hangosan vacogtam, idegesĂ­tően: sajĂĄt magamat idegesĂ­tettem. TanĂĄcstalanul ĂĄlltam a szoba kĂśzepĂŠn, jĂśjjĂśn, aminek jĂśnnie kell ĂĄllapotban. MĂĄr csak a fejem lĂĄtszott ki a fehĂŠr pokolbĂłl, kĂŠtsĂŠgbeesetten kapkodtam levegő utĂĄn. Olyan mĂŠlyen szĂ­vtam magamba, mintha utolsĂł lĂŠlegzetvĂŠtel lenne, mintha tĂśbb ĂŠvig ki kellene tartania. A mellkasomat rettenetesen prĂŠselte, tĂśbb tonnĂĄnyi hĂł nyomta Ăśssze; nincs hely a levegőnek, ĂŠreztem, nem tĂĄgul a tĂźdőm, nem bĂ­r ellenĂĄllni a hĂł sĂşlyĂĄnak, a szĂ­vem a dobhĂĄrtyĂĄmat verte, szakĂ­totta be a dĂśrĂśmbĂślĂŠs, mindjĂĄrt leĂĄll, mindjĂĄrt leĂĄll, vĂŠge, abbahagyom a lĂŠgzĂŠst, pedig hosszĂş ĂŠletet remĂŠltem, melynek egyetlen titka van: nem szabad a lĂŠgzĂŠst abbahagyni. Nem lĂĄtszott a Hold, sőt, mĂĄr a Napot is eltakarta a hĂł, csak a kĂŠkesen vilĂĄgĂ­tĂł hideg lepedő, a hĂłpokrĂłc maradt, amelyen mintha valaki jĂĄrna. LĂĄbnyomok rajzolĂłdtak ki. A nyomok fĂślĂśtt nem volt senki, de a vĂŠgtelen hĂłmezőn egyre szaporodtak a lĂĄbnyomok, tĂĄvolodtak ĂŠs mĂŠlyĂźltek, ezer lĂĄthatatlan ember jĂĄrkĂĄl, megy a nagyapĂĄm ezerfelĂŠ, Ăştra kelt a tĂśbb milliĂĄrd sejt, nagyapa szĂŠtrajzik, nem tartja mĂĄr Ăśssze a fajfenntartĂĄs ĂśsztĂśne, nincs szĂźksĂŠge _{mĂĄr az ĂŠletre, megy szerteszĂŠt, kĂśvethetetlennĂŠ vĂĄlik, ĂŠrzem, ahogy tĂĄvolodik,} ĂŠrzem, de nem lĂĄtom, a szem gyenge a halĂĄl lĂĄtĂĄsĂĄhoz, a szem nem erre valĂł, csak a sok, a megszĂĄmlĂĄlhatatlan lĂĄbnyomot nĂŠzem, nem kapok levegőt, nincs levegő, hiĂĄba tĂĄtogok, fĂślĂśslegesen feszĂ­tem a mellkas izmait, csak tűz van, ĂŠg az orromban a nyĂĄlkahĂĄrtya, lĂĄngol a mellkasomban a tĂźdő, izzik a szĂ­v, szĂŠtrobban a szemgolyĂł...

KĂŠsőbb egy csuromvizes lepedőt talĂĄltam az ĂĄgyon, nagyapĂĄm nem volt sehol, ĂŠs olvadt a hĂł kĂśrĂźlĂśttem. Az ereszekről egĂŠsz nap Ăźtemesen csĂśpĂśgĂśtt a vĂ­z, nem lesz vĂŠge soha, az őrĂźletbe kerget, megvadulok. Így vallattĂĄk rĂŠgen a foglyokat, talĂĄn KĂ­nĂĄban, olvastam valahol, lĂĄttam filmen is talĂĄn, mindegy. ÁtĂĄzott a szoba plafonja, csĂśpĂśgĂśtt rĂĄm a hĂłlĂŠ. Kerestem egy kis szĂĄraz helyet, ahol meghĂşzhatom magam, a kandallĂł előtt volt ez a hely, a vĂ­zketrec, amelyben anyaszĂźlt meztelenĂźl ĂĄlltam, ĂŠs mĂĄr a tűz sem ĂŠgett, vacogtam, reszkettem, fogaim koccanĂĄsa egyre erősĂśdĂśtt, mĂ­g a csontok hangja elnyomta a vĂ­z csĂśpĂśgĂŠsĂŠt.

MĂĄsnapra, mintha mi sem tĂśrtĂŠnt volna, felszĂĄradt a vĂ­z, a falak, akĂĄrcsak friss meszelĂŠs utĂĄn, nyirkosak voltak ĂŠs mĂŠszszag ĂĄradt belőlĂźk. A nyitott ablakon kihajolva lĂĄttam, hogy megĂŠrkeztek az első fecskĂŠk. RuhĂĄimat nem talĂĄltam sehol, s Ă­gy kĂŠnytelen voltam nagyapĂĄm ruhĂĄiba ĂśltĂśzni, amitől sajĂĄt nagyapĂĄmnak kezdtem ĂŠrezni magam, valami elhatalmasodott bennem, amitől azĂłta sem bĂ­rok szabadulni. A hĂĄzban az Ăśsszes tĂźkrĂźt darabokra tĂśrte a havazĂĄs, nem lĂĄthattam magamat sajĂĄt nagyapĂĄmkĂŠnt; sőt egyetlen bĂştort sem talĂĄltam, csak az ĂĄgy maradt a frissen meszelt falak kĂśzĂśtt ĂŠs az ĂĄgyon a vizes lepedő, ami azĂłta is hasznĂĄlhatatlanul nyirkos. MegigazĂ­tottam magamon az idegen ruhĂĄkat, s kĂśzben arra gondoltam, hogy eddig nagyapĂĄm is leĂŠrt a SztĂźx vizĂŠhez, ahovĂĄ nagyon kĂŠszĂźlt, ĂŠs ahol nem fog unatkozni, ĂŠs ahol nem kell sietni, mert nincs idő. Ül KhĂĄrĂłn ladikjĂĄban, mesĂŠl ĂŠs tĂśrtĂŠneteket hallgat, pipĂĄzik, s hatalmasakat kacag, oly hangerővel rĂśhĂśg, hogy beleremeg az alvilĂĄg. NĂŠha infravĂśrĂśs tĂĄvcsővel felnĂŠz, mert ĂŠrdekli, hogy mi tĂśrtĂŠnik itt, de semmit nem ĂŠrt abbĂłl, amit lĂĄt. Pedig remĂŠnykedett: minden Ăşgy marad, ahogy az ő idejĂŠben volt. A kert, a hĂĄz, a birtok. Most aztĂĄn csodĂĄlkozhat.

ApĂĄm mindent megtett, hogy nagyapĂĄm kertjĂŠt megőrizze. HĂŠtvĂŠgeken tĂśbb szĂĄz kilomĂŠtert utazott, vigyĂĄzott mindenre. Egy ideig mĂŠg a nagymama rĂłzsalugasĂĄt is gondozta. RemĂŠlte, hogy egyszer talĂĄn minden ismĂŠt olyan lesz, mint nagyapĂĄm idejĂŠben volt. Én mĂŠg nem tudom, mikĂŠnt lesz, bĂĄr illĂşziĂłim nincsenek. Nyugodtan ĂźlĂśk az erkĂŠlyen, bĂĄmĂŠszkodom. GyĂśnyĂśrű a panorĂĄma. Évente tĂśbbszĂśr elutazom, szeretek belakni minĂŠl tĂśbb vidĂŠket. Egyetlen helyhez sem kĂśt vĂŠgĂŠrvĂŠnyesen semmi. BĂĄrmikor meg tudok ĂĄllni, irĂĄnyt vĂĄltoztatok, s visszapillantĂĄs nĂŠlkĂźl utazom tovĂĄbb. Tudom, hogy eljĂśn majd a nap, amikor ĂŠn is csĂłvĂĄlni fogom a fejem, akĂĄrcsak nagyapĂĄm, mert lesz nĂŠhĂĄny dolog, amit nem fogok ĂŠrteni. BĂĄrmikor ĂŠrzekezem haza, apĂĄmat mindig a kertben talĂĄlom, gyĂźmĂślcsfĂĄi ĂŠs krizantĂŠmjai kĂśzĂśtt. AnyĂĄm a belakhatatlanul nagy hĂĄz valamelyik szobĂĄjĂĄbĂłl integet. FĂŠlszavakbĂłl is ĂŠrtjĂźk egymĂĄst, pedig hosszĂş ideig nem talĂĄlkozunk. ÖcsĂŠm ĂŠs hĂşgom rendszerint nincsenek otthon, de mindig van hĂ­rĂźnk egymĂĄsrĂłl. ApĂĄmmal vĂŠgigsĂŠtĂĄlunk a kerten, mutatja a fĂĄit, tĂśrtĂŠneteket mond rĂłluk, terveiről beszĂŠl. BĂĄrmit lĂĄtok vagy hallok, igyekszem mindent megjegyezni.

*

MegprĂłbĂĄlok semmit sem elfelejteni.

KarĂĄcsony hajnala volt, mindent ĂĄtjĂĄrt a frissen vĂĄgott fenyők illata. A villamosok zaja a vĂĄros szĂŠlĂŠn a csendet kirojtozta. LassĂ­tva havazott, mogyorĂłnyi hĂłpelyhek kergetőztek a neonok fĂŠnyĂŠben. A hajnal a merev sĂśtĂŠtsĂŠgből a lĂĄthatĂĄrt lĂĄthatĂłvĂĄ satĂ­rozta. Az időnek nem volt ritmusa. Hatalmas lomha folyĂł: mindig mĂĄs, ĂŠs mĂŠgis mindig ugyanaz.

ÁlldogĂĄltam a nĂŠma havazĂĄsban, a vĂŠgtelensĂŠgig szerettem volna nĂŠzni nyomaikat, de a sĂşlyos pelyhek az ĂŠlettelen anyag kegyetlensĂŠgĂŠvel lĂĄthatatlannĂĄ tĂśrĂśltĂŠk a lĂŠpĂŠsek negatĂ­v formĂĄit. „Akinek nincsenek tervei ĂŠs a kĂśrĂźlmĂŠnyekre hivatkozva belenyugszik a megvĂĄltoztathatatlannak hitt helyzetekbe, az megĂŠrdemli a halĂĄlt. Vagy ami mĂŠg ennĂŠl is rosszabb: ĂŠlete megalkuvĂĄsok sorozata lesz. Én kilĂŠpek a sorbĂłl, nekivĂĄgok az ismeretlennek!" Ezek Ágoston szavai, nĂŠhĂĄny hĂłnappal ezelőtt, augusztus 10-ĂŠn mondta. Mint amikor megakad a tű a lemezen: percek Ăłta ezek a mondatok ismĂŠtlődnek a fejemben. Zsebemben cigaretta utĂĄn kutattam, sisteregve lobbant a gyufa. Az első fĂźstĂśt mĂŠg Ă­zlelgetve, a tĂśbbit mĂĄr unottan fĂşjtam, megcĂŠlozva nĂŠhĂĄny nagyobb hĂłpelyhet a kĂŠkes fĂźstkarikĂĄkkal.

Soha nem térnek vissza! – suttogta Ágoston mamája.

A sűrű havon a vĂŠr sem Ăźt ĂĄt.

A lehullĂł hamu nyomtalanul elkeveredett, az elhajĂ­tott csikk izzĂł parazsĂĄt a hĂł pillanatok alatt betakarta. Ágoston mamĂĄja a folyĂłparton, a vĂĄros ĂŠszaki rĂŠszĂŠben lakott. Azon a hajnalon hazĂĄig kĂ­sĂŠrtem a tĂśrĂŠkeny zongoratanĂĄrnőt. VĂŠgig a folyĂłparton, a hĂł alĂłl madĂĄrcsontvĂĄzak lĂĄtszottak ki, őrizve egykori szĂĄrnyalĂĄsok emlĂŠkĂŠt. A szĂĄraz nĂĄdat ĂŠles szĂŠl zĂśrgette. A fagy elnyomta a nyĂĄri iszapszagot, a parton a lefordĂ­tott csĂłnakok, mint sorba rakott fehĂŠr koporsĂłk.

Életem legszomorĂşbb karĂĄcsonya, mondta Ágoston mamĂĄja, ZsĂłfi. Reggeli utĂĄn, a barokk bĂştorokkal berendezett nappaliban forrĂł kĂĄvĂŠt ittunk, amikor lomhĂĄn hatalmas kamionok bĂşjtak elő a hĂłfĂźggĂśny mĂśgĂźl. A szĂłtlan ĂŠs erős munkĂĄsok a lakĂĄsbĂłl mindent az autĂłkra raktak.

A szomszĂŠd hĂĄzakat mĂĄr elleptĂŠk a svĂĄbbogarak, zokogott a tĂśrĂŠkeny zongoratanĂĄrnő, s kĂśzben ujjai kĂśnnyedĂŠn futottak a megkopott elefĂĄntcsont billentyűkĂśn. A szĂłtlan munkĂĄsok szĂ­vĂŠt meglĂĄgyĂ­totta a furcsa dallam, ĂŠs Ágoston mamĂĄjĂĄnak meghagytĂĄk a zongorĂĄt. TenyĂŠrnyi ĂłlompecsĂŠtekkel lezĂĄrtĂĄk a kamionokat, ĂŠs szĂł nĂŠlkĂźl eltűntek a hĂłfĂźggĂśny mĂśgĂśtt. KapadohĂĄnyfĂźst ĂŠs fojtĂł izzadsĂĄgszag maradt utĂĄnuk. NĂŠhĂĄny Ăłra mĂşlva mĂĄr hallani lehetett a svĂĄbbogarak motoszkĂĄlĂĄsĂĄt a szomszĂŠd szobĂĄkban. Ágoston mamĂĄja zokogva s fĂĄradhatatlanul jĂĄtszott, kĂśnnyei nyomĂĄn a fekete zongorĂĄn fehĂŠr foltok maradtak. EstĂŠre, amikor a karĂĄcsonyfĂĄkon meggyĂşjtottĂĄk a gyertyĂĄkat ĂŠs a csillagszĂłrĂłkat, a folyĂł felől a fagyos szĂŠl telefĂşjta a vĂĄros utcĂĄit valami furcsa, addig sohasem hallott, szomorĂş zongoraszĂłval. Az emberek nĂŠhĂĄny pillanatra megdermedtek, ijedten hallgattak, hegyeztĂŠk fĂźlĂźket, de nem tudtĂĄk, hogy honnan jĂśn a zene. Mindenki a szomszĂŠdjĂĄra gyanakodott, de rĂśvidesen dolgaik utĂĄn lĂĄttak, megfeledkeztek a dallamrĂłl, mint megannyi mĂĄs titokrĂłl, amelyre sohasem derĂźlhet fĂŠny. A folyĂł felől a szĂŠl azĂłta is gyakran hozza a vĂĄros utcĂĄira ezt a kĂźlĂśnĂśs dallamot.

Évekkel kĂŠsőbb, korĂĄn reggel, egy kĂĄvĂŠhĂĄz teraszĂĄn Ăźlve, Lee Eszternek egy Ăśreg halĂĄsz mesĂŠlte, hogy a folyĂł felől a szĂŠl a vĂĄros utcĂĄira gyakran egy kĂźlĂśnĂśs dallamot hoz, melynek forrĂĄsĂĄt senki sem talĂĄlja. SzĂĄmomra ismerős volt minden utca. KĂŠrtem Esztert, kĂśsse be a szemem, mert Ăşgyis eltalĂĄlok a folyĂłpartra, ÁgostonĂŠk egykori hĂĄzĂĄhoz. Mintha megĂĄllt volna az idő. A vĂĄrosnak ezen a rĂŠszĂŠn semmi sem vĂĄltozott. AkĂĄrcsak gyerekkoromban, a nĂĄdas most is tele volt sĂĄrgulĂł madĂĄrcsontvĂĄzakkal. A hĂĄz irĂĄnyĂĄbĂłl nagyon halk zongoraszĂł ĂźtĂśtte meg fĂźlĂźnket, a kertből madarak dala hallatszott. Nem tudom, milyen madarak lehettek, fĂźttyĂźk utĂĄn sohasem tudtam megkĂźlĂśnbĂśztetni őket. Meleg ĂŠs iszapszag volt mindenĂźtt, a pĂĄrĂĄs levegő megnehezĂ­tette a lĂŠgzĂŠst. A hĂĄz falait sĂśtĂŠtzĂśld kĂşszĂłnĂśvĂŠny nőtte be, vadborostyĂĄn, ĂĄllapĂ­totta meg Lee Eszter, minden nĂśvĂŠny ismerője. A kertben, a hatalmas levelek alĂłl fekete ĂŠs sĂĄrga kiscicĂĄk bĂşjtak elő, s mintha embert sohasem lĂĄttak volna, fĂŠlve, megrĂŠmĂźlve rejtőztek el. Az ablakra pĂłk szőtt hatalmas hĂĄlĂłt, kĂśzĂŠpen emberfejnyi lyuk volt, azon ĂĄt bekukucskĂĄltunk.

A zongorĂĄnĂĄl ősz hajĂş, fĂĄradtnak lĂĄtszĂł nő Ăźlt, csupa csont ĂŠs bőr. Mintha csak simogatta volna, olyan kĂśnnyedĂŠn ĂŠrintette a billentyűket. FejĂŠt picit hĂĄtraengedte, Ăşgy tűnt, hogy ĂĄtnĂŠz a plafonon ĂŠs a tetőn, valahol messze egy kĂŠpet lĂĄt talĂĄn, vagy egy ĂŠgi kottĂĄt olvas, amit szĂĄmĂĄra Ă­rt az Isten, hogy megnyugtassa zaklatott lelkĂŠt fia elvesztĂŠse utĂĄn, aki egyesek szerint ĂĄrulĂł lett, holott csak kiĂĄllt a sorbĂłl, ĂŠs mĂĄs Ăşton jĂĄr. ZsĂłfi azĂłta nem fogad tanĂ­tvĂĄnyokat. ElbĂşjt a vilĂĄg szeme elől, kiĂĄllt ő is a sorbĂłl. A zongora maradt szĂĄmĂĄra ĂŠs az ĂŠgi kotta.

Óvatosan megkopogtattam az ablakot, ZsĂłfi felĂŠm fordĂ­totta fejĂŠt, talĂĄn megismert. ArcĂĄn mosolyfĂŠle futott ĂĄt, ĂĄm a sok rĂĄnc miatt nehezen lehetett eldĂśnteni, hogy valĂłban mosoly volt-e, vagy csak egy rĂĄndulĂĄs. FelĂĄllt a zongorĂĄtĂłl, elindult a pĂłkhĂĄlĂł takarta ablak felĂŠ. Nyomai a vastag porban ĂŠlesen kirajzolĂłdtak, lĂŠpĂŠsei mintha bizonytalanok lettek volna. KĂśzeledett az ablakhoz, a zene mĂŠgis szĂłlt, ugyanĂşgy hallatszott, mint amikor a zongorĂĄnĂĄl Ăźlt. Sőt, mintha hangosodott volna, s amire az ablakhoz ĂŠrt, mĂĄr fĂźlsiketĂ­tő zaj volt, nem dallam, nem zene, hanem zaj. Ágoston mamĂĄja az ablak tĂşloldalĂĄn beszĂŠlni kezdett, de nem hallatszott ĂĄt semmi, s ĂŠn a szĂĄja mozgĂĄsĂĄbĂłl prĂłbĂĄltam kitalĂĄlni a szavakat, a mondatokat. Mintha arrĂłl beszĂŠlt volna, hogy attĂłl a karĂĄcsonytĂłl megĂĄllĂĄs nĂŠlkĂźl zongorĂĄzik, ĂŠs tudja, egyszer ez a kĂźlĂśnĂśs dallam, amit ĂŠgi kottĂĄbĂłl jĂĄtszik, ez a furcsa zene kĂśrbe fogja ĂŠrni az egĂŠsz FĂśldet, mert viszi a szĂŠl, ĂŠs ahol vĂŠget ĂŠr, ott ĂĄtadja egy mĂĄsik szĂŠlnek, ĂŠs Ă­gy tovĂĄbb, ĂŠs egyszer majd az egĂŠsz FĂśldĂśn, minden vĂĄrosban ĂŠs faluban pontosan karĂĄcsony estĂŠjĂŠn, amikor meggyĂşjtjĂĄk a gyertyĂĄkat ĂŠs a csillagszĂłrĂłkat, az utcĂĄkon, a tereken ĂŠs a hĂĄzakban ez a kĂźlĂśnĂśs zaj fog hallatszani, ĂŠs nem lehet előle elbĂşjni, mert mindig ĂŠs mindenhol rĂĄtalĂĄl az emberre, hogy megĂĄllĂ­tsa egyetlen pillanatra, megĂĄllĂ­tsa ĂŠs elrepĂ­tse. Olyan lesz, mint egy csoda, titok, melyet nem lehet megfejteni. Vannak dolgok, amelyekre sohasem derĂźlhet fĂŠny. Ilyesmiket mondott ZsĂłfi, majd megfordult, ĂŠs nagyon vigyĂĄzva ugyanazokba a nyomokba lĂŠpett, amelyeket az ablakhoz jĂśvet a vastag porban hagyott. VisszatĂĄntorgott a kerek diĂłfaszĂŠkhez, ĂŠs mintha mi sem tĂśrtĂŠnt volna, tovĂĄbb jĂĄtszott az elvĂŠkonyodott elefĂĄntcsont billentyűkĂśn.

MĂĄr az utcĂĄn jĂĄrtunk, tĂĄvol a hĂĄztĂłl, ĂŠs mĂŠg mindig hallani lehetett a tĂśrĂŠkeny zongoratanĂĄrnő dalĂĄt.

Az utca, amelyben a hĂĄz ĂĄllt, sehovĂĄ sem vezetett. Ezt Ágoston apjĂĄtĂłl tudom, akinek egy kihallgatĂĄson lerĂşgtĂĄk a vesĂŠit. Sok ĂŠvvel ezelőtt mondta, hogy ez az utca sehovĂĄ sem visz. MinĂŠl előbb lĂłgjĂĄl meg innen, menjĂŠl, amĂ­g nem kĂŠső, biztatta Ágostont.

Az utca mindkĂŠt vĂŠgĂŠn kocsma csĂĄbĂ­totta az arra jĂĄrĂłkat. Ágoston apjĂĄnak, bĂĄrmelyik irĂĄnybĂłl is ĂŠrkezett, mindig el kellett haladnia valamelyik kocsma előtt, ĂŠs ez jĂł ĂźrĂźgy volt arra, hogy megĂĄlljon egy sĂśrre, nĂŠhĂĄny pohĂĄr borra, egy kupica jĂł rozspĂĄlinkĂĄra, amit a kocsmĂĄros vodkĂĄsĂźvegből tĂśltĂśtt a tĂśrzsvendĂŠgeknek. Ágoston apja termĂŠszetesen tĂśrzsvendĂŠgnek szĂĄmĂ­tott, ĂŠs Hall Gyuszival, a vĂĄros legjobb bunyĂłsĂĄval gyakran elidőzĂśtt valamelyik kocsmĂĄban. ZsĂłfi sem talĂĄlt megoldĂĄst a kocsmĂĄba jĂĄrĂĄs felfĂźggesztĂŠsĂŠre. A szokĂĄsos asszonyi fenyegetőzĂŠseknek pontosan az ellenkező hatĂĄsa nyilvĂĄnult meg: előlĂźk ugyancsak a kocsmĂĄba menekĂźlt Ágoston apja. Amikor szĂłtlansĂĄggal bĂźntette fĂŠrjĂŠt ZsĂłfi, akkor meg azĂŠrt ment a kocsmĂĄba, hogy legyen akivel beszĂŠlgetnie. NĂŠha Ágoston apja is vĂĄltoztatni prĂłbĂĄlt a helyzeten: gondolta, hogy az ĂŠjszakai műszakkal talĂĄn megoldhatnĂĄ a hazajĂĄrĂĄs pillanataiban rĂĄ leselkedő csapdĂĄt, ĂĄm kiderĂźlt, a kĂśnyvtĂĄrban, ahol dolgozott, semmilyen ĂŠjszakai műszak nem lĂŠtezett. Ágoston apja mĂŠgsem volt alkoholista. Nem ezzel volt a baj, a botrĂĄny nem ebből szĂĄrmazott. ZsĂłfi szerint kevĂŠs időt tĂśltĂśtt csalĂĄdjĂĄval; mĂĄsok szerint olyan kĂŠtes figurĂĄkkal barĂĄtkozott, akik a szocialista rendre veszĂŠlyt jelentettek. EzĂĄltal ő maga is gyanĂşssĂĄ vĂĄlt, amit csalĂĄdi mĂşltja sĂşlyosbĂ­tott. Hall Gyuszival rengeteget beszĂŠlgettek az egykori kĂŠszruhagyĂĄrrĂłl, amelyet Ágoston apjĂĄtĂłl az Ăśtvenes ĂŠvek elejĂŠn vettek el, ĂŠs ahol Hall Gyuszi apja egy időben a gyĂĄrtulajdonos sofőrje volt. RĂŠgi szĂĄlak fűztĂŠk egymĂĄshoz a kĂŠt fĂŠrfit: gyerekkoruk Ăłta jĂł barĂĄtok voltak, s bĂĄr Hall Gyuszi apjĂĄnak nem volt tulajdona a gyĂĄr, az ĂĄllamosĂ­tĂĄs utĂĄn ő is Ăşgy mesĂŠlte, hogy „ezek elvettĂŠk a gyĂĄrunkat“. Azokban az ĂŠvekben sok szĂł esett MĂĄjer JĂłskĂĄrĂłl, Joseph Meyerről, a gyĂĄr egykori ĂźzletkĂśtőjĂŠről, aki eltűnt a mĂĄsodik hĂĄborĂş utĂĄn, ĂŠs az Ăśtvenes ĂŠvekben Joseph MeyerkĂŠnt jelent meg ismĂŠt. Az ő autĂłi kĂŠthetente ĂŠrkeztek a vĂĄrosba, messzi tĂĄjakrĂłl jĂśttek, talĂĄn NĂŠmetalfĂśldről. LegendĂĄk keringtek arrĂłl, hogy kĂŠszruhĂĄnak ĂĄlcĂĄzva hĂĄny meg hĂĄny ismerős menekĂźlt el Joseph kamionjaival. Meyer is gyakran megfordult a vĂĄrosban, s olyankor minden tiltĂĄs ellenĂŠre ÁgostonĂŠknĂĄl szĂĄllt meg. Egy ilyen talĂĄlkozĂĄs utĂĄn hĂ­vtĂĄk be Ágoston apjĂĄt egy rĂśvid beszĂŠlgetĂŠsre. AztĂĄn lerĂşgtĂĄk a vesĂŠjĂŠt. Ezek Ă­gy beszĂŠlgetnek az emberrel, dĂźhĂśngĂśtt Hall Gyuszi, s Ágostonnak atyai barĂĄtkĂŠnt prĂłbĂĄlt segĂ­tsĂŠgĂŠre lenni.

Ágoston nagyapja a gyĂĄr főbejĂĄrata elĂŠ akasztotta fel magĂĄt. Az ĂĄllami biztosok a holttestet kerĂźlgetve lĂŠptek be a kĂŠszruhagyĂĄrba, hogy ĂĄtvegyĂŠk a tulajdonjogot. Mi kisiskolĂĄsok voltunk, amikor majd huszonĂśt ĂŠvvel kĂŠsőbb meglĂĄtogattattĂĄk velĂźnk a vĂĄros kĂŠszruhagyĂĄrĂĄt. A tĂśrtĂŠnetet akkor mĂŠg nem ismertem, ĂŠs nem tudtam elkĂŠpzelni, hogy Ágoston miĂŠrt szomorĂş, miĂŠrt mozog feszengve. Pedig a nagyapjĂĄt csak fĂŠnykĂŠpen lĂĄtta. Ha emlĂŠkezetem nem csal, kilencĂŠvesek voltunk. Az első nĂŠpĂźnnepĂŠlyen is abban az ĂŠvben vettĂźnk rĂŠszt. Nekem fogalmam sem volt arrĂłl, hogy mi a pĂĄrt. Csak annyit tudtam, hogy a papa meg a mama, meg a papa barĂĄtai suttogva beszĂŠlnek rĂłla. A papa nĂŠha dĂźhĂśsen is. Olyankor azt mondta, hogy ezek a pĂĄrttĂłl kĂśtni valĂł bolondok, sok seggfej. IszonyĂşan kell fĂŠlni a pĂĄrttĂłl, gondoltam, ha arrĂłl csak suttogva mernek beszĂŠlni olyan erős fĂŠrfiak is, mint a papĂĄm meg az ő barĂĄtai. IndiĂĄn mesĂŠkben ĂŠltem ez idő tĂĄjt. ElkĂŠpzeltem, hogy a pĂĄrt olyan, mint a rossz irokĂŠz indiĂĄn. Apacs semmi esetre sem lehet, ĂĄllapĂ­tottam meg. Egyszer elmesĂŠlem ezt Ágostonnak, aki akkoriban tĂśrzsfőnĂśk volt. A varĂĄzslĂł ĂŠn voltam, ketten tehĂĄt a tĂśrzs kĂŠt legfontosabb embere. Ágoston egy este vĂŠletlenĂźl kihallgatta, vĂŠletlenĂźl, mint a gyerekek vagy az indiĂĄnok, kihallgatta, amikor az apja hazaĂŠrve az egyik kocsmĂĄbĂłl, a tĂśrĂŠkeny zongoratanĂĄrnőnek azt mondta, hogy minden azĂŠrt ilyen, mert az ő apjĂĄt, Ágoston nagyapjĂĄt a pĂĄrt kergette a halĂĄlba. MĂĄsnap reggel szent eskĂźt tettĂźnk, hogy egyszer majd mindenĂŠrt bosszĂşt ĂĄllunk.

NĂŠhĂĄny hĂŠt mĂşlva mĂŠg jobban elcsodĂĄlkoztam. A vilĂĄg legszebb tanĂ­tĂł nĂŠnije, aki pontosan olyan volt, mint HĂłfehĂŠrke, a csĂşnya igazgatĂłnő jelenlĂŠtĂŠben valami olyasmit mondott, hogy a pĂĄrt főtitkĂĄra ĂŠs egyben orszĂĄgunk elnĂśke, s kĂśzben elpirult, mintha szĂŠgyellnie kellene valamit, ĂŠs a tĂĄbla fĂślĂśtti kĂŠpre mutatott... Az osztĂĄlyterem egyetlen falikĂŠpĂŠről volt szĂł, a fĂŠlfĂźlű, nyakkendős irokĂŠz tĂśrzsfőnĂśkről. Nyakkendős indiĂĄnrĂłl akkoriban mĂŠg nem olvastam. Éreztem is, hogy itt valami gĂĄz van, rettenetes ĂĄtverĂŠs, ilyesmi. Nem tudom, mi tĂśrtĂŠnhetett, mert ki tudnĂĄ megmagyarĂĄzni a lĂŠlek mechanizmusĂĄt, de attĂłl a naptĂłl ĂŠn is egyre gyakrabban beszĂŠltem suttogva, mint a papa meg a mama, meg a papa barĂĄtai, azok az erős fĂŠrfiak. MĂŠg ma is előfordul, hogy nĂŠha az indokoltnĂĄl halkabban szĂłlok.

JĂşnius elseje előtt HĂłfehĂŠrke tanĂ­tĂł nĂŠni mondta, hogy gyereknapra a mi iskolĂĄnk is kĂŠszĂźl, mert jĂśnni fog egy bĂĄcsi, aki lĂĄtni ĂŠs hallani akarja a pĂĄrt pionĂ­rjait, akik mi voltunk. HĂłfehĂŠrke tanĂ­tĂł nĂŠni most is nagy kĂ­nban volt, lĂĄtszott az arcĂĄn, akĂĄrcsak első alkalommal, amikor a pĂĄrtrĂłl hallottam beszĂŠlni. Mondtam is a papĂĄnak este sakkozĂĄs kĂśzben, amire ő azt vĂĄlaszolta: a rendelet az rendelet. AztĂĄn hagyta, hogy ĂŠn győzzek. A papa Ăşgy tett, mintha valamitől kĂ­mĂŠlni akarna.

DĂŠlutĂĄnonkĂŠnt, amikor ĂŠppen indiĂĄn hĂŠtkĂśznapjainkat ĂŠlhettĂźk volna, az iskola petrĂłleumszagĂş termeiben szavaltunk, ĂŠnekeltĂźnk ĂŠs mĂŠg tĂĄncokat is tanultunk sajĂĄt ĂźnnepĂźnkre. Ha nem lettem volna nagyon-nagyon szerelmes HĂłfehĂŠrke tanĂ­tĂł nĂŠnibe, talĂĄn nem is tudtam volna megbocsĂĄjtani azokat a fĂĄjdalmasan hosszĂş ĂŠs. keserű ĂłrĂĄkat. IskolĂĄba is igazĂĄbĂłl azĂŠrt jĂĄrtam, hogy lĂĄthassam őt. Nagyon el tudtam kĂŠpzelni egy ĂźvegkoporsĂłban, mint akit a gonosz mostoha megĂślt, ĂŠs akkor jĂśvĂśk ĂŠn, csĂłkjaimmal feltĂĄmasztom, ĂŠs... tovĂĄbb mĂĄr olyan szĂŠp, hogy le sem bĂ­rom Ă­rni. NĂŠha a papa egyik barĂĄtjĂĄval HĂłfehĂŠrke tanĂ­tĂł nĂŠni is eljĂśtt hozzĂĄnk azokra a hĂŠt vĂŠgi bulikra, amiket azokban az időkben tartottak a papĂĄĂŠk. Olyankor nekem sem volt muszĂĄj korĂĄn lefekĂźdnĂśm. Igaz, hogy amikor tĂĄncoltak, inkĂĄbb behunytam a szemem, mert nem bĂ­rtam nĂŠzve elviselni, ahogy HĂłfehĂŠrke ĂĄtĂśleli a papa undok barĂĄtjĂĄnak a nyakĂĄt, ĂŠs roppant kĂśzelről rĂĄmosolyog. Olyankor lehunytam a szemem. Egyszer titokban beleittam HĂłfehĂŠrke tanĂ­tĂł nĂŠni borospoharĂĄba. Sajnos nem tĂśrtĂŠnt semmi. SzabĂł Árpit is csak azĂŠrt pofoztam fel, mert remĂŠltem, hogy Ă­gy nagyobb sikerem lesz HĂłfehĂŠrke tanĂ­tĂł nĂŠninĂŠl. MindĂśssze annyi tĂśrtĂŠnt, hogy nem ĂĄrult el a papĂĄnak. IntĂŠzzĂźk el nĂŠgyszemkĂśzt, mondta. Amikor megkĂŠrdezte, hogy miĂŠrt csinĂĄltam, hĂĄt szinte azt vĂĄlaszoltam, ĂŠrted, drĂĄga HĂłfehĂŠrke, de aztĂĄn meggondoltam magam. Ha ő nem vette ĂŠszre, akkor nincs miĂŠrt magyarĂĄzkodnom. A szavak ilyenkor nem segĂ­tenek. VĂŠgĂźl is nem szĂłltam semmit, de sokat mondĂłan elpirultam. SzĂłval nehezen bĂ­rtam azokat a dĂŠlutĂĄnokat. Egyetlen vigaszom HĂłfehĂŠrke volt. Egy esős dĂŠlutĂĄn jĂśtt egy nagy hasĂş alak: megnĂŠzte ĂŠs meghallgatta a kĂŠszĂźlő műsort. Olyan inget ĂŠs nyakkendőt viselt, mint azok a mukik, akik a papa munkĂĄjĂĄt szoktĂĄk ellenőrizni. Hogy lehet ennyire Ă­zlĂŠstelenĂźl ĂśltĂśzkĂśdni, szokott csodĂĄlkozni a mama, ha valamiĂŠrt ĂĄtlĂŠpik hĂĄzunk ajtajĂĄt az ilyen alakok. Ez is hosszasan nĂŠzett bennĂźnket, mint a marhĂĄkat a piacon, Ăşgy bĂĄmult rĂĄnk. Ült, nĂŠzett ki a fejĂŠből ĂŠs csĂłvĂĄlta folytonosan, billegtette ide-oda, mintha valami irdatlan sĂşlyt tartana hĂĄjas nyakĂĄn. A vĂŠgĂŠn fĂŠlrehĂ­vta HĂłfehĂŠrkĂŠt, hosszasan magyarĂĄzott, amitől a vilĂĄg legszebb tanĂ­tĂł nĂŠnije elsĂĄpadt. IdőnkĂŠnt megprĂłbĂĄlt mondani valamit, de a nagy hasĂş csak beszĂŠlt, beszĂŠlt ĂŠs beszĂŠlt, mint aki soha senkit nem hallgat meg, mert ő tudja a dolgĂĄt, neki ne prĂłbĂĄljanak semmit megmagyarĂĄzni, hisz van kĂŠt szeme, kĂŠt fĂźle ĂŠs nagy-nagy esze, amivel mindent megĂŠrt. Messziről olyanok voltak, mint egy nĂŠmafilm jelenete. Ágoston szerint a kĂśvĂŠrt meg kellene skalpolni. FejbőrĂŠbe talĂĄn tĂ­z liter vĂ­z is elfĂŠrne. A papa az ilyen alakokra szokta mondani: ezek azt hiszik, hogy mĂŠg a seggĂźkben is ĂŠsz van. NĂŠztem a fickĂłt ĂŠs elkĂŠpzeltem, mennyi ĂŠsz lehet a nadrĂĄgja alatt. AztĂĄn elment a seggfej, s mi mĂĄsnaptĂłl Ăşj verseket ĂŠs ĂŠnekeket kezdtĂźnk tanulni.

Amikor eljĂśtt a nagy nap, bĂźszke ĂşttĂśrőknek maszkĂ­roztak bennĂźnket, majd a vĂĄros főterĂŠre vezĂŠnyeltek. Unott arcĂş ĂŠs izzadtan lihegő bĂĄcsik, agyonrĂşzsozott tanĂ­tĂł nĂŠnik irĂĄnyĂ­tĂĄsĂĄval egyenruhĂĄba ĂśltĂśztetett gyerekek a szĂźrke aszfaltra piros traktorokat ĂŠs trikolĂłrokat rajzoltak. Egy kislĂĄny zĂśld krĂŠtĂĄval rajzolta a traktort, amiĂŠrt iszonyĂş szidĂĄst kapott, mert nĂĄlunk a traktor piros. Ha zĂśld lenne, nem tudnĂĄnk megkĂźlĂśnbĂśztetni a bĂşzĂĄtĂłl, magyarĂĄzta egy ideges tanĂ­tĂł nĂŠni, aki bĂşzĂĄt talĂĄn csak kenyĂŠrformĂĄban lĂĄtott. A mi kivĂĄlĂł osztĂĄlyunknak elkĂŠszĂ­tettek egy piros szĂśvettel letakart emelvĂŠnyt, ahovĂĄ fel kellett sorakozni, ĂŠs kerek egy ĂłrĂĄn ĂĄt vĂĄrtunk, hogy valaki megnĂŠzze, mikĂŠnt ĂźnnepeljĂźk meg magunkat jĂşnius elsejĂŠn, gyermeknapon. HĂłfehĂŠrke egyik cigarettĂĄt a mĂĄsik utĂĄn szĂ­vta. LĂĄttam rajta, hogy nagyon ideges, retteg, hogy lebőgĂźnk, nem fogunk tetszeni, s akkor mehet dolgozni a gyĂĄrba, mert szent biztos, hogy kirĂşgjĂĄk az iskolĂĄbĂłl. Ezt vĂŠletlenĂźl hallottam meg, amikor legutĂłbb nĂĄlunk volt ĂŠs a mamĂĄval kĂĄvĂŠztak. Nem szokĂĄsom hallgatĂłzni, de akkor muszĂĄj volt beosonnom a mĂĄsik szobĂĄba, hogy a nyitott ajtĂłn keresztĂźl halljam HĂłfehĂŠrke csilingelő hangjĂĄt. Ha egyedĂźl kell hĂĄrom szĂłlamot ĂŠnekelnem ĂŠs tizenĂśt verset elmondanom, akkor sem hagyom HĂłfehĂŠrkĂŠt gyĂĄrban dolgozni, dĂśntĂśttem el. Nem akarom, hogy reggel Ăśtkor induljon munkĂĄba, ĂŠs csak dĂŠlutĂĄn nĂŠgyre ĂŠrjen haza. Éppen ezen mĂŠlĂĄztam, amikor nagy szirĂŠnĂĄzĂĄssal, mintha a mentők jĂśnnĂŠnek, egy hatalmas fekete autĂł ĂŠrkezett a traktoros-trikolĂłros aszfaltra. EgyĂŠbkĂŠnt a mentők is jĂśhettek volna, mert olyan meleg volt, hogy bĂĄrki hőgutĂĄt kaphatott volna. Csak Ágostonnak volt jĂł, mert mĂśgĂŠm ĂĄllĂ­tottĂĄk, ĂŠs ĂŠn kifogtam előle a Napot, nem hagytam szenvedni a barĂĄtomat. Pont mint egy isten. A nagy fekete autĂłbĂłl egy mogorva fĂŠrfi sietős lĂŠptekkel a piros terĂ­tős asztalhoz ment, patakokban folyt rĂłla a vĂ­z. Hosszasan beszĂŠlt, amiből egyetlen kukkot sem ĂŠrtettem. UtĂĄna ĂŠnekeltĂźnk, verseket szavaltunk, ĂŠs ĂŠn tĂŠnyleg, mintha egy kĂłrus lettem volna. A seggfej elbĂłbiskolt a szĂŠken, nĂŠztem a bőrt a szemĂŠn. A vĂŠgĂŠn megbĂśkte valaki, amire talpra ugrott, ĂŠs mosolyogva megtapsolta a produkciĂłt. Sőt, HĂłfehĂŠrkĂŠvel kezet fogott, ĂŠs biztosan gratulĂĄlt volna, mert a vilĂĄg legszebb tanĂ­tĂł nĂŠnije felszabadultan jĂśtt vissza hozzĂĄnk, ĂŠs a nyakig begombolt ingĂŠnek hĂĄrom felső gombjĂĄt fellazĂ­totta. Ettől aztĂĄn ĂŠn is nyugodtabb lettem, biztos voltam, hogy HĂłfehĂŠrkĂŠnek nem kell gyĂĄrba mennie dolgozni. KĂŠsőbb egy csomagokkal megpakolt teherautĂł jĂśtt, ĂŠs minden Ăźgyes pionĂ­r kapott a pĂĄrttĂłl egy zacskĂłt. Eugenia, egy doboz keksz ĂŠs egy ehetetlennĂŠ olvadt csoki volt benne. Boldogok voltunk, mehettĂźnk a strandra, ahovĂĄ HĂłfehĂŠrke is elkĂ­sĂŠrt. Aznap ő volt az Isten. Ezt meg is mondtam neki, amitől hirtelen komoly lett, ĂŠs arra kĂŠrt, hogy ilyet ne mondjak tĂśbbĂŠ, mert ebből mĂŠg baj lehet. Pedig tĂŠnyleg ő volt az Isten. MĂŠg Ágostonnak azĂŠrt elmondtam, hisz ő a legjobb barĂĄtom, de szerinte az Isten csakis fĂŠrfi lehet, mert ő az atya, ĂŠs az atya az minden bizonnyal fĂŠrfi. Igazat kellett adnom neki. Abban egyeztĂźnk meg, hogy HĂłfehĂŠrke lenne Isten pĂĄrja, ha Isten nem volna magĂĄnyos.

Este jĂł otthon lenni, megterĂ­tett asztal, kĂśzĂŠpen torta, kĂśrbe gyertyĂĄk, mintha Ăźnnep lenne. Igen, gyereknap van. ÜlĂźnk hĂĄrom testvĂŠr az asztal kĂśrĂźl, a hĂşgom feneke alatt pĂĄrnĂĄk, hogy felĂŠrjen a tĂĄnyĂŠrig, billeg a sok alĂĄtĂŠten, kitűnően egyensĂşlyoz. MegjĂśn a papa, vacsora, ajĂĄndĂŠkosztĂĄs. Az ĂŠn csomagomban rĂśvidnadrĂĄg, hĂĄtizsĂĄk, kisbicska, rajzfilmek. KĂŠsőbb a mama mindhĂĄrmunknak adott mĂŠg egy-egy csomagot: a munkahelyĂŠről kĂźldi a pĂĄrt, mondta. A csomagok pontosan olyanok voltak, mint amilyeneket a főtĂŠren osztogattak. HĂĄĂĄt, ennek a pĂĄrtnak semmi fantĂĄziĂĄja nincs. A mama akkoriban egy hosszĂş irodĂĄban dolgozott, ahol mindig kĂĄvĂŠillat ĂŠs Ă­rĂłgĂŠpkopogĂĄs volt. Gyakran szĂĄmokkal teleĂ­rt papĂ­rokat hozott haza, ĂŠs kĂŠső ĂŠjszakĂĄig dolgozott. A papa szerint ilyenkor kĂŠszĂ­ti a mĂŠrleget, amit mĂĄsok elcsesztek, azt igyekszik helyrehozni. Előbb csak ceruzĂĄval Ă­rja be a szĂĄmokat, majd mindent kĂŠtszer leellenőriz, s vĂŠgĂźl golyĂłstollal rĂĄerősĂ­t. Mindig kĂ­vĂĄncsi voltam, honnan jĂśnnek a szĂĄmok, mi van a szĂĄmoszlopok mĂśgĂśtt? Ha megkĂŠrdeztem, a papa rendszerint azt vĂĄlaszolta: ne tudd meg, fiam! Előbb-utĂłbb meg fogom mondani, hogy ne kĂ­mĂŠljen annyira, hisz fĂŠrfi vagyok, illetve leszek, vagy mi? Tudnom kell, mi tĂśrtĂŠnik! Ezt mĂĄr az ĂĄgyban, elalvĂĄs előtt gondoltam.