Vida Gábor

REZERVÁTUM

Regényrészlet

Bemutatok hát egy utat. Hegyoldalban ereszkedik alá, kanyargós, meredek. A vasárnapi sofőrt nyugtalanítaná. De a vasárnapi sofőr ilyenkor otthon ül. Ilyenkor itt hóvá komolyodik az eső, fehérbe öltöznek a szomorú fenyvesek, a gödrös úton vastagszik a latyak, majd megalszik, mint a tej. Nem látni, hol az út széle, korlát sose volt. Elöregedett csúszásnyomok, biztatnak, hogy járt itt ma már autó. Úgy áll minden, akárha sokáig moccanni készült volna, de meggondolta magát. Ha rövid ideig lezárnák az utat, elborítaná a növényzet. De ez csak tavasszal. Most másra van szükség, egy autó például, egy útkaparó ház, pad vagy csorgó. Ha szembejön valaki, biztosan köszönne. Messze van még? Á, dehogy, két kanyar, egy kaptató és a híd. Épp csak a zene hiányzik, távoli harmonika vagy szaxofon, recsegő kuplung, hóeke... Tálán már elindult, be is döglött. A gépész a szenteket hívja le az égből, iszik közben, hogy ne reszkessen a keze. Nincs is hóeke. Elhagyott világ ez, a tengerszint fölött, a felhők alatt, épp hogy elférsz. Behúzod a fejedet, a nedvesség már elindult a lapockád felé. Ott van út, ahol jársz. Két kanyar, egy kaptató, a híd. Menni kell, hogy meg ne fázz. Menni gondtalanul, ilyen ez az út.

A mélyből érkezik hozzád a hang. Majd a felhőkről verődik vissza. Válladon pihen meg. Súlytalan. Dübörög egy motor. Megállsz, talán várni kellene. Hallgatózol, fülelsz. Sokáig kimarad a zaj, aztán mindig ellenőrizhetetlen irányból tér meg. Hibbant mérnök tervezte ezt az utat. Minek ez ide? Botor kérdés. Megint jársz, útban vagy, ki se látszol.

És jön. Keservesen kapaszkodik valahol. Lassú jószág, egyenletesen morog, most már a hátad mögött. Megcsap a kihűlt dízelfüst. Otromba, zöld teherautó, átmenet a cséplőgép és a tank között. Ha rakétát vagy nehézlöveget hurcolna maga után, az se lepne meg. De ilyesmi nem látszik. Széles kerekei lassan őrlik a latyakot. Hegyes orrán pár megmaradt cirill betű, a tömör vas lökhárítón drótkötél. A szélvédőt izgatottan söpri az ablaktörlő. Mögötte gesztikulál a sofőr, majd megszólal a hajókürt. A sofőr szünet nélkül gesztikulál, már a kormánykereket is elengedte, szája mozog, mint aki ordít, csak éppen nem hallja senki a zajban. Az autó már el is halad melletted, félreállsz egy hóbuckába, hátha megáll, a sofőr benyomja végre a féket, de nem, a kocsi tovább lépésben, annál is lassabban, hörög, zörög. Csalódott vagy, ha ez nem vesz fel, akkor vajon ki? Megy a hatlábú, így nevezed, megy az elefánt, a bálna, akárki, ha elment, rá fogsz gyújtani. Egyszer csak kinyílik fölötted az ajtó, a sofőr kiáll a lépcsőre, valamit kiált, és a kezét nyújtja, hogy ugorj, te bamba! Rutinmozdulat. Megszépül a táj, az autó, a latyak. Bent langyos olajszag, dohányfüst, pára. Hátizsákodat az ülés mögé dobod, megdöndül egy olajoskanna. A sofőr gázt ad, megnyugodott ő is, a jármű élénk remegésbe kezd, a szélvédőn lendületesen integet a törlő.

– Ha megállok, sosem indul el többet! – mondja a gazda. Bólogatsz, hogy jó, most jó minden. Mindig így utaznál, most a legjobbkor van.

– Soha nem állok meg, soha, csak amikor a föld is, csak akkor – kiabálja a sofőr, és nevet hozzá vastagon. Hüvelykujjadat a szádhoz emeled, hogy mi van az ivással.

– A kocsma előtt leszállok, hagyom menni, a kanyarban utolérem, még sose hagyott el. Táltos...

Megsimogatja a kormánykereket, hosszat dudál, belülről még inkább hajókürt. Lomhán szeli ketté a havazást, a végtelen erdő felkavart csendje megint leülepszik. A monoton vibrálás átjárja minden porcikádat. Az ablakon vízcsepp fut le, a szélvédőt tovább kotorja a törlő. Két kanyar, egy kaptató, a híd. A sofőr néha rád pillant, hátha mondasz valamit, de fáradt vagy átkiabálni a zajon, hagyod beszélni, nem kérdezel, nem válaszolsz. Lehetsz turista, vadorzó vagy kém. Mindegy, élnek így mások is. A sofőr szünet nélkül beszél. Zsíros, borostás arcát félig feléd fordítja, az utat nem is látja talán. Jókat derül, átkozódik, mikor mi jön. Messziről követed, nem is a mondatokat, inkább az arcjátékát. Bólogatsz; hogyne, úgy volt, persze, igen, a cudar mindenit. Hajósnak véli magát, aki együtt kormányoz a földdel, ott fordul, ahol vége szakad, ahol nem lehet mást, csak befordulni egy fa, egy ház mögé, és újrakezdődik minden, amit jó-rossz kalandregényekben olvasni. Megy örökké, megállás nélkül, üresen vagy kazánt, fúrótornyot, tankot vontatva, háznyi vastag farönköt, hegynek fel, völgybe le, a gáz nyakig benyomva, a motorházban egyenletes bőgés; nem lehet túlterhelni ezt a gépet. Tálán a hegyeket is el lehetne vontatni, egyet biztosan. Lehet, hogy akkor azt mondaná, elég, kifogyna belőle a szusz, és elhallgatna. Háznyi vastag kötelet fűznek majd át a hegy alatt, a hágón meg visszahúzzák. Nekifeszül az autó és beleszakad. Úgy mállik szét a főtengely, mint a makaróni. Akkor majd otthagyja a sofőr, otthagyja a dögöt, egye meg a rozsda minden csavarját, hazamegy az asszonyhoz, szül majd az neki egy szőke fiút. Az majd agyonüti azt a barmot, aki kitalálta ezt az egész hülyeséget. Kár az emberekért, akik itt döglenek meg semmiért. De most már nincs megállás, menni kell, amíg tart a világ, vagy tovább is.

Intesz a sofőrnek, itt lassítson, itt jó lesz, ki kell szállnod. Nehezen érti meg, hogy mit akarsz, soká jön rá, hogy bolonddal van dolga. Persze, lehet-e normális, aki csak úgy felbukkan télelőn egy havazásban, napi járás minden lakott hely, és egyszer csak ki akar szállni az erdő közepén, ahelyett, hogy örülne az autónak. A turisták persze gyagyások mind, ezt jól tudja a sofőr, de most zavarba hoztad, mintha nagyon is jól ismernéd a vidéket, mintha pontos célod volna. Ez most gyanús. Rendes ember ilyenkor meleg, száraz helyre vágyik. A hó úgy áztat, mint az eső, csak a fáknak mindegy és a köveknek. Magyarázni kezdesz, hogy van itt a közelben egy ház vagy kunyhó, őszintének kell lenned, és a sofőr mindjárt emlékezik is rá, mert valamikor sokat kirándult, még orvvadászkodott is, de már nincs itt vad.

– Jól van, akkor én itt le – mondod, és egy komoly bankót nyomsz a kezébe, hogy ne csodálkozzon sokáig. Itt van dolgod és kész. Ha pedig felzabálnak a farkasok, az neki ne fájjon. Megáll az autó, vélhetően a csodálkozástól, sziszeg, döccen egyet, leugrasz a hóba, már bokán felül ér. Szürke, mint az ég, elnyeli a teherautót, odalesz, köddé válik, sem elfeledni, sem előhívni többé nem lehet. Az ázott erdő olyan, mint mindig. A szagok ismerősek, egyet se tudsz megnevezni közülük. Aztán a hó. Akár télnek is nevezhetjük ezt az évszakot.

A ház megvan. Nem vezet oda ösvény. Csak az találja meg, aki járt már itt. A tévelygés is lehet céltudatos, csak azt nem tudom, ki célja valósul meg zegzugos útjaimban. Valakik osztoznak rajtam. Ellenük, értük nincs mit tennem. Jó ez így?

A házat szemmel tartom egy ideje. Viharvert vadászkunyhó, korhadó gerendák, zuzmóktól fekete zsindely, lógó ablaktáblák mögött füstüs üveg. Az ajtó előtt göcsörtös, vastag bükkfarönk, rajta fűrész- és fejszenyomok. Van valaki a házban. Nyomai jól kivehetőek a hóban, vagy két órával ezelőtt érkezett. Nem gyújtott világot, tüzet, de hallik a padló recsegése. Ember mozog így, semmi más. Sok időm nincs, hamarosan bemegyek a házba. Sötétedik. Nem tudom, mire jó itt figyelni, vizesen és nyugodtan. Akárki legyen, találkozni fogunk. Jólesik itt állni és várni, várni, de mit? Hátha kiszól, hogy jól van, bejöhetsz, vagy csak kiáll az ajtóba, és belekémlel a szürke havazásba, nem lát semmit, csak az erdőt. Aztán visszamegy. Elgondolkozik, hogy miért is jött ki, gondosan becsukja az ajtót, kitámasztja egy bottal, aztán mégis leveszi a botot; nem óv meg semmitől. Egyedül van, semmi kétség, a nyomok és a hangok. Csak egy. jelre várok, aztán bekopogok, mint akármilyen házba. A jel fontos. Átvágok a kis tisztáson, a küszöbön leverem a bakancsomról a havat, köhintek egyet, aztán benyitok. Lehet, ő is figyel engem, tudja már, hogy itt állok, millió dolog árulhatott el. Vágül is nem bujkálok, nem lopakodtam idáig, úgy jöttem, mint aki ismeri a helyet; ösvényt, jelzést nem követtem. A ház megvan, az út pedig, ahol járok. Sötétedik, nem gyújt tüzet, talán nincs mivel, vagy csak nem igényli a meleget. A priccsen ül egyedül és közömbösen, arra vár, hogy elnyomja az álom. Turista, vadász vagy szökevény? Zajt ütök, amikor a ház felé indulok: ne tűnjön rajtaütésnek. Jelzem, hogy jövök. Én tartozom jellel. De még várok egy keveset. Megnyugtató, hogy húsz méterrel odébb egy másik ember. Mikor az ajtóhoz érek, a deszkák közti résen át látom, hogy fellobban egy szál gyufa. Kopogtatás nélkül lépek be, havasan, hirtelen. Az indián rám néz, cigarettája felizzik, aztán kifújja a gyufát.

– Csakhogy itt vagy! – mondja Reinhold.

– Nehezen jöttem – ez a pontos válasz.

– A többiek?

– Pest.

– Minek?

– Úgy, mint mi, azért.

Fáradtak vagyunk. Egy rosszul sikerült kirándulás. Tálán nem kellett volna oly sebbel-lobbal indulni, mintha szökés valaki elől vagy csak valahonnan. Nem ért meg az idő, úgy látszik, és addig fog havazni, míg jólesik neki. Mehet haza, aki unja, ha bőrét mentené, örüljön, hogy él. Majd eláll a havazás is. Még nem első hó, ez még csak lesz.

Sose tudom meg, hogy mit akartunk ott fenn, az elhagyott kunyhóban. Amolyan mese ez is, én meg szeretem, mint minden emberi hordalékot a majdnem végtelen erdőben. A majdnem végtelen nem irónia. Mit jelent pontosan, csak akkor tudom, ha ilyen késő őszi esőben vagy havazásban talál rám az alkonyat. Fák mindenütt, a vastag párában el-eltünedezik az ösvény. Az egyre bizonytalanabb körvonalak, a szürkés, barna szövevény semmi jelét nem adja, hogy valamerre haladok. Mindegy, hány fa maradt el mögöttem, akárhány lehet még. Ha megszámolom mindet, akkor is ugyanannyi. Vizes vagyok, fáradt, és nincs hol aludnom. Leheveredhetnék bármelyik fa alá vagy mohaágyra, kis tüzet is rakhatok, fejem fölé kifeszítenék egy sátorlapot. Mégis, utolsó pillanatig reménykedem, hogy a következő fa mögött nyílik a tisztás, túlsó végén a kunyhó. Meggyorsítom a lépteimet. Legjobb lenne összerogyni, és nem mozdulni egy ideig, hadd sötétedjen, essen az eső. De nem lehet összerogyni, mert a tisztás ott van a következő fa mögött, és tényleg ott van, vagy nincs, akkor hát a másik mögött, innen öt percre, félórára vagy két napra. Sose tudom meg, hogy ilyen helyeken mit keresek. Még csak nem is szép, mint régen hittem. Akármi, de nem szép: ez biztos. Valamikor úgy gondoltam, hogy egyszer megszólalnak majd a hegyek; érteni fogom, és elmondják a titkot, a titkukat, az egyiket legalábbis. Nagy és fontos dolog lesz, semmire nem használható, de aki tudja, aki birtokában van, az nem akárki, az kiválasztott. Sok pár bakancsot kell ehhez elkoptatni, tűrni hideget, vihart, dacolni fáradtsággal, félelemmel. De előbb vagy utóbb meglesz a titok, a hegy megszólal, és ott állok majd, nyugtalan vándor, barnára sült arccal, ázottan, kimerülve, megrettenve talán, de a titok az enyém lesz. Aztán elkoptattam jó, kemény cipőket, hamarabb ment, mint gondoltam. Láttam mindent, ami látható: medvét, farkast, lavinát, birkózó szarvasokat, settenkedő hiúzt, felcsapó viperát. Megijedtem néha, de sose féltem. Barátaim lettek a szagok, a fények, meg tudtam jósolni az időt, ismertem a növényeket, a gombákat. És ez jó volt. Beszélt minden naphosszat, csevegett, én hallgattam, és értettem. Igazi hegyi ember lettem, ahogy mondani szokás. De a hegyek mindvégig hallgattak, nem beszédesen, csak egykedvűen. Ha akkor kérdeznek, azt mondom, nincs is titok, együtt kell lélegezni a világgal. És ez így igaz. Ám egy napon félni kezdtem. Hegyek voltak, erdős táj, egyedül, mint sokszor. És féltem, mint addig soha, vagy csak gyermekkoromban. A hegynek titka van, de sosem fogja elárulni. Ez is jól van így. Nem tudhatom, mit keresek ilyen helyeken. Nem szeretek már egyedül járni, éjszakázni meg egyáltalán. Nyomasztanak a majdnem végtelen erdők, a sűrű ködök, a holdas vagy holdtalan éjszakák. Nem szeretek messze menni a tábortűztől, nem szeretek egyedül sátorozni. Mégis gyakran teszem. Félek. Pedig félni nem jó, nem élvezet, nem kéj. Mintha újra meg újra be kellene bizonyítanom, hogy a félelem nem gátol meg semmiben. Avagy a félelem mégiscsak gátnak van rendelve és mögötte, túl rajta ott van... Igen, a titok. Előbb-utóbb a félelem akadály lesz, csak be kell ezt látni. Néhány pár bakancs erre is rámegy, azt hiszem.

Reinholddal erről nem lehet beszélni. Mióta kisütötte, hogy analfabéta, nem gondolkozik. Ha kérdezném, mit akar a hegyekben, csak legyintene: beleunt a tejhordásba, fárasztó, és meg sem fizetik. Kell a csend, úgy mint a cigaretta vagy a nő. Félelem? Igen, az is kábszer, mint a többi. Hegyek? Vannak, miért ne lennének? Egy gonosz isten csak síkságot teremtett volna.

– Hallottam egyszer elpattanni egy lavinát. Minden erő kiment a lábamból. Ne tudd meg, milyen.

Újabb cigarettára gyújt, hosszasan fülel. Messziről talán farkasüvöltés, vagy mégsem. Csak a fülünk tréfál, hogy egyszerre, az már fel sem tűnik. Tovább zizeg a hó, de nem biztos, hogy ez benne is hallatszik.

Reggel szertartás. Nem jelzi semmi, hogy mikor van. Sercen a gyufa, a kunyhó felragyog. Az ablak sötét, pókhálós tükör. A gyertya és a szeszfőző. Az alumíniumbögre oldalán kövér cseppek. Hideg van, a lehelet egyik faltól a másikig száll. Ketten vagyunk, ketten fázunk. Tűz majd később, este. Öltözünk. Akkurátusan fűzzük a bakancsot, mintha. Pedig ezen nem múlik. Délben már csurom víz, fűzheted, kenheted, ahogy és amivel akarod. Ilyen korán enni még viccnek is rossz, de most kell. Minden falat munka, persze belejön az ember, kár undorodni. Két óra mászás után a füvet is megennéd, ha volna. Az ész itt még erősebb, mint a gyomor. Ételt nem viszünk, sötétedésre itt kell lenni. A hasunk fog visszakergetni, mert józan ész estére már nem lesz. A friss hó megőrjít, megy előre az ember, és egyszer csak összeesik. A gyomor okos. Amikor megéhezel, vissza kell fordulni, hóban mindig. Ez persze babona, és én babonás vagyok. Reinhold is. Egyik cipőfűzője fehér, a másik piros. A bögréjéből nem ihat csak ő. Mintha ezen valami is múlna. Múlik. A készülődés nyugtalanságot hoz. Nem kapkodás ez, de ha percekre elállt a havazás, igyekezni kell. Percek. A fehér most igazi. Hó, köd, erdő. Mi vagyunk a többi. Nincs hajnal, egyszerre világos van és kész. Látjuk magunkat. Megyünk. Fölfelé nyitott a tér. Emlékezni kellene valamire, azt hiszem. Nem tudom, mit akartunk ott Reinholddal. Egy láthatatlan csúcsot ostromoltunk napokig. Az időjárás nem törődött velünk, _{mi se vele. Nem volt ez játék, se kirándulás. Mindig sötétben indultunk, minden} nap friss hó köszöntött, újabb réteg, ami elfödte a nyomainkat, amit megint le kellett győzni. Nem győztük le. Térdig, derékig jártunk a friss porhóban, csúszkáltunk, botladoztunk. Kis görgetegek indultak a meredek helyeken, lábnyomaink nem őrizték meg a formájukat. Szívósak voltunk, de gyengék és kevesek. Ilyen havazó időben senki nem jut fel a csúcsra, az is bizonytalan, hogy hol van, hogy van-e egyáltalán. Hiába költöztünk az erdőhatár fölé a pásztorkunyhóba, hogy közelebb legyünk induláskor. Éjszaka a szél befújt a gerendák között, ázottan vacogtunk a priccsen kályha és tűz nélkül. Reggelre betakart a hó, és az ajtót is alig tudtuk kinyitni. A csúcs nem volt sehol. A havazás mögé rejtőzött. Hiába tudta Reinhold a falon át is megmutatni, hogy merre van, kint az irány is kérdésessé vált, beleveszett a télbe. Az erő mindig hamar elfogyott, a tüdő, a láb talán még bírta volna olykor, de a lélek... Ha öröm már visszafordulni, akkor vissza is kell. Nem játék, nem kirándulás. Beláttad végre, amit induláskor is tudtál, ma sem jutsz fel. Nincs.

Ha nem kellene visszafordulni, amikor elfogy az erő, ha akkor is lehetne menni, amikor nem lehet, és már nem is szabad. De estére mindig visszamentünk a pásztorkunyhóba. Erő, türelem fogytán. Holnaptól már lavinaveszély is. Annyi. A végkimerülés, a csömör, az összeroppanás előtt úgyis megtorpanunk. Baj nélkül hazamegyünk, és minden jó lesz. Ha látta volna valaki, ahogy vakon és verejtékezve küszködünk a hóban, és pihenéskor megfagy rajtunk a ruha, ha látta volna, hogy órák alatt alig jutunk pár métert előre... De nem látta senki. És vissza is fordultunk. Amikor egy reggel a szél kifújta a szeszégő lángját, Reinhold csomagolni kezdett. Vidámak voltunk lefelé.