Bárdos B. Arthur

A jövő múltadban él

A valósághoz semmilyen közöd,
mert életed lassan elévül:
véletlen szülte határok között
végsőkig viszonyulsz, és végül
porrá puhul, ami fölépül,
a babilonhű felhőkarcoló.

Rövidzárlatok réme sündörög
koholmánygyártó koponyádban –
a bonyolult jövőáramkörök
tekervényes gomolyra váltan
robbannak föl: káprázatos idők
a csődcsörömpölő halálban!

Jövőd, akár a szappanbuborék

elillan – emlékezetedbe...

A rezdülő múlt lehel rá, s a lég

szivárványlépcsőin lebegve

alá semmivé lappad lelke.

Könnyes szemmel sajnáltatod magad.

A földmagányba zárkózol: izeg-
mozog kiérlelt magjában az Isten,
fürösztik mélyre szivárgó vizek.
Gyökértelen, honnan merítsen
lúdbőrző léted valódi reményt
ha tőled függetlenül van, ha nincsen...

1996. október 19.

Sehol

Fodor Sándornak

I.

Itt ülök a Ruhr-parton,
Osztrák útlevelem jogán...
(Dehogy ülök...) Költői túlzás.
Vegytiszta vagy zavaros vizes tükre?
Minden folyónak más a
medermély avagy sekély látomása.

Itt ücsörgök a Ruhr-vidéken.
Lévén a legutolsó mohikán,
már senki sem követ,
s azon tanakodom: mi végre
lettem westfaleni, s mikor érem
el utol magam, hogy megpihenjek
a Szamostól s a Dunától jövet
néhány nyög- és nyugdíjas évre...

Itt sürgölődik szaporán
lányom és feleségem – –
lombos fővel a fák
a szél pányváján fészkelődnek,
foguk fenik a növő unokák,
s a kék ütemű mennybolt sínein
az erdélyihez hasonló
felhőrakomány tolat az égen.

II.

A nemzetközi
vonatok naponta késnek:
menetrendszerük sántikál...
(... mibe?...) – kérdi a tős-
gyökeres polgár,
s az órák mánusára dől

a társadalom jóléte felől.
Oly balkáni az ismerős – –

Európa

vastagbőrű talpára ég.

Tüntetésből tüntetésbe lépek,

s a földgolyó galád

galacsinján kérkedő kotrógépek

morzsolják szét a csönd talapzatát.

A kikönyöklő omladék

kövei szívós szárnyat bontanak,

s az új évezred madaraiként

csipegetik sugárzó csőrrel

az ibolyántúli fényt...

Küszöbről küszöbre lök
visszeres múltam.
Áthágtam hullák halmazán.
Csupasz csúcsain megtanultam:
a talaj öröksége sem örök.
Apám a hazai ágon a holt
s anyám (még mielőtt a füstbe ment)
a tapasztalt földre koholt...
Sehol se vagyok itt- és otthon.
De hová költözött hazám?

1997. február 20.

Határhelyzet

Szembogaramba tűz a nap.
Rőt küllőivel szétterpeszkedik
a szűkülő pupilla
árnyékhűsített pitvarában.
A főbérlő... Vibrál a pilla

szemhéjam érzékeny szegélyén.
Derűsen ing a hóvirág, pedig
téli tócsában ázik a hátam
mögött a nyűtt, talaj menti homály.

Fölhorkan a kézi fűrész. A fül-
sértő hang pengéjén riad a kert.
Hallatlanul telefonál
a hetedhét határról Isten
új készülékén rendületlenül.
Talán fülelő hallgatóra lelt
bennem, aki félúton tétováz,
sarat dagaszt
s félteti még a téltől a tavaszt.

Hát ide értem és – megállok.
Csalékony a semleges árok.
Ugorjam át? Eltöppedek a fényben.
Határhelyzet. A jelre várok.

1997. március 1.