Bogdán László

A KATONA ÉS A DÉMON

Regényrészlet

3. A REPÜLÉS

1991. május 20-án álmomban repültem. Először csak ülő helyzetben lebegtem a székem fölött, majd váratlanul benső – avagy mégiscsak külső? – parancsra jóga-ülésbe rendeződtek a tagjaim, s egyre magasabbra emelkedtem, míg bele nem ütöttem a fejem a mennyezetbe. Ekkor lassan visszaereszkedtem a székre, de a csábítás erősebb volt nálam, nem tudtam, tán nem is akartam ellenállni, újra meg újra a levegőbe emelkedtem, s ebben nem is találtam semmi rendkívülit. Mintha a repülés tudománya a kezdetektől – hol van már az eleje? – a birtokomban lett volna, mintha csak megfeledkeztem volna e képességemről, olybá tűnt. Aztán úszó mozdulatokat téve kirepültem a szobámból, a fal természetesen szétnyílott előttem, mint a kárpit, és én ott libegtem a májusi égen, a tiszta levegőben, városom fölött, búcsúköröket írva le a Bodok Szálló körül – alatta kincs van, de nem tudok rávenni senkit, hogy megvásárolja és lebontassa, hogy végre hozzájuthassunk a Borsos Tamás vásárhelyi bíró által néhány évszázada elásott aranyakhoz, rubintokhoz, zefírekhez, smaragdokhoz, gyöngyökhöz, dohányszelencékhez, kupákhoz, gyűrűkhöz, mely kincsekkel a furmányos észjárású bíró a porta fura urait kellett volna lepénzelje. Erre ezért (bizonyos akkor aktuális és jelentőséggel bíró dolgok ma piszlicsáréknak tűnnek!) mégsem került sor. Azért kellett volna odaadnia, hogy ne zaklassák őket a törökök? Valami ilyesmikért, jobb bánásmódért etc., de ő sajnálván tőlük a málét, elásatta Szentgyörgyön «jobb időkre». Világos, gondoltam teljesen tiszta fejjel álmomban, hiszen szombatos volt, ki tudja, miket fundált ki, miket forgatott abban az okos fejében?... S az is igaz, a «jobb idők» bizonnyal mára immár el is jöttek, ennél jobbakat már nem is várhatnánk, itt az ideje, ki kell ásni a kincset, hogy legyen pénz felépíteni a magyar egyetemet!...

Váratlanul felnyitván szemem, a nap sugárzó gömbjébe meredve megszédültem, és pörögve tűntem el egy fényörvényben. Még hozzávetőlegesen sem tudom megállapítani, mennyi idő telt el, tény az, hogy amikor szédülésem múltán újra ki mertem nyitni a szemem, kopár, szürke táj fogadott, úgy húsz méterre lebegtem a szittyókkal teli mező fölött, körülöttem varjak kóvályogtak a levegőben, másnaposak lehettek ők is, harmadnaposak, egy más világ előhírnökei, fekete kérdőjelek. De őket sem tudtam hosszabban elnézegetni, akár elalvás előtt arcom a kegyetlenül megcsillanó vodkás poharam tükrében, mert hirtelen apró lovaikon üvöltöző tatár harcosok tűntek fel a réten – ahol az előbb még városom büszkesége, a Bodok Szálló állott – lándzsáikat rázva, köpködve kiáltoztak valamit torokhangon, s akkor észrevettem, hogy az egyiknek a nyergében alélt, szőke lány fekszik, haja zászlóként csüng alá és a ló hasát verdesi, bizonyos elszabadult szálai, mielőtt hurkokat formáznának (mely hurkok a most még nyeregben lévő tatár harcos nyakára tekerednek hamarosan), még a vérrel fröcskölt gyér fűcsomókat súrolják. Némely vértócsák még vöröslenek – valahol alattuk kell legyen a Borsos­ féle kincs –, míg mások már-már olyan feketék, mint a fölöttük imbolygó legyek. Állórepülésükben sincs időm gyönyörködni, váratlanul egy mondat ötlik fel bennem: „az Úristen mérhetetlen mennyiségben küldi ránk a legyeket, legyek, legyek, avagy az elmondhatóság határa”, de nem találhatom ki, mégis mely fűcsomók alatt lehet a kincs – a még friss vérrel permetezettek, avagy ellenkezőleg, a már megfeketedettek alatt-e? – vörös vagy fekete, ez itt a kérdés – mert észrevesznek a tatárok. Üvöltve mutogatnak felém görbe kardjaikkal, és én ijedten szisszenek fel, amikor egy gyors, sunyi nyílvessző bal vállam súrolja, igyekszem, amilyen gyorsan csak bírok feljebb emelkedni, de vártalanul a lány is feléled a tatár lovas nyergében, segélykérően tárja felém a karját, nem tudom megállapítani, mi a pirosabb, az arca-e vagy azok a nem is olyan régen még a Bodok Szálló erkélyein lobogó zászlók, melyeknek selymét utóbb ingeknek adták el nyilván, nyelüket pedig seprűkhöz hasznosították városom páriái, az őrkői cigányok.

Ha ők páriák, gondoltam még gonoszul – miközben egyértelműen a megfeketedett vértócsákkal borított zsombékok alatt vélem felfedezni az áhított kincset, egyetemünk árát (!) –, akkor én parvenű vagyok. Segítség – így a lány, a büszke tatár harcos nyergéből, de én a felém szállongó nyílvesszők között dülöngélve, dugóhúzószerű mozgásokat végezve repülök egyre feljebb, s akkor egy fellegen üldögélve megpillantom a démont. Szem nem láthatja, olyan tündökletes, le sem írhatom tehát, hogy milyen, tény, hogy már elég régen jelen van az életemben, eddig mégse tudtam soha aprólékosan megfigyelni. S előreláthatólag most sem fogom tudni, mély szomorúság fog el, könnybe lábad a szemem.

Hallgatok.

4. A DÉMON

Igen, Jáfet, a démon a kezdet kezdetétől jelen van az életemben. Első emlékem: hintalovon üldögélek egy konyhában, mellette istálló van, anyám szagos szappant rak a fejünk mellé, hogy ne érezzük álmunkban is a bűzöket. A trágyaszag orgonaillattal keveredik, azóta se bírom elviselni egyiket sem. A démon szemben áll velem, tündökletes, ránézni se tudok, de jelenléte mégis megnyugtat, örömmel tölt el, reménykedéssel. Ezeket onnan tudom, hogy nem félek tőle. Természetesen veszem, hogy ott van, s csak én látom, anyám, nagyanyáim, nagynénéim, apám, a _{szomszédok, Róbert első és egyetlen barátom: nem.}

Ringatja a hintalovat, és torokhangon a szomorú nyírfákról énekel nekem. Lehet, hogy Lermontov démona lenne, s onnan tudhat holmi nyírfaanyácskákról, hófehér nyírfamenyasszonyokról, búsongó nyíresekről szóló, melankolikus énekeket?!

Egy másik emlék még világosabb: háromévesen a „kutyalyukon” átmászva először indulok el a nagyvilágba, a kerten átkúszva a mezőre kerülök, ahol a nagyobb fiúk összevissza rohangálva egy bőrgömböt rugdosva – csak később tanulom meg, hogy labdának hívják –, üvöltözve kerengenek egymás és a bőrgömb körül, s a legnagyobb kamasz időnként torokhangon üvöltöz, időnként nagyokat fúj a sípjába. Önfeledten nézem futkorászásukat, mozgásukban gyönyörködöm, szeretném, ha az én arcom is olyan szép veres lenne, mint az övék, amikor valamelyiknek sikerül a bőrgömbbe rúgni, az én lában is meg-megrándul, de a mozgások célja ismeretlen előttem, a játék egyelőre nem fedte fel titkát. Amikor a labda végre felém száll, megijedek, felállok, hanyatt-homlok rohanva igyekszem menekülni, észre se veszem, hogyan csúszom bele egy trágyalével teli gödörbe. Előzőleg az életemben szintén kezdetektől jelenlévő kobold is beugrik – mintha hegyi patak kristálytiszta vizébe –, és hívogat s én gondolkodás nékül követem, noha a csípős szagtól védekezőn rándul össze a gyomrom. Ezen a kobold harsogva nevet, s eltűnik a sűrű, pöfögő fekáliában. Mindezt nyilván utólag rekonstruálom, negyvenöt esztendő múltán, 1988. december 11-én a bukaresti Északi Pályaudvar peronján, amikor a kobold – mindig akkora, mint én, egyidős velem, hasonlít rám, ő is én vagyok? – felugrik egy vonatra és hívogat. Akkor én is habozás nélkül követem, noha egy pillanatra megszédülök, szétesik negyvenöt esztendő, s újra mintha a trágyalében fulladoznék. Nem tudom? Elhessegetem a kellemetlen trágyaszagot, lassan, fokozatosan alakul át a kupé megszokott különféle illatnyomelemekből összeálló szagává, amelyben a veríték és bráhaszag kapadohány köhögtető, fullasztó «illatával» vegyül. Leülök egy erősen kifestett, középkorú hölgy mellé, aki mellén akárha kisbabát, cujkásüveget dajkál, s mélabúsan kezdek olvasni egy lengyel regényt – hőse a női popsik reménytelen szerelmeseként tévelyeg a harmincas évek hódító, büszke, megejtő Párizsában, s rossz kedve van... Mint kelet-európai értelmiségi az euróutópiák és populizmusok egymást hatálytalanító eklektikus kereszttüzében fuldokló, igenis, tudom, sejtem, érzem, értem, miről beszél, s azt is, honnan táplálkozik öngyötrő mélakórja... Idegenségét is felfogom, azt, hogy miért nem képes a többiek, a megalázottak és megszomorítottak felé fordulni, noha egyre jobban zavar a hölgy cujkától bűzlő feje a vállamon. Ahogy óvatosan elhúzódom, váratlanul döbbenek rá, hogy rossz vonatra szálltam, ez nem Brassó, ellenkezőleg, Rîmnicu Vîlcea felé megy. A kobold röhögve fityiszt mutat nekem, s ő ugrik elsőnek a már mozgó vonatlépcsőről. Én utána. Jobb térdem azóta is „laza”, ő tovább röhög rajtam, miközben én bundámról veregetem a peron porát, s egy öreg mellém érve megcsóválja a fejét. „Meg akar halni, fiatalember?” – kérdezi szenvtelenül, s felém nyújtja pálinkás butykosát. Visszautasítom. AIDS, szifilisz, fertőző májgyulladásokról szállongó hírek ijesztenek el a barátkozás eme fajtájától. Nem sértődik meg, hátba ver. „Még jó, hogy nem törött el a lába” – mondja.

A démon tündökölve jelenik meg – ilyenkor a kobold mindig eltűnik, semmivé foszlik, volt, nincs, csak villogó kérdőjelek árválkodnak a helyén a peron légterében. Akkor, amikor a pöcegödörből húz ki, mielőtt megfulladnék, s bokámnál fogva forgat, hogy lehulljon rólam a bűzlő trágyalé, nem szól semmit, csak a fejét csóválja. Akkor se szól, amikor három év múlva a moszkvai külvárosi részegek elé varázsolja a lehető legkritikusabb helyzetben a kissé tántorgó, de hivatásuk magaslatán álló szovjet milicistákat.

Előzőleg költőtársammal, Mariannal indulunk hazafelé. A metró végállomásától az orosz éjszakában még mintegy három és fél kilométert kell baktatnunk szállásunkig. Nem mondhatnám, hogy nem félünk, sötét alakok ólálkodnak a bulvárokon, a beseggelt társaság – mert végül is maszkarás sereg fog körül – váratlanul jelenik meg az utolsó sarok mögül, a disznó-, törpe-, sárkány- és manófejek mintha körhintán forognának körülöttünk, és többen is felénk kínálják színtelen, homályos folyadékokkal teli üvegeiket. Mi pedig mióta csak itt vagyunk a posztglasznoszty fővárosában, AIDS, szifilisz s fertőző májgyulladás járványoktól rettegünk. Azt azonban akkor is világosan tudjuk, ha iszunk az üvegből, s Isten kegyelméből esetleg mégis metilalkohol van benne, még szállásunkat sem fogjuk elérni, itt döglünk meg a moszkvai külváros sugárútjának szélén, a hóban fetrengve s előzőleg megvakulva. Azt is sejtjük viszont, ha visszautasítjuk kétségtelen barátkozási szándékukat, gesztusunknak beláthatatlan következményei lehetnek.

Szobormereven állunk a hóban, elhúz mellettünk egy taxi, lefékez, a démon száll ki belőle, s a tiszta levegőben varázslatos mozdulatokkal képez elénk két meglehetősen részeg szovjet rendőrt. Az elmaradhatatlan rabomobil is fékez, újabb zsarvak urgálnak ki belőle, s a menekülő maszkarás társaság egyes lassúbb tagjait a hóba ütve, rugdosva bilincselik meg. Velünk nem törődnek. A démon szótlanul néz, és ingatja a fejét. 1988 decemberében viszont az Északi Pályaudvar peronján foga közt szűrve a szót azt mondja: „Maradhattál volna!...”

Ez is érdekes, soha nem beszélgettünk eddig, legalábbis nem szavakkal kommunikáltunk, talán telepatikus úton közölte velem benyomásait, véleményét, észleleteit, parancsait? Kétségtelen, „olvas” gondolataimban, még ama bizonytalan felismeréseimről is tudomása van, amelyek az asszociáció setét mezőin rejtőzködnek: egy fehér ruhás lány és egy átrohangált fehér éjszaka között. Mindkettőről saját jól felfogott érdekemben kellene megfeledkeznem, de ő nem hagyja.

– Maradhattál volna – ismétli meg, noha nem szokása ismételni magát.

– Semmi dolgom Rîmnicu Vîlcean – mondom rosszkedvűen, s kinyújtom a nyelvem, hátha ráesik egy-egy eltévedt hópihe, a pályaudvar felett hófellegek gyülekeznek, egyikük tankra, másikuk cápára hasonlít, s elkezd szállingózni a hó.

– Ha Ploieşti-en leszállsz – mondja ő –, bevárhattad volna a vonatodat, így viszont nehéz felszállni rá – bök fejével a szomszéd peronra –, nagyon sok az utas.

Hipnotizáltan nézek körbe.

Tényleg rengeteg ember sürgölődik körülöttem, katonák, színes katrincás cigányasszonyok, pálinkásüvegeikkel hadonászó, galatyoló fekete kalapos, bajuszos, szakállas cigányok, szabadnapos cselédek, úrinők, diákok, papok, kopott táskáikat hónuk alá szorító, szíjas melósok. Hihetetlen, mintha mindenki egyszerre akarna elutazni a fővárosból.

Jáfet még mindig ott tündöklik előttem – a kobold persze ilyenkor, ahogy már említettem, mindig eltűnik, valahol ott lapul a dolgok árnyékában, s azt várja, mikor lesz ismét szabad a pálya, hogy előtűnve tovább kísértsen, s különféle elmebeteg ötleteit hajtassa végre velem, készséges szolgájával.

A fehér ruhás lánnyal egy fehér éjszakán Leningrádban találkozom a híres Nyevszkij Proszpekten. Éppen egy vágott szemű kalmük katona ragadná magával. A fehér ruhás lány sikoltozva védekezik, arca pontosan olyan piros, mint annak a szőkének ott a Bodok Szálló helyén a zsombékosban, amikor a tatár lovas ragadja magához, a nyeregbe.

Szédülten hunyom le a szemem.

Erőt gyűjtök, érzem, cselekedni kell. Vannak pillanatok, amikor fel kell adni a szemlélődést. Arról még nem beszéltem, hogy életem emlékei, a tények és álmok furcsa játékokat űznek velem, halálom pillanata éppen úgy megjelenik előttem időnként, mint a trágyával teli büdös gödör, amelybe háromévesen véletlenül pottyantam bele, ahogy nagyanyám sírva-nevetve mondogatta, talán, hogy eljövendő életemben szerencsém legyen. Életem tényei között időnként nincsen semmi kapcsolat, s nem is lineárisan követik egymást, hanem szeszélyesen rímel egyik a másikra... Mórok egy portugál szonettben, gótikus ívek a látóhatár peremén, kulcslyukak az örökké közelítő, soha meg nem érkező jövőbe.

Mindenesetre a fehér ruhás lány segélykérően pillant rám, éjfélbarna szemének szomorúságát azóta sem tudom feledni, kitárja karját, de közben előkerül a kalmük harcos alacsonyabb s tán részegebb társa is, ő is megragadja a lányt, s vonszolni kezdik egy katonai terepjáró felé, amely begyújtott motorral várakozik az árnyékban. Tétovázom, siessek-e a segítségére? – Ugyan minek? – vigyorog rám a kobold. – Neked dolgod van, spectábilis, hát már elfelejtetted? – s én vállvonva, elfordulva sietek tovább, miközben a mellettem grasszáló kobold röhögve magyarázza: Nem, te nem azért jöttél ide Péter és Lenin városába, hogy kalmük harcosokkal ismeretlen kislotyókért verekedj, ellenkezőleg, neked, hadnagyom – ő is úgy szólít engem, mint én Izraelbe, majd Új-Zélandba szakadt barátomat, Róbertet a leveleimben –, igenis, dolgod van itt, túlozzunk, célod: meg akarod nézni, nem, fogalmazzunk keményebben, meg kell nézned, hogy éjfélkor (s addig még húsz-huszonkét perc ha van!), pontban kedd halála s szerda születése mágikus pillanatában pontosan hova is esik az orosz költők által oly buzgón és szorgalmas áhítattal megénekelt bronzlovas árnyéka? Ha leállnál verekedni a lányért a kalmük kiskatonákkal, ki tudja, mi történhetne, márpedig neked, barátocskám, te boldogtalan kis mafla, maflicsek, erdélyi szamár, szent célod van, amit nem lehet elhalasztani, hiszen kizárólag a nyári napforduló éjszakáján hajtható csak végre az ősi terv – a titokzatos bronzlovas árnyékának bemérése, ha ezt most elblicceled, leütnek a kalmük testvérek, vagy ellenkezőleg, megjelenik a szorgalmas, pontos és elszánt orosz rendőrség, s behurcolnak az őrszobára, időt veszítesz, s ki tudja, egy esztendő múlva újra sikerül-e Leningrádba jönnöd?!?

Gondolkozz!

Sietek a bronzlovas felé, futtában, ernyedten érvelek: – De tegyük fel, esetleg én győzöm le a katonákat, megfutamítom őket, akkor?

Akkor esetleg a leányra kell több időt áldoznod –vihog a kobold –, a kelleténél többet, s nem érsz időben a szoborhoz. Gondolkozz, hadnagyom. Ki tudja, jövőre sikerül-e idejönnünk ismét, a cárok és pártfőtitkárok városába? Ez az alkalom elbliccelhetetlen, értékes, egyedi. Lóra!

Futni kezdek.

A lány sikoltozik, kitárja felém a karját, félreérthetetlenül magához hív. Eszeveszetten kezdek rohanni, az egyik kalmük katona röhögve hajít utánam egy követ.

Hátam közepén talál el.

Holdvilágos éjszakákon, amikor ágyamban ébredve hol a kobolddal, hol a démonnal társalgok, belém szúr a fájdalom, s érzem, életem nagy szerelmét veszítettem ott és akkor el, anélkül, hogy megismertem volna. Igen, még mindig sajog a kalmük hajította kő nyoma, s ahogy telnek az évek, egyre szárazabban köhögök, mintha kutak mélyére bújna velem a meghatározatlan fájdalom. Feleségem szerint sokszor a másik szobából olybá tűnik köhögésem hangja, mintha valaki makacsul kopogtatna a pincében. Nincs is pincénk, érvelek elesetten, s a negyediken lakunk. Vagy – folytatja ő megállíthatatlanul, magabiztosan, amiért mindig is csodáltam – mintha huzat rázna széljárta távoli padláson egy átalvetőben tavalyelőtti diókat.

Ilyenkor Jéfet sem tud megnyugtatni, a kobold sem képes felvidítani, s hátamon fekve is érzem, hogy a szentpétervári bronzlovas misztériumokkal terhelt árnyéka lassan betakar. Kitakar a világból, az életemből. Labirintusban rohanok előre, egyik kör alakú szobából a másikba, s érzem, nem juthatok ki innen soha. Félek.

5. A MÁSODIK KÍSÉRLET

A démon mindenesetre ráfúj a nyílvesszőkre, s azok egy mamutmarokkójáték elveszett pálcikáiként hullanak vissza bűnös támadóim – az üvöltöző és felém mutogató tatár harcosok – fejére. Még látom a vöröslő arcú, sikoltozó szőke lányt, amint az egyik magához ragadva a nyeregbe, továbbszáguld véle a gomolygó füstben. Akkor határozom el, hogy egyszer még mindenféleképpen visszatérek városom múltjába, és kiszabadítom, mint ahogy megállítva az egyáltalán nem irreverzibilis időt, egyszer Pétervárra is visszahátrálok, kiszabadítani a titokzatos fehér ruhás leányzót a kalmükök bizonyára izzadt és mocskos markából, hogy _{ketten kézen fogva andalogjunk majd a bulvárokon, és pontban éjfélkor, amikor} kongani kezdenek Európa harangjai, egy sarok mögül, viszonylagos biztonságból figyelhessük meg a bronzlovas titokzatos árnyékát. Egy francia utazó szerint, aki 1788-ban járt erre, s szintén érdekli a dolog, nincsen is árnyéka, bár én ezt nem hiszem el. Noha Umberto Eco és Danilo Kis is említik elhíresült műveikben a különös, árnyék nélküli bronzlovast. Szavaik értékéből sokat levon, hogy egyikük sem járt a helyszínen, s készpénznek veszik a talán nem is létező gall turista hazudozásait. Mindegy, ennek is hamarosan utánanézek, nyugtatom magam, s akár nyugodt is lehetnék, mint olyan ember, aki mindig megtette a kötelességét. Na jó: amit elvártak tőle! De ha ez így van – s mindebben nincs okod kételkedni, kisbojtár, gúnyolódik koboldom –, érthetetlen, miért is furdal örökösen a lelkiismeret a fehér ruhás lány cserbenhagyása miatt? Tényleg cserbenhagytam volna, azáltal, hogy engedtem beteljesedni sorsát? Ha egy kérdést fel lehet tenni, nyugtat Wittgensteinnel a kobold, meg is lehet válaszolni azt, ne csüggedj! Nem tudok nem csüggedni. Mintha a fehér ruhás lány cserbenhagyása miatt költözött volna éjfélbarna szemének szomorúsága mindörökre a beteg szívembe? Szív alakú arca is előttem van, sikoltozását is egyre hallom, s mindez időnként főleg teleholdas éjszakákon annyira bepörget, hogy üvölteni szeretnék, mint egy örökké éhes sakál a Szahara porában, ahol a szél közönyösen millió és millió szálló porszemet forgat egyre, egy csak általa ismert dal ütemére, és egyik sem „hibban” el.

A világ minden porszeme körülöttem köröz.

Félek.

Miközben a tündöklő démon szélsebesen ragad magával, s feddőleg korhol, az ilyesfajta „kísérleteimhez” igazán kérhetném az ő önzetlen segítségét is. Ne értsem félre, ő a világ megismerésének hasonló módozatait egyáltalán nem ellenzi, sőt, csak tudjon ő is róla, nem szereti az árulókat, már ismerhetném, igaz barátom ő, segítőtársam, védelmezőm, hiszen a legfelsőbb akarat, amelyik mellém rendelte őt, bizonyára mindezt nem tette véletlenül. A legfelsőbb akarat semmit sem tesz véletlenül, legfeljebb mi halandók és halhatatlanok nem látjuk be céljának mélységesen humánus értelmét!

Így dorgál, azután egy verset mond el:

„Die Blätter fallen, fallen wie von weit,

als welkten in den Himmeln ferne Gërten;

sie fallen mit verneinender Gebärde.

Und in den Nachten fallt die schwere Erde

aus allen Sternen in die Einsamkeit.

Wir alle fallen. Diese Hand da fällt.

Und sieh dir andre an: es ist in allen.

Und doch ist Einer, welcher dieses Fallen

unendlich sanft in seinen Händen hält.”

A vers bizonyos részei eljutnak tudatomig, a levélhullások lenyűgöznek, a magányos éji föld komor képe lesújt, s az óriási kéz sem vigasztal meg, noha világos: mindent a kezében tart.

Szállunk a levegőben, lemaradnak a tatárok fürge nyilai.

Ágyamban ébredek.

Hátam, ahol a kalmük harcos köve ért, sajog, köhögni kezdek, s akkor észereveszem bal karomon a véres horzsolást.

Tetanusz, fogalmazódik meg bennem azonnal, felugrom az ágyból, átesem a széken, amelyik azért álldogál ágyam fejénél, hogy rárakván egy párnát, eltakarhassam szemem elől álmomban a televízió vibrálva hazudozó képernyőjét – s ismét megütöm a bal karomat. A horzsolás vérezni kezd. Közbevetőlegesen fél négy van éjszaka, kibotorkálok a fürdőszobába, kékszeszt cseppentek egy vattadarabra, lemosom a sebet. Összeszorítom a fogam, annyira csípi, s észre se veszem, mikor készült el fejemben az első három sor fordítása, de elkészült:

„Hull a levél, hull, mintha odafönt

nagy égi kertek lombja kókadozna.

Levél levélre hull, rezgő avarra.”

Nem vagyok elégedett „mindenestől”, nem nagy kertről van szó, s különben is a levelek valamit tagadva hullnak, hullnak makacsul. Tetraciklines kenőcsöt kenek el a seben, gézzel tekerem körbe, fogammal húzom meg a csomót.

Na, elégedett vagy, te hős, jelenik meg mögöttem vigyorogva a kobold, de nem bírok ráfigyelni, a következő két sor nyűgöz le, tébolyodottan keresem a megoldást.

Két változata is van, támad előzékenyen, sima gúnnyal a mindentudó kobold.

Várakozóan nézek rá.

Az egyik: „A föld a csillagok közül kiszáll vak / éjek során s a rút magányba ront.”

Szép, de nem az igazi – meredek rá. A másik?

„S a csillagok köréből elbolyongva

magányba hull a súlyos éji föld.”

Igen, valami ilyesmire gondolok én is. A kobold eltűnik, visszamenekülök elhagyott ágyamba.

Az érdekes, az igazán izgalmas a miden lehullást megtartó óriási kéz megalkotása lenne. Lehet-e? Felállítom a feldöntött széket, rárakom a díszpárnát, hogy ne láthassam fekvő testhelyzetben a televízió derengő képernyőjét és a veres, kósza, szétfutó álmaim fölött őrködő varázsszemét, elhessegetem az újra megjelenő koboldot, s behunyt szemmel hanyatlom hátra, folytatásos álmaim egyikébe. Egy folyosón rohanok előre, heves vágy gyötör s nyűgöz le: el innen!! csak innen el! el! mindegy, hogy hová, nem is fontos, hogy hová, csak el!

Ugyan, ugyan, kisbojtár, vihog magas fejhangján gúnyosan koboldom, hát hova a bánatba akarsz te elmenni, ismerlek jól, szép maszk, ha el kellene, ha tényleg el kellene utaznod valahova, te tiltakoznál a legerősebben, sőt a legteljesebb mértékben fel is lennél háborodva, hogy ismét ki kell szakadnod sűrű hálószövésű depressziódból, amelyik már teljesen hatalmába kerítette ezt a szobát. Ugyan. Hiszen tudod csúfondárosan piruettezik a kobold, álmaim peremén a sötétségben, mindig akkor vannak a legjobb filmek, amikor te valahova mégiscsak kiteszed a lábad, s talán soha többé nem lesz alkalmad megtekinteni azokat az elszalasztott filmeket. Ugyan, hova akarsz te még elutazni?! Utaztál te már eleget, most más dolgod van ezen a vesztébe rohanó világon.

De, tiltakozom aléltan, előrevonszolva magamat a félálom beláthatatlan, félhomályos labirintusában, de én most tényleg el szeretnék utazni, titkos útjaim egyike vár. Igen, utazni szeretnék! Valahova délre. Vagy épp északra, igen, északra, a lappok közé. Ők mégiscsak a rokonaink, nem?

Ahol nem lenne meleg víz, s ezért két nap után már minden porcikád viszketne, mint Szuzdálban, az elhagyott kágébés üdülőben. Ugyan, ugyan, maflicsek, nem utazol te már sehova!...

És mégis, öntudatlanul elvágyódom, replikázom, ki érti ezt?

Én – röhög a kobold, és semmivé foszlik. – Én értem.

Helyén marad a négy Rilke-sor két változata.

Az első:

„Mind zuhanunk. Egy kéz hull oda, lásd,

amoda más: hull minden, minden itten.

Mégis van valaki, aki szelíden

tartja kezében e vad zuhanást.

Nem. Ezzel határozottan ellenkezik bennem valami dac. A másik lágyságával bűvöl el:

Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart.

S amott a másik, hullva hull le minden.

De egyvalaki végtelen szelíden

minden lehullást a kezében tart.”

Változatlan ledülettel csörtetek előre a félhomályos folyóson, szobák maradnak mögöttem, a huzat valahol távoli folyosók mélyén titokzatos kereplőket ráz, előrehaladásom egyre jobban leköt, percek vagy órák múlva döbbenten veszem észre, hogy nem vagyok egyedül, egy lány – talán a tatárok által elrabolt szőke honfitársnőm, talán a titokzatos fehér ruhás szentpétervári lány, ki tudja? – egy sötét köpenybe burkolózó görnyedt alak vánszorog mellettem. Félek.