DISPUTA

Irodalmi kánkán*

Az itt közölt kerekasztalbeszélgetés az 1997. május 25-én – a székelyudvarhelyi Ablak Kulturális Alapítvány, a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtáralapítvány és a Kolozsvári Területi Rádióstúdió szervezésében, a Román Művelődési Minisztérium és a Kolozs Megyei Művelődési Felügyelőség támogatásával – Nekünk találkozni kell-e(tt) címmel, a Fagyöngy '97 és az Erdélyi Dekameron '97 szerzői számára megrendezett találkozó 120 perces nyitóaktusának** szerkesztett változata.

A vita résztvevői voltak: Balási András, Bálint Tibor, Cs. Gyímesi Éva, Demény Péter, Fodor Sándor, György Attila, László György, László Noémi, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Molnos Lajos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Sántha Attila, Sróth Ödön, Tóth István, Visky András. Meghívott volt: Majla Sándor, az Ablak Kiadó által megjelentetett két évkönyv/antológia szerkesztője. Vitaindítót tartott Gergely Edit. A beszélgetést Rostás István irányította.

GERGELY EDIT: Kedves Egybegyűltek, kedves Kollégák!

Annak a témának, amit szeretnék ma felröppenteni ebben a szűk – mondhatnám: baráti – körben, csak itt és most van helye, nem a délutáni, egész nagyvilágnak szóló műsorunkban, ahol illik majd föltenni a jólnevelt vagy éppen nevelhetetlenségünkben frappáns és eredeti álarcunkat; s hallgatóink majd mit sem tudva kétségeinkről – a sok miértről és hogyanról – fogják majd átadni magukat (egy teljes óra hosszáig) az irodalom édes élvezetének. De:

Melyikünk nem tette fel magának a nagy-nagy és általában megválaszolhatatlanul maradt kérdést: mi marad utánam?

Én vagyok Schubert, ki „éhenhalt tüdővel” szenvedek át a túlvilágra, hogy száz évre rá ébredjenek a koncertre járó parasztok muzsikám hallatán; vagy én vagyok Beethoven, a nagy összegző, ki süketen írom műveimet; vagy én lennék Mozart, ki nem ebben a világban születtem, s izzadságként ontom a szimfóniát és a versenyműveket? Vagy én vagyok Szabolcska, akinek örök életet adott a sors keze. De ha még Szabolcska sem vagyok?! Vagy éppen ő lennék, büdös-mocskos Béga lakója, csak éppen Bandika nem létezik itt-és-most, hogy életet leheljen penészes lelkembe?

Az irodalom – sajnos – nem egy vegytani kísérlet. Nem ismerhető meg, és nem ismételhető. S hiába vagyunk most készenlétben, kiinduló anyagok garmadáján állva; hiába az éltető tűz, a katalizátorok biztató ereje: az arany nem biztos, hogy megcsillan üstjeink fenekén. Írunk, mert írnunk kell, „úr ír” – ezen már milliók milliószor elmerengtek, s a nagyhatalmú király udvarában ki meri bevallani, hogy aranyat nem tudunk – mindig – marékszám varázsolni. De inasaink is vannak és tanítványaink, s a félig tudott titkot velük is megosztjuk; „Bölcsek Köve” vagy „Aranyló Higany” kódexünk neve; és a pislákoló tüzeinkre jól vigyázunk, s mint engedelmes törpék, kovácsokhoz, pallérokhoz és ácsokhoz hasonlóan mi is ledolgozzuk a kötelező királyi robotot. S ami talán a legfontosabb: éltető gőzeink messzire szivárgó illatai csapják a lángot magasba a szomszéd király udvarában, ha a csodára éhes udvari nép sorstársunk köré gyűlve nagyszerű látványosságot akarna szemlélni. Vagyunk, mert meggyőztük magunkat, hogy létezünk; s a titkok titkát Voltaire óta mindenki kívülről tudhatja: „dolgozni kertjeinket”... Mi is ezt csináljuk: életet játszunk az élettelenségbe, aranynak látjuk és láttatjuk egymás csalfa csillanásait, s gondosan ügyelve mímeljük legendáink vagy tudósainknak minden mozdulatát és gondolatát.

„Rajzoljunk s üljünk bűvös köröket” – ez maga a mágia. Tévelygéseink vidám gyűjteményét tegyük le mások asztalára is, mert ez lett az életünk, de: kellünk-e még valakinek? Kellünk-e az uraknak, kik kövér asztalukhoz engedtek egykoron, mikoron lelkük gyönyöre hirtelen kicsordula? Kellünk-e a szegénynek, hogy gondolkozva üljön a sötétben? Kellünk-e egyáltalán magunkon kívül valaki másnak?

(...)

ROSTÁS ISTVÁN: Volt egy ilyen a meghívóban, hogy kanonizációs kényszerek, hogy van-e valamiféle kritériumrendszer – amikor antológiában-évkönyvben gondolkodunk – arra, hogy ki és mi jelenik meg egy kötetben? Hogy időközönként az a '96-os, '97-es, akárhányas kiadás mennyire tükrözi vagy nem tükrözi azt, ami történik Erdélyben, Romániában, a romániai magyar irodalomban egy bizonyos fokon, szinten. És talán azt is meg kéne néznünk – és akkor, gondolom én, hogy ennek a találkozónak, ennek a kerekasztal-beszélgetésnek meglesz a maga kis summázata, vagy legalábbis egy része – hogy egyáltalán, ha külső szemmel, szó kerül itt arról, hogy „erdélyi” vagy „magyarországi irodalom „... ez megint egy kedves kis külön vita, hogy létezik, hogy létezik összmagyar irodalom, de: hogyha egy (teszem azt) Torontóból hazaérkezett, vagy akár Magyarországról hazaérkezett atyánkfia belép egy könyvesboltba, kezébe veszi és azt olvassa, hogy,, kortárs romániai magyar költők „ illetve,, írók „, akkor mennyire releváns számára az (tegyük fel, hogy még érdeklődik is az irodalom iránt, tehát nem csak pusztán azért veszi meg, mert a korondi edények mellé nagyon jól mutat, ha egy kis írott szót is visz magával), mennyire lesz az releváns számára, hogy tényleg ez történt '96-ban, '97-ben. Én azt hiszem, hogy talán errefelé kellene egy kicsit kanyarodni a vitában, a beszélgetésben ahhoz, hogy: a dolgokról beszéljünk – körülötte is lehet jócskán, de talán most éppen róla kellene. Felvetődött az, hogy ki és hogyan szerkeszt. Majla Sándor említette, hogy „volt egy megegyezés”, azt is tudom, hogy bizonyos fokú hátkritikák vagy legalábbis „fenntartások” jelzésszerűen, informálisan azért elhangzottak, hogy azért mégiscsak egy kissé presziőz ez az alcím... és ehhez hasonlók. Szóval ezekre a kérdésekre lennék – és talán nemcsak én – kíváncsi.

SÁNTHA ATTILA: Akkor engedjétek meg, hogy megosszak egy-két dolgot gazdag élettapasztalatomból. Arról kellene beszéljünk, hogy: kanonizáció. Tehát aki ebben a könyvben benne van, azt jelenti, hogye egyfajta szintet megütő szerző, és ezáltal egyfajta legitimációt nyer egy ilyen kijelentés, az alcím, hogy romániai magyar írók illetve költők. Minden ilyen Fagyöngy-szerű dolog, vagy Szép Versek kötet, ami Magyarországon jelenik meg, egyfajta kanonizációt vagy kanonizációs előkészítést jelentett a szerzők esetében. Nekem egyáltalán az ilyen átfogó antológiákkal van bajom: ugyanúgy, ahogy nem szeretem a Szép Verseket, ugyanúgy nem szeretem a Fagyöngyöt sem, mert szerintem túlságosan általános akar lenni. Az én kérdésem az: léteznek-e olyan kritériumok, amelyek alapján lehet egy ilyen teljesen átfogó antológiát szerkeszteni és a tetejébe még egyetlenegy ember által, mert azt esetleg el tudnám képzelni, hogy szerkesztünk egy ilyen átfogó antológiát, de akkor úgy, hogy „világnézeti alapon”, „irodalmi hovatartozási alapon” szerveződve, tehát: minden területre van egy szerkesztő, és az válogat. Mivel van az értékek relativitása, tehát senki sem tudja a másik helyzetébe beleképzelni magát, és a másik szemével nézni a dolgokat, akkor így le kéne bontani a dolgot, és úgy válogatni be a műveket ebbe az antológiába. Ezáltal lehetne valamiféle legitimációt adni egy ilyen Fagyöngy-szerű dolognak. Hogyha ez nincs meg, akkor csak azt látom, hogy Majla próbálja magát megsokszorozni, azt az irodalmat veszi be nyilván, amit szeret és ezenkívül azt, amit nem szeret, de más szemével próbálja nézni azokat a verseket nyilván, hogy nem fog sikerülni neki, tehát a válogatás nem lesz a legjobb.

MAJLA SÁNDOR: Szerintem természetes módon egy ilyenfajta évkönyvnek – inkább felejtsük el azt, hogy antológia, maradjunk az évkönyv szónál, mert jobban fedi azt, ami ez a könyv lényegében – általánosnak kell lenni, ugyanis mindenki benne van a legidősebb író/költőtől a legfiatalabb Múmiáig, és mindenki a saját külön stílusával. Én nem azt mondom, hogy nem lehet még külön antológiákat, szak-antológiákat kiadni, hogy „a legújabb hullámnak az antológiája”, vagy „a legidősebbek antológiája”, vagy „a nők antológiája”, és sorolhatnám, hogy kiknek... így el lehet különíteni. Na most már: ki kerül bele, ki nem kerül bele? Természetes dolog, hogy valahol egy határt kellett szabni. Az alsó határ, úgy gondoltam, hogy jelenjék meg annak a fiatalnak (vagy éppen nem fiatalnak) a kötete: próza- vagy verskötete. (Megtörténik ellenben, hogy valamiféle okból kifolyólag kiadásra kész a kötet, de még nem jelenhetett meg.) Tehát: az első belépő, hogy legyen kötete az illetőnek. Valamennyien emlékezhettek erre: a társaságnak egy része már az elsőben benne volt – tehát megvolt a kötete –, s ahogy a kötetek jelentek meg, nagyjából szerepeltek benne a fiatalabbak is. Nos, az, hogy nem tökéletes egyetlen kiadvány sem, főleg az ilyenek, nem mentségként mondom, de ez természetes: hiszen nem is lehet tökéletes! Hogy lényegében most szerzőként vagy szerkesztőként nekem szubjektív a véleményem: így van, viszont nagyon próbálok arra figyelni, hogy ki az a szerző, akivel éppen akkor dolgozom, próbálom megismerni (vagy már ismerem) a stílusát, mert észre lehet venni a változásokat egy szerzőnél... Szóval próbálom nem teljesen a szememre bízni az egész választást. Véleményem az, hogy ilyen jellegű évkönyveket feltétlenül kritikus, vagy kritikus csoport kellene hogy kiadjon, na már most, ha ez nem történt meg, és én úgy éreztem, hogy baj van az erdélyi irodalommal, és ezzel egy kicsit gyógyíthatunk rajta, akkor ez az én bűnöm, viszont az nekem is tapasztalatom (jó mély élettapasztalatom), hogyha csoport fog együtt munkálkodni, az nagyon hamar szétmegy – viták és hasonlók következtében – és megszűnik az, amit célul tűztek ki.

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND: Én mégis abban látom ennek az évkönyvnek a jövőjét, ha csoport adná ki, mert az egyik legnagyobb baja ennek az évkönyvnek az, hogy nem követi a recepciót, tehát akiről a legtöbb kritika megjelent az utóbbi öt évben – ezt adatokkal is tudom bizonyítani –, akiről a legtöbbet írtak, Molnár Vilmos nincs benne egyetlen Dekameronban sem, pedig neki kötete is van. Hogy lehet ez? Szerintem már megkérdőjelezi az antológia hitelességét az, hogy nemzedékünk – ha lehet nemzedéknek nevezni – szerintem legeredetibb egyéniségének egyik írása sincsen benne. Másik példa a Fagyöngynél egy ilyen dolog: Jánk Károlynak szinte leghamarabb jelent meg ebből a nemzedékből kötete, Demény Péterrel és Vidával egyetemben. Nos, ő csak most került be a Fagyöngybe, negyedik alkalomra. Ez is egy hasonló eltolódás. Az ilyenfajta bakik – nem tudom másképpen nevezni – nagyon megkérdőjelezik ennek a szerkesztésnek a módozatát. Szerintem az lenne nagyon jó, ha figyelne a szerkesztő, figyelnének a szerkesztők arra, amit az erdélyi recepció ezekről a kötetekről mond.

MAJLA SÁNDOR: Molnár Vilmos egyszerűen nem akart benne lenni, mert nem ír. Nála jártam személyesen Csíkszeredában. Jánk Károllyal pedig, ő... igazad van, igazad van, viszont itt volt egy olyan is, hogy idén például eléggé nagy nézeteltéréseket szült, hogy az Előretolt Helyőrség csoport nevében írta nekem a kérőlevélre Orbán János, hogy „igen”, a névsort felírta, és hogy ő beleegyezik a közlésbe „a csoport nevében”, mert nehéz összeszedni a társaságot, hol Szegeden, hol Kukutyinban, hol Nemtudomhol vannak... Tehát ilyen dolgok is vannak. Ez egy harmadik változata az okoknak a bele- vagy bele nem kerülés esetére.

ROSTÁS ISTVÁN: Talán még mindig azt kellene egy picit megbolygatni, hogy az, amit Majla Sándor mond arról, hogyha egyszemélyes vállalkozásban képzeli el a dolgokat, illetve azt próbálta leszűrni, hogy amikor szerkesztőségek vagy csoport munkájában készül egy antológia vagy évkönyv (most egyre inkább évkönyv), akkor a hatékonyság szempontjából, technikailag sokkal egyszerűbb: szétküldi a leveleket, megkéri az embereket, hogy „küldjétek be, illetve ajánljatok”, és akkor ő beválogat, kiválogat valamiféle szempontrendszer szerint; és akkor ezt technikailag nagyon egyszerű letenni az asztalra. Én kételkedem, vagy enyhe kételyeim vannak (de lehet, hogy idővel fel fognak erősödni) aziránt, hogy miért nem lehet ezt kiscsoportos foglalkozásként elvégezni – és most semmiféle malícia nem kapcsolódik ehhez; de hát valószínűnek tartom, hogy nem Majla Sándor az egyedüli, aki abban gondolkodik, hogy évkönyvszerűen megjelentessen irodalmi termést, irodalmi jelenséget itt Erdélyben. Most nem azt javasolom, hogy „próbálj már néhány társat keresni magadnak”, hanem egyszerűen felteszem újból a kérdést, hogy akkor most ez úgy tekintendő, hogy Majla Sándor észrevette, hogy itt nincs ilyen tevékenység, nincs ilyen igény, vagy ha van: elsikkadt és nem jelent meg konkrétan, és akkor „én belevágok”, vagy pedig tényleg létezik valahol –akkor pedig föl kell fedezni és lehetőleg elég gyorsan – egy olyan fórum vagy másfajta igény, ahol emberek gondolkodnak (akár többen is egyszerre), és megbeszélik azt, hogy mitől és hogyan kell még egy antológia, vagy egyáltalán hogyan lehet kötetbe szerkeszteni úgy irodalmat, hogy – ne mondjuk azt, hogy reprezentatív, de hogy – valamit közöljön is arról, amihez mi irodalomként viszonyulunk itt Erdélyben?

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND: Vannak a folyóiratoknál kritikai rovatok, föl kellene vetni a kapcsolatot e rovatok szerkesztőivel, akiknek mégiscsak rálátásuk van. Láng Zsolt és Selyem Zsuzsa alakítottak ki egy kritikai csoportot a Láthatatlan Kollégiummal együttműködve, ahol rendszeresen figyelnek arra, hogy az utóbbi három évben milyen művek jelennek meg. Tőlük lehetne egy ilyen, úgymond „jelentést” kérni, így ki lehetne szűrni, azaz inkább meg lehetne határozni azt, hogy kik kerüljenek be, és kik nem.

CS. GYÍMESI ÉVA: Én nemcsak ezzel kapcsolatban szeretnék hozzászólni. Azt hiszem, hogy egy évkönyvtől nem lehet elvárni – nevezzük akár antológiának, akár évkönyvnek –, nem lehet elvárni azt, hogy az első intrádára már egyfajta kanonizációt jelentsen, illetve: én ezt nem így kezelem. Évkönyvet vagy antológiát – mint aki szerkesztett ilyet –, tudjuk, hogy azért csinálunk, hogy legyen mit szidni; mert nincs olyan évkönyv vagy antológia, amiben ne találnának hibát a szerzők, akik hiányoznak belőle, vagy esetleg azok, akik benne vannak, hogy „miért van nekem csak három versem és a másiknak öt”. Tehát nincs olyan antológia, amit ne szidnának, akár a közönség részéről is. Én értelmes dolognak tartom azt is, amit László György fölvetett, ugyanis az sem mindegy, hogy egy évkönyv (vagy egy antológia) milyen közegbe kerül. Tehát én egyáltalán nem tartom utolsó szempontnak a Bálint Tibor által is fölvetett közönségi viszonyulást, tehát azt, hogy az embereknek vagy nincs vásárlóereje, vagy megszűnt az érdeklődése a kultúra iránt egyáltalán – nemcsak az irodalom iránt, Tibor –, mert ez így van a zenével, a képzőművészettel, mindennel, tehát: a művészetek iránti közöny. Hol menjen végbe a kanonizáció, ha a közönség egyszerűen nem mértékadó, a közönség egyszerűen nem végzi azt a szelekciót, amit már az is jelent, hogy megveszi-e a könyvet, vagy sem? Az is egyfajta válogatás: elfogadás vagy visszautasítás. Tehát nem működik pozitívan az olvasói közeg, másfelől pedig a kritika sem működik, és itt szerettem volna azért fölhívni a figyelmet, ha már szóba került a Láthatatlan (örülök, hogy ezt nem én vetettem fel): van valami nyoma, hogy működik. Legalábbis a Látóban és a Korunkban fölfutott egy olyan kis raj, amely legalább harminc kritikát tett közzé az utóbbi hónapokban – csak októbertől errefelé. Nem kis szám. Mi ezt valóban programnak tekintjük, ez azt jelenti, hogy fölvettük a kapcsolatot az irodalmi folyóiratok kritikai rovatvezetőivel. Csodálkozom, hogy a Helikon nem kapott ezen az ajánlaton, hogy nem harapott rá, mert én úgy gondolom, hogy a Helikon azért (mint gyakrabban megjelenő időszaki folyóirat) sokkal dinamikusabb lehetne, mint a Látó meg a Korunk. Én meghívtam Szilágyi Istvánt arra a találkozóra, ahol erről volt sző, és nagyon vártuk, hogy Szilágyi István toborozni fogja, illetve hát Fekete Vince maga, aki a fiatalok mellékletének a szerkesztője, élni fog azzal a lehetőséggel, hogy itt van egy csomó fiatal szerző havonta, szinte penzumszerűen írják a kritikát, és rendszeresen, nemcsak az itteni, hanem az anyaországi irodalomról is. Nem mindegy, hogyan megy végbe a kanonizáció éppen a kritika révén, ide akartam visszakanyarodni, hogy nem elég, hogy megjelenjék egy antológia. Annak idején a Vitorlaének is megjelent ugye, hány elfelejtett szerző van? Ki emlékszik Soós Lászlóra, az egyik Vitorlaénekbeli szerzőre?

MOLNOS LAJOS: Itt most két irányban gondolkozunk. Egyrészt én lényeges különbséget tennék antológia és évkönyv között. Ez az évkönyv minden évben évkönyv akar lenni, se több, se kevesebb. Az antológia arra van, amit összeválogat egy válogató bizottság, amely adott esetben kanonizál. Ez az évkönyv – véleményem szerint: – nem azt akarja. A válogatás már eleve ott történik meg, mikor a szerző megkapja a levelet, (mert mindenki megkapja a levelet), hogy küldjön el a saját legjobbnak vélt írásaiból egyet-kettőt-hármat, tehát a szerző maga a válogatást megejti. Ha tízet küld, akkor természetesen Majla Sándorra hárul a feladat, hogy válogasson. Ha pedig ezt egy bizottság kellene elvégezze, akkor ez egy intézményt feltételez. Ebben az esetben Majla Sándor ez az intézmény, de azért dolgokat ne felejtsünk el, mert olyan prózaian kezdődik ez az egész, hogy kik azok, akik egyáltalán időben válaszolnak erre a felhívásra? ugyanis meg merek esküdni, hogy Farkas Árpád is kapott, hogy mást ne mondjak, egy ilyen felkérő levelet, és valamilyen okból kifolyólag a szövegeket nem küldte el, tehát nincs benne ebben az évkönyvben. Innen kezdődnek a dolgok. Én nem akarom védeni Majla Sándort, de ezt az Ablak nevű intézményt, amit ő képvisel, ezt így kell elfogadni, szerintem ez: így van és így jó.

SÁNTHA ATTILA: Így van, de így rossz.

MOLNOS LAJOS: Ez a te véleményed, hogy ez így rossz. Nagyon hamar lehet ezen változtatni: tessék nekiállni és megcsinálni, ami ennél jobb. Én azt mondom, hogy jó írásokat kell küldeni Majlának, ha kéri, s akkor biztos vagyok benne, hogy attól lesz jó vagy rossz ez az antológia, és nem attól, hogy ötön szerkesztik-e vagy tízen. Húszan is tudnak nagyon rossz évkönyvet szerkeszteni.

_{SÁNTHA ATTILA: A jóindulat nem elég. Tehát az, hogy Majla Sándorban vagy} bárkiben megvan a jóindulat, hogy most valamit csinál... Jószándék, az nem jelent semmit. Itt arról van szó, hogy ha már csináltál egy ilyen válogatást, és négy évig éltetted, tehát sikerült az alapokat megteremteni, akkor azt csináld meg, vagy csináltasd meg másokkal úgy, hogy az minél jobb legyen. Itt nem arról van szó, hogy a szerzők beküldjék a verseket, és most ők saját maguk mondják meg, hogy ők mit akarnak kanonizálni, mert a szerző szerintem üljön le a seggére és hallgasson, mert – szerintem – nem ő a fontos, hanem az olvasó. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a szerzőnek egy szava ne legyen, hogy mi kerül bele a kötetbe, hanem legyenek azok az emberek – az a négy, öt, hat –, ahány irodalom ma van Erdélyben, tehát szerintem négy, öt vagy hat irodalom van Erdélyben. Minden irodalom legyen „lefödve”, és akkor az emberek válogassák ki, hogy mi kerüljön bele az antológiákba.

MÓZES ATTILA: Nem akarom Majlának a pártját fogni, de egyet tudunk a történelemből is, s ez vonatkozik mindenféle csoportos munkára, s amit csoportok kanonizálnak – van egy ember által kanonizált munka is, most a Majla esetében –: a termophülei csatát akkor is Miltiadész nyerte meg, a tíz hadvezérből. Ez tény.

BÁLINT TIBOR: Megvan a magam véleménye erről. Gondoljátok végig a nagy magyar folyóiratokat, a Nyugatot: hogy Babits szerkesztette – Babits ízlése szerint szerkesztődött; később átvette Móricz Zsigmond: nem pofáztak bele, mert nem volt joguk. Nem Bárdos B. Artúr szerkesztette az Utunkat sem, hanem Gaál Gábor, és az ő ízlése döntött: jól vagy rosszul. Áttekintve ezt a két évszámot, ezt a két Dekameront, akkor legyen annyi bizalom benne, hogy egy embernek az ízlése irányítja. A kollektivizmus a kommunizmus egyik fertőzése.

SÁNTHA ATTILA: Az, hogy nem tudunk elképzelni csoportos munkát, éppen az a kommunizmusnak a fertőzése, mert teljesen el akarjuk határolni magunkat – amiről nincsen szó.

ROSTÁS ISTVÁN: Én azt hiszem, hogy az üzletet most hagyjuk ki, mert nem éppen üzletről van itt szó; tehát ezt tegyük egy többszörös zárójelbe. A másik dolog meg az, hogy ha ez már kerekasztal-beszélgetés, akkor nyilván jó, ha jelzőket használunk, de én nem hiszem, hogy Majla Sándor akár egy „kis helyi Istennek” gondolná magát... nem úgy néz ki. No de bárkinek joga van a véleményhez, joga van bárkinek támadni vagy védekezni ellene, és akkor még csak annyit fűznék hozzá, hogy Fodor Sándoré a sző.

FODOR SÁNDOR: Nekem is az az érzésem, hogy azért mégiscsak a szerző az illetékes a saját dolgaiban. Én mégis azt hiszem, gyerekek, nagyon komolyan azt hiszem, hogy döntő módon a szerző véleményét kellene meghallgatni egyfelől; másfelől pedig, ami az évkönyvet illeti: mennyiben ad képet a romániai magyar irodalomról, mert mint ahogy nem szeretem azt, hogy „székely himnusz”, ugyanúgy azt, hogy romániai magyar irodalom mint önálló entitás; mint a magyar irodalom, mint a szlovák irodalom... nem. Mi a magyar irodalom részei vagyunk, azé a magyar irodalomé, amit Romániában írnak. Na most: ezek az antológiák – higgyétek el nekem – nem jobbak, és nem is sokkal rosszabbak, mint amilyen a mi irodalmunk egésze általában.

GERGELY EDIT: Én már megint a „kis hiányérzetemmel” jönnék, amit a vitaindítóban próbáltam kikerülni. Nekem ezzel a könyvvel az a bajom, hogy ez egy sima könyv (ld. fólia borítás), a Fagyöngy s a Dekameron is. Viszont átlapozva is egy-egy „sima” könyv. Nincsen műfaji megjelölés, de oda van írva, hogy kábé kik lennének benne, ezáltal kanonizál – ha akarod, ha nem –: „romániai magyar írók illetve költők”. Te szerkeszted anélkül, hogy odaírnád: miért (hát ettől sima: se elő-, se utószó), hogy ki miért került bele, ki miért maradt ki. Bár „új fiú vagyok a csapatban”, azért én is „jótanácsokkal” jönnék. Ha beválogatsz olyan szövegeket, amik „lejöttek” az évi sajtótermésben, akkor oda kellene írnod, hogy hol jöttek le, ezáltal én tudom, hogy az illető hol közöl, ezáltal tudom, hogy kábé a kánonon belül hol mozog. Tehát nem te kanonizálsz, hanem a szöveg kanonizálja önmagát. Itt azonban van benne egy lista a nevekkel, „simán”, aztán meg „fut a kép”; ott meg nincsenek életrajzi adatok, egy dátum nincsen, ellenben vannak olyan képek, amiken nem ismersz fel embereket. Végül is... magánügy, hogy ki milyen imidzsét aktualizálja vagy vállalja. A továbbiakban: nincsenek életrajzi adatok, sem életműre való utalások: nem tudom, hogy ki hol él. Mert ezáltal tudnám akkor, hogy miért ír esetleg extranszszilvanista stílusban, vagy miért ír épp posztmagyarul...

MÓZES ATTILA: Ettől jobb lenne az antológia? Ettől pont' olyan lenne az antológia, csak lennének adalékok is...

GERGELY EDIT: Jó, de akkor lehet, hogy megvásárolná a korondi, ha látná, hogy van benne egy korondi. Akkor azt mondaná, „jé, itt egy hazámfija, no lássuk, hogy mit ír”.

TÓTH ISTVÁN: Elsősorban, ami az évkönyv terjesztését illeti. Véleményem szerint nekünk, erdélyi embereknek egy nemzeti intézményünk van a legalacsonyabb foktól a legmagasabb fokig: az Egyház. Nem klerikális szellemben akarok beszélni, de mint szervezési formát, el kellene fogadnunk az egyházak kultúratámogató-szállásadó szerepét. Véleményem szerint lehetne mindegyik nagyobb egyház keretében irodalmi köröket és olvasóköröket szervezni és kellene. Ezek lehetnének azok a fórumok, amelyek egy művelt olvasóközönséget teremtenének. Másodsorban: én nem látom olyan rendkívül megoldatlan kérdésnek a kritikát. Véleményem szerint: vannak házi kritikusok, vannak kinevezett és felkért kritikusok minden szerkesztőségben és bizony, nagyon sokszor nem jut szóhoz az, akinek más a véleménye. Inkább itt van a hiba.

MÓZES ATTILA: Én a kritikai rovatnál kezdtem annak idején Marosi Péter famulusaként az Utunk nevű lapban. Na most: akkor a kritikának volt értelme. Ugyanis ez egy nem túl látványos, de munka, sőt időigényes munka. Na most már, gyere csak és legyél nekem kritikai rovatszerkesztő a Helikonnál, ahol egy-két skolasztikus esettől, baráti gesztustól eltekintve: senki nem ír senkiről. És nem azt mondom, hogy irigységből nem írnak egymásról az írók – mert ki más írna? Az ilyen állat, hogy „kritikus”, már kihalt (lásd engem; s én is azért író volnék; a rosszabbik felemmel . Na, próbál rávenni valakit, hogy írjon egy... mit mondjak, mint annak idején Láng Gusztáv (hogy csak egy igen jó nevet említsek) tizenöt oldalas tanulmányt egyetlen jelenségről, teszem azt: Ábrahám János Piculájáról, ami tényleg egy jelentős dolog; vagy Bálint Tibor Bábel toronyházáról. Még van egy-egy felmérés jellegű dolog az olyan divatban lévő gyerekekről – most ne sértődjetek meg ezért, ezt a kifejezést használom „divatban lévő”. Aztán elmúlik a ti divatotok is, mármint a Serény Múmiások divatja, az Előretolt Helyőrség divatja, és ugyanott lesztek kritikailag, ahol Bálint Tibor, ahol én (mi azért adunk ki könyveket is). Lászlóffy Csaba minden héten kiad egy könyvet, hol Magyarországon, hol itthon: mi jelent meg róla? Bocsánat, mi jelent meg róla? Fodor Sándornak ott van az életművének első kötete, a Novellák: szép kiállítás, jó könyv, minden. Melyikötök válallja fel? Ez nem feladat: ez szívügy! Szívünk pedig már nincs hozzá.

NAGY ATTILA: Elsősorban: nagyon sajnálom, hogy a vásárhelyi profik nincsenek itt: a Látó megint távol maradt, mint egyébként Udvarhelyről is. Én ajánlanék valamit: hogy valamilyen módon felkérni, de nem kényszeríteni senkit... hogy végre a Látó is legyen ott, mert enélkül nem lehet megtartani egy ilyen találkozót, s ugyanoda lyukadok ki – mint ahogy Pista bácsi is említette a helikoni találkozót, ahonnan igen sok ember távol maradt – tehát: csak ha minden fórumot legalább egy ember képvisel, csakis akkor lehet egyeztetni a nézeteket és a dolgokat. A másik: nem szabad elfelejteni – amit Cs. Gyímesi tanárnő mondott – az összekötő szerepét sem abban, hogy az irodalmat miképpen veszi át a közönség, és miképpen adja tovább, és mit tart értéknek, mit nem. A romániai magyar irodalomból kivérzett 25-30 ember a határokon túlra; egy olyan írói generáció, amelynek a szerepe nagyon fontos lenne itt és most: egy összekötő szerepe. Itt van egy nagy hiátus, ha körülnézünk: vannak, akik maradtak, akiket – elnézést kérek – nem nevezhetünk fiataloknak már egyáltalán, viszont letették a garast régen; és van egy új generáció, aki a '90-es években debütált, de – s most lehet, hogy röhögni fognak rajtam a fiatalok, élettapasztalatom más téren is ezt mondatja velem – ez egy igen fontos tényező: nincs közvetítés. Ne tessék elfelejteni, hogy 1980-tól '90-ig egy mortális magyar nyelv-, magyar kultúra-, magyar irodalomellenes hangulat uralkodott az országban. Magyartanárainkat kirúgták a Duna-deltába (lásd Cseh Kati stb.). Itt nem a marakodásnak lenne a helye; ki tett le közülünk az asztalra még ilyen természetű könyvet? Senki. Tehát tessék segíteni Majla Sanyit. Visszatérve pedig az eredeti gondolathoz: ennek a generációnak, akár Serény Múmia, akár ez, akár a Látó – fiatal kritikusi gárda –: igenis tessék úgy tevékenykedni, hogy hassunk végre oda, hogy Marosvásárhelyen egy Bolyai Farkas középiskola – mely egykoron igen híres volt arról, hogy milyen embereket nevelt ki – oda jutott, hogy a magyartanárok nem viszik el irodalmi estekre a gyermekeket: soha senki szinte; hogy a könyvbemutatókon lézengünk hárman-négyen... ez a helyzet: nincsen tartás, nincsen kultúra, nincsenek nevelők. És isszuk ennek a tíz évnek a levét. Ezzel kellene foglalkoznia minden lapnak, hogy végre – nem azt mondom, hogy beterelni, mint egy nyájat, de – kanalizáljuk, egyszer épüljön a csatorna, aztán végül szintézis legyen belőle... ez hiányzik és ezen kéne gondolkodni.

SÁNTHA ATTILA: Az, hogy valaki megmondja nekünk, hogy „hassunk oda, hogy úgy írjanak”, vagy hogy „a fiatalok úgy írjanak”... ezt nekünk ne mondja meg senki. Én nem látom olyan tragikusnak az irodalom helyzetét, lehet, hogy egy-egy irodalmi találkozón három ember lézeng, viszont hogyha a Helyőrség elmegy egy-egy helyre a Székelyföldön vagy Udvarhelyre vagy bárhova: ott a terem megtelik mindig. Tehát ilyent ne mondjanak, hogy az irodalom az „le van szakadva” – nekem ezzel másak a tapasztalataim. A másik: itt elhangzott egy olyan javaslat, hogy az egyházaknak az ernyőjét jó lenne fehasználni. Jó. Ezt talán használjuk fel, ha az egyház képes elfogadni minket, csak az Egyház, nem tudom, hogy egy szabadabb szájú, másfajta irodalmat mennyire fog támogatni. Itt – legyen világos – nem Majlának a rekvizitóriuma folyik, még ha itt közbe-közbe úgy is tűnt, és elfutottak az indulatok; tehát itt a Fagyöngyről beszélünk, meg a Dekameronról és arról, hogy ezeket hogyan lehetne jobbá tenni. Itt most már mindegy, hogy milyen szempontból nézzük a dolgot – én például nagyjából egyetértek Barthes-tal, aki azt tartja, hogy a szerző „halott”, tehát nem a szerző a fontos, hanem az olvasó a fontos, akinek a fejében az irodalom, a szöveg megszületik – én azt mondom, hogy annak ellenére, hogy itt többnyire szerzők vannak ebben a teremben, ne a szerző domináljon egy ilyen antológia megszerkeztésében, hanem az olvasónak az igazából a képviselői, a kritikusok. Tehát a kritikus valójában valahol az olvasó képviselője kéne hogy legyen, és az olvasók felé kéne nézni, nem pedig magunk felé.

ROSTÁS ISTVÁN: Végül is ez a két témakör volt, amit lényegében érintenünk kellett volna, mélyebben is talán... Nem is véletlenszerű az, hogy ennyire szétszóródtak a vélemények, illetve elfutott egy kicsit ez a beszélgetés általános, de idevágó kérdések irányába. Viszont tényleg elgondolkodtató az, ami hellyel-közzel megfogalmazódott: egyrészt az, hogy jelenleg minálunk a tájékon egy ilyen vállalkozás van, ami felmutatható, négy évig működött, és valószínű, hogy Majla Sándor nem riad vissza ettől a találkozótól semmiképpen. Másrészt: van egy olyasmi, hogy szétnézni, tájékozódni, tudni egymásról, tehát nem az információhiány, hiszen ha belegondolunk, akkor (akár Gergely Editet idézhetem) hogyha lett volna egy kis cím meg egyéb, akkor akár egy kis „telefonkönyvként” is lehetett volna használni, ugye, még hasznos is: ismerkedni különböző generációk szintjén. Tehát van egy ilyenszerű igény, aminek a megfogalmazódása bizonyos szintekig eljutott, de tovább nem tudunk lépni. Ezért a mi egynapos rendezvényünknek is a furcsára módosított címe: „Nekünk találkozni kell-e(tt)”, vagy hát... ebbe bele lehet gondolni. És a harmadik dolog, hogy: nincs alternatíva, illetve nem látom azt, hogy megjelent volna évkönyv – most maradjunk még mindég az évkönyvnél, tehát ne antologizáljunk – akár szerkesztői gárda kezéből, vagy munkája eredményeként. Tényleg van olyasmi, és el kell mondani azt, hogy ez az alcím („romániai magyar költők” illetve „romániai magyar írók”) egy picit elgondolkodtató és egy kicsit eltájolja az olvasót, tehát ha valaki így találkozik – mondom: teszem azt, külföldről érkezvén – a magyar irodalommal: kicsit „nem tudja hova tenni”, ugyanakkor pedig nincs más, ami – hát ne a Ki Kicsodákat olvassuk, ha már irodalmi tájékozottságra akarunk szert tenni, az kell és jó, ha ott a polcon, de – a fogyasztóra gondolva nincs más, ami megjelent volna ilyenszerűen. És azt hiszem, hogy Majla Sándor is úgy és akként fogadta ezeket a meglátásokat meg kritikákat, szemrehányásokat – itt most lehet fokozni a szinonimákat –, hogy ettől csak jobb lesz a következő. És ettől függetlenül lehet egy másikat készíteni, akár szerkesztői csoportban, akár egyénileg; és én azt hiszem, hogy csak akkor lesz érdekes és élvezetes ez a – félig-meddig belterjes, de mindenképpen létező – irodalmi élet, hogyha decemberben megjelenik „X” antológiája, utána megjelenik egy másikfajta antológia április 11-edikére – ha jól tudok időzíteni – a Fagyöngy... Tényleg, lenne egy spektrum, lehetne válogatni, és ott van kint apolcon.

MAJLA SÁNDOR: Az utolsó előtti szó jogán mondanám: az imént szó volt arról, hogyha egy magyarországi megveszi, akkor milyen képet lát a romániai író-költő gárdáról és az irodalomról önmagáról. Én azért felteszem a kérdést: fontos ember, aki tényleg lényeges, vajon hány hiányzik ezekből az „antológiákból”? Azok kivételek, akik vagy nem írnak egyáltalán – Farkas, Markó és így tovább –, vagy egyszerűen azt mondták, hogy ők nem akarnak szerepelni. Tehát még egyszer: vajon ki az a fontos ember, az a sok, nagy hányad fontos ember, aki lényegében nagyon negatívan, hiányával befolyásolhatná az antológiát? A könyvek jövőjéről: amint a kérőlevélben írtam valamelyikötöknek, az fogalmaztatott meg, hogy „beleegyezem, hogy Majla Sándor válogasson az adott év sajtóban megjelent írásaiból, és mindaddig beleegyeztem, amíg azt írásban vissza nem vonom”. Amikor már akkora lesz a hiányszázalék, akkor tényleg befejezem az antológiák kiadását. De addig, amíg a többség társszerző akar lenni, addig még próbálom nem befejezni. A másik és eléggé lényeges dolog, amiről ma tárgyaltunk, hogy: kinek milyen verse/szövege megy bele, vagy ki szerepel benne, és elhangzott az, hogy „Majla Sándor kedvenc versei”. Hát ha Majla Sándor kedvenc versei kellene hogy legyenek, akkor biztos, hogy már itt is tudnék mutatni egynéhány embert, aki nem lenne benne. Hát muszáj nekem szeretni – ugye nem haragszol, Sántha –, hát muszáj nekem szeretni a Sántha verseit vagy a Molnosét vagy a harmadikét?... ne haragudjatok. Nem muszáj nekem szeretni senki verseit, de úgy érzem, hogy jó versek, ezért benne vannak.

GERGELY EDIT: Én azt kérdezném meg Majla Sándortól, hogyha – féligmeddig feljogosítva vagy nem feljogosítva – úgy érezte, hogy joga van egy ilyet összeállítani, akkor miért nem tette azt meg, hogy listázta volna azokat, akiket be szeretett volna tenni, és akiket nem szeretett volna betenni – „fontosakat” és kevésbé fontosakat, és – akkor odaírja, hogy „Molnár Vilike nem adott szöveget”, vagy „XY nem közölt az illető évben”... Tehát nem az ilyenszerű találkozókon kellene neked magyarázkodnod, hogy ki és miért hiányzik...

TÓTH ISTVÁN: Sok antológiát olvastam el, már csak azért is, mert össze kellett állítanom őket, francia, német antológiákat: sehol, ahol valaki ki akart maradni, annak a nevét nem írták be már csak a reklám szempontjából sem; mert az a könyvre vonatkozólag rossz fényt vetne, vagy jó fényt a kimaradt szerzőre... tehát ezt nem szokták.

FODOR SÁNDOR: Ennek ellenére, ne haragudjatok, nem butaság, amit a kislány mondott, mert egy esetleges bevezető szövegben, fülszövegben, zárószövegben azt megemlítheti, hogy „sajnos nagyon szerettünk volna XY-tól is, de...”

MAJLA SÁNDOR: A második Fagyöngy antológiában ez megvolt. Én úgy gondolom, hogy ezt minden évben nem kell, mert hat éven, hét vagy bár tizenöt éven át kellene ezt megjelentetni, vagy meg lehetne; tizenöt előszót elég nehéz írni. És nekem az a véleményem, hogy három ember lenne, mondjuk, Erdélyben, aki ezt megírná – nem megírhatná: megírná –, tehát nem szerzője neki; kritikus, irodalomtörténész négy-öt lenne, s akkor kezdenénk elölről?... nem lehet ezt.

GERGELY EDIT: De miért ne lehetne szerzője, évente más és más – mondjuk, sorshúzással? Te miért nem vagy szerzője?

MAJLA SÁNDOR: Én azért nem vagyok szerzője, mert én saját magamtól nem akarom beválogatni a legjobb verseimet (mert nagyon szeretem őket)...

BÁLINT TIBOR: Nem lehetne áthidaló megoldás egy sor, egy slágerszöveg, hogy: „Ha megcsalsz is imádlak én?”

MÓZES ATTILA: Azaz, „ha megversz is!...”

ROSTÁS ISTVÁN: Ezen majd ebéd közben el lehet filozofálgatni. Én köszönöm azt, hogy ilyen szép számban összegyűltünk, és maximális erőfeszítéssel feszülten odafigyeltünk egymásra – ez az egyik köszönet. A másik köszönet pedig Pillich László felé, hisz a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány vendégeiként is vagyunk itt, e helyiségben.

PILLICH LÁSZLÓ: (zárszó) Az egyik gondolat, amiről szólnék, az – ami már szinte egy évtizedes tapasztalatként leszűrhető –, hogy érdemes-e írni vagy együtt lenni, vagy együtt gondolkodni, Nekünk találkozni kell-e? a gondolatban, szövegben vagy írásban, az irodalomban; ez független attól, hogy a költészet vagy a próza oldaláról tevődik fel ez a kérdés. Az alapproblémája és dilemmája ennek az elmúlt hét esztendőnek az, hogy a valamikori népmegváltás helyett valamiféle önmegváltás időszakába léptünk. Igazából ez egyesek számára valahol menekülés, mások számára: még ki nem taposott útnak a keresése. Ez a fajta szembesülés és egy ilyen jellegű antológia kérdése manapság talán amiatt fontos, mert az önmagunkkal való szembesülés mellett az egymással valós szembesülésre is mindig szükség lesz. Talán amiatt, mert itt egy értelmiségi csapdahelyzet kezd újraalakulni, mert itt igazából az a nagy gond, hogy fennáll a veszély, hogy bizonyos értelmiségi beidegződés alapján megpróbáljuk ebben a mai helyzetben is valahol megint az embereket úgy befolyásolni, hogy mi „eladhatók” legyünk, olvashatók maradjunk; tehát megpróbálnánk megint a piacot magunkhoz igazítani. Ezért van az, hogy egy kicsit az önmegváltás szerepköre az, ami elhatalmasodott. Nem lehetséges, mert csak attól lesz jövője bármilyen alkotásnak vagy irodalomnak, ha azokra a legújabb kérdésekre is választ ad, jelzést ad az emberek felé, akiktől elvárná, hogy olvassák. Ez a nagy dilemma, a második kérdés: hogyan fogunk mi úgy szólani az emberekhez, hogy nem igazán úgy „népmegváltóként”, de eligazítói legyünk bizonyos olyan kérdésekben, és választ adjunk bizonyos felvetésekre, problémákra olyan keretek között, amelyekre csak az irodalmi megfogalmazás és megközelítés képes. Vannak olyan kérdések az életben – ezt nemcsak alkotóként, hanem olvasóként, befogadóként tudjuk –, amire semmiféle rigurózus megközelítés nem adhat választ. Vannak olyan kérdések az életben, amelyekre csak költői vagy prózaírói választ lehetne – őszinte választ – megfogalmazni, és igazából meg kell keresnünk erre a lehetőséget a továbbiakban is, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy egy leszűkülő keretben nyilván –, mert az összes más fogyasztható kulturális alkotás közül az irodalomnak is beszűkül valamelyest a pászmája; be fog szűkülni – ez máshol is így van a világban. És hogy mennyire fog ez beszűkülni – hogy miért olyan fontos ez a jelzésrendszer –, ez attól fog függni, hogy mennyire lesz képes megkeresni azokat az irodalmi válaszokat, olyan kérdésekre, amelyekre más eszközökkel nehezebb választ adni, nehezebb hiteles, őszinte választ adni. Talán ezzel zárhatnám: én hiszek az ilyen Fagyöngy-szerű dolgokban, függetlenül attól, hogy kik vannak benne, vagy kik lesznek benne, vagy kik maradnak ki belőle. Vannak már Fagyöngyök, ha már a hatodik évfolyama fog megjelenni, akkor már attól is függ, hogy ki lesz benne, hogy ki keresi meg. Tehát végül is van egy ilyenfajta pozitív szelekció is ebben, hogy akik nagyon ellenzik, azok biztos már azon gondolkodnak, hogyan fognak egy ellen-Fagyöngyön szövetkezni.

Szerkesztette GERGELY ZSUZSA és GERGELY EDIT

* Vö. Kassák Lajos: Novemberi kánkán.

**A Heltai Klubban helyet kapó vitát 16 órától a Kolozsvári Rádió koncertterméből Hozzon

egy sort,- egy mondatot címmel egyenesbe sugárzott egyórás felolvasódélután  követte.

Házigazdák voltak a Kolozsvári Rádió magyar osztályának szerkesztői: Gergely Zsuzsa és

Rostás István. A találkozót A parttalanság néha jól esik-re keresztelt irányíthatatlan tsevely

zárta.