Marina Cvetajeva

Nagyanyámhoz

Darázsderekú, sötét ruha,
kemény arc hosszas oválja.
Ifjú nagyanyám! Ki hajolt valaha
szomjazva a gőgös szádra?

Kezed... Kastélyok termeiben
játszott Chopin-etűdöt,
arcod fehérlett jéghidegen,
körülötte csigás, puha fürtök...

Sötét szemed kutató, egyenes,
mindig kész védekezésre.
Nem ifjú asszonyok szeme ez!
Ki voltál? Mondd meg végre!

Így múlt időd: „lehetne – talán",
s közben lehetetlen élet...
Húszéves lengyel nő, nagyanyám,
mohó föld nyelt be téged.

Derűs nap volt, friss szél. A sötét
csillag kialudt örökre...
Szívem lázongó szédületét
te hagytad-e nékem örökbe?

1914. szeptember 4.

Nem dübörögve érkezik a vég

Nem dübörögve érkezik a vég.
Hanem csak: hó szakad.
Égnek a lámpák. A ház elé
ért egy emberalak.

A csengő szikrát szórva szól.
Belépett, felkapta szemét.
A házban csend honol,
ikonok mécse ég.

1916. november 16.

Most azt a novemberi éjt

I.

Most azt a novemberi éjt idézem.
Eső, köd. Utcalámpa fénykörében
finom arcod – tétova, különös,
dickensien derengő és ködös.
Hánytorgó melled – mint a tenger télen...
Finom arcod a lámpa fénykörében.

És szélroham, és kőlépcső kígyója,
A szádat néztem, nem tudom, mióta.
Félmosollyal, kulcsolva a kezem,
álltam, kicsinyke múzsa, félszegen,
bűntelenül, akár a végső óra...
És szélroham, és kőlépcsők kígyója.

És rám hullott fáradt szemöldök-árnyad.
Szemedből félremények raja áradt.
Lesiklott számról a tekinteted,
és mint szeráf, szentséges és hideg,

igézi fenségével a világot –

úgy hullott rám fáradt szemöldök-árnyad.

Idézlek most egy új dickensi éjben,
Esőcsatorna sír, mint akkor, régen,
s vagyunk, mint akkor, menthetetlenek.
Egy száj, mint akkor... s lépcső tekereg,
és léptek kondulnak. De nem felém, nem:
elhalnak messze, a dickensi éjben.

1918. november 2.

Hajnal a síneken

Míg a nap égre nem tör,
és bujtó kedve szét nem árad,
ködökből és sínekből
összerakosgatom hazámat.

Talpfákból és nyírekből,
hideg nyirokból, árvaságból,
míg a nap égre nem tör,
míg nem jön pályaőr, ki rám szól.

A köd kegyesen ámít.

Még homály gyolcsába takarva

alszik a zúzott gránit,

meg a mezők sakktáblarajza.

Ködből, madárseregből...

A hollófényű sínek hozta

kósza, hazug hírekből...

Egy kődobás – még itt van Moszkva!

És sorra megjelennek

– mint ködből igézett valóság –

makacs tekintetemnek
széles tájaid, Oroszország!

Kibontom, szélesebbre!
S képzeletemből felrohanva
kúszik a ködsinekre
a tűzkárosultak vonatja.

Vagonjain komorló
írás, öles kátránybetűkkel:
„Negyven ember és nyolc ló"
(Nekem ez is – örökre tűnt el.)

Sínkígyó, talpfaerdő.
Sorompóvá sűrül a távol...
Nyirokból és didergő
nyírekből, ködből, ávaságból,

míg a nap égre nem tör
és bujtó kedve szét nem árad,
ködökből és sínekből
felépítem megint hazámat

tisztára és igazra.
Kék sínpár, végtelenbe indul...
Ott... még ott csillog arca
a síneken... a síneken túl!

1922. október 12.

Ophelia – a királynő védelmére

Ó, Hamlet! Elég már túrni a férges
sírt... Nézze a rózsahadat!
Gondoljon a lányra, ki – fogyva reménye –
számlálja a végnapokat.

Ó, Hamlet! Elég volt szidni a cédát...
Nem is szüzeké ez a jog –

ítélni a vágyat. A bűnteli Phaedrát

idézik a régi dalok.

S fogják! – De Maga, keveréke a mésznek
s romlásnak... A csontot itéld
el, Hamlet! Amúgy sincs dolga az észnek,
hol láz tüzesíti a vért.

S ha mégis... Ügyeljen!... A kőlapon át föl
a házba – az ágyba – jutok!
Megvédeni ott fogom én a királynőm,
ki Önnek a vágya vagyok.

1923. február 28.

A földi lét völgykatlanába zárva

A földi lét völgykatlanába zárva
fulladozom, megbénít végzetem.
Betemetett a napok lavinája,
mint rabigát, vetném le életem.

Sírmélyi-néma téli menedékem.
Mit ajkaimra a halál havaz:
viruljak dérlepett sziromfehéren,
ne adjon mást sem Isten, sem tavasz.

1925. január 11.

Ha nézek a szárnyra kelő levelekre

Ha nézek a szárnyra kelő levelekre,
hogy szállnak alá, lepik utca kövét,
s hogy törli le őket a piktor ecsetje –
így véglegesülhet a vásznon a kép –,

azt gondolom (ó, soha senki se vágyik
ölelni, simítani már fejemet),
lombcsúcson, ahol csak a rozsda virágzik,
levél vagyok én is, a fán feledett.

1936. október 20.

BAKA ISTVÁN és RAB ZSUZSA fordításai