SZEMLE

Szabálytalan félsziget

Kántor Lajos: Megbolondult a kutyám. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1997.

„A közelmúltban csak úgy állnak a dolgok, ahogy Egervár esetében fognak állni, ha Jumurdzsák megint elharapódzik. A várat, a sikert, az életet ostromolni kell. Kívülről bevenni, elvenni, lerohanni, megkaparintani. Belülről megvédeni.”

LÁSZLÓFFY ALADÁR: Közelmúlt

Út menti és egyéb történetek – így kínálja az alcím Kántor Lajos legújabb könyvét. De ezúttal csalódna, aki hagyományos útikönyvként venné kezébe a Korunk-főszerkesztő történeteinek gyűjteményét. Persze az is lehet, hogy inkább az csalódna, aki hagyományos útleírásokat találna a kötetben, hisz a szerző útikönyveknek álcázott esszéköteteiről már régóta ismert. Itt az út a haladás tereként magába foglalja a környező táj mellett az egyéni létállapotok változását, sőt, a nyelv folyosóin való bukdácsolást is. Az emberélet útjának valahányadáról való visszatekintés szükségessé teszi annak tudatosítását, hogy van út, hogy van történet, és egyáltalán van én: „Bármilyen legyen az Odüsszeia, az önmagába vagy az önmagához való megérkezés története, a Bildungsroman, bármi legyen az önmaga, az autosz megalkotásának története, annak, aki ír, már ki kell tudnia mondani: én. Mindenesetre meg kell már lennie – az ő nyelvében – a nyelv identifikációs modalitásának” – idézi a szerző Jacques Derridát A nyelv folyosóin című szövegben. Ez az én a Kántor-írásokban kétszeresen történelmi: az úton levőre visszatekintő én is történelmiként mutatkozik meg, hiszen a szövegek szinte mindegyike után ott az 1989 előtti vagy utáni évszám, amely jelentősen befolyásolja az olvasást és az olvasatot.

„Út menti történeteimet így szereztem” – írja Kántor Lajos utazásainak színtereire és házigazdáira utalva. A történet-szerzés azonban több is, mint történet-hallgatás vagy annak átélése. A történet az elmesélés által válik valakinek a sajátjává, egyáltalán: a megformálás vagy újraformálás teszi igazán történetté. A Kántor-kötetben néhol feltűnnek ugyanazok a történések más-más összefüggésben és más-más megformáltsággal: a „Fehérhajú Tündér” alakja Ilona néniként jelenik meg egy másik szövegben, de ugyanazzal a bájjal és kedvességgel – így válik igazán történet(ek) hősévé.

A kötet három ciklusából az első a leghangsúlyosabban visszatekintő. A Korunk 1996/4-es, História és mesemondás alcímű számában Kántor Lajos önreflexív Gáll Ernő-recenziójában arra döbben rá, hogy a Számvetésben saját emlékeit keresi. „De ahányan vagyunk, voltunk, annyiféleképpen emlékezhetünk. Mindenki a maga elsődleges élményeit írja, írhatja, természetesen” – teszi hozzá. Ezekről a saját elsődleges élményekről, emlékekről szól a Kolozsvári tükör ciklus.

Csapongónak tűnő emlékezések ezek, rengeteg idősíkváltással, ahogy egy tárgyról az elbeszélőnek eszébe jut annak története, egy eseményről annak előzménye, a személyekről pedig későbbi sorsuk. Ennek érzékeltetésére csupán néhány egymás után következő bekezdés első mondatát idézem a Kolozsvári tükörből: „Talán azért emlékszem olyan élesen erre az esetre, mert apám háromnapi távollét után, maradék nyelvtudását hasznosítva, és nem sajnálva zsebóráját, meg tudta győzni őrét és hazajött (...) 1944 őszének cezúráját egyébként nem érzékeltem különösebben. (...) Az ő házukban részben más volt a házirend, mint nálunk. (...) Valószínűleg innen eredeztethető első és legtartósabb zenei élményem. (...) Egy évvel később, 1964-ben az első érettségi találkozónkon már nem izgatott a kérdés, hogy a karmestertől ki merre ül vagy áll. (...) Persze, a rendes edzéseket nem itt tartottuk, hanem az iskolai tornateremben.” (46-49.) A csapongás azonban mindig valamilyen súlypont köré szerveződik, egy apai önéletrajz, egy fényképalbum vagy a kakasszó bibliai értelmezése köré. Az 1968: a harmadik kakasszó ? című írás például az erdélyi magyar értelmiség „kollektív állásfoglalásainak” története (1946, 1956, 1968) a háttér és a korabeli viszonyok részletes feltárásával. A Volt egyszer egy egyetemben a Babeş és a Bolyai Egyetemek egyesítésének körülményei idéződnek fel diákszemszögből (is), a történetszerző utólagos észrevételeivel együtt. Azok számára, akik a korabeli politika és irodalompolitika iránt érdeklődnek, legalább olyan fontos lehet Kántor Lajos könyvének ez a része, mint a már említett Korunk-számban elemzett Gáll Ernő-, Király Károly- és Domokos Géza-visszaemlékezések.

A könyv második része a legirodalmibb, de elsősorban az elbeszélés mikéntje alapján, hisz a történetek itt is referenciális érvényességgel bírnak. Itt tűnik fel a kötetben az egyetlen egyes szám harmadik személyű elbeszélés, és itt a legerőteljesebb a humor. Arisztotelészig visszanyúlva azt mondhatnánk, hogy ezekben a szövegekben a valóságos kategóriája egybemosódik a lehetségessel; annak ellenére azonban, hogy az író a valóságost beszéli el mint lehetségest, nem kevésbé művészi, amit ír. Ebben a ciklusban található a kötet címadó írása is, amely egy kedves anekdotát tartalmaz a Helikont, Keresztény Szót, sőt az Adevărul în libertate néhány számát felzabáló Gonzó kutyáról. A téma tekintetében túlzás ezt a szöveget címadóként kiemelni (a Szabálytalan félsziget például kötetcímként sokkal inkább egybefogná az írásokat), de az elbeszélés mikéntje rendkívül jellemző az egész kötetre, és egy kicsit talán az irodalomtörténészi attitűd paródiája is. Az elbeszélendő történet lényegében ennyi : a kutyám újságokat eszik. Ez azonban csak az elbeszélés legvégén derül ki. A szerző így vezeti be többoldalas kitérőjét: „Mielőtt az idén ősszel jelentkezett tünetek leírásába fognék, a hiteles diagnózis és a belőle következő gyógymód megtalálásához (a bizonyára sok önkéntes levelezővel folytatandó konzílium előtt), szükségesnek vélem Gonzó előéletét a lehető legpontosabban feltárni. Sőt még előbbre megyek (vissza) a történetben, hogy gazdáinak – nekem és családomnak – kutyai vonatkozású elmeállapotáról jelentést tegyek.” Ez az a szemlélet, amely a történetiséget az ok-okozat viszonyai között tételezi, de az irónia és a csapongó elbeszélésmód által vissza is vesz valamit ennek bizonyosságából. Az ok-okozati lánc minden visszatekintő számára másként épül fel, és néhol helyet talál benne a véletlen is, mint a Bukarest, 2613 (-873) perc című írás happy endjeiben.

A kötet legnyitottabb szövegei a harmadik ciklusban, a Szabálytalan félszigetben találhatók. Kérdező szövegek ezek, amelyekben a jól ismert, magától értetődő dolgok is bizonytalanná válnak egy-egy pillanatra. „Vajon mennyit jöhettem, hogy ilyen messze kerültem jól ismert fürdőhelyemtől? S a malomtól? Világos van még, pánikra semmi ok. De nem értem a helyzetet. Hát a Kalota partján is el lehet tévedni?” Az emlékezés egyes kategóriái is reflektáltabbakká lesznek: „És nemegyszer összeütközésbe kerültünk olyanokkal, akikkel azóta egy táborba terelt az idő. A vélt (nemzedéki) szekértáboron pedig rések keletkeztek. Jobban belegondolva a múltba, a többes szám első személy használata valóban nem a legszerencsésebb, a «mi» és az «ők» változó, egymásba néha átcsapó kategória. Maradjon akkor inkább az egyes első személy. Tehát: az én, én, én?” Itt található A nyelv folyosóin című szöveg is, amelyben az identitás fogalmát, fogalmait elemzi. Miközben ismét előtérbe kerül a történeti szemléletmód, az identitásnak változásaiban való keresése, a szöveg identitása is folyton módosul: bekezdésnyi idézetek épülnek a szövegtestbe, Tillmann, Derrida, Hódi Sándor, Konrád György modatai. A végkövetkeztetés Mészöly Miklóstól származik: „Az úton végig kell menni. De nincs vége. Pedig az úton nem lehet másképp elindulni.” Az Epilógus Csoóri Sándorhoz intézett 1989-es levele ennek a gondolatnak a továbbértelmezéseként is olvasható. Úton van az is, aki áttelepszik, elmenekül, és úton van az is, aki marad. A hallgatásnak is van identitása: a türelem; ez pedig mindig irányul valamire.

Valamilyen módon tehát az út és az úton végigmenő identitásának változásai tekinthetők a kötet fókuszpontjának. Kántor Lajost már régebben is foglalkoztatta a kötetcímként is kiemelt Milyen az út? kérdés (Kolozsvár, Dacia, 1983.). Akkor válaszként egy homoródalmási asszonyokkal folytatott párbeszédét idézte a szerző:

„ – Mondják, milyen az út? Ilyen rossz végig?

– Lesz jó is, ha a rosszat elhagyják.”

A válasz most is érvényesnek tűnik. Talán csak a rossz és a jó kategóriái váltak bizonytalanabbakká azóta. Ezt is jelentené a Megbolondult a kutyám cím? A kérdező szövegek nagy száma, valamint a kötetindító Kétely és önvizsgálat című interjú mindenesetre azt jelzik: időről időre jó felmérni, hogy az útnak éppen melyik szakaszán haladunk – a rosszon vagy a jón. (Vagy: haladok, én, én, én.)

BALÁZS IMRE JÓZSEF