Caesarok és fordítók

Hány évszázad viszi

E fennkölt percet színre még sohsem volt

Országokban s nem ismert nyelveken!

Cassius kiált fel így Caesar meggyilkolásakor, a dráma egyik kulcsjelenetében, s szavai profetikus távlatokat nyitnak az immár jó négyszáz éve tartó Shakespeare-recepciónak. Ennyi idő alatt áthághatatlan szabállyá merevült, hogy minden magára valamit adó kultúra, „sosem volt ország” saját hagyományrendszerébe építi be Shakespeare műveit. A Rómeó és Júlia, a Hamlet vagy a Lear király (legyen bár felületes) ismerete belépőjegynek számít az európai kultúrkör világába. Ezt a belépőjegyet a fordítások váltják meg.

A Shakespeare-fordítások vizsgálatától egyenes út vezet a „magyar irodalom Pantheonjába”, ahol igen nehéz úgy mozogni, hogy ne ragasszák ránk a bálványromboló, „demitizáló” jelzőt, mikor a fordításokat fordításként, tehát minőségükben kezdjük vizsgálni, és nem csupán belépőjegyként, kultúrbizonyítványként kezeljük. A magyar fordításirodalom partikularitásai közé tartozik, hogy nálunk a fordítás nem vált (bevett szokás szerint) másodhegedűvé az egyéni alkotás mellett. Legnagyobb íróink egyúttal a legismertebb műfordítók is, elég egy pillantást vetni a Shakespeare-fordítók névsorára: Petőfi, Arany, Vörösmarty, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Illyés Gyula... Csakhogy nem minden „nagy költő” nagy műfordító is egyben, ehhez speciális adottságokra van szükség, valamiféle hatodik érzékre.

A huszadik századi gondolkodást gyakran éri a bálványrombolás vádja: „Hogy lehet Vörösmarty után lefordítani a Julius Caesart?” – kérdezhetik sokan. A kérdésben rejlő támadás könnyen visszaverhető, nem bálványrombolásról van szó, hanem az értékek új elhelyezéséről, nem a régi ellenében, hanem az annak alternatívájaként emelt újról. A Shakespeare-fordítások körében egyre gyakoribbak az ilyen alternatíva-párok (gondolok itt elsősorban Mészöly Dezső fordításaira).

Még ilyen kontextusban is meglepetésként hat, hogy nagyjából egy időben két új Julius Caesar-fordítás jelent meg, a véletlennek köszönhetően: Jánosházy György fordításában (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996), illetve kicsit korábban az Illés Lászlóéban (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994).

Caesarok és fordítók kerülnek óhatatlnaul egymás mellé, s lehetővé teszik, hogy egymásra vonatkoztatva, egymás tükrében vizsgáljuk őket, vissza-visszatérve a közös vonatkoztatási alapra, Shakespeare Ceasarjára. Írásomban nem próbálok dontőbíró lenni a Jánosházy- és az Illés László-féle szövegek vitájában, legfeljebb mediátor olvasó, s így nem a verslábszámolás, az eredetitől való apró eltérések számbavétele a célom.

Nem úgy tevődik fel a kérdés, hogy melyik Caesar Caesaribb, melyik Brutus az „igazi”, még csak az sem döntő, hogy melyik hasonlít jobban szavaiban, szellemében az eredeti Brutushoz és Caesarhoz. Az a fontos, amit és ahogyan mondanak ezek az egymás mellé lépő Caesar-fordítások önmagukról, közös mintájukról, a Shakespeare-drámáról, a shakespeare-i világról s így végső soron magáról a fordításról. „Az irodalom azt mondja, amit mond, de ezen felül azt is, hogy irodalom” – írta Roland Barthes. Így a Ceasar-fordítások is zengő jambusokba szedett drámai konfliktusokon, Ceasarok, Brutusok, Antoniusok világán túlmenően önmagukról és a mindenkori fordításról is beszélnek. Céljairól, távlatairól, problémáiról és a megtalált szavak öröméről.

Mindkét fordítás azonos elképzelésekből született: „...olyan gördülékeny és a mai néző-hallgató fülének szánt magyar szövegre törekedtem, amely híven megőrzi Shakespeare manierista kifejezésbeli sajátosságait, stílusfordulatait – amennyire csak lehetséges, minden értelmi homályosság nélkül” (Jánosházy György).

Minden minőségi fordítás kritériuma a szöveghez, a szöveg világához való hűség. Csakhogy ezt egyáltalán nem könnyű megvalósítani, elég a kelleténél egy árnyalattal jobban ragaszkodni a szöveghez, és az áhított szöveghűség mellett létrejön egy kínosan precíz, „kloroformszagú” szöveghangulat, s ez egyből megkérdőjelezi a fordítás értékét. Jánosházy Caesar-fordítása a szöveghűség és a szó szerinti fordítás határán helyezkedik el, anélkül, hogy machanikussá csupaszítaná a szöveget. Magas fokú precizitás jellemzi, a szavak, szóképek minden lehetséges esetben pontosan fedik az eredetit. Ehhez a precizitáshoz képest Illés László fordítása itt-ott pontatlanabb, merészebben távolodik el a szövegtől, hogy visszaadja azt, s talán éppen ezért néha egy árnyalattal színesebb, érzékletesebb.

A Ceasar növekvő hatalmától való félelem szavait Jánosházy az eredetinek pontról pontra megfeleltethetően fordítja:

Ha e növekvő tollakat kitépjük

Szárnyából, Caesar majd lentebb repül,

Különben túlszáll ember láthatárán

S mindünket szolga-rettegésbe dönt.

Illés László fordításában az idézett részlet minden sora kissé eltér az eredetitől, dinamikusabbá, emocionálisabbá válik a szöveg, szinte kitapintható a Flavius szavaiban izzó harag:

Ha megtépázzuk Caesar szárnyait,

Emberközelben tud majd csak repülni,

De hogyha nem, felszáll a fellegekbe,

S mindnyájunkat vad rettegésbe dönt.

Kitépett tollakból megtépázott szárnyak, szolga rettegésből vad rettegés, így válik Illés László tollán a „barátság, becsület és hazaszeretet" drámájaként emlegetett Julius Caesar a túláradó érzelmek, indulatok drámájává. Jánosházynál pedig a visszafogott érzelmeké, hiszen a felszínen kitörni nem tudó indulat ott izzik a szavak mögött, a fegyelmezetten sorakozó drámai jambusokban, az elhallgatásokban, a félig való kimondásokban.

Hogy melyik őrzi hívebben a shakespeare-i dráma szellemét? Illés László fordítása lendületes, színes, önmaga egy előadás, szinte nézőt és nem olvasót igényel. Aki olvasni kezdi, a sodrásába kerül, egy indulatos, szélesen gesztikuláló, szárnyaló, majd alázuhanó emberi sorsokat mozgató világba. Nem Shakespeare világa ez?

Ezzel szemben Jánosházy mértéktartóbb fordítása pontossága, kidolgozottsága révén hat. (Ezért is jó, hogy kétnyelvű kiadásban jelent meg, mert lehetőség nyílik az összevetésre.)

Ha Illés László fordítása metaforikusan „előadásnak" nevezhető, a Jánosházyé par exellence „könyv". A Shakespeare-dráma jellegzetes atmoszférája lassan teremtődik meg, de minden elolvasott oldallal erősödik. Ha bonyolultnak is tűnik a szavak mögött rejlő sokféle indulat, a pontosság, mérték formájába öltözött drámai feszültség, mindez csak annyira bonyolult, mint egy Shakespeare-dráma.

VALLASEK JÚLIA