DOKUMENTUM
Így élt Franyó Zoltán

Örökös nagy vállalkozásai (és bukásai), fáradhatatlan, szenvedélyes lobogása barokk művészekre emlékeztetnek; kilencvenegy évet (1887–1978) megért, hosszú életének első több mint ötven esztendeje valóban barokkos nyugtalanságban, izzásban, hadakozásban telt el, és aki közelebbről ismerte őt, még kései éveiben is megcsodálhatta kifogyhatatlannak tetsző munkaerejét és életkedvét, katonás tartását.
Katona-múltjának emléke volna ez a tartás és keményen pattogó beszéde? Hivatásos katonatisztként kezdi felnőtt-életét; húszesztendős korában hadnaggyá avatják a Ludovika Akadémián, de személyi ellentétek miatt – mert heves és szókimondó ember volt világéletében – rövid három év múlva már meg is válik a m. kir. hadseregtől, hogy egész erejét az irodalomnak és közírásnak szentelje. Igazából mindig is erre vágyott: már ludovikás korában verse jelent meg a Magyar Szemlében, és Temesvárott letudott katonai szolgálata idején rendszeresen közöl különböző lapokban, verset, cikket, első kísérleteit abban a műfajban, amely írói munkásságának állandó és legtermékenyebb – utolsó három évtizedében kizárólagos – területe lesz: a műfordításban.
De a megélhetés szüksége egyelőre – még hosszú időre, évtizedekre – az újságírást, lapszerkesztést jelöli ki fő foglalkozásának. Alaptermészetének is ez felel meg leginkább: szeret sodrásban élni, beleszólni a világ dolgaiba, hallatni a szavát, hallatni – és beszéltetni magáról. Nem is önként, valamilyen meggondolásból: csak a Hatalom – a vörös pártállam – parancsára mond le a „lapcsinálásról” később, deresedő fejjel, de még ereje teljében.
Alighogy leveti az angyalbőrt, máris szerkesztőségben találjuk, Aradon, abban a városban, amely Temesvár mellett életpályájának – különösen annak első felében – legfontosabb színtere. Első lapja, a Kultúra életképtelen, a Jövőnek is csupán tizenegy száma lát napvilágot; jellemző indulás: előrevetíti jó néhány későbbi vállalkozásának sorsát. De a Jövő így is világszemléleti fejlődése és az irodalmi életben való elhelyezkedése jelentős állomásának bizonyul. A rövid életű folyóirat révén épülnek ki kapcsolatai a fővárosi írókkal és a holnaposokkal, akik döntő hatással vannak írói egyéniségének alakulására. Itt fordul életre szóló, aktív érdeklődéssel a román irodalom, elsősorban a román költészet felé, amelynek Szemlér Ferenc mellett legszorgalmasabb fordítója lesz; kötetnyi Eminescu-fordításának egyes darabjai mindmáig a legjobbak közé tartoznak.
Bámulatos energiája soha, később sem éri be (amíg megmaradhat ezen a pályán) egyetlen lappal: az aradi Függetlenség mellett állandó vagy legalábbis gyakori munkatársa nagyváradi és budapesti lapoknak is. Verssel, műfordítással, de főleg egyre keményebb hangú publicisztikával. „A Huszadik Században jelenik meg Az osztályparlament Don Quijoteja című politikai esszéje (később önálló kötetben is), amelyben hűvös pontossággal rajzolja meg a politikus Tisza István portréját: osztályönzését, hatalomvágyát és fanatizmusát emelve ki. Ez a cikk nemcsak szocialista kapcsolatainak elmélyülését, hanem szemléletének radikálizálódását is jelzi” – jegyzi meg Dávid Gyula a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikkében.
Így feltarisznyálva kerül a világháború kitörésekor a frontra, ahonnan egyre-másra küldi éles hangú háborúellenes írásait. Két nyelven is: magyarul és németül. Anyanyelvi szinten ír és beszél németül; műfordítóként is egész életében kétnyelvű szerző marad. Döntő szerepe van ebben a több éves bécsi emigrációnak, ahol személyes kapcsolatba kerül az osztrák avantgárd több élvonalbeli képviselőjével, és hozzákezd a rendszeres német verseléshez.
Háborús élményei egyre határozottabban a baloldal felé térítik gondolkozását; a háború után Budapesten már a Ma írói körének művészeti és társadalmi eszméihez közel álló forradalmi elveket vall, az őszirózsás forradalom idején egy szocialista szellemű hetilap, a Vörös Lobogó főszerkesztője, majd a proletárforradalom alatt Lukács György munkatársa a közoktatási népbiztosságon. Érthető, hogy a román hadsereg bevonulása után, mint annyi más magyar értelmiséginek, Bécsbe kell menekülnie. Itt sokirányú, fáradhatatlan – kétnyelvű – újságírói tevékenysége mellett perzsa, arab és kínai nyelvet tanul az egyetemen, és ezzel megveti elképesztő szélességben kibontakozó műfordítói munkássága legvitathatóbb fejezetének alapját.
Bécsben, majd hazatérése (1923) után Aradon és Temesvárott egymásután jelennek meg magyar és főleg német nyelvű kötetei: fordítások ógörög és régi keleti költőkből, Baudelaire-ből, a román lírából – és a legfontosabb könyv, talán egész műfordítói pályájának legértékesebb produktuma: kötetnyi Ady-vers német fordítása (Wien, 1921). 1924-ben az akkor pezsgő irodalmi-szellemi élettől fűtött Aradon Genius címen irodalmi folyóiratot alapít és szerkeszt (egy ideig Nagy Dániellel, a méltatlanul elfelejtett Cirkusz szerzőjével együtt), amelynek gazdag világirodalmi versanyagát legnagyobbrészt ő maga fordítja. A lap – amint egy fél évszázad múltán megjelent antológia elöljárójában Kovács János részletesen kimutatja – a Nyugat és a Ma európaiság-igényének jegyében született, tág teret biztosítva a földrészünkön végigsöprő – különösképpen a német és magyar nyelvterületen előretörő – modern áramlatoknak, de Franyó – aki publicisztikájának nyelvét jórészt a Budapesten és Aradon egyaránt divatos expresszionizmustól kölcsönzi – nem kötelezi el magát semmilyen izmusnak, gyakran idézett cikkének címében is az „izmusok csődjéről” beszél; a Genius körének több más olyan értelmiségijével, mint a Korunk-alapító Dienes László, egy „neoklasszikus szintézisben” látja a jövőt. Műfordítói munkájában mindvégig valami ilyesmire törekedik – a maga sajátos módján, olyan életre szóló Adyhatás bűvöletében, amelyből főképpen a „stílromantika” beütései rínak ki.
A Genius is rövid életű vállalkozásnak bizonyul persze, a feltámasztására hivatott Új Géniusszal együtt. Marad az újságírás napi robotja: különböző aradi és temesvári lapok között hányódva éli Franyó a két háború közötti esztendőket; néha egy időben többnek is szerkesztője. Furcsa dolgokat beszéltek akkoriban és később is kétes tisztességű kiadványokkal kapcsolatos tevékenységéről, adomaszerű, különös történetek jártak szájról szájra a sajtó „berkeinek” környékén – de ugyanakkor teljes szellemi fegyverzetben hadakozik a feltörekvő nácizmus és az elburjánzó zsidógyűlölet ellen. És közben lankadatlanul szélesíti műfordítói tájékozódásának máris rendkívüli széles frontját; hihetőleg már ekkor egy átfogó világirodalmi antológia terve foroghat a fejében.
A napisajtó malomkövei között őrlődve nem sok ideje jut erre – de a háború kitörése után, egy rövid epizódot leszámítva, vége szakad az újságíróskodásnak; a negyvenes évek végén pártirányítással megindult politikai tisztogatás során a névhasználattól, utóbb még az álneves közléstől is eltiltják egy időre, háború alatti tevékenységének kivizsgálásáig. Voltaképpen hálás lehet érte a sorsnak: immár minden arra ösztökéli, hogy egész roppant munkaerejével igazi hivatásába merüljön. Befejezi legnagyobb és legjelentősebb magyar nyelvű fordítását, Goethe Faustjának első részét, aminek még pályája elején vágott neki; 1951-ben Lajtha Géza néven jegyzi ezt a munkát, amely később az Ősfausttal megtoldva kerül ismét kiadásra. És emellett világméretűvé tágítja műfordítói kitekintését, szédületes termékenységgel fordít a Föld minden tájának költészetéből, minden elképzelhető nyelvből. Radó Antal és nemzedéke századfordulós buzgólkodására emlékeztet ez valamelyest, akik ablakot nyitottak egykor a világirodalomra, és megismertették a magyar közönséggel az egyetemes költészet addig ismeretlen műveit. Ezt a széles frontú irodalmi „ismeretterjesztő” munkát koszorúzza meg tulajdonképpen az 1970-ben kapott Herder-díj – ám az ilyesminek az ideje a második háború után már lejárt a magyar kultúrában, nyilván ez az oka annak, hogy két évtizeddel halála után Franyó tekintélyes méretű életműve kikopott a „szakma” emlékezetéből is.
Ez a parttalan soknyelvűség érthető kétségeket támaszt már akkor is olvasóiban és közeli ismerőseiben egyaránt. Ha megkérdezik, ami persze gyakran megtörténik: mindig mindent eredetiből fordít. Nehéz volna tisztázni, milyen nyelveket tudott valójában – és milyen fokon. Egy Garcia Lorca-fordításának „eredetijét” a véletlen akaratából egy francia fordításban találtam meg... amelyet derekasan félreértett. Egy mai kínai parasztköltő versének fordítását – a hozzáfűzött jegyzet szó szerinti egyezése árulta el egy német nyelvű antológia ihlette. A fejére olvastam – nem tagadta, elengedte a füle mellett.
A magyar irodalomnak igazából azzal tette a legjobb szolgálatot, hogy németre fordította Adyt és Petőfit. A románnak azzal, hogy németre fordította Eminescut és számos újabb költőt. Mert németül nagyszerűen tudott, remekül verselt. Szebben, mint magyarul. Érdemes összevetni a Luceafărul temesvári háromnyelvű kiadásának (1972) magyar és német fordítását: mennyivel természetesebb, meggyőzőbb Franyó német szövege, mint a magyar, mennyivel hívebben simul az Eminescuéhoz! Nyomát sem találjuk benne annak a dagályos pátosznak, mesterkélt túlfűtöttségnek, amely magyar versfordításaiban mindegyre megüti fülünket, és sokszor a legkülönbözőbb költőket olyannyira egybemossa.
Franyó magyar műfordítói életművének nagyobbik része ma már irodalomtörténeti emlék. Három vaskos kötetét (Évezredek húrjain, 1958-60) már életében egyre szerényítette a budapesti kiadó (Lírai világtájak, 1967), és még ezt sem ártott volna felülválogatni – ámbár a hetvenes években négy kötetben jelent meg újra az összkiadás kibővített anyaga. De a kisebbik rész megérdemli, hogy irodalmunk valós értékei között tartsuk számon Franyó mestere a formának, könnyedén old meg minden feladatot – olykor túlságosan könnyedén, modoros fordulatokkal, sztereotip töltelékrímekkel. De Faustja állja a versenyt a szerencsésebb sorsú, közkézen forgó fordításokkal. Ógörög költőkből – ha nem is első, de a második vonalbeliekből – készült fordításai méltán öröklődnek át antológiából antológiába. Eminescu- és Puskin-fordításai közt kitűnő darabokat találunk.
És kínai fordításai? Az Európa Kiadónak az ötvenes évek végén és a hatvanasokban megjelent elegáns kínai verseskönyveiben csak elvétve találkozunk a nevével. Biztosra vehetjük, hogy az ott olvasható versek filológiailag hűségesebb másai eredetijüknek – de Franyó fordításai általában többet mentenek át a vers költői lényegéből, abból, amit egyáltalán költészetnek nevezhetünk. Furcsa módon ismét főleg a másodrangú költők esetében. Vang Vej versének fordítása (Ősz a hegyek közt) a maga nemében tökéletes munka. Az oly sokat vitatott Kosztolányi mellett – vagyis inkább: után – Franyó a kínai költészetnek legalábbis egyik legjobb művészi tolmácsa.
Utókora igazságtalan vele. Hét évtizedes mozgalmas, sokszor görögtüzes pályafutás után holtában csak a lexikonok említik a nevét. Pedig – a Faustról nem is szólva – megérdemelne egy jól összeválogatott, kisebb kötetet, amely legjobb színvonalán örökíti át művét az újabb nemzedékekre.
Ligeti Ernő írja róla Súly alatt a pálma című könyvében, két háború közötti romániai magyar szellemi életünk nevezetes dokumentumában: „Ez a művelt és tehetséges író – bizonyára saját hibájából – szüntelenül kallódott a romániai magyar életben. (...) Minden kiválósága ellenére is, csak az erdélyi irodalmi élet margóján élt, és sohasem találta meg azt a helyet, amelyet megérdemelt volna.”
Így igaz. És utolsó évtizedeinek látványos sikerei – díjak és kritikai hozsannák – ellenére, változatlanul érvényes ez utóéletére is.

JÁNOSHÁZY GYÖRGY