Szemethy Orsolya

CAPRICHOS

avagy: a nehéz lépés

„Ez a különös gyermek azt akarja, hogy tanítsam meg miniatűrfestésre és én örömest benne vagyok, mert egy ilyen korú gyermektől valóságos világcsoda lenne.“

(FRANCISCO GOYA levele J. Maria Ferrernek)

– Közösen rátalálunk a méregre – mondja Javier, karosszékét az ablakhoz tolja. – Nyomorúság – gondolja, kinézve az ablakon. Mindennek ellenére elhatározza, hogy jól fogja érezni itt magát az elkövetkező két hétben.

– Felébredt? – kérdi Marianótól.

– Még nem. Lemegyek a partra.

– Te is elvonulsz, igaz-e!?

Mariano bevágja maga mögött az ajtót. Kiskora óta ilyen sértetten közlekedik, ha behunyom a szemem, látom magam előtt fehér ingét és alatta felhúzott vállait. Nem hasonlít sem rám, sem a nagyapjára. Egy megvert kóbor kutyára emlékeztet az én jó fiam...

– Menjen, ha akar! Mindenki azt csinál, amit akar, nem kell foglalkoznia velem! – Javier szívesen felejti csukva a szemét.

– Csak azt látom fehérnek tökéletesen, ami az előbb valóban fehéren felvillant előttem, mint Mariano Goya inge. Megidézhetem a FEHÉRET, akármerre tekintek, az udvaron játszó spániel is fehér, igaz sárgával tört fehér, és szeme körül rózsaszín a bőr.

Javier füttyent neki. Az a füle botját sem mozgatja.

– Mindenki süket ebben a házban??! (Miért akarnék én megérinteni bárkit is?)

– Rosario, rosszul vagy??!

Teljesen feleslegesen kiabál, Rosario szobája az emelet túlsó végében van, úgysem fogja meghallani, de Javier lusta és türelmetlen, meg ezt a meleget is nehezen viseli. Föltápászkodik. Sajnos apjára ütött, s ugyan még csak negyvenhat éves, mégis erőtlenül, tehetetlenül a testével szemben – slattyog a papucsában végig a termen a fekete árnyéksorok között. Frizurája kész az önarcképhez: félrecsapott, ferde kóc, úgy, ahogy a hálósapka alá volt begyűrve, kusza, mint a sasok bokrétája, ami kiemeli a koponya boltozatát a szem fölött. Javier még mindig a fehérre figyel, örömmel állapítja meg annak lenyomatát a szemhéján: ez a kék-eres fehér, amikor pedig kinyitja a szemét, követheti tovább a gipsz-fehér útját az árnyéksorokban a szoba falán. Profiljának árnyékát mintha zsinóron húznák végig a falra festett jeleneteken, hol a fehér párja sűrű vörös és halott zöld a feketébe olvasztva. Különös látomás. Ez nem fal, kérlek szépen, MINÁLUNK gumiból, amolyan sátorponyvából van a fal, mélyedések, nyílások vannak benne mindenütt, melyek egy kút nyirkos fala felé nyílnak. Egy-kettő szerencsére az udvarra is nyílik. Javier magában mormogva inkább ezeket pártolja. Odakint az udvaron narancssárga napsütés. Ilyen napsütés nincs sehol máshol! Esetleg a madridi arénában, de sehol máshol! Javier tánclépésben lépi át a küszöböt erre a vidám összehasonlításra, nem úgy, mint egy torreádor, hanem úgy, ahogy ő azt a madridi bikát látta a múlt héten.

– Rosario, ébredj, jövök!

De nem gyorsítja meg a lépteit, billeg végig a folyosón, házinköntösét slamposan, kedvére való lazasággal libegtetve szárny helyett maga mögött.

– Rosario, jön a szörny, hahó, NE ALUDJ!!

Saturnus szobájában. A szoba udvar felőli sarka hálófülkének van berendezve. Hogyan ébred fel a tiszta és első pillanatban még ártatlan ébredő itt? Pillantása az ágy mellett álló fogasra téved, hol kabát és kalap lóg. (Nem az övé.) Az ártatlanság helyére rémület szökken. Összerándul a szíve. Így vettetik vissza Rosario Weiss 1830. július ötödikén a valóságba, Madridtól nem messze, a Manzanares partján álló Süket Házában.

Ő arra ítéltetett, hogy vágyódjék, elvágyódjék, tizenhat éves kívülálló, szegény. Szerencsére nem hasonlít úgy az apjára, mint Javier, azaz külsőre, de belül ő is lusta, nagy sziklát görget mániákusan, makacs, mint a bátyja, Javier, de vonzó, mint egy szakadék, melyben vízesés zúdul alá, ahogy mondani szokás.

Gonosz szemlélődő, Javier szerint, de ő mindig a legrosszabbat mondja mindenkiről. Ha ez így is van, Rosario nem ellenkezik. Ő saját magát is halálosan beteg, csontvázforma, méreggel átitatott testnek látja, aki a nyirkos kútban üldögél hatéves kora óta. Játékai is sajátságosak: fekete hajúnak érzi magát például, holott szőke. Szőke haját szelíd anyai kezek megfelelő rövidségűre nyírják minden nyáron, hogy az erős szálak zabolátlanul meredeznek naptól és víztől fakultan, tapintásuk érdes, mint a szalmáé. Ő azonban, ha aludni megy, úgy simítja félre homlokából, mintha selymes tapintású olaj fekete tincseket kéne elsimítania. Magszokja hamar az ilyesmit, ezért támad zavar bennem, ha sokáig nézem. Illetlennek látom, olyan mozdulatokat tesz, melyek nem ILLENEK hozzá, mintha utánozna valakit, kiszámíthatatlan, hogy ma kinek a bőrében ül asztalhoz. Eljátszadozik a testrészeivel: néha úgy jár, mint a zsiráf, máskor töpörödött öregasszony lépteivel. Pillantása sajnálkozó, érdektelen. Leocadia helyében – mondja Javier – alaposan megpofoznám. Így azonban az ő Legkedvesebb, Gyönyörű Komoly Húgocskájával mit sem tehet: szereti és csodálja.

– Tönkreteszed azt a gyereket!

De az apja úgysem hall semmit, kiabálhat Javier napestig.

A jómadárnak szíve dobog. Majd a kabát és a kalap először kísértetté válik, aztán teljesen elveszíti az arcát, pontosabban az elevenen lüktető árnyékot, amit az arca helyén visel, és unalmas, száraz kis akasztott emberré válik. Mire újra kabát és kalap lesz belőle, Rosario érdeklődése is kihuny iránta. Fekve marad az ágyban. A spalettákon beszűrődő fényből látja, hogy valószínűleg még két óra sincs, minek fölkelni?

– Magamra vagyok hagyva – indul mindennapi imádsága, felemeli az egyik kezét, szép fehér, sápadtnak hat az elsötétített szobában, pedig le van barnulva, mint testének többi része is, hiszen Rosario anyja, Leocadia asszony nemcsak rövidre nyírja lánya haját, de azt is megengedi, hogy úgy rohangáljon az udvaron, mint egy parasztfiú. A Bálvány kérésére teszi meg a saját gyönyörűségére festőinasnak Rosariót. Szóval a kellemes barnaság abban a hidegleléses teremben elszáll, beszívják a falak.

– Engem nem szívnak be, csak a kezem lesz koszos, ha hozzáérek.

– Ne félj, nem HARAP, mondom a kis cselédlánynak, aki két évvel fiatalabb nálam, és kényszerítem, hogy szembenézzen a falra festett képpel, ő mégsem merne bejönni ide soha, ha nem zárnám be az ajtót. Elfutna, torkában vér ízét érzi, derekában meg a szorítást, azonnal a nyakához kap, mintha BELEmélyednének a fogak. Ez csak egy mitológiai jelenet, mondom neki, ő meg kitágult szemekkel fut, mint egy patkány, és kikaparja kezemből a kulcsot. Annácska tehát gyáva. Mariano pedig buta és hallgatag. Egyedül vagyok. Nem érdekel semmi.

Semmi csak a... Csak a mi?

Rosario a hasára fordul.

Most csak TE – a szempárba pillant, kinek tulajdonosa megtorpan az ajtóban, szárnyait leereszti.

Javier először – kezével megtámasztva érzékeny derekát – leballag a meredek lépcsőn a konyhába, túlságosan egyértelmű számára a zárt ajtó. Kiszáradt torokkal kiabálni sem olyan jó, mielőtt tehát benyitna Rosarióhoz, tesz egy kitérőt. Hatalmasat nyögve behajlítja ropogó térdét, leguggol a szekrényhez vizsgálódni, mi lenne a legmegfelelőbb egy friss ébresztéshez?

Néhány perc, és beletartja arcát a kamillatea gőzébe. A mai szieszta sárga, mint ez a tea, a napsütés is híg, vizesen áttetsző, csak alattomosan perzsel. A cserépedény a teát sötét mustársárgává teszi. Így még jobban kívánom. Javier kinyújtózkodik, érzi, amint a tea lefut a hasába. Az ízét alig érezte, olyan forró volt. Kellemes, tisztító forróság ez.

– Javier még az olvasztott ólmot is meginná – mondja gyakran Leocadia elismerően kedvese fiának. Javier a gőzfürdőt és a más ehhez hasonló dolgokat is szereti. – Ép testben ép lélek – mondja.

Felfrissülve tehát elindul fölfelé a lépcsőn, komótosan, mint egy nyikorgó kocsi, újult erővel szólongatva Rosariót.

– Megtaláljuk közösen a mérget – gondolja megint szomorúan. Aggódik a húgáért. Nem tud felnőni ez a szegény gyerek. Óvatosan egyensúlyoz kezében a csészével. Mintha Rosario szívének esszenciáját látná. Néhány forró csepp fájdalmasan a lábujjára cseppen.

– Fel kéne kelned, fekszel csak a sötétben egész nap, jól vagy, csillagom?!!! Míg odalent sisteregve felforr a teavíz, a baldachinos ágy lakója továbbra sem

mozdul. Szereti, ha a bátyja kelti fel, magától kikelni az ágyból – fárasztó. Mindig inkább megvárja a felmentő sereget. Addig is, míg hallgatja a teakészítés zörejeit, Rosario felemeli a jobb kezét, melyen feszes fehér, kősziklafehér csipkekesztyűt visel, majdnem könyökig érőt. Hallja odalent az edénycsörömpölést. Felemeli a kesztyű szélét, fájdalmasan érzékeny alatta a bőre, nem éri a levegő.

– A jobb kezem. – Rosario megsimogatja saját jobb tenyerét bal kezének ujjaival, de nem érez semmit. Lassan lefejti a kesztyűt. Nem tudja mozgatni, mert egész nap mozdulatlanul tartja, mondjuk két napig egyáltalán még a könyökét sem hajlítja be, nemhogy a csuklóját. A kesztyűvel könnyebb, így tényleg teljesen mozdulatlanul tudja tartani. A bőrébe lenyomatot rajzol a szoros, durva csipke. Nem meri a jobb kezét tűzbe vagy parázsba tartani, fél, hogy túlságosan nagy bajt csinálna ezzel, elájulna a fájdalomtól, el kéne vinniük innen Madridba a kórházba, esetleg elrontaná az egészet, vérmérgezést kapna és maghalna. A kezét, mintha egy külön tárgy volna, az éjjeliszekrényre teszi. Valóban egészen hideg, egyelőre még csak nem is bizsereg. Megpróbálja behajlítani a mutatóújját. Nem mozdul. Nagyszerű. Ma semmit sem fog tudni megfogni vele, és ha este visszahúzza a kesztyűt, akkor valószínűleg meg van oldva a hétvége is. A jövő hét akkor már könnyű lesz, nem fog tudni felemelni semmit sem a jobb kezével, ceruzát és ecsetet végképp nem – és ez a lényeg.

– Rosario, fogytán a türelmem!!! – hallatszik Javier kürtszava a lépcső tetejéről, hallani a csatamének dübörgését, Rosario kinyitja az ajtót, majd visszafut az ágyba, és hasra fekszik.

– Eleget feküdtél, két óra elmúlt, ez elég késő, nem gondolod? Fürgébbnek kéne lenned – és az addig kántáló, idegesítően felcsapó, monoton hang hirtelen elhalkul, ahogy tulajdonosa a nyitott ajtóhoz érkezik. Rosario kinyitja neki a szemét. Csak neki.

Egy pillanat alatt lesz rosszkedve, ahogy megérzi a Javier hangjában bujkáló édes, türelmetlen kedvességet, a továbbra is kitartó, szokott gúnyolódás mögött.

Megrázza a jobb kezét, zöldes fényű a bőre, mint a hulláknak, be is van dagadva kissé a körmei mellett. Ujjai nem pottyannak a padlóra, de semmivel sem érez több erőt bennünk, mintha szalmával tömött kesztyű volna a csuklójához erősítve.

– Fürgébbnek kéne lenned, elkésünk. – Javier hangja egész rendes, mert már ott áll az ágya mellett, leteszi a kamillateát. Rosario sértődötten, álmosan szemléli.

– Elkésünk, mi? Ha beteg az ember, a búzát akkor is le kell aratni, mert megeszik a varnyúk!

Javier csak a fejét rázza tehetetlenségében, aztán kiballag az ajtón énekelgetve. Elhal nyomában a csoszogás.

Rosario kinyitja az ablakot, visszahúzza az ágy köré a függönyt, helyére teszi a széket és a vizeskancsót, és Javier lábnyomába lépve ő is elhagyja a szobát.

– Végre magam vagyok – gondolja Mariano az akácos úton, mikor jön vissza a folyópartról. Kétszer ki- és begombolja az ingét. Hogy jobb?

A verandán Javier és Rosario teáznak unottan. Mariano ügyesen kerül az istálló felé, hogy befogjon a kocsiba. Majd hülye lesz leülni közéjük – bolondokat nem hallgat.

– Álmomban megharapott egy kutya – mondja Rosario. Mit jelent ez?

– Jaj, Rosario, semmi jót, semmi jót.

Rosario visszasüpped a székébe. Elfáradt, míg Javier nyomában lejött az emeletről, annyira kiszívta erejét az álma. Félálma inkább, mert amit kigondolt, félálomban, a szobát nézegetve gondolta ki. Az óriáskígyóról. Álmában beleesett az óriáskígyó torkába. Érezte elszálló erejét, figyelte, hogyan gyöngülnek lábai a nyelőcső meleg, izmos szorításában. A DOLGOK: a saját tükörképe, a naponta ismétlődő események, a testi ereje, a hasában megmoccanó izgalom, mind egy-egy tűhegyes fog az óriáskígyó állkapcsában, ami őt erősen tartja. Legfájdalmasabb fogak talán az ébredéskor felvillanó arcok, kik miatt érdemes felébredni. Rosariónak a fájdalomtól és a szomorúságtól kicsordul a könnye, olyan tisztán látja magát így kiszolgáltatva, egészben, hiszen az óriáskígyó csupán egy puszta állkapocs, nem látszik a teste, az átlátszó, vagy nincs is, ereje az állkapocsban van, az összepréselt fogak között. Ő pedig nem élhet a szorítás biztonsága nélkül, a fogak befelé hajlanak, így nincs út kifelé. Hogyan éljek mégis?

– Nem értem – mondja Javiernak –, hogy ugyanazok a dolgok éjszaka miért változnak tűhegyes fogakká.

Javier nem válaszol.

– UGYANAZ, tudom, hogy ugyanaz az esemény, szilánkocska, ami a sorsom, éjszaka sziklakamrává tömörül körülöttem, míg nappal megnyugtatóan hever szerteszét, mint a föveny kavicsai, a jő gazda pillantását lesik, csak arra várnak.

– Ne aggódj, tudod, hogy mit ígértem. És ne járj olyan sete-sután, mit mondok anyádnak, ha megjön?!

– Nem akarok élni!

– Agyamra mész, Rosario, jó dolgodban azt sem tudod, mit csinálj, komolyan elvesztem a türelmemet, amilyen süket vagy! Amint egy kicsit unatkozol, rögtön butaságokat beszélsz, ez biztosan valami öröklött nyavalya! Lusta, lusta vagy!

– Öltözz át, indulunk!

Javier feltápászkodik a nyugszékből, kezével az asztalra támaszkodva, mint az a bizonyos patás állat, aki a farát emeli fel a mezőn, még a fejtartása is hasonló. Rosario felsegíti bátyját.

Marianónak egy vicce van, amit majd minden nap elsüt, mert tudja, hogy Rosariónál minden egyes alkalommal eléri a kívánt hatást. Együtt lépnek be a fogadószobába, Mariano megy elöl. Mindketten tudják, hogy nincs itt senki. Mikor tehát Mariano belép, fennhangon odaköszön valakinek, akinek nem volna szabad ott lennie, de olyan valóságosan biccent neki, harsányan felkiáltva, hogy Rosario rémülten szökken hátra. Mint például:

– Jaj, csókolom, nagypapa, hát hogy tetszik ma lenni, DOLGOZNI tetszik?!! Aztán gyorsan arréb lép, és figyeli Rosario arcát.

Mariano most a lovakat szerszámozza. Rosario mégis úgy óvakodik be a fogadószobába, mint egy nyomozó.

MINDENHOL Ő: DE NEM ÉRDEKEL.

– Öltözz fel rendesen, Rosario, kérlek, vedd le ezt a ronda kesztyűt, fiatalok nem hordanak most ilyet, nem megyek így Madridba veled, ne is haragudj, nagyon gyorsan vegyél valami másik szoknyát!

Rosario úgy tesz, mintha valamit vizsgálna a cipője orrán, majd szemügyre veszi bátyja nyakában az új nyakkendőcsokrot.

– Kérlek, fiam, gyere ide, nézd, egyenesen van-e megkötve. Nézd messziről, hunyoríts, hogy milyen! Bordeaux-ban vettem, édes lelkem.

–Egész jó!

– Mi az, hogy egész jó?

– Elegáns.

Rosario büszke, magában gondosan végigmondja büszkeségét, mint lelkes gidácska, olyan most, felszegi a fejét, vékony nyaka hamvas, mint ezeknek a féléves jószágoknak. Javier ettől, csak ettől süketül meg teljesen. Rosario hunyorít. (Ha csak a foltokat nézem, a ruhád sötétjét látom a fal előtt. Az arcod fehér, két szemed és a szád fekete, a bordeaux-i csokor fehér, mint fonnyadt rózsaszirom. Önmagad vagy, nagyszerű.)

– Bárki szemet vet rád, lovag!

– Bolond vagy, fiam!

Rosario odaáll mellé. Háttérben A KÉT ÖREGEMBER, KÉT NŐ KIKACAG EGY FÉRFIT Rosario engedelmesen kék ruhát vett a fekete helyett. Felülről lefelé Ő: szőke haj, benne sötét hajkötő, fehér arc, rajta szabályos, állati elrendezésben az érzékszervei. Szimmetrikusan, a megfelelő árnyékokkal.

Semmiben sem különböznek egymástól. A kompozíció egységes. Főszereplő nincs. A szereplők a képbe kerülve automatikusan bábuvá változnak.

Mariano hozza a kocsit, mi elé négy sárga ló van fogva, hogy őket Madridba vigye a bikaviadalra. Süt a nap. A méreg a testbe jut ismét, hogy továbbvigyem a keserves úton, gondolja Rosario minden rossz szándék nélkül, szinte megszokásból. Figyeli a kerekek futását, keze Javier kezében nyugszik, aki automatikusan simogatja.

– Mitől ilyen hideg a kezed? Mint a béka!!

A méreg a testbe jut. Ott szétterjed az ereken át, míg rákényszerít, hogy lecsukd   , a szemed.

Rosario lecsukja tehát a szemét a kerekek futása elől, és lát egy rétet, ahol kis keresgélés után egy torz törpe házára bukkan, és itt megismerkedik egy idegennel. Az idegen és ő egy test és egy lélek. Rosario ott marad nála arra a néhány évre, míg a méreg hatni nem kezd, mert akkor a törpe kopogtat a szoba ajtaján, hogy:

– Halló, lejárt az idő!!

Az idegen feláll az asztaltól, és széles vállára kanyarítja porköpenyét. A porköpeny hirtelen vörös palásttá változik, és az idegen a kis kunyhó ajtaján át a vakítóan napsütötte arénába lép. Rosario Weiss pedig egyedül marad az asztalnál ülve, kezében a ceruzával. A rajzóra félbemarad.

Torquato, kérlek, csukd be a kaput! – hallani, mikor a birtok bejáratához érnek.

A bika egészen vékony, fiatal, majdnem teljesen fekete, csak a nyakán fut egy szürke csík, ami miatt Louis lett a neve erre az alkalomra. Az aréna maga harctérhez hasonló, máris feltűnő romokkal, mikor pedig még semmi sem történt, a nézőtér: kastélydarabok egymás tetejére dobálva, tarka papírdíszekkel, jó pár virágfüzérrel, míg odalent egy nem létező polgárháború barikádjai, két élénk színű, harsány kerítés osztja ketté az arénát, odafönt pedig szinte égi magasságokba emelve függnek a fellobogózott páholyok. A bika egy karám mellett áll elkülönítve, amelyben két ló sétál körbe-körbe. A bika ezeket a lovakat nézi.

– Rosario, gyere föl!

Szimpatikus ez a bika, egyáltalán nem magas, közepes, de a szemében legalább háromféle szín csavarodik egymásba, mint egy üveggolyóban. Rosario erre a pillantásra óvatosan megérinti a bika hátát. Az mozdulatlanul, nyugodtan szuszogva pihen, közel az állás deszkaoldalához, ami megkönnyíti a simogatást. Mintha megbénult volna. Testében már dolgozik a méreg, mintha a bika visszafelé csinálná a dolgokat, érezné szétszakított izmait, kimerültséget, fájdalmat, a vér forróságát már most, mikor pedig még sértetlen. De a szeme üveges, ahogy mondani szokás.

Rosario úgy látja, mintha az égen feltűnne egy bikaforma felhő, de lehet, hogy csak az idegességtől látja annak, már a gyomra is remeg. Javier nem gondolkodik, mielőtt megszólalna, azt kell hogy higgyem! Rosario fülében Javier kiáltozásával: egy-kettő-három-négy-öt-hat, felszalad a lépcsőn a helyükre.

Üget a nap, Javier vételezett egy. csíkos napvédő ernyőt, amely olyan hatalmas, hogy inkább sátorponyvára hasonlít.

– Mindig elmászkálsz, úgy futsz, mintha a mezőn lennél! Viselkedj, mert megmondom anyádnak, ha jön, hogy nem gondoskodom rólad tovább!

Rosario beül a ponyva alá.

– Nem hoztad a vázlatfüzetedet sem!

Rosario bal tenyerére támasztja az állát, jobb kezét feltűnően lógatva. Javier hátrább húzódik Marianóhoz, mintha mondani akarna valamit, mintha mutatni akarna neki két lányt nem messze, akiket szívesen látna menyének, de nem néz a fia szemébe, végig Rosariót tartja szemmel.

A szomszédos páholyban egy nagyon szigorú úr ül.

Egyenes testtartás, állig gombolt fekete ruha. Gyönyörű szép ez az úr, szőke hajú, rókafejű, olyan idős lehet, mint Mariano, huszonöt vagy harminc, de sokkal idősebbnek érzi magát természetesen.

– Kár, hogy jezsuita – gondolja Rosario, aki félvállról leskelődik unottan. A jezsuita feltűnően nézegeti őket, de finoman, amint illik. Mert ha közelebb hajolna, vagy hosszabban időzne a pillantása akár egy szemernyivel is, joggal nevezhetnénk tolakodónak. Szeme éles, megvillan a napfénytől, amint figyeli, hogyan mozog Rosario bénult jobb kezével. Javier végre felpillant, és észreveszi a szigorú urat. Kedvetlenül fogadja a köszönését.

Rosario azonban megnyugodva feláll, hogy ismerősről van szó, hanyagul a kettejüket elválasztó párkányra könyököl. Jobb kezét elegánsan rejti el, mintha évek óta tenné ezt, a kesztyű sem olyan idegesítő itt, mint otthon, elhozta a párját is, a székére dobta. Szóval jobb kezét rutinosan helyezi a háttérbe. Az éles szemű úr figyelmét ez nem kerüli el. Nyugtázza Rosario mutatványát.

– Jó napot, kisasszony!

Nem gondolnám, hogy túl sok ideje maradt, nemsokára kezdődik, még néhány perc.

– Mire kéne idő?

– Hát, hogy elmeneküljön! Nem hiszem, hogy olyasvalaki, mint maga, megnézné a viadalt. Láttam magát az előbb a bikánál odalent. Egész megbarátkoztak. Szinte félnék annak a jószágnak a bőrében lenni.

– Miért, milyen vagyok én?

– Ne aggódjon, tudom, ki maga, még ha nem is emlékszik rám, de esküszöm, azt nem mondta senki, hogy eltörte volna a kezét.

– Ja, ez? Nem törtem el.

– Na és fest még? Édesapja sokat beszélt nekem a maga bámulatos tehetségéről. Csak nem történt valami a kezével?

– Nem, csak pihentetem. De én nem festettem soha, téved, azt hiszem.

– Pedig kegyed Rosario Weiss, én ismertem az édesapját, akit mindennél nagyobb festőnek tartok.

Rosario rosszkedvűen elhúzódna már a párkánytól, idegesíti a folyamatosan fürkésző gyunyoros pillantás. Mégsem megy vissza a helyére. Odalent csönd támad. Kezdődik. Rosario megszorítja a feléje nyújtott kezet. Nézi a saját, tehetetlen kezét. Mindenki ilyen gyenge ma? Mi van ma? Senkinek sincs ma. De, az idegennek nagyon is van. Nem veszít a gyorsaságából.

– Ne figyeljen oda! (Pedig lent még csak finom keringőzés látható.)

– Ne nézze! Inkább beszélgessünk. Ott tartottunk, hogy letagadta a nagyszerű rajzait, és nincs eltörve a keze, ugye?

– Mindig is utáltam rajzolni.

– Maga most túloz, de nem baj. Rossz kedve van bizonyára, hogy eljött ide. Biztosan úgy érzi, semmi köze ehhez, utálja a kíváncsiságot. Nyilván az édesapja házából jöttek, igaz? Nem csodálom, ha megbetegíti ez a nagy meleg, a ház, a képek. Tudom, milyen különös, magam is jártam ott kilenc évvel ezelőtt, beteg lettem tőle, mindamellett helyesnek találom, ha valaki nem retten vissza az igazságtól, és nem csonkítja meg magát, a menekülésnek ezt a vonzó formáját választva.

Nagyon mély, hosszú csöndet tart, úgy folytatja.

– Nem szabad elfelejtkeznünk az ördögfiókáról, aki például ennek az arénának a porondján is fogan. Hinnünk kell, rajta tartva szemünket a pokol e virágos tornácán, mintha valóban egy közeli rét virágait vizsgálnánk, melyek ismeretlen magvait a szél bármikor kertünk felé sodorhatja.

Rosario közli, hogy maga is így gondolja, érdeklődik is szüntelen. A jezsuitának rendkívül szép keze van, és kristálykövet visel aranygyűrűje foglalatában. Rendezett, akár egy párduc. Csinos, illata kellemes.

Rosariónak eszébe jut, talán pont a fiatal természettudós képéről, aki kióvakodik a tanteremből az erdőszélre, hogy mely dolgoktól félt legjobban kiskorában. Például megakadt a szeme egy furcsa formájú árnyékon, mely a falra vetült. Minek az árnyéka lehet?! Volt úgy, hogy hirtelen semmihez, egyik különös formájú kéményhez sem tudta odailleszteni, nem jött rá, honnan, milyen fényhatások hozták létre. Mondjuk, csak este volt látható a bosszantó, szimmetrikus forma, hetekig figyelte a magas fürdőteremben, ahol feltűnt, mikor a verandán meggyújtották a lámpást. Vizsgálgatta a vetületet a vizesdézsában gubbasztva: LEHET valami, ami nincs? Ami valójában NINCS?

Ennek az érzésnek az iszonyúságára mindig emlékezni fog, még ha most úgy gondolja is, hogy nem érdekli, mi VAN. Őrületes megkegyelmezésnek gondolja ezt, amit végrehajtott a világgal szemben. Jelenleg Ő a Quinta del sordo nevű ház lakója, mely ház itt van Madridtól nem messze, a Manzanares partján, és eljött a bikaviadalra, ahol félelmében hirtelen teljesült egy kívánsága. A teljesen ismeretlen úr kezét fogja. Rosario összehúzza a szemöldökét. Odalent megtörténik néhány dolog. Rosario hallja a tömeg kiáltozását, a lovak nyerítését, nem engedi el a kezet, szorítása nem gyengül, ellenben megvizsgálja az arcot. Hogy eloszlassa a bizonytalanságát?

Milyen egy lány kezét fogni? Biztosíthatlak róla, hogy nagyon jó. – Vagy: – Nagyon kellemes, erről biztosíthatlak – gondolhatná bárki. Mariano is a kézfogást nézi megbűvölve. Ő sem érti. Javier pedig mind jobban a székébe süpped, nem figyel sehova.

Odalent a bika nagyon lassú. Körbe-körbe tekint.

– Ha kíváncsi rá, én soha többé nem fogok rajzolni, nem leszek közvetítő a bika és a Teremtő között, nem, ez teljesen ki van zárva. Rosario egyszerű mondatokat akar mondani, úgy ítéli, beszélgetőpartnere elég éles eszű, hogy megérezze belőle a fájdalmas és összezsugorodott mondanivalót.

– Akkor már biztos vagyok benne, hogy nem akarja végignézni, ugyebár? Kijön velem?

– Hová?

– Nézelődni. Ismerek néhány embert itt, ha gondolja, megnézhetjük, mi van a színfalak mögött. Vagy ha esetleg elvihetem máshová – teszi hozzá, látva a fintorgást.

Rosario nem válaszol, hanem feláll. Tőle azonnal indulhatnak. Az elegáns jezsuita, akit, mint hallható, Eugeniónak hívnak, vált néhány szót a feketeségig elkomorult Javier-val.

– Menj csak, bogaram. De ha elkallódsz nekem valahol, nem állok jól magamért, ezt tartsd eszedben! – sziszegi Javier visszafojtott hangon.

Rosario bólint. Mehetünk.

Elmennek a karámok mellett, nem mennek át az átjárón, ami a pikadorok falához vezet, a másik folyosót és elkerülik, ahol a díszes köpenyek lógnak, s ahol néhány fickó rohan ki dárdával az aréna felé, egyikük egy felvirágozott szablyát visz, a nézőtérről különösen fülsértő visongást hallani, Rosario lábujjhegyen próbál a színes kelmék fölött bekukkantani a homokos térre, ahol remegésfélét lehet látni, de társa félrehúzza.

– Ha megengedi: ott áll a kocsim.

– De én nem mehetek el innen, a bátyám megöl!

– Méltó halál, nem igaz? Ne féljen, visszahozom időben! Szeretnék mutatni valamit, és biztos vagyok benne, hogy az a dolog magára vár ma délután, a szomorúságát látva gondolom. Magának azonban helyénvaló a szomorúsága, hallottam valahol, hogy a megmunkálandó anyaggal való szüntelen és kemény küzdelem a komolyságnak olya rétegét alakítja ki, a szomorúságnak olyan felhőjét vonja köréjük, mármint a maga fajtája körül, amit egyedül viselni nem is lehet, vagy csak rövid ideig. Maga pont a szakadék szélén jár, ahogy elnézem, és megbocsásson, de ezt nem nézhetem tétlenül. Jöjjön!

Rosario visszasüpped közönyébe, de kíváncsi. Kíváncsiságában néhány igen elragadó, kecskegidaszerű mozdulatot tesz. Tetszik neki a jezsuita elegáns, komolyan, fényűzően gyászos kocsija. Előtte két barna ló, fülükön sapka a meleg miatt.

– Akkor?

Eugenio bólint, meg van elégedve Rosarióval. Nem esik több szó az úton, ami nem jelenti azt, hogy beszélgetésük veszítene eddigi élénkségéből. Csak eléggé beborul. Rosario a tájat nézi, a meglehetős forgalmat.

A Vérző Szív nevű templomhoz hajtanak, melyet csupán egy széles park választ el a belváros egy zsúfolt negyedétől, mégis olyan csendes, mintha a Manzanares partján állna. Gazdag ciprusok és rózsák veszik körül, hűvös, szigorú liget és magas kerítés. Minden pillanat a bámészkodó Rosariót rögzíti pontosan, filmkockáról filmkockára, hogy megmozduljon a felvétel.

Kiemelve: az arany és a fehér szín – a jezsuitának ez tetszik. A fehér fény a kocsi ablakán hull be, ragyogtatja a szőke hajat.

Behajtanak a ligetbe, a vaskaput illedelmesen maga a kocsis csukja be mögöttük. Százévesnek tűnő aggastyán jön elébük, mankón vonszolva magát.

Eugeniónak eszébe jut valami, amit súgva mond Rosario füléhez hajolva.

Lemennek a hűvös kriptába vezető lépcsőn, melyet az aggastyán egy idegesítően imbolygó lámpással a legjobb szándék szerint próbál megvilágítani, barátságosabbá tenni ezzel a helyszínt. Eugenio azonban nyugodtan ismét felajánlja a kezét. Rosario elfogadja.

A kripta nagyon világos, az aggastyán több mint elegendő gyertyát gyújt meg, Rosariót nézi aggódva, nem fél-e. Aztán, mivel nem tehet többet, fölmegy, magukra hagyja őket.

Eugenio egy koporsóban csontvázakat mutat Rosariónak, mely koporsó inkább egy hatalmas nyitott kőkádra emlékeztet, és virágokkal van tele. Az Ölelkező Szentek. Valóban, a koporsóban két szépen villogó, fehérre kikészített csontváz fekszik egymás karjában, nem magasabbak, mint Rosario. Ujjaik szétválaszthatatlanul egymásba kapaszkodva. Rosario rajtuk felejti a szemét.

Körülöttük a párnán számtalan könnyáztatta rózsacsokor. Egy fokkal szomorúbb, ezeréves látvány, mint a temetőben a friss síron kiszáradt, megbarnult Utolsó Üdvözlet. Sokkal szomorúbb ez annál, állapítja meg Rosario, aki pedig sok ilyen friss, elhagyott sírhantot látott már. Most is csak áll, rendkívül visszafogottan, villámló szemekkel a feszültségtől. Egyre vizsgálgatja a sokszínű, pergamenszáraz csokrokat. Csak áll ott dühödten, és remegve szinte, hogy szembekerült vele. Mint Antilop előtt, mi az állatkertben látható, olyan tartással áll a korlátnál, amelyen túl a két figura fekszik. Szárazak, mint az egyiptomi sivatag homokja, annyira távoliak valójában megfogható mivoltukban, mint az afrikai Antilop. Aranyszőre érinthetetlen. Rosario akkor sem szól semmit, miután kinézelődte magát, hanem szórakozottan félrefordítja a fejét, ahogy ő a józanságot képzeli, mert most VISELKEDIK, kimért, semleges, épp megfelelően hosszú pillantásokkal kezdi vizsgálni a termet. Ez az altemplom leghátsó része. Tágas, persze, de súlyos falait mintha négy oldalról hegységek szorítanák össze megfelelő nagyságúra.

Sűrű a levegő a gyertyáktól. Eugenio mintha magával viaskodna, ez az ő területe, nyilván el kell intéznie magában valamit, ami Rosariótól nagyon messze van. De hamarosan visszatér, ugyanolyan lelkesedéssel, ami eddig is jellemezte, semmi, szemében a metszet a templom boltozata is lehetne.

Sikerült az ajándék átadása. Úgy tűnik, mert teljes egyetértésben mennek fel a lépcsőn. Rosario mégis nagyon elfáradt és fáj a háta, meg a keze. Hirtelen kényelmetlenné vált a mozdulatlanság. Szeretné megfogni az a korlátot rendesen, ahogy szokta.

Jön a vihar. Sietni kell vissza. Ledarálják azt a kis csendet, ami még hátravan, nagyon gyorsan válnak már el egymástól, Rosario alig veszi ÉSZRE azt a percet, amint egyik kocsiból a másikba száll át, nem úgy ér véget, ahogy gondolta, a verőfényből is ködpára lett, a délutáni mulatságból hideg, ideges sietség. Javier sürgeti Marianót, valamit mormog még, aztán beburkolózik a kabátjába.

Már csak egy éjszaka van hátra. Márpedig az olyan lesz, amilyen Rosario életében nem volt még.

A jezsuita kocsija hajnalra érkezik a Manzanares északi hídjához, a birtok legfelső, bozontos részéhez. De mivel Rosario ébren áll az ablakban már este tíz óta, szeme hozzászokott a félhomályhoz. Látja a kocsit az elágazásnál a nagy platánfa alatt megállni. Fogja összekészített holmiját, és leballag a lépcsőn, ki a kapun, végig a harmatos kerti úton. Ifjú utazó, mintha csak az állomást hagyná el, úgy száll be a kocsiba, nem néz vissza egyáltalán. Az itt maradottak nyugtalan álmukban is könyörgésre fogják, Javier megmozdul, de nem ébred fel. Könyörgése süket fülekre talál Rosariónál, aki elszánt és boldogtalan arcot vág, és viszi vázlatkönyvét is magával. Úticél: Franciaország. Az életben őróla: soha többé nem fogunk hallani.