FÓRUM
Hermányi Dienes József Bethlen- és Kemény-olvasata
Adalékok a két önéletírás recepciójához

Bethlen Miklós és Kemény János önéletírása recepciójában három nagy korszak különíthető el. Nyomtatott formában való megjelenésük előtt1 e szövegek kéziratos formában terjedtek, és e periódusbeli fogadtatásukról nem is igen tudunk többet, mint amit a szövegekből kirajzolódó elvárások alapján sejthetünk. Ami természetesen nem elhanyagolandó forrás (habár nemigen szokták recepciótörténeti szempontból vizsgálni őket), hiszen, amint Jauss írja, a művek korabeli recepciója elsősorban a művek szövegéből olvasható ki.2 Az olyan reflexiók, mint „szokták az ilyetén életek leírásában illetni az emberi indulatokat is, passiones animae”3 világosan utalnak egy, a közönség részéről megnyilvánuló elvárásrendszerre. Ezekből mégsem anynyira a művek recepciója, mint a korabeli elváráshorizont konstruálható meg, márpedig a recepció jelentheti ennek az elváráshorizontnak a művek által végrehajtott módosítását is.
Az önéletírások XIX. századi, kiadásuk utáni fogadtatásának már számos dokumentuma áll rendelkezésünkre: az irodalomtörténet-írás rögtön felfigyelt ezekre, ám meghatározó alakjai (Toldi Ferenc, Horváth Cyrill, Horváth János) elsősorban történetírásnak tekintették őket. A recepció harmadik szakaszának a XX. századi, az e szövegeket a magyar irodalom egészébe beilleszteni próbáló fogadtatás tekinthető.1
Az önéletírások, emlékiratok XIX. század előtti fogadtatására, olvasásmódjára utaló források hiánya általánosan jellemző a régi magyar irodalomra. A régi korok irodalmi gondolkodásával foglalkozó szerzők ezt azzal magyarázzák, hogy a magyar nyelvű teoretikus munkák (grammatikák, poétikák, retorikák) gyakorlati céllal születtek, az iskolai oktatás segédeszközei voltak, a mai értelemben vett irodalomkritika pedig természetesen egyáltalán nem létezett. Egy másik lehetséges magyarázat szerint a vulgaris magyar nyelv és az anyanyelvű szövegek alacsonyabbrendű státusa és ebből fakadó terminológiai elmaradottsága indokolhatja a teoretikus művek hiányát: „nálunk a szép szó kultusza a XVIII, század utolsó harmadáig annyira a latin nyelvhez volt kötve, hogy elméletét magyarul lehetetlen volt megfogalmazni” – írja Bán Imre.2 A (nem csak nyelvi) jelenségek elemzéséhezértelmezéséhez szükséges magyar nyelvű terminológia hiányára utal Bethlen Miklós is az Elöljáró beszédben: „... bizony nékem könnyebb és alkalmatosabb lett volta magyarul írnom; nem úgy értem, mintha deákul jobban tudnék, mint magyarul, ...hanem azért, hogy a deák nyelv az ő bősége és annyi száz esztendők alatt a sok nagy elméktől lett excoláltatása miatt alkalmatosabb a dolgok leírására a magyar nyelvnél.”3
Egy kor irodalmi gondolkodását a teoretikus művek mellett a konkrét szövegekről született interpretációk jellemezhetnék, ám irodalomtudományunk a régi magyar irodalom esetében ilyeneket sem tud felmutatni. A szöveghagyományozás módjának recepciótörténeti szempontú vizsgálata azonban valószínűleg sok tanulsággal szolgálhatna. Nyomtatásban való megjelenésük előtt ugyanis ezek a szövegek másolatok formájában terjedtek (az eredeti kézirat gyakran el is veszett, mint Bethlen és Kemény önéletírása esetében), és a különböző másolatok kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól. Ha ezeket a szövegvariánsokat a feltételezett eredeti rekonstruálása céljából olvassuk, akkor a másolatok közötti különbségek, az elírások, kihagyások, a szövegek hibái, hiányosságai, megbízhatatlanságuk jelei lesznek.
Recepciótörténeti szempontból azonban ezek az elírások „elszólásoknak” is minősülhetnének, amelyek a másolónak mint olvasónak az eredeti szöveghez való viszonyáról, a primér szöveggel szembeni elvárásairól, figyelmének irányáról árulkodnak. Amennyiben ezek az eltérések a szövegek által felkínált olvasói pozíciókat, a szövegek alapján létrehozható értelemkonstrukciókat is befolyásolják, akkor a szövegvariánsok a primér szöveg különböző interpretációjává válnak. Annál is inkább, mert a szelekció vagy egyes részletek kiemelése más részletekkel szemben az olvasás aktusának lényegi művelete.
A továbbiakban ilyen olvasatként próbálom jellemezni azt a két kivonatot, amelyet S. Sárdi Margit Hermányi Dienes József művei kritikai kiadásának1 függelékében tett közzé. Az első szöveg Ε biographia Nicolai Bethlen2 címmel Bethlen Miklós önéletírását kivonatolja, a második, Continuatio gyanánt holmi elegy-belegy, de igaz, historiai Observatiok3 Kemény János önéletírása alapján Bethlen Farkas Históriájához készített toldalék. (A „toldalék” szót Hermányi használja, a kézirat minden oldalán a „Hermányi Josef Toldalékja Bethlen Farkas Historiájához” élőfej szerepel4, azaz a szöveg egy másik, történelmi szöveg értelemképző összefüggésébe hivatott illeszkedni.) A kivonatolás, másolás folyamatában természetesen el(mis)másolódnak egyes részletek, az így létrejövő különbségek az eredeti szöveghez képest azonban jóval többek, mint hibák (habár a kritikai kiadás a szövegkoherencia hiányait többször is Hermányi másolási hibájának nevezi5).
Az el(mis)másolásnak az írás mint másolás, kivonatolás konkrét cselekvésén túli jelentősége van: nem véletlen, hogy Hódosy Annamária ezzel a szóval magyarította Harold Bloom misprison terminusát, ami az utódoknak az elődökhöz, a hagyományhoz való viszonyát hivatott leírni.6 A utódok úgy olvassák újra az elődöket, hogy az újraolvasás által utólagosan megteremthessék saját művészetük lehetőségfeltételeit, alapjait, ez pedig mindig átértelmezést, szándékos vagy szándékolatlan el(mis)másolást, produktív félreolvasást jelent. Hermányi úgy kivonatolja Bethlen és Kemény önéletírását, hogy ezáltal megteremti saját későbbi műveinek előzményeit. Elsősorban a két szöveg epikus részeiből válogat, és főleg azokból, amelyek egyes személyeket jellemeznek. Saját emlékirata is egy hatalmas jellemkép lesz: apja portréját rajzolja meg, saját életpályájának aránylag kis részt szentel, és ifjúkoránál abba is hagyja. Az emlékirat önelemző funkciója háttérbe szorul, ezt a háttérbe szorítást pedig először e két kivonatban hajtja végre. Apja jellemképe, akárcsak a különböző történelmi személyiségek portréi a kivonatokban, különböző, sokszor egymástól független események sorozatából áll össze. Bethlen és Kemény nagyívű kompozíciójának itt elkezdődő felbomlását a Nagy Enyedi Eklesiának Papjai teljesíti be, ahol az anekdoták sorozatát már nem foglalja egységbe sem egy nagyobb történet, sem a kronológia elve.
Hermányi kivonataiban az anekdoták poétikai szerepe jóval hangsúlyosabbá válik. Habár a Continuatio... megtartja a Kemény önéletírására jellemző szerkesztésmódot, azaz a nagy történelmi események leírását rövid anekdoták sorozata követi, ezek jóval nagyobb teret kapnak, mint az eredeti szövegben, a jellemzés elsődleges eszközeivé lépve elő. A jellemzésnek pedig azért jut igen fontos szerep, mert Hermányi a történelmet a kiemelkedő személyiségek történeteként ábrázolja: a Continuatióban különböző fejedelmek portréi váltakoznak. Az önálló anekdoták poétikai fontosságára utal a cím is: Continuatio gyanánt holmi elegy-belegy, de igaz, historiai Observatiok, Azaz nem história a szöveg, hanem históriai megjegyzések, megfigyelések sorozata, „elegy-belegy” jellegük nemcsak sokféleségükre (egyes szereplők tréfálkozásai, rendhagyó, a mindennaposhoz képest meghökkentő tettei, példabeszédei stb.), hanem az átfogó poétikai szerkezet hiányára is utal. A kisepika Hermányi életműve által végrehajtott felszabadításának első mozzanata ez, ennek lehetőségét látja meg Kemény önéletírásában.
A megfigyelések „elegy-belegy” jellege még erősebb a Bethlen-kivonatban, ahol esztendőnként haladva jegyez fel egy-egy epizódot, furcsaságot. Mindazonáltal Bethlen metaforikus szerkesztésmódját a különböző, látszólag egymástól független részletek egymás mellé rendelésében megtartja. Apafi házassága az udvar egyet nem értése ellenére, az egyház elnyomásának megnyilvánulásai, a főurak egymás elleni praktikái, nyereségvágya, a magyarországi ördög kiruccanása az erdélyi országgyűlésbe mind Erdély romlásához vezetnek, a hanyatlástörténetet pedig két metaforikus epizód zárja le. Az egyik Bethlen Miklós vendégsége a bécsi követnél, aki a fejedelmi palotába beköltözve a trónszéket tálalóasztalnak használja. A „tejes, vajas fazekas Majestás”1 láttán Bethlen így kiált fel: „O! fata Transylvaniae, et praesertim Ecclesiae Reformatae!”2 Ezzel a kommentárral egészen Bethlen stílusában lenne vége a kivonatnak, ám Hermányi egy mondatban hozzáfűz még egy epizódot, amelyben a fentebbi követ öccse „a Hartzon el fogott Kurutz Rabokat a Vár es Templom nagj Kapuja kőzőtt ugj lővőldőzte, az ablakbol, mint a Puskás az őzeket.”3 Az előző mondat pátoszából így valamennyit visszavesz, a direkt kommentárt egy metaforikus anekdota váltja fel, amely az előző rész kontextusában ugyancsak Erdély tragédiájára utal. Bethlen szövegének példázatszerű jellege megmarad, csakhogy míg Bethlennél a történelmi események példáznak általánosabb igazságokat, itt az anekdota példáz egy történelmi folyamatot.
Hermányinál nemcsak az anekdota poétikai, hanem történelemszemléleti funkciója is módosul. Míg Keménynél a saját, illetve mások magánéletéből származó anekdotikus részleteknek a történelmi elbeszélés hitelességét kellett biztosítaniuk az elbeszélő személyes részvételének bizonyítása által, Hermányinál ezek az epizódok a történelem alakítójává lépnek elő (Báthori Gábor és Radu moldvai vajda hadakozását például „egy fako lo kéretése, 's nem adása”4 okozza). Még hangsúlyosabban így van ez a Bethlen-kivonat esetében, nemcsak azért, mert a Continuatio... egy történtírói mű toldaléka lévén a históriaírás hagyományai itt jobban kötik, hanem mert Bethlen maga is hangsúlyozza, hogy nem históriát ír. A török portától új fejedelmet kérő főurak vesztét (akik, ellenpártjukkal együtt, kisebbfajta belháborút okoztak) például Hermányinál feleségeik istentelensége okozta: „A maga Felesége [ti. a Kapi Györgyé], kinek szebb vala a Teste, mint a Lelke, és a szeme mint a szive (ide tészem és H[ermányi] J[ózsef] amit az édes Atyámnak Mostoha Attja Albert Ferentz beszéllett rolla, hogj egj Jasko nevű Czigánnya volt ennek az Aszszonjnak, kit meg fertőztetett, és fertelmeskedett vélle, s ugj fektette a maga agjába) az árulta el Annya altal a Fejedelemnek.”5 Jellemző, hogy Hermányi (egyébként meglehetősen ritka) betoldásai ilyen érdekességek. Amikor azonban nem tőle származnak ezek az epizódok, funkciójuk akkor is megváltozik. A felségárulással vádolt Bánffi Dénes vesztét például Hermányinál olyan anekdotikus történetek okozzák, melyek Bethlennél is megvannak6, ám teljesen más kontextusban, nem a Bánffi esetéről szóló feje
zetekben, hanem Bethlennek az illető szereplőkről saját, illetve Béldi tragédiája kapcsán adott jellemzésében. A narrációban elfoglalt helyük megváltoztatásával ezeket az epizódokat Hermányi az események elsődleges okaivá lépteti elő. Az anekdota így nemcsak fontos alkotóelemmé, hanem a szöveg egészének szervezőelvévé lép elő, hiszen az a groteszk, humoros hatás, amelyet a sorsdöntő történelmi eseményeknek az ilyen vulgaris részletekkel való magyarázata által elér, az anekdota sajátja. A történelmi elbeszélés familiarizációja, a hagyomány által meghatározott nézőponttól való eltávolodás, amelyről Kemény önéletírásának anekdotikus részei kapcsán beszéltünk, Hermányinál a teljes szöveg jellemzőjévé válik, nem véletlen, hogy elsősorban ezek közül a részletek közül válogat.
Ez a történelem a mindennapok, a személyes motivációk, a rendhagyó események, furcsaságok történelme. Olyan lehetőséget használ ki Hermányi, amely minden emlékiratban benne rejlik azáltal, hogy beszélőjük egyben az események résztvevője is, és nézőpontja mindig az eseményekre való sajátos rálátást képes biztosítani. Ugyanakkor ez a történelemszemlélet magánélet és közélet viszonyának átalakulását is maga után vonja. Míg Keménynél egyrészt a historia privata referenciális, potenciálisan ellenőrizhető bizonyítékokat szolgáltat az általa elbeszélt historia publica hitelességének alátámasztására, másrészt a nagy történelmi események határozzák meg az egyén életének alakulását, Bethlennél pedig az ország és az egyén sorsa ugyanazoknak az általános törvényszerűségeknek engedelmeskedik és azokat hivatott példázni, Hermányi kivonataiban a magánélet, a személyes vonatkozások határozzák meg a történelmet. Ami a két primér szövegben az elbeszélés sajátossága volt (hogy tudniillik az események elbeszélését a privatus elbeszélő mint szereplő nézőpontja határozza meg), Hermányinál az elbeszéltek, a történet, maga a történelem sajátosságává is lesz. A historia publica a historia privata függvénye: „Ez a’ Császár Szakállában kapás az Erdélly veszedelmének oka, de az a’ fejedelem a’ privatum commodumot űzte.”1 A XVIII. század közepén tehát2, egy évszázaddal Kemény önéletírásának, és egy féllel Bethlenének születése után az azokat olvasó Hermányi elsősorban humorukra, a történelmet a mindennapokhoz közelítő vonásaikra, a magánéleti epizódoknak a történelmi eseményekben játszott szerepére figyelt. Ebben az olvasatban, mely valószínűleg összefüggésben áll a világot zárt rendként érzékelő barokk világkép felbomlásával, mely már nem kedvezett a Bethlen és Kemény önéletírásához hasonló nagylélegzetű, mindnt átfogó összefüggések felmutatására képes művek születésének, Kemény Önéletírása és Bethlen Élete leírása magától a későbbi magyar kisprózát alapozzák meg. Nem elképzelhetetlen, hogy ez az olvasásmód folyamatosan továbbélt a XIX. századig, hiszen a romantikus magyar történelmi regények is anekdoták, furcsaságok, illetve a történelmi háttér megteremtéséhez szükséges, a korabeli mindennapi életre vonatkozó információk tárházaként használták fel ezeket a szövegeket.
VINCZE HANNA ORSOLYA

1. Akárcsak az erdélyi emlékiratok többségét, e szövegeket is a XIX. században adták ki először. Kemény János önéletírását a múlt század tízes éveiben Rumy Károly György tette közzé meglehetősen pontatlanul, majd ezt követően Szalay László adta ki az eredeti, mára már elveszett kézirat alapján 1856-ban. Ugyancsak Szalay László gondozásában jelent meg először Bethlen önéletírása 1858-ban, és a XX. századi, kritikai igényű kiadások e két utóbbit veszik alapul (1. Bethlen Miklós Önéletírása I-II. Sajtó alá rend. és jegyz. V. Windisch Éva, előszó Tolnai Gábor, Magyar Századok, Budapest, 1955.; Kemény János Önéletírása. Sajtó alá rend., bev. és jegyz. V. Windisch Éva, Magyar Századok, Budapest, 1959. Ε két utóbbi kiadás alapján készült az általam használt, mindkét önéletírást tartalmazó kötet: Kemény János és Bethlen Miklós művei. Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1980).
2. L. Hans Robert Jauss: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja. Ford. Bernáth Csilla. In uő: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris, Budapest, 1997. 53–54.
3. Bethlen i. m. 484.
4. Szávai Jánostól idézi Szili József, in: Az irodalomfogalmak rendszere. Akadémiai Kiadó, Bp. 1993.
5. Bán Imre: Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI–XVIII. században. Akadémiai Kiadó, Bp. 1971. (7. o.)
6. Bethlen i. m. 407.
7. Hermányi Dienes József Szépprózai munkái. Sajt. rend., előszó és jegyz. S. Sárdi
Margit, Akadémiai – Balassi, Budapest, 1992.
8. I. m. 477–498. 9.I. m. 499–539.
10. L. i. m. 611.
11. L. i. m. 530., 533.
12. L. Harold Bloom: Költészet, revizionizmus, elfojtás. Ford. Hódosy Annamária, Helikon 1994/1–2. 58–76.
13. Hermányi i. m. 498. 14.U0. 15.U0. 16.I. m. 504. 17.I. m. 494.
18. Pl. „Egykor Nalaczi Istvánnal lévén a Fejedelemnél Nalaczi jol meg iszsza magát s, terdre esik a Fejedelem előtt s, kezdé tsokolni a kőntöse állját; kinek is monda Banfi Dienes, Mit hazudozol mint egy vísla, vén illyen s, illyen oláh Fia? s nagyot pökik a kopatz feje tetejére.” (I. m. 479.)
19. I. m. 526., kiemelés tőlem.
20. Egyik Hermányi-szöveg sem datálható pontosan; S. Sárdi Margit az Ε biogiaphia-t 1752 előttre teszi az azt megőrző kollegátumban szereplő évszám alapján, és ugyanekkor keletkezhetett a Continuatio... is. A két önéletíráshoz Hermányi a század negyvenes éveiben férhetett hozzá a Kemény család levéltárában.