Az eltérő értelmezői közösségek és a többrendszerszerűség kérdése az egyetemes magyar irodalomban
„Nem kétséges, hogy itt Erdélyben is meg akarunk újulni.” (Tamási Áron)

Az irodalmi szövegek szintjén csupán esetlegesen mutathatók ki a befogadás disszonanciái, sokkal izgalmasabbak lehetnek számunkra a háttérben lejátszódó recepciós folyamatok, amelyek nemcsak esztétikailag, hanem szociológiailag, lélektanilag, sőt politikailag is determináltak. Eme befogadás- és hatásbeli sokféleség kimutatására kétféle, viszonylag új keletű elmélet is kínálkozik: az értelmezői közösségeké és a többrendszerszerűségé.
Az értelmezői közösség fogalmának elfogadása azt jelenti, hogy elismerjük, az olvasó értelmező tevékenysége saját érdekeit, felfedezéseit esetleg a közösségéét juttatja kifejezésre, nem pedig a művet létrehozó szándékot, ahogy azt ennek az elméletnek a hívei (Tony Benett, David Bleich, Stanley Fish, Norman Holland, Wolfgand Iser és Jane Tompkins) is teszik. Fisch elképzelése azt sugallja, hogy a jelentést nem a szövegben magában kell keresnünk, hanem abban a tevékenységben, ahogyan a jelentést a szövegnek tulajdonítja az olvasó (vagy az olvasók csoportja). Egyébként ez az alapja az irodalom kontextualista felfogásának is.1
Számunkra a harmincas évek lehetnek fontosak ebben a kontextuális vizsgálatban, hiszen ebben az évtizedben beszélhetünk a kisebbségi irodalom recepciójában valóságos értelmezői közösségekről az anyaországban és az utódállamokban egyaránt. A kisebbségi irodalom anyaországi recepciójában fellelhető félreértelmezések legfőbb okát abban kell látnunk, hogy a kényszerű politikai határátrendezések következtében eltérő értelmezői közösségek alakultak ki az egyes régiókban és irodalmakban. Sajátos befogadás-történeti jelensége ez az egyetemes magyar irodalomnak, hiszen esetében a befogadás küszöbeit (Rezeptionsschwellen H. R. Jaus) nem magyarázhatjuk szokványosan az eltérő kulturális hagyományokkal, hanem elsősorban befogadáslélektannal, a középpont és a perem disszonáns viszonyából eredeztetve. Különösen érvényes ez a harmadik évtizedre, amikor az anyaországi irodalmi tudatban felerősödik a nemzeti irodalomszemlélet, kialakul a centrumképzet, a középpont tudata. Schöpflin Aladár a húszas évek végén sokat sejtető metaforával nevezi meg a kétféle értelmezői közösséget, amikor Tamási Áron Szűzmáriás királyfi című regényét recenzálja: „... egyik legérdekesebb jelenség a mai fiatal irodalomban, gyepűn innen és gyepűn túl”2 (Kiemelés tőlem – V.B.). A negyvenes évek elején már (korábban a magyar irodalom egyetemességét hangsúlyozó) Babits Mihály is elismeri az eltérő értelmezői közösségek meglétét, és ennek legfőbb okát az irodalom politizált recepciójában látja: „A közönséget is inkább a politika érdekelte. Aki mégis tiszta irodalmat, költészetet kívánt, szívesen fordult a könnyű és dilettánsvérű írókhoz, ezektől a Nyugat-kor vívmányait egyszerűsítve és népszerűsítve kapta. Az irodalmi piacot elöntötték ezek a dilettánsok. Hozzájuk csatlakoztak a provinciális jellegű fíókirodalmak szerzői, melyek az ország szétszakadásával kialakultak; noha ezek közt hamarosan akadt különb is.”3 (Kiemelés tőlem – V.B.). Ez a recepció mindenképpen az irodalom központi rétegét tekinti kánonértékűnek, és a perifériát igyekszik a rendszeren kívülre utalni, legfeljebb akkor fogadja el véleményét, ha ab ovo megegyezik a „centrumba ágyazottak”, a beavatottak felfogásával. Ennek a befogadásbeli mentalitásnak természetes következménye a centrum és a periféria közötti feszültség, a közömbösség és az értéktelenség a változásokkal szemben.
Mivel minden értelmezői közösség történelmi meghatározottságú, eltérő determináltságot mutat a XX. századi anyaországi és kisebbségi helyzetben élő befogadó. „Végül is senki sem hallhat ki többet a dolgokból, így a könyvekből sem, mint amennyit már tud.” Bár Nietzschének ez a megállapítása általános érvényű, mégis támogathatja azt a felfogásunkat, miszerint a magyarság területi és kulturális feldarabolásával törés állt be a hagyományos értelmezői közösségekben is, vagyis az addigi kollektív értelmezés folytonosságában, az irodalom fölötti nemzeti konszenzusban is. Megszakadt tehát az a közösségi recepció által meghatározott folytonosság, amely könnyebben érzékeli valamely mű helyét a történelemben, mint a történelmet magában a műben. Ebben kell látnunk a legfőbb okát annak, hogy az első világháborút követően az egyetemes magyar kultúrán belül eltérő és ugyanakkor csonka értelmezői közösségek alakultak ki: az anyaországiak és a kisebbségiek. Emiatt egyrészt eltérő értelmezésekkel kell számolnunk, másrészt ezekhez az értelmezésekhez más-más közösségek rendelhetők hozzá. „Ennek a közösségnek az értékei, értelmezései és cselekedetei azok, amik többé-kevésbé meg fogják határozni az ehhez a közösséghez tartozó egyes egyén meghatározott értelmezéseit.”1 Az anyaországi és a kisebbségi értelmezői közösségek ebben a tekintetben is sajátos helyzetben vannak például a klasszikus irodalom közösségeivel szemben, mivel határaikat nem az eltérő kultúrában és nyelvben, és nem is a hivatásos és a laikus irodalom közötti különbségekben kell keresnünk, hanem az egyes elváráshorizontok közötti eltérő árnyalatokban, befogadásbeli nüanszokban. Amikor kísérletet teszünk az elváráshorizontok rekonstruálására, előfeltevésként a következő eltéréseket fogalmazhatjuk meg: 1. Az anyaországi értelmezői közösségek két végletben gondolkodnak: a kisebbségi irodalomtól vagy csak a sajátos, a nemzeti értékeket, vagy pedig csak az egyetemes esztétikai és erkölcsi értékeket várják el; 2. A kisebbségi értelmezői közösségek azt szorgalmazzák, hogy az irodalom a sajátos (nemzeti és kisebbségi) értékeken keresztül jusson el az egyetemesig. Mára az irodalom befogadástörténete is ezt az utóbbi felfogást igazolta, valójában azok az irodalmi alkotások bizonyultak idő- és értékállónak, amelyek nem ragadtak meg a nemzeti és a provinciális értékeknél, hanem ezeket meghaladva az egyetemeshez igazodtak. Ezt az utat jelöli ki Makkai is a transzszilvanizmus számára: „Kultúránknak magyar kultúrának kell lennie. De önállónak, melyet nem politikai, hanem egyetemesen emberi eszményeknek kell irányítaniok. Hivatásunk az, hogy szellemi életünkkel a magyar jellem és szellem sajátos értékeit a világ egyetemesen emberi jö-vendőjébe kapcsoljuk bele.”1
Kezdetben az anyaországi elvárások nem maguknak a kisebbségi körülmények közötti íródott műveknek a helyét határozzák meg az egyetemes magyar irodalom esztétikai értékrendjében, hanem magát a történelmipolitikai helyzetet, és az általa okozott traumákat, vagyis az irodalom referenciáinak tulajdonítanak értékeket. Hiányzik tehát a kisebbségi irodalom anyaországi recepciójának egy részéből a történetiségen alapuló megértés, és helyét az áthallásokkal tarkított intertextualitás veszi át. Leginkább az ún. „Trianon-effektus”-ban érhetjük tetten azt, hogyan épül be a történelmi helyzet az értelmezésbe. Az első világháborút követő trianoni békeszerződés okozta nemzeti sérelmek, lelki traumák élményszerű megfogalmazását kérték számon az anyaországi értelmezések az utódállamok kisebbségi irodalmaitól. Elsősorban az irodalomkritika alakítja azt a sajátos elváráshorizontot, amelynek építkező elemei a katasztrófahangulat, a nemzeti önmarcangolás és a kollektív lelkiismeretfurdalás. Az erdélyi irodalom traumatikus, érzelmi befogadásának egyik eklektikus példája lehetne Kosztolányi Dezső Végvári versei című kritikája: „Erdéllyel nem nehéz bennünket megríkatni. Édes véreink szenvednek ott, kikkel már több mint egy éve nem beszélhetünk, nem üzenhetünk nekik sem postával, se futárral és a szavukat se halljuk, mintha valami bányaomlás eltemette volna őket. Akármilyen jel vagy hír könnyekig megindít minket, mely nem jön... Ha szülőanyánk ravatalon fekszik, akkor nem kellenek bűvös szók arra, hogy a lyra végtelenjét keltsék lelkünkben és sírva fakadjunk. Elég, ha valaki – némán és csöndesen – reá mutat.”2 Ennek a sirámokkal telített tragikus Erdély-képnek egyik sokkoló eleme a rabság, a hódoltság képzetét keltő „szurony”-metafora: „Végvári a rab Erdély költője, az utolsó walesi énekes, Erdély földjén az utolsó bárd, aki a román szuronyok között a magyarság jajveszékelésének ad hangot” (Kosztolányi), vagy „Míg idegen szuronyok között alszik a város, üldözött lelke megébred és a hold ezüst fátyla alatt felépíti igazi hajlékát” (Kuncz Aladár)."erővel sarjad.” (Móricz Zsigmond) Vagy: „A történelem ítélkezett és rendelkezett. Azok, akik ezt a rendelkezést papírra vetik, nagyon kevésbé törődnek azzal, hogy lelkében miképpen éli át egy nép a sorsfordulatot, amelyet rámérnek.” (Kuncz Aladár) A magyar művelődéstörténetnek ez a büntetés/bűnhődés képzete nem új keletű, huszadik századi képződmény, hanem még a késő középkorból, a török hódoltság idejéből eredeztethető, ezt követően pedig fellelhető még a XIX. század első felében is. Végül ennek a „romantikus, sötét képnek” (Makkai Sándor) része még a szenvedés és a fájdalom is: „El lehet képzelni, hogy ilyen körülmények között a legnagyobb szenvedésen és megpróbáltatásokon kellett az erdélyi magyarságnak keresztülmennie, mert hiszen az új impérium tőle, mint többségi nemzettől vette el a hatalmat.” (Kuncz Aladár) Ezt a mártírsors-képzetet az irodalomtörténet értékteremtő tényezőként is számon tartja, az erdélyi szellemnek ezt a fájdalmasan szép gyöngykagyló-létét elemzi Cs. Gyímesi Éva Gyöngy és homok című nagyesszéjében.
Az utódállamok kisebbségi magyar irodalmaiban az értelmezői közösségek elsősorban a mindenkori (nemzeti) irodalmi kánon folytonosságához ragaszkodnak, ennek fontos ösztönzője a túlélés reflexe, a hierarchizáltságból fakadó kényszerhelyzet és a perem természetes vágyódása à középpont után, majd csak később épül rá erre a „sajgásra” (Kuncz Aladár) az egyetemesség igénye. Kuncz Aladár irodalomkritikáiban és tanulmányaiban lépésről lépésre követhetjük a transzszilvanizmusnak ezt az értékszempontú perspektívaváltását. Áprily Lajos költészetének elemzése kapcsán az eltérő miliő és a lélektani motiváltság alapján kétféle értelmező közösséget feltételez az Áprily-versek recepciójában: az „idegenek”-ét („Különben tartózkodik /ti. Áprily/ erdélyiségét hangoztatni, s ez az idegenek, a viszonyokat nem ismerők előtt nemegyszer annak a véleménynek a kifejezésére adott alkalmat, hogy Áprily verseinek szülőanyjául egész könnyen el lehet képzelni más miliőt is, mint Erdélyt”) és a „mi” közösségéét („Mi minden során, minden képén érezzük az erdélyi atmoszférát, s ezért drágák és kedvesek nekünk ezek a versek, amelyek elsősorban is nem gyötrő nosztalgiát ébresztenek bennünk külföldi világok után, hanem a mi magunk fényét sokszorozzák, a mi felhőinkből s a mi ködeinkből építenek ónszínű várakat, a mi páncélfényű varjainknak szólaltatják meg fekete szerenádját, a mi ezerszínű erdőinkkel intetnek a bús ködökből búcsút felénk, mint vörös hajú tündérlánnyal...”1 Ennek ellenére Kuncz Aladár Áprily verseihez híven egységben szeretné látni a kétféle értelmezői közösség elvárásait, finom utalásokat téve az anyaországi és az erdélyi elváráshorizont egyezéseire. Ebben a felfogásban Áprily költészete nem egyszerűen állapotként, hanem inkább eseményként jelenik meg, illetve egy líratörténeti folyamat részeként, és perspektívája egyaránt befogja az erdélyi és az anyaországi lírát: „... Áprily Lajos az, akinek költészete nemcsak az erdélyi líra létjogosultságát igazolja, és sajátosságait művészi formába örökíti, hanem a magyar irodalom egyetemes szempontjaiból is maradandó értéket teremt.” Az Áprily-versek egyetemessé tételével Kuncz abba az értékrendbe emeli az erdélyi irodalmat, amelyben Babits Mihály is látni szeretné. Babits értékparadigmája pedig egyfajta hierarchiába rendezi a sajátosat és az egyetemeset, miközben nem feledkezik meg a történetiség aspektusáról sem: „Ez a transzszilvanizmus nem találhat jobb és szebb kifejezést az irodalomban, mint ha azoknak a nagy erdélyieknek hagyományait követi, akik egyszerre tudtak erdélyiek és magyarok és európaiak lenni, s erdélyiségükkel a magyarságot és Európát dúsabbá tették.”1
A centrum és a periféria viszonyáról szóló esettanulmányként is felfogható Kuncz Aladár Közszólamok veszedelme című vitacikke. Ravasz László püspök egy újságnyilatkozatában arra ösztönzi az erdélyi magyar irodalmi közönséget, hogy teremtsen inkább Petőfi-kultuszt és ne Ady-kultuszt, ne Babitsot, hanem Aranyt és ne Móriczot, hanem Jókait lapozgassa, tehát kimondva-kimondatlan egy népnemzeti értékrendet és egy értékőrző perspektívát vázolva fel a kisebbség számára. Kuncz Aladár ismét csak az irodalmi egységnek a nevében szólal meg, és a „közszólamok lidércfényének” tartja a püspöki elképzelést, amely arra hivatott, hogy a magyar irodalom egységes értelmezői közösségének kényszerű politikai megosztása után elvégezze a műveltség- és értékrendbeli megosztást is. Természetesen védelmébe veszi „kitagadott” kortársait is: „Nélkülük (ti. Babits és Móricz nélkül) az irodalom élő fája kiszáradna, s lehetnek légiószámra zsenijeink és halhatatlanjaink a múltban, ha nincs, aki az irodalom élő organizmusának a maga egyéni tehetségével és kezdeményezésével a nedvet szolgáltassa, úgy az irodalom halhatatlanjaival együtt az örök pusztulásba temetkezik.”2 Ez a centrum-periféria állapot és a belőle fakadó szemlélet nemcsak az erdélyi irodalom magyarországi recepcióját módosítja, hanem annak az anyaországi befogadással szembeni elvárásait is. Mindez eltérő értékrendek meglétére enged következtetni. Egyrészt a centrumban, az anyaországi recepcióban kialakul az erdélyi irodalomnak a „presztízse”, és értékszelekció nélkül minden, ami erdélyi „irodalmi fémjelzést” kap, amiatt a „háború utáni erdélyi irodalmat rendesen csak önmagában szokás tekinteni.” Másrészt „az erdélyi írók a magyarországi kritikában külföldről jött támadást látnak.”1 Babits befogadásbeli abberációnak tekinti, hogy ugyanabban az irodalmi kultúrában egymástól függetlenül léteznek eltérő értelmezői közösségek, amelyeket ráadásul más-más irodalmi kánon szabályoz. Ezeknek a közösségeknek és „irodalmaknak” a találkozását a konkrét politikai-földrajzi helyzetet meghaladva a kultúra, a nyelv egyetemességének a szintjén képzeli el: „»Külföld« politikai fogalom, a kultúrának semmi köze az országhatárokhoz. Ahogy már mondottam: magyar irodalom csak egy van, egyetlen föld, melynek termő talaja a magyar nyelv.”
A többrendszerszerűség koncepciója hozzásegíti a kisebbségi irodalmakat ahhoz, hogy megfogalmazzák önmagukat, és hogy viszonylagos önállóságra tehessenek szert az anyaországi és az utódállamok irodalmával szemben. Ez az elmélet elsősorban az irodalom ontológiai folyamatainak vizsgálatában lehet számunkra termékenyítő hatású. A magyar irodalmi tudat számára Szerb Antal kanonizálja az irodalom többrendszerszerűségének képzetét 1934-ben megjelent irodalomtörténetében: „Az új helyzet következményeképpen az addig egy-központú magyar irodalom helyett több magyar irodalom van kifejlődőben.” (Kiemelés tőlem – V.B.) A kisebbségi irodalom anyaországi befogadásában differenciált elváráshorizontot azonosíthatunk tehát. Ennek a recepciós jelenségnek a lényegét Itamar Even-Zohar amerikai társadalomtudós többrendszerszerűség-elmélete fejti ki.2 Segítségével az irodalmat dinamikus, heterogén rendszerként foghatjuk fel, így nagyobb fokú összetettségében láthatjuk át az irodalmi életet, és megismerhetjük a metszéspontok sokféleségét. A szinkronikus szemlélet csupán egyszerű állapotleírást nyújt az irodalomról, és benne periferikus helyzetbe kényszerül a kisebbségi irodalom az anyaországi irodalom központi pozíciójához képest. Ez a „telhetetlen és káros centralizmus” (Makkai Sándor) a kisebbségi irodalmat nem a rendszer szerves részeként, hanem ráadásként, „fiókirodalomként” vagy éppenséggel traumaként fogja fel. Amint azt Dsida Jenő két világháború közötti anyaországi recepciója is mutatja, a centrum a kisebbségi irodalomnak csupán azt a részét emeli be a kánonba, amely saját értékszempontjainak, elvárásainak megfelel, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy immár a nemzet kulturális közössége több irodalmi rendszernek is birtokosa lehet, Szerb Antallal szólva „több irodalma” is lehet. A kisebbségi irodalom a más irodalmakhoz való viszonyulásban nem a tekintélyelvűség, hanem a demokratikusabb, egyenlő esélyt nyújtó többrendszerszerűség híve, és mivel diakróniában gondolkodva határozza meg saját helyzetét,
mellőzheti az anyaországi recepcióra oly jellemző a priori értékítéleteket és előítéleteket. Amikor Kuncz Aladár az erdélyi kulturális élet decentralizációját emlegeti, önálló státusra gondol: „Az impériumváltozás a mai külön erdélyi műveltségünket egykori centrumától elszakította, s ezzel nemcsak létezésének alapfeltételévé tette az általános műveltségi keretek önálló kiépítését, hanem létjogunk és műveltségi küldetésünk igazolását is önmagunk és a világ szeme előtt úgyszólván egyes-egyedül reá bízta.”1 A kisebbségi irodalom valójában helyzettudatából adódóan ragaszkodik a többrendszerszerűség alternatívájához, és a hagyományos értékhierarchia revíziójával meg is kérdőjelezi a nemzeti értékek elitizmusát és kizárólagosságát. A többrendszerszerűségben nem kell feltétlenül egy középpontot és egy vagy több perifériát feltételeznünk, hanem inkább azonos szintek, egyenrangú helyzetek léteznek. Áprily líráját elemezve Kuncz Aladár ennek a perspektívának mindjárt két előnyét is megfogalmazza: egyrészt a kisebbségi lírikusnak közvetlenebb a kapcsolata a nyugati líra műformáival, másrészt „rendeltetésének és határainak eszközeit keresve, egy különleges és saját koloritot ölthet magára, amely, ha nem is korszakalkotó, de minden esetre megkülönböztetett és külön helyet biztosít számára a magyar líra fejlődésében.” Ennek az úgynevezett „sajátos koloritnak” egyaránt vannak ontológiai és retorikai vonatkozásai. Áprily lírája és a transzszilván irodalmi kurzus ontológiai szinten egységet mutat az elemző számára, vagyis azonos a status quo elvárásaival, lényeges vonása a természetközpontúság, valamint a diszkrét távolságtartás a napi politikától, azaz: „a közös természeti atmoszféra” megjelenítése, és a „nem közéleti, történeti vagy világszemléleti állásfoglalás.” Kuncz elvárásait igazolja az is, hogy (csakis) retorikai-formai szinten nagyfokú eklekticizmus, formaszabadság jellemzi ezt a lírát: „...műformai szempontból a szabad verstől kezdve a legszigorúbb klasszicizmusig minden árnyalatot eltűr, anélkül, hogy valamelyik kifejezőformához különösképpen ragaszkodnék.”2
A többrendszerszerűségből fakadó lojális szemlélet megszabadíthatja a kisebbségi irodalmat a peremlét traumáitól. Makkai Sándor a húszas évek végén egyik előadásában ismerteti az irodalom önállóságának üdvös voltát; felfogásában az autochton kisebbségi irodalom az egyetemes irodalom részrendszereként van jelen, amely a maga rendjén szervesen illeszkedik bele egy nagyobb rendszerbe: „Ez az önállóság, a viszonyok kényszere következtében is, nemcsak az állam kultúrájában képvisel külön színt, hanem önállóságot jelent a magyarországi kultúrával szemben is, anélkül, hogy az azzal való természetes és történelmi szellemközösséget megtagadná.”
Makkai nem elégszik meg az egyszerű tényközléssel, hanem eljut a lényegmeghatározásig is, és ugyanannak az előadásnak a keretében ismerteti az önálló erdélyi irodalomnak a premisszáit is, amelyeket az erdélyi magyarságnak „önmagából kell kitermelnie, a maga adott és sajátos szükségleteinek megfelelően.” „Egyrészt a saját fenntarthatása és élete érdekében mindenütt be kell látnia, hogy a politikai önállóság és hatalom hiányában önfenntartásának egyetlen útja a kultúra, a saját nemzeti tradíción nyugvó, de adott viszonyaihoz képest önállóan fejlesztendő szellemi és erkölcsi élete, másrészt be kell látnia azt is, hogy ez a kultúra nem lehet elzárkózó és elszűkülő, tehát halálra ítélt, hanem az anyaországénál, melytől elszakíttatott, mindenütt egyetemesebb, a humánum örök magaslatait jobban megközelítő és mélyebben emberi kultúra kell, hogy legyen.”1 Makkai az erdélyi irodalom autonómiájáról szóló elméletében megfogalmazza az anyaországi recepció perifériaképzetének a cáfolatát is: „Az erdélyi irodalom nem függvény többé, hanem önálló élet. Szellemében, tradícióiban, eszményeiben magyar irodalom, de problémáiban, irányításában, íróiban és közönségében erdélyi irodalom.” Az autonóm erdélyi irodalom megteremtésén fáradozó Makkai a Bethlen Gábor-i hagyományokig nyúl vissza meggyőző érvekért: „Az a kultúra, amelyet Bethlen Gábor inaugurált Erdélyben, magában hordozta az erdélyi nemzetiségek lelki, szellemi kapcsolódásának nagyszerű gondolatát éppúgy, mint a magyarországi magyarsággal való lelki egység biztosítását, de mindenikkel úgy akart kezet fogni, mint önálló fél, mint erdélyi magyar lélek és kultúra.”2
A többrendszerszerűség irodalomtörténeti kánonértékét és vitalitását bizonyítja, hogy Béládi Miklós öt évtized múltán is „előrelátó” megállapításnak tekinti Szerb Antal „magyar irodalmakra” vonatkozó tézisét: „A különfejlődés irányzata azóta csak megerősödött, a határon túli irodalmak önálló szervezetté alakultak, a magyarországi mellett a maguk külön törvényei szerint rendezik be életüket.”3 Béládi az egyetemes magyar irodalom keretén belüli többrendszerszerűség kiteljesedését a hatvanas évekre teszi, akkor érnek el ugyanis a nemzetiségi irodalmak a transzszilvanisták által áhított teljes önállósodásig, és valójában ekkortól tekintik az anyaországi recepcióiban is a nemzetiségi irodalmat teljes értékű irodalomnak azzal, hogy „elsősorban az esztétikai érvényesség szemszögéből ítélik meg.” Ennek az értékelésbeli fordulatnak a kiváltó oka „az önkritikus szemlélet, a vicinális érdekek elvetése, az igénynövekedés és a kritikai élet megerősödése.” Ez a befogadásbeli horizontváltás olyan változásokat eredményez, amelyek az egész irodalmi rendszerre is kihatnak. Béládi axiómaszerű végkövetkeztetése végérvényessé teszi számunkra a többrendszerszerűség jelenlétét a mai egyetemes magyar irodalmi tudatban is: „Összetett szemlélet vert gyökeret az irodalom életében és általánossá vált a meggyőződés, hogy a nemzetiségi irodalom szuverén létét azáltal bizonyítja, hogy képes egyenrangú társként beilleszkedni az irodalmak közösségébe. A nemzetiségi irodalmak története ezzel eljutott az önértelmezésnek arra a fokára, melyben már nem a megkülönböztető regionális színekkel dúsított esztétikai értékek szabják meg karakterét.”
A többrendszerszerűség szemléletébe illeszkedik bele az újabb irodalomtörténeti kategória: az egyetemes magyar irodalom fogalma is, amely a tolerancia elve alapján igyekszik enyhíteni a centrum és a periféria, a többségi és a kisebbségi, az anyaországi és a határon túli elnevezésekből adódó feszültségeket. Ma csupán a fogalmak szintjén él tovább mindaz, amit a két világháború közötti kisebbségi irodalom recepciójában megvizsgáltunk, bár ezeknek a kritikatörténeti, befogadástörténeti kategóriáknak ma is vannak politikai-lélektani implikációi. Például a határon túli magyar irodalom, illetve a kisebbségi irodalom megnevezésekben gyakran diszkriminatív, „gettósító” szándékot fedeznek fel az utódállamok értelmező közösségei. A kirekesztő jelentésárnyalatú határon túli irodalom „műszóval” egyrészt az utódállamok nemzeti kisebbségeinek irodalmát, másrészt a nyugati emigráció irodalmát nevezik meg. A „határon túli” jelző jelölheti a konkrét földrajzi határt, de alkalmat adhat áthallásokra is, és átvitt értelemben esztétikai határokat is jelenthet, azaz az anyaország és a rajta kívül rekedt magyar nyelvű irodalmak között húzódó láthatatlan „irodalmi” határt is, ez utóbbiak számára ugyancsak kirekesztő jelentésárnyalattal. Viszont pozitív jelentésmódosuláson ment át a magyar irodalom gyűjtőfogalom, amely kezdetben csak a magyarországi irodalmat jelölte, és mellette régiókként vagy utódállamokként nevezték meg az egyes „irodalmakat”, pl. erdélyi vagy romániai, vajdasági vagy jugoszláviai, felvidéki vagy csehszlovákiai, illetve kárpátaljai magyar irodalom. A megnevezésnek ezeket az irodalmon kívüli szempontjait semlegesítette az egyetemes magyar irodalom elnevezés, amely tágabb, extenzív fogalomként megnevezi az összes magyar nyelvű irodalmat, politikai-földrajzi hovatartozásától függetlenül. „Az egyetemes magyar irodalom elsősorban leíró fogalom, türelmes mellérendelő formában azt közli, hogy minden egyes részt magába foglal: a nemzeti és a nemzetiségi irodalmak összességét öleli fel.” Intenzív fogalomként viszont esztétikai minősítést is takarhat; azok az irodalmi alkotások lehetnek részei az egyetemes magyar irodalomnak, amelyek bizonyos esztétikai értékeket hordoznak. Olyan kánonértékű fogalommal van tehát dolgunk, amely egyfajta elitista irodalomszemlélet terméke: „Ne a fogalom értékeljen, és előzetesen a különbségtételt az elemzés végezze el, de ne a névhasználat, mert az már előítéletet sugalmaz.”1
Az eltérő értelmezői közösségek és a többrendszerszerűség alternatívaváltása az erdélyi irodalom recepciójában arról győzhet meg bennünket, hogy egyetlen kánon sem rendezkedhet be kizárólagosságra az irodalomban. Elvileg mindegyik parciális marad, mert idővel maga az irodalom megy túl változásaiban a kánonalkotó intención és a totalizáló értelmezések teljesítményén. Amint láttuk, az értelmezői közösségek egységes elvű evolúciós kánont teremtenek, és irodalmi erőcsoportok preferenciái döntik el a kanonizálódást. A többrendszerszerűség elve ezzel szemben azt bizonyítja be, hogy rendszerint kevésnek bizonyul mindenfajta irodalmi erőközpont vagy közösség munkálkodása az irodalom és a recepció dialógusában, mivel az esztétikai tapasztalat relativitásán alapuló másfajta kánon válaszalternatívaként jelentkezik egy új recepciós helyzet megfogalmazta kérdésekre. Korszerűbbnek és termékenyebbnek látszik ma tehát az alternatív kánontípust képviselő egyetemes magyar irodalmi kánon, még akkor is, ha benne látszólag önmagához tér vissza az egységes irodalmi kánon képzete. Ennek ellenére minőségileg más, mint a nemzeti irodalom egységesítő fogalma: többszólamúság, kánonpluralizmusra épül.

VÉGH BALÁZS

1. Az erdélyi irodalom recepciójában szintén sokkoló hatású az anyaországi befogadó számára annak a hangoztatása, hogy Trianon a sors csapása és a történelem bosszúja a nemzeten. „Legjellemzőbb magyar fa a diófa. Ezt sose metszik. Zúzzák és törik. Ha nem terem, meg kell verni, hosszú rudakkal, s a fájó sebekből termő ágak hajtanak. Így verik a magyarságot a Sors által rászabadított elemek és még a rossz gyermekek is. De a magyar fa egyre ősibb Vö. Kálmán C. György: Mi a baj az értelmezői közösségekkel. In: Literatura, 1996. 3. sz. 337.
2. Schöpflin Aladár: Szűzmáriás királyfi. Tamási Áron regénye. Nyugat, 1929.
3. Babits Mihály: Írók két háború között. Nyugat, 1941.
4. Kálmán C. György: i. m. 376.
5. Makkai Sándor: Közönség és irodalom. In: A mi utunk. Az Ifjú Erdély kiadása, Cluj-Kolozsvár, 1929, 229.
6. Kosztolányi Dezső: Végvári versei. Nyugat, 1920.
7. Kuncz Aladár: Áprily Lajos. In: Tanulmányok, kritikák. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973. 215.
8. Babits Mihály: Könyvről-könyvre. In: Írás és olvasás. Tanulmányok. 2. kiadás. Az
Athenaeum kiadása, Bp., (é.n.), 356. 9: Kuncz Aladár: Közszólamok veszedelme. In: i. m. 206.
10 Babits Mihály: i. M. 354–356.
11 Even-Zohar, Itamar: A többrendszerszerűség elmélete. Helikon, 1995. 4. sz. 434–467.
12. . Kuncz Aladár: Kötelező műveltség. In: i. m. 203.
13. Kuncz Aladár: Áprily Lajos. In: i. m.
14. Makkai Sándor: Közönség és irodalom. In: i. m. 227.
15. Makkai Sándor: Bethlen Gábor öröksége. In: „Írd meg, amit láttál.” 181.
16. Béládi Miklós: Kisebbségi irodalom-nemzetiségi irodalom. In: A magyar irodalom története. 1945–1975. IV. A határon túli magyar irodalom. Akadémiai Kiadó, Bp., 1982. 9.
17. Béládi Miklós i. m.