TÉKA
Diaszpóra-terek
Diasporas (Diaszpórák), Michel Bruneau szerk., 1995, Montpellier: GIP RECLUS, Collection Espaces modes d’emploi.

A L’Espace Géographique című földrajzi folyóirat 1994-es számainak diaszpóra-témában közölt írásait gyűjti össze Michel Bruneau e tanulmánykötetben, az örmény, asszír, görög, libanoni, kínai és török diaszpórák területi dimenzióira és dinamikájára vonatkozólag. A tanulmányok, bár érezhetően különböző tudományterületen kutató szerzők tollából származnak, többé-kevésbé ugyanazt a szerkezeti logikát követik: a folyamatot, ahogyan az egyes nemzetek csoportjai elszármazási területet politikai vagy gazdasági okokból elhagyva, a nemzettestből kiszakadva, eljutnak a befogadó országokban való letelepedésig, azaz a kényszerű vagy önkéntes szétszóródásig.
Mi a diaszpóra? – a tizenkét tanulmány mindegyike ezt a kérdést feszegeti, jól körülhatárolható definíciót mégsem várhatunk el tőlük. Esettanulmányok, amelyek megvilágítják a diaszpóra-jelenséget, segítenek aprólékosan körüljárni a fogalmat, amely napjaink migrációs folyamataiban egyre árnyaltabb megfogalmazást követel magának. A diaszpóra fogalmát a geográfia prizmáján keresztül vizsgálják, az írások központi problémája a területiség, ha úgy tetszik, a területen kívüliség: a diaszpóra tere a befogadó országokban és a különböző közösségek közötti, illetve az elszármazási területtel fenntartott kapcsolat, valamint a diaszpóra-területek változása, dinamikája, amely egyre inkább elnyugatiasodást mutat.
A szerkesztő elméleti bevezetőjében felvázolja a diaszpóra-fogalom fejlődését a földrajztudományban: kezdetben – és nagyon hosszú ideig! csupán az ókori zsidók szétszóratását leírandó használták (ezért olyan jelentésárnyalatok tapadtak hozzá, mint kényszerű száműzetés, nagyon erős identitástudat, amely a kiválasztottság eredménye stb.) – mai értelmében (mely árnyalataiban szerzőnként változik) csak a társadalomtudományokban való elterjedésével, az 1980-as évtizedtől használják, amiután már megállapítást nyert az asszimilációs politikák viszonylagos csődje, csak amiután megjelent a multikulturalizmus Ausztráliában és Kanadában.
A diaszpóra mindenképpen szétszóródás eredménye: Michel Bruneau szerint ahhoz, hogy definiálhassuk, érdemesebb a rá jellemző sajátosságokból kiindulni, mintsem az elszármazási haza jellemző vonásaiból, vagy annak a kivándorlási mozgalomnak a jellemzőiből, amely az illető diaszpórának életet adott. Bruneau G. Sheffer nyomán kijelenti, hogy a diaszpórafogalomnak három alapvető jellemvonása van: az etnikai identitás tudata és követelésének ténye, az elvándorolt csoportot szervező politikai, vallási vagy kulturális szervezet megléte, és a különféle jellegű, valóságos vagy képzeletbeli kapcsolatok a származási országgal. Ez a rövid ismertetés nem lehet helye a diaszpóra-fogalom részletes körüljárásának, ezért azokra a főbb erővonalakra hívnám fel a figyelmet, amelyeket e kötet tanulmányai a fenti kijelentés fényében, annak alátámasztására vagy azt meghaladva követnek.
A tanulmányok szerkesztési logikája többnyire számol azzal, hogy az olvasó nem ismeri az illető diaszpóra létrejöttének körülményeit, ezért rövid történelmi áttekintés vezeti fel a szétszóródás mai állapotának boncolgatását. Az okok, amelyek egy-egy diaszpórát létrehoznak, nagyon differenciáltak. Az írások hatalmas információs anyagot tartalmaznak az emigrációs folyamatokra vonatkozólag, mégis ha általánosításba szeretnénk szelídíteni szerteágazó voltukat, a Bruneau által bevezetett diaszpóra-tipológiából indulhatnánk ki. A kötet szerkesztője szerint két nagy megkülönböztető vonás létezik: a különböző diaszpórákra jellemző, más-más fejlettségi szintet mutató szervezettség és strukturáltság, valamint a saját nemzetállamhoz való többé vagy kevésbé meghatározó viszony (amennyiben létezik e nemzetállam). Ε két megkülönböztető jellemző a vallás, a politika és a gazdasági vállalkozás területén mutatkozik meg leginkább: a diaszpóra-kutatás jelenlegi stádiumában, az esettanulmányokból kiindulva csak e kritériumok függvényében állítható fel egy „óvatos” tipológia, amely megkülönbözteti a vállalkozói diaszpórát, a vallási diaszpórát és a politikai diaszpórát. A vállalkozói diaszpóra egy gazdasági vállalkozás körül csoportosul, ez a diaszpóra reprodukciós stratégiájának alapja, minden más esetleges strukturáló elem alárendelődik neki. A túl sokszínű vallás itt nem játszik közösségszervező szerepet. A saját nemzetállammal való kapcsolat inkább mitikus, kevéssé van jelen a diaszpóra tevékenységében, vagy azért, mert túlságosan sokféle államból vannak a diaszpóra tagjai (Hong Kong, Taiwan, kontinentális Kína, Délkelet-Ázsia), vagy túlságosan gyenge és széttöredezett ahhoz, hogy beleavatkozzék ezekbe a gazdasági folyamatokba (Libanon). A tanulmánykötetben ezt a diaszpóra-típust a kínai (Pierre Trolliet, Emmanuel Ma Mung), libanoni (Amir Abdulkarim) és török (Stéphane de Tapia) diaszpórát elemző tanulmányok illusztrálják, viszont a gyűjtemény nélkülözi az indiai diaszpóráról szóló elemzést, amely ugyancsak érdekes példája a gazdasági vállalkozás ürügyén létrejött, igen népes diaszpórának.
A tipológia másik csoportja: a vallási diaszpórák. Az ő esetükben a fő strukturáló szerepet a vallás játssza, mely monoteista, és gyakran egy szakralizált nyelvhez kapcsolódik, mint például a zsidó diaszpóra esetében a héber, vagy az asszír diaszpóra esetében az arameus nyelvhez. A kötetben ennek a típusnak a példával való alátámasztására az örmény (Anahide Ter Minassian, Martine Hovanessian), a görög (Georges Prévélakis, Michel Bruneau) és az asszír diaszpóráról (Joseph Yacoub, Hervé Vieillard-Baron) szóló tanulmányok szolgálnak. A vallást kísérő nyelvnek nagy identitásszervező ereje van a közösségben, ezek a diaszpórák a templom, a vallás köré csoportosulnak. A gazdasági vállalkozásoknak is nagy szerepe van például a zsidó, örmény és görög diaszpórák közösségeiben, de nem ezek képezik a közösségi szerveződés fő pólusát, nem ezek alapján történik a csoportok hosszútávú reprodukciója. A nemzetállam (és itt ismét meg kell jegyeznünk: amennyiben létezik) egyre nagyobb hatással van a saját diaszpórájára. Elég itt az örmény példát említenünk: az 1988–’91-ben Örményországban lezajlott események (karabahi helyzet, földrengés, a migrációs hullámok, melyet a Hegyi Karabahból kiüldözött örmények és az ezzel párhuzamosan Örményországból elűzött muzulmán azeriek sebtében való menekülései eredményeztek, a Szovjetunió szétesése, a gazdasági helyzet hanyatlása) felrázták az immár legnagyobb részében nyugati örmény diaszpórát, arra ösztönözték, hogy függetlenné vált nemzetállamával a kapcsolatait megszilárdítsa. Így a diaszpóra területein, még az emigránsok harmadik generációjánál is, a hazához való képzeletbeli, nosztalgikus viszony átadta a helyét a visszatérés mítoszának. (A nemzetállam legnagyobb szerepet mégis a zsidó és a görög diaszpóra esetében játszik.)
A harmadik típust, amelyről egyben a legkevesebb megfigyelés van, mivel szinte napjaink eseményei eredményezték ezeket az emigráns közösségeket, a politikai diaszpórák képezik. Ezek a csoportok egy politikai pólus köré szerveződnek, mivel a származási területük idegen politikai hatalom fennhatósága alatt van, gyakran állam nélküli népekké váltak. Akárcsak a vallási diaszpórákét, leggyakrabban genocídium vagy valamilyen katasztrófa okozza létrejöttüket: az elmenekült vagy elűzött közösségek mindegyike átmenetiként kezeli kezdetben az áldatlan állapotot, egész hosszú ideig is akár, amíg rá nem döbbennek a szétszóródás jelenségének visszafordíthatatlan voltára. Ezek a közösségek a befogadó országokban politikai pártokat, szervezeteket tartanak fenn, amelyeknek tevékenységén keresztül hangot adnak legsürgetőbb követeléseiknek, vonatkozzék az akár a genocídium nemzetközi elismerésére, vagy legyen akár területi revendikáció. Bruneau példaként felhozza a palesztin diaszpórát, amelynek sikerült egy valódi egzílium-államot létrehoznia a Palesztin Felszabadítási Szervezet segítségével, melynek fő célja az izraeli állam mellett megalkotni saját nemzetállamát – illetve a vallási és politikai vezető, a Dalai Láma köré szerveződő tibeti diaszpórát, amelynek fő szándéka Kína belsejében levő területén autonómiát kivívni azokban az időkben, amikor a kínai hadsereg még a tibeti identitást is megkérdőjelezi. Ha a kötet kiadásakor még nem beszélhettünk kurd diaszpóráról, mára már ezt is a politikai diaszpórák közé sorolhatjuk. Az összegyűjtött esettanulmányok közül az asszír diaszpóráról szóló elemzés támasztja alá példákkal leginkább a politikai alapon szerveződött diaszpóra fogalmát, bár az asszír diaszpórának sohasem sikerült centralizálódnia egy politikai szervezeten keresztül, a palesztin példához hasonló módon.
Természetesen feltehető a kérdés, hogy Bruneau tipológiája, óvatossága ellenére, nem túlságosan ad-hoc jellegű-e ahhoz, hogy széles körű elismerést nyerjen. A többszörös átfedések (például az asszír diaszpóra ugyanúgy besorolható a politikai diaszpóra kategóriába, mint a vallásiba, tehát a csoportreprodukció nemcsak a politikai pólus, de a vallási pólus köré is ugyanolyan intenzitással szerveződik, migrációs hullámokat eredményezve egyik diaszpóra-területről a másikra), a megválaszolatlanul maradt kérdések (diaszpórának nevezhetők-e a török vagy kínai vendégmunkás-közösségek, a „munkás-” [G. Simon] vagy „proletár-diaszpórák” [M. Bruneau], amelyeket olykor maguk a kutatók is „fél-diaszpóraként”, „kvázi-diaszpóraként” [G. Sheffer] kezelnek?) mind abba az irányba mutatnak, hogy e tipológia mára már idejét múlta.
Mégsem tanulság nélküliek a kötetben szereplő tanulmányok megfigyelései és következtetései. A diaszpóra földrajzáról lévén szó, a területiség marad a központi probléma: az a mód, ahogyan a diaszpóra megszervezi a térbeli önkifejeződését a befogadó országban. A diaszpóra tere a nemzeti térség kibővítése. A száműzött vagy elvándorolt népcsoportok életének tere így, paradox módon, kiszélesedik: az elsődleges nemzeti térséghez (amenynyiben az még létezik) hozzáadódik a diaszpóra-térség is, amely azonban nélkülözi a kontinuitást. Egy idegen országba érkezett csoport a nemzet új történelmi fejezetét kezdi el megélni: és ehhez az új történelemhez meg kell teremtenie magának a teret az illető országban, amely az elszármazási helyére emlékezteti, ilyen vagy olyan módon. A diaszpóra, metaforikusan fogalmazva, elsősorban egy érzés, egy tudat: egy nép kiszakadt darabjának önmagáról való utópiája. Ebből az utópiából kiindulva épül fel a diaszpóra (de Tapia). A családok és közösségek identitásjelölők által sajátítanak ki egy területet a befogadó országban. A diaszpóra-tér alapsejtjét a lakóház jelenti, a maga etnikai jellegzetességeivel. A mesterséges kontinuitás területi biztosítója elsősorban a családi ház, amely paradox módon az emigráns identitásának örökkévalóságát testesíti meg az idegen térben. Példaként megemlíthetjük az Issy-les-Moulineaux-i (Franciaország) örmény kőpavilonokat: a törökországi nagy örmény genocídium (1915) után elmenekült örmények letelepedésének első fázisában a helység leginkább egy örmény falu képét mutatta (M. Hovanessian). De a kivándorlók kezdetben még nem feltétlenül alkotnak közösséget, csak a masszív migrációs hullámok esetében: a többnyire gazdasági okokból kivándorló családok kezdetben csak a saját egzisztenciájuk megteremtésével törődnek, nincsen sem terük, sem idejük az identitásfenntartó praktikák gyakorlására – így a gazdasági vállalkozás céljából kivándorlók csupán a második generációtól kezdenek el közösséget alkotni. Így rögtön élhetünk a diaszpóra-tér egy ellenpéldájával is, amikor például Párizs XIII. kerületének kínai lakosai ugyanolyan lakótelepi tömbházakban laknak, mint bármelyik középosztálybeli francia (Bruneau).
A diaszpóra-tér területi kijelölői a közösség tagjainak lakóházai mellett a vallási építmények és emlékművek, a szervezetek székhelyei és a közösségi házak, az etnikai boltok és jellegzetes vendéglátói egységek – építészeti jellemzőik vagy csupán a belső dekorációjuk által. Helyek, amelyeken keresztül a diaszpóra kollektív emlékezete leginkább kifejeződik, a vallási ceremóniákon vagy nemzeti ünnepekkor, megemlékezési évfordulók által, ugyanakkor a kulturális tevékenységek helyei (nyelvoktatás, népzene- és néptáncoktatás), amelyek nélkülözhetetlen feltételei az identitás megőrzésének. A hazára, az „elveszített paradicsomra” való emlékezés és emlékeztetés nem ritkán a diaszpóra-terület új utcanevei, helységnevei által is megvalósul, amelyek az elszármazási területre utalnak vissza.
A diaszpóra a területen kívüliség utópiája. Morfológiailag a migráció vagy szétszóródás multipolaritása és a különböző diaszpóra-pólusok közötti, meg a származási hazával, a nemzetállammal való kapcsolatok interpolaritása jellemzi (Ma Mung). A kapcsolat a különböző pólusok között nem korlátozható csupán látogatásokra (akár családi, akár turisztikai célúak legyenek azok) és kereskedelmi kapcsolatokra, hanem erősen jellemzik az egyik pólusról a másikra való migrációs mozgások is. Minden diaszpóra esetében megfigyelhető egy keletről nyugatra irányuló migrációs dinamika, amely természetesen a gazdasági okokat nem nélkülözi. (Ismét egy olyan pont, ahol Bruneau diaszpóra-kategorizálása zátonyra fut?) A diaszpórák egymás közötti és az elszármazási területtel való kapcsolatai bonyolult hálózatrendszert alkotnak, amely a diaszpóra transznacionális terét alkotja. A haza területe a közösségek kollektív emlékezetében olyan ideált képvisel, amelyből erőt merít a szülőföld mitizálásához, megalkotván a saját visszatérés-mítoszát. Ε mítosz nem feltétlenül jár együtt területi revendikációkkal vagy konkrét visszatelepedéssel, csupán a referenciát jelzi: a „hazatérés” azt jelenti, hogy a diaszpóra közössége (valamilyen veszély megszűnte után újra) kialakítja, felélénkíti kapcsolatát a származási országgal vagy területtel – ez a referencia elengedhetetlenül szükséges a közösség etnikai identitásának fenntartásához, a nemzeti kultúrától idegen kultúrába ágyazott diaszpóra „felébresztéséhez.”
A kötet egyik érdekessége, hogy a szerzőknek több mint fele tagja annak a diaszpórának, amelyet munkájában feldolgoz. Ez elsőre természetesnek tűnik, mégis jó ötlet egy tanulmánygyűjteményben egymás mellé helyezni egy belső szemlélőt a maga megengedhetően szubjektív nézőpontjával és egy külső szemlélőt, aki mindig csak a szakember szempontjait fogja érvényesíteni. A tanulmányoknak szinte mindegyike érinti valamilyen módon Franciaországot, egyetlen kivétel van közöttük: a három orosz szerző (Vlagyimir Kolosszov, Tamara Galkina, Mihail Kujbisev) tollából származó szintézis, amely a volt Szovjetunió területén élő örmény, zsidó és görög diaszpórák földrajzi vonatkozásairól ad számot.

KALI KINGA