Márton Gyöngyvér
(A ház, a kert)

Be kell lépni a kapun. A szülőházén. Csaknem negyven év készülődés után. Annyi az odabenn rekedt emlék, mire várok tovább?! Jó, hogy velem jött a gyermek, nagyobb tőle a bátorságom. Nem először. Boldog, mikor elárulom neki a titkom, hogy hova viszem magammal, mit fogok megmutatni. Kíváncsi, akár egy huncut cica, úgy kunkorodik mellém. A bátortalanságom miatt eleinte azt hitte, valami rossz sülhet ki belőle, hogy odamerészkedünk. Pláne mikor második nekikészülődésre is éppen csak valamivel mélyebbre néztünk be az udvarba.
Mi tartott vissza mindig? Hányszor mentem el a ház előtt, a kilincsre meredve, mintha azt várnám, megnyíljon a kapu a tekintetemre... Gondolatban hányszor siettem végig a hosszú kapualjon, aztán az udvaron, a ház hátsó bejárójáig, ahol mi laktunk annak idején! Hányszor szaladtam volna hátra az imádott kertbe, ami maga volt számunkra a paradicsom!
Ha nem látom meg a trafikosnál a képeslapot, az utcánk egy részletével – a kistemplommal és az ismerős házakkal, a szülőházammal, majd végig, a sarki suszter ablakáig –, talán még mindig csak merengenék a lelket bizsergető emlékfoszlányokon.
Állunk a kapuban. Totojázunk, illetve totojázom. Harmadszorra is behúzom lassan a hatalmas kaput, de már közben megbánom. Ismét időt nyerek, hogy erőt merítsek. Már tudom: ahhoz, hogy szembetalálkozva valaki idegennel tovább kérezkedjem megnézni, hol születtem, hol éltünk a családommal évekig. A félelem nem segít beljebb, riogatom magam némán. Hátha harapós, de elég nekem az is, ha csak ugatós kutya van odabent. Vagy barátságtalan emberbe botlunk, aki kitessékel bennünket, s ha ráadásul nem a mi nyelvünkön, a gyermekem nem is értené, mit mond, miért nem mehetünk be... Kizavarhatnak, ha nem hiszik, hogy nem más miatt megyünk be az udvarukra, csak mert több mint negyven év múltán kíváncsi vagyok, mi van ott a hátsó udvarban, és mi van a kertben, azóta?...
Hát inkább máskor – fogom kézen a gyermekem. De ahogy megfogom, hogy lépnék vele tovább, lassan kinyílik a hatalmas kapu, és a meglepettségtől földbe gyökerezik a lábam. A benti homályból a kapunak támaszkodva ősz hajú néni totyog elő, valósággal rácsimpaszkodva a kilincsre, s nagy, kék szeme ránk csodálkozik a ráomló napsütésben. Nem jutok szóhoz az ismerős arc láttán. A néni mosolya hál' istennek félreérthetetlen és a régről ismert hang, ahogy ismételgeti a nevem! Meghatódva engedek a kedves, lelkendező hívásnak. Mintha negyven éve várnék a terelgető szóra. A súlyos kapuszárny szinte egyszerre söpör be mindhármunkat az udvarba.
Úgy mutogat végig mindent az udvaron, hogy kérdezősködnöm se kell senki és semmi után. Hang nélkül, megilletődve követjük, meg-megállva, mikor erről vagy arról még eszébe jut valami, valaki. Sok lakóra emlékszik, a szüleimre hogyisne, akikre annyira hasonlítok! Az udvarból lassanként mind elköltöztek, akikre én még emlékezhetem, az övéi is, az unokák. Most lassanként rendre megtérnek a cudar-időket-megéltünk-világ nyomán végre visszakapott sajátjukba. Szanaszét vannak még, de jönnek, renoválnak, festenek, mindent elrendeznek, mert gyönyörű még mindig a hajdan nyolc családnak is elegendő ház, az orgonás udvar, a kert! Emlékszem-e még: meg nem untuk, akkori gyermekek a bokrok, fák zugaiban a bújócskázást, hintázást, kergetőzést, sokszor besötétedésig?
Az hozott ide, hogy emlékszem.
Látnom kellett a minden-olyan-kicsivé-vált lakást, a szobát, ahol születtem. Kisebb, mint az emlékeimben. Éppen ellenkező oldalon, mint ahol a bennem élő kép szerint állt: a búzavirágkék csempekályha, a kicsi fürdőszoba és a folyosóról nyíló vécé most is ép, gyönyörű díszítésű csempéivel, amiken ujjaim annyiszor végigszaladtak, föl-le a cirádás, kacskaringózó vonalakon. A mindig nyikorgó, kovácsoltvas-rácsos bejárati ajtó, az udvarra néző ablakok, ahonnan a széles párkányra hasalva, az udvaron átsiető szüleim után lehetett nézni hosszan, ha nélkülünk, gyermekek nélkül mentek valahova. Talán várni is gyakran ott vártam haza őket. Egy akkoriban készült fénykép szerint az ablakkeretnek vetett háttal, kényelmesen üldögélek az ablakban, nagyon elmerengve valamin. A szobából fényképeztek le, kívül a gyermekkori udvar hatalmasnak látszó köríve a háttér. Orgonabokrok, muskátlik, magas deszkakerítés, amelyen az egykori játszótárs háttal nekem éppen átkukucskál a szomszédék udvarára... Ahova nyilván épp nem mehetett, vagy nem mehettünk át aznap játszani, ki tudja, valamilyen csínyünk miatt, talán büntetésből. De lehet, hogy semmi nem történt akkor délután. Csak ülök és várok. A másik leányka egyszerűen csak leskelődik valaki után.
A fényképen nem látni a kertet. Most oda is hátravezet az emlékeim világában varázslatos otthonossággal közlekedő, minden elérhetetlennek hitt pillanatot valósággá elevenítő kedves ismerős. Rokonnak nem örülhetnék jobban... Velem a gyermekem, akinek meseszerűvé vált a valóság, amiről most ketten beszélünk neki, olykor egyszerre, ki-ki a maga számára emlékezetes figurákkal benépesítve a körülöttünk kihalt, békés kertet. Most a buja bokrok közé, a magasba szökő fák ágai közé elrejtőzni volna kedvem. Miközben már kifelé tartunk az ösvényen, mintha ott látnám megcsillanni a burjánosban a farnyelű lapátkám, a sötétkék zománcos vedrem, öntözőm, a gumilabdánkat, a háromkerekű biciklit, lepattogzott festésű ülőkéjével, hátha minden ott van még a bokor mögött... Ez is, az is fölvillan a könnyeim nagyítójában, ahogy hajtogatom félre az arcomba lógó, illatos ágakat.

(Faluemlék)
Órákon át hancúroztunk, visongtunk, elbújtunk a nyári forróság elől a hűvös búzatengerben. Ott hűsöltünk, térdig, derékig belesüppedve, vagy mint máskor tengerparton a homokot, hanyatt vetődve magunkra húztuk, kupacoltuk a bőrünknek kellemes aprócska szemeket. Jutott belőlük mindenhova, hajunk közé, ingünkbe, gatyánkba. A hajdani kuruc fészek, a sokat megélt kastély termeinek bedeszkázott ablakai mögött volt a magtár. Ott tárolták az egész falu gabonáját, a közöst, vagyis a kollektívét – ahogy akkoriban ezt a szót mindegyre hallottuk. Aki hajtogatta a magáét, és juszt is úgy emlegette, hogy a gazdákét, arra bizony csípősen odamondták, hogy talán még nem ivott aznap eleget! Gyermekfülem el-elkapott ilyesmiket.
A kastéllyal egyidős istállók, pajták, omladozó, patinás épületek szigorú rendben sorakoztak az egykori birtokon. A körülötte terebélyesedő falu szőlejéről, boráról, állattartásáról rég híres. A bátyámmal egyszer heteket tölthettünk ezen a számunkra roppant izgalmas helyen, ahol nincsenek is rokonaink, mégis olyan szeretettel bánt velünk mindenki, mint másutt a bácsikáink, nagynénéink. Jóval később világosodtunk meg e különös nyaralás tulajdonképpeni okáról, a felhőtlenül telt gyermekkor megannyi történésének, furcsaságának szüleinktől útravalónak szánt szavaiból. Azért nyaralhattunk tehát pont abban a faluban, mert apánkat odaterelték kollektivizálni. Neki jutott eszébe, hogy akkor viszont vakációzó két nagyobbik kölykének mellette a helye. Ha különben hetekig távol kellene lennie a családtól, ragaszkodott az ötletéhez. Városi tanár, tanító, tisztviselő, postás, ki tudja, kifélék, mifélék végezték a rájuk rótt feladatot. Apa később úgy emlegette, mint csúfos penitenciát. Idegen létére kibe az alvég és felvég házaiba, centizgetés, szemlélődés udvarban, kertben, csűrben, pajtában, utána nyűgös, számokkal teli papírmunka a megszeppent helybéliek tisztaszobáinak asztalánál. Aztán jöhetett az áldomás. Ehhez kellettek akkor mindenütt az írástudók, beszédre, meggyőző szóra képes idegenek. A rögös, de új útra ráhajtani a sokszor ingerült, néha hosszan a tenyerükbe temetkező arcú embereket... Nem nagy örömmel csaptak bele a feléjük nyújtott tenyerekbe. Furcsa történetek kerengtek a nyakasabb gazdákról, akiknek nem volt ínyére se az ígéret, se semmiféle alkudozás. Velük egyenesen a kastélyban vesződtek arra hivatottabb személyek.
Egy-két nálunk nagyobb gyermekkel bejáratosak lettünk az új világ, vagyis a kollektív udvarába. Koslathattunk, bámészkodtunk, lábatlankodtunk a szorgoskodó felnőttek körül. Kíváncsi kérdéseinkre egyikük-másikuk elkacagta magát, de mindenről felvilágosítottak, ami bennünket, városi gyerkőcöket érdekelt. A számomra furcsa szagú istállóban egyenként elkerítve pompás paripák ágaskodtak, díjnyertes mének rúgták az almot, gyönyörű kancák mellett csillogó szőrű kicsi csitkók böködték anyjuk hasát. Mindig nehezen szakadtam el a látványuktól. A kitaposott futtató után következtek a tehenek, borjak, termetes, komor bikák istállói, a trágya orrfacsaró bűze, meg a szembetűnő tisztaság, a friss széna és a tej édes illatának egyvelege. Néha egy-egy nyerítést, egy-egy bődülést, elnyújtott múgatást leszámítva errefelé szinte békés csend honolt. Ha már olyan finnyás orrú vagyok, hát legyen, a disznópajták környékét másodszor már hajlandó volt a bátyám kikerülni velem. Így legalább együtt ámultunk, mikor megláttunk egy kert végében egy hatalmas mangalicát láncon! Hogy a kutyát megkötik, az természetes, de disznót láncon eladdig még sosem láttunk. A szekerek, gépek barázdálta, kissé lejtős úton kanyargózva trappoltunk tovább a szárnyasok birodalma felé. Az elkerített pulykakakasok kutyaólnyira fölfuvalkodva topogtak, ronda, bibircsókos nyakukat meresztgetve forgolódtak maguk körül a hívatlan vendégek láttán. Föllármázták az egész környéket. Gurgulázásukra, rikácsolásukra ma is emlékszem, mert egyszer nagyon megjártam velük: nagybátyámék majorságudvarában beszorítottak a sarokba... Nem csoda, ha most sem voltam oda értük. Majdnem a határban éktelenkedett egy kacsaúsztató, és valamivel arrébb a libalegelő. Fülsiketítő zsivaj fogadott mindig a majorságok között. A hajdan parkkal körülvett halastó most a kacsáké. Az iszapos, hínáros pocsolyában alkonyatkor rázendítettek a békák, s a nyugovóra tért alvég bizony forgolódott miattuk este az ágyban, cifrábbnál cifrábbakat szitkozódva. Ami fülünkbe jutott, persze rögtön és hetykén gyakoroltuk egy darabig magunk között.
Hegyek között, víz mellett, és főleg a Sóvidéken töltött nyarakhoz szokott gyerkőc lévén nekem kevésbé tetszett a mezőségi táj. A kastély is éppen csak emelkedőn meredezett. Szebb időket látott bástyafalain irdatlan likakat hagytak az évek, a szabadjára hagyott pusztulás. Sokáig ebek harmincadján volt itt minden. Kincseket menekítő, messzi országokba szökött gazdáiról sejtelmes titkokat sutyorogtak a falusiak, egyikre-másikra bölcsen legyintett a néni, akinél laktunk. Nem szerette a pletykaságot. Jót persze nem hallott senki róluk! zárt le a fülünk hallatára valami szóáradatot. Nekünk, két kölyöknek a sokféle építmény, a rengeteg állat, a kollektív új, félelmetes gépóriásai érdekesebbek lehettek. Kombájnnak, traktornak, fejőgépnek valósággal csodájára járt mindenki. Mi nemrég még az ábécéskönyvből szótagolva tanultuk kiolvasni a színes ábrák mellett a furcsa elnevezésüket. De amikről hallottunk a faluban, hogy így a kollektivizálás, meg úgy a beadás, én egy nyikkanást sem értettem. Azt pláne nem, hogy kit és ugyan bizony miért kellett volna egytől egyig megégetni, melyik az az ilyen meg amolyan kulák, miért más, mint a többi ember?
Azon a nyáron ott felejthetetlen élményekben részesedtünk. Táncban is voltunk, sőt, igazi bálban. A kastély egyik szárnya gabonaraktár, a másik hivatal és kultúr. De csakis kastélynak emlegette mindenki. Bálozni viszont a kultúrban báloztak. Mehettünk mi is, vendéglátóink fiaival. A felnőttek tanító elvtársnak szólították a bácsit, aki vezette a táncot. Megjegyeztem, mivel nekem addig csak tanító nénikhez volt szerencsém az iskolában. Banda húzta a csárdást. Lelkesen jártunk mindannyian egy gólyatáncot: mókásan emelgettük a lábunkat, billegve forgolódtunk. Nekünk ez pláne tetszett. A férfiak borozgattak és jól kieresztették a hangjukat, ha kedvükre való nótát húztak. A hatalmas terembe beállított asztal megrakva poharakkal, kancsókkal, tálakba halmozott finom tésztákkal. A fal mellett, a hosszú padokon kacarászó, sugdolózó bámészkodók üldögéltek, vagy pihegtek, hűsöltek a táncban kifulladt, kipirult táncosok. Először az asszonyok indultak haza, ők tereltek bennünket lefeküdni. Másnap újságolták, hogy a bál eltartott reggelig. Akik addig bírták, a déli harangszó egyiküket sem találta talpon.
Kalandjainkat a szinte mesebeli faluban számunkra furcsa emberek, furcsa szokások tarkították. Különös, de úgy emlékszem, mintha nem láttam volna velünk egyidős gyermeket. Csak csupa felsőbb iskolásokat. Mindenképp kettőnknél idősebbeket. Így sokszor nem a játékban merültünk ki, hanem a sok jövés-menésben. Mindig ide-oda kísérgettünk valakiket, ott tébláboltunk körülöttük meg a felnőttek körül. Meglepődtünk, hogy hol vicces, hol gúnyos neveken emlegetik egymást, a családokat. Itt ugyanis minden családnak volt csúfneve. Régi szokás, magyarázták. Két családnév kijárt mindenkinek, s ezen nem sértődött meg senki. Sőt, éppen az számított sértésnek, ha valakit nem illetnek csúfnévvel, és csupán a hivatalos nevét bitorolja. Kuncogtunk is rajta, hogy Darázs, Bajusz, Náci, Kajla, s még mennyi vicces, huncut név ragad itt a helybéliekre.
Gyakran fölbukkant a falu utcáin egy kedves, szemüveges bácsi. Egyik nap éppen apánkkal láttuk beszélgetni. Odaszaladtunk köszönni, mire apa két karjával összenyalábolt minket, tekergőket, hogy illő módon bemutasson. De nem ám akárkinek: egy igazi író bácsinak! Estére vendéglátóinknál együtt is vacsoráztunk. A sokféle új teendő, amiről a fáradt arcú felnőttek beszélgettek, nem érdekelt, de a csuszatornyos vers, a göndör szőrű báránykáról szóló mesék írójára sokszor odanéztem. Tekintélyes házigazdánk ugyancsak becses vendégként kínálgatta. Ott ettem életemben először és utoljára a kaparó lábával egyben hagyott csirkecombot. Megfogni egyszerűbb, ha kézzel eheti az ember. Emlékszem a finom illatokra, ízekre. A kertből frissen leszedett, körbe simogatott, hamvas paradicsomra, paprikára – még a színe is más, mint az aprozári, vagyis a városi zöldségestől vásárolt. A friss házikenyérrel elköltött szalonnás uzsonnákat szintén nem felejtem: katonákat aprított elénk a derűs nagyapaként velünk csatangoló házigazda. Egy későbbi karácsonykor tőlük került az asztalunkra a dióbéllel tömött pulyka. Kedves ajándék. Tányérom fölé hajolva igyekeztem elhessegetni fülemből a gurgulázó, rossz emlékű hangokat, és inkább a tovatűnt nyár szépségére, meg az omlós, sült hús finom ízére összpontosítani minden figyelmem...
A nagy, kétszintes kőház vendégszobájában állítólag én meg a bátyám gyakran nyugtalanul aludtunk. Aggódtak miattunk a háziak, mivel áthallatszott hozzájuk is, hogy álmunkban zagyván beszélünk... Valamitől megijedhettünk, mondogatták. A szomszéd azt tanácsolta, ólmot kell gyorsan öntetni, abból kiderül, mitől félünk. El kell hívni az öregasszonyt, ért az effélékhez, egyből elmulasztja. Elhangzott persze egy név. Hogyne tudtuk volna rögtön, kiről van szó! Egymásra néztünk a bátyámmal, de nyikkanni sem mertünk. Ha már éjszaka ki tudja, miket beszélünk! Apánk csak legyintett, nem vett komolyan, ő úgy aludt, mint a bunda, ha késő éjjel végre ágyba került. Szó, ami szó, egész ott létünk alatt könnyű szívvel bízott bennünket a háziak gondjaira.
Egyik nap különös külvilági hírt hallottunk. Valahol földrengés pusztított. Városok, falvak vesztek oda. A bátyám a napi sokféle csavargás után amúgy sem tudott egyből elaludni, mindig eszébe jutott még valami, amivel elszórakoztasson engem, félős húgát. A helybéliektől hallott történetei többnyire riogatásomra szolgáltak, de tény, hogy a rajtam tapasztalt hatástól neki is inába szállt a bátorsága. Petróleumlámpával világítottak még a faluban, és mi bizony nem hagytuk, hogy a néni magával vigye, mikor magunkra hagyott egy-egy rövidke mese után. A hatalmas házban mi, két ártatlan, szárnyaló képzeletünk szülte butaságainkkal még egy ideig ébren tartottuk egymást. Apa és a háziak horkolására is rendszerint fölriadtam. Egyik éjjel a bátyám nekiállt szólongatni a szomszéd helyiségben alvó fiatalembert, egyre hangosabban. Oda akarta hívni a mellettünk lévő ágyba, mondván, hogy akkor mi bátrabban alszunk. Nekem is rá kellett zendítenem. Torkunk szakadtából kiabáltunk: Mihály! Mihály! Ő nem, de apa végre megmoccant a szomszéd szobában. Jó hangosan ránk ripakodott. A szigorú hang nyugtatott meg talán, s hogy ő is ott van, jöhet most már akármilyen földrengés, nem tudom, de én egy-kettőre elaludtam... Másnap kikotyogtam, hogy mi csak attól félünk. Bizony kinevettek. Ide nem ér el a görögországi, különben is, itt épp elég ez a másféle földindulás, nézett maga elé apánk. Kedvetlensége szokatlan volt a számunkra, de az újabb csatangolásra készen hamar megfeledkeztünk az egészről.
Földrengéstől való félelmünket állítólag egy néni oszlatta el, mégpedig a rebesgetett varázslással. Anyánk később kikerekedett szemekkel hallgatta, mi mindenen mentünk keresztül. Természetesen az otthoni beszámolónkból nem hagytuk ki, miket tudott a boszorka hírében álló néni. Akiről az ikertestvére miatt sose tudta senki biztosan, ott látja-e, és azt látja-e kettejük közül, akit éppen lát. Vagy példákat hoztak fel: hogy iker lévén a hajszálával elkötözött szemölcs tényleg lehullott a Mihály hüvelykujjáról... De annyi más bajra, betegségre tudott gyógyírt, s annyi bajon volt túl maga is, hogy hitetlenkedve kezdtük bámulni. A leghihetetlenebb megesett történet, amit róla hallottunk, a gömbvillámmal való találkozása és a villámcsapásos. Azt mondták, tiszta véletlen, hogy él. Évekkel azelőtt a vihar kint érte a mezőn, s behúzódott egy terebélyes fa alá. Ott találtak rá, a villám valósággal széthasogatta, szétégette a fát, a néniben is alig volt már élet. Sokáig istápolták, míg erőre kapott, de örökre megsüketült. Gyakran láttuk a szomszédos udvarban sutyorogva, motyogva fürgén szaladgálni. A „kiöntést” is ő végezte rajtunk. Kicsit kiabált, ahogy lelkemre kötötte, nehogy közben hátra nézzek, akármit hallok! Leültetett a konyha közepén egy támlás székre. Kinyitotta a kályha ajtaját, és a lángoló fahasábok közé dugott egy nyeles edénykét. Kis idő múltán hirtelen odaszaladt hozzám, s a mögöttem elhelyezett tál vízbe belezuttyintotta az edény tartalmát. Hallottam valami sistergést, sercegést, utána valamit kikapott a vízből. Azt már nézhettem, amint egy darabig forgatta, nézegette, az ablakon beszűrődő fény felé tartotta, köténye sarkával dörzsölgette. Végre megnézhettem én is a furcsa alakú ólomdarabkát, de nekem bizony nem ábrázolt az semmit. Bezzeg a néni állítólag kiolvasta, amit tudni akartak felőlem... Nem kötötték az orromra, mit látott. De hogy megszüntette a félelmünket, vagy mégsem? Hogy átaludtunk-e a még ott töltött néhány éjszakát? Ki tudja? Szívesebben mélázom el a valósághoz erősebben kötődő, a későbbiekben gyakran fölelevenedő dolgokon. Nyilván jobban érdekelt akkor is, hogy éppen a néni ikertestvére udvarában tanítottak meg kendert tilolni, a kicsit büdös nyalábokat kifésülni. Csupa ismeretlen szerszám, sokat megért, szép formájú, faragott faeszköz került a kezembe, amelyekben külön sokat gyönyörködtem. Ma is őrzöm a munkám fejében kapott kendertörlőt, törülközőt, singnyi vásznat. Sajátos szagáról pillanatok alatt fölidéződik a kenderáztató környéke, a tilolás, a fésülés minden mozzanata. Magam elé képzelem egyik-másik takaros udvart vagy házat, a meseszép tisztaszobákat. A piros, kék, fekete varrottasok, párnák, az alattuk roskadozó ágyak, festett kanapék, ünnepre terített asztalok, festett tányéros fali tálasok, ahány, annyiféle mind elém kerül. Hozzágondolom egyik-másik egykori arcot vagy nevet, hogy vajon ma megismerném? Ugyanis azóta sajnos nem jártam ott. Alig tudom, kivel mi történt annyi év után. Szüleimtől hallottam még annak idején egy-két taníttatásra szánt fiatalról, akiknek az előbbre jutásában ők is segítettek. A vékonyka leányból, akinek a csúfnevére is szeretettel gondolok, mert őt szívesen és sokat kísérgettem, úgy hírlett, matematika tanárnő lett, a beteg szemű, kedves arcú fiúból talán református lelkész, ahol pedig a bátyámmal vendégeskedtünk, egyikből állatorvos, a másikból tán villanyszerelő... Hogy ki maradt meg otthon közülük, hogy élnek-e még egyáltalán? A parancsra kierőszakolt, hazugságokra épülő világ sokuknak nem volt ínyére. A szájról szájra terjedő ígérgetések és fenyegetések kora. Ígérgetett, akinek megígérte a sok elvtárs: az előzőnél szebb, boldogabb világ következik. De jól jegyezze meg minden emberfia: az öreg lelkésznek nem lesz benne szava! Hajtogatta, akit felfűtött az irgalmatlan új hit és az újféle elszántság, vagy nem ivott még eleget...
Vajon mit talált ott aztán a nem olyan rég bekövetkezett, váratlan, másféle földindulás?! A szétvetett romokból, a hajdani kastély körüli rendből maradt-e életre kelthető?
A minap a tévében egy színésznő a gyermekkoráról beszélt. Hamar megvilágosodott előttem, hogy szeretettel idézgetett nagyapja a mi emlékeink író bácsija, a falu pedig föl-fölparázsló emlékfoszlányaim helyszíne. Hosszú ideje, hazafelé utazva, a vonatablakból vagy autóból mindig kinézek, hogy megvane még az elágazás arrafelé. A régen látott, egykor megkapó zugokba visszavágyódva, örök kíváncsiságomtól hajtva abban reménykedem, hogy egyszer majd csak bekanyarodom oda is ...

(Munkanyelv)
Mindig késik. Pár percet csak, de mindig. Bocsánatkérően mosolyog. Nem haragszom. Örülök, hogy minden a legnagyobb rendben. Köszön, viszonzom. Kulcsok, kapuk, lift, kulcsok, ajtó, kapcsolók. Alig váltunk szót, amíg be nem érünk a (valakitől bérelt) lakásba, aztán a nappaliba, és le nem ülünk az asztalhoz. Kikészítem a munkaeszközeimet. Maga elé húzza a könyvét, a szótárat, a papírlapokat, írószereket, radírt. Ettől a perctől körülöttünk egy időre minden szemléltetőeszközzé válik. A környezet személytelensége ellen nem esik nehezemre ezt-azt kitalálni.
A férfi messziről jött idegen. Üzletemberféle. Itt dolgozik. Emiatt tanul, egy számára különös nyelvre tanítom. Értelmes, okos, feszülten figyel. Ritkán hibázik. Kicsit bosszús arcot vág, valahányszor kijavítom. De azért kétszer is megismétli a helyesbítést. Bal kézzel, lendületes vonásokkal huzigálja át a hibás szavakat. Újraírja melléjük a jót. Gyakran a saját nyelvének számomra érthetetlen írásjeleivel, krikszkrakszaival. Tetszik neki, hogy mindig megnézem. Vizuális típus vagyok és szép az írása. Szanaszét szórja a lapokat. Szenvedélyesen irkál és sokat. Azt hiszem, szívesen tanul (velem). Nem volt(am) egészen biztos benne, hogy így lesz. Az első alkalom mindkettőnket feszélyezett, de csak rövid ideig. Bizalom ébredt benne, bennem. Kölcsönösen. De addig mindenfélékre gondoltam. Merthogy a tanítvány-közvetítő úgy tudja, „nehéz ember..”. Lehetne akár maffiózó, vagy terrorista. Hogy tudnám megállapítani valakiről? És ha történetesen a fölborult magánéletét kell épkézláb mondatokba igazítgatni? Órákat ülök kettesben valakivel, akiről jóformán hónapokon át alig tudok meg valamit. Kíváncsiskodni nem illik. Ha ő kérdez, az más. Ha úgy hozza a tananyag, az is. Személyessé kell tenni a párbeszédet.
Megcsörren a telefon, valahol mögöttem. Fölpattan, átmegy a szobán. Távolabb van a készülék, mint gondoltam. Nem suttog, de nem is hangos. Ha hallanám, se értem. Egyetlen elcsípett szóból mégis dereng, hogy rólunk beszél. Nem hallatszik, hogy leteszi a készüléket, csak a neszekből erre következtetek. Nem jön vissza rögtön a szobába. Átmegy a mögöttem lévő helyiségeken. Kisvártatva benyit valahová, aztán becsukja az ajtót. Maga mögött. A további neszekből és zajokból válik világossá, hol van, mit csinál. Végig se kell gondolnom. Ketten egy lakásban, ahol szinte mindent tud(hat) egyik a másikáról. Zavar, nem zavar? Kicsit. Furcsa, hogy hallom ezeket a kiszűrődő neszeket és zajokat magam mögött. Főleg, hogy ezeknek a fogalmaknak a megtanítására szinte biztos, hogy nem kerül sor. Nem tananyag. Esetleg, hogy kisdolog... Elvégzi a dolgát. Ismét ajtót nyit, csuk, nyit. Megengedi a vizet, most a csapnál, a fürdőszobában lehet. Gondolom, megmossa a kezét. Aztán visszajön a szobába, de nem ül le azonnal. Megáll mellettem, kezében vizespalack. Ásványvízzel kínál. Szénsavmentes. Szinte tökéletes kiejtés. Vagy inkább valami mást? Vizet kérek, köszönöm. Poharat hoz, tölt. Visszaül mellém. Egyszerre vesszük észre, hogy nem csatolta össze a nadrágszíját. A széken ülve fürgén félrefordul, matat. Rám néz. Szép a szeme. Erre sem tanítom meg... Bocsánatkérően mosolyog, mint amikor késik. Visszafordul. Folytatjuk a nyelvtanulást. Arról beszéltünk, mielőtt megcsörrent a telefon, hogy a szép ellentéte a csúnya, a kövérnek a sovány, a magasnak az alacsony... Itt csinosak és kacérak a nők! Meglepődöm. Ezt nem tőlem tanulta. Jó is, hogy nem nekem kell mindenre megtanítanom. Jókor jött ez a telefoncsörgés.
Bemutatkozásunkkor a kézfogását kifejezetten kellemetlennek éreztem. Csontos, erőtlen, hidegek az ujjai. Másodszor nem nyújtottam kezet. Kerülöm vele a fizikai érintkezést. Szellemileg ideális tanítvány. Küszködik, igyekszik, örül, bosszankodik, mindig az adott helyzethez illően. Beszélni és írni tanul a nyelvemen. Egy-két gesztusa, fejtartása, néha egy-egy mosolya, hanglejtése miatt akár egy régi ismerős. Már az első találkozás óta. Noha nagyon messziről jött, látni pláne nem láthattam soha, távoli idegen. Éppenséggel ellenszenves is lehetne. De rokonszenves. Tartózkodóan bensőséges a kapcsolat közöttünk. Ha van ilyen... A vadidegen lakásban kettőnk között ismeretség alakul. Kölcsönösség. Ő tanul, én tanítom. A cége fizet, nem közvetlenül nekem. A férfi sokat vár tőlem. Jó hallani, amikor megszólal, ahogy töri a nyelvem. Kellemes bariton. Enyhén raccsol. Hálásan fogadja, ha megdicsérem. Kíváncsi lennék, milyen, amikor nem velem beszél. Nem a leckét mondja.
Ha nem nézek körül, kevésbé zavar a különben előkelő nappaliban a rendetlenség. Mondhatnám, felfordulás. Egyedül lakik... A szanaszét hagyott sokféle személyes holmi számos darabja alkalmi szemléltetőeszköz. Ülve maradok, csak mutogatok. Közelre, távolra, ide, oda. Innen, onnan odahoz eztazt. Szinte hiányolom, ha a bejárónő történetesen mindent elrámol (előlem).
Néha rövid szüneteket tartunk. A férfi magamra hagy. Fölállok, megmozgatom a lábaimat, körbejárom a nappalit, kinézek az erkélyre, aztán visszaülök az asztalhoz. A különféle neszek, zajok nyomán követem, merre van, mit csinál a különféle helyiségekben. Furcsa illat lengi körül, mikor visszajön. Magyaráz valamit, de egyetlen szavát sem értem. Olykor megfeledkezik róla, hogy tulajdonképpen egy harmadik nyelven szoktunk értekezni, ha nem az enyémen. Mosolyog, fölszabadultan örül, hogy végre én nem értem őt! Sosem csügged a figyelme, de miután ki-be sétál, frissebb, élénkebb lesz. Kissé émelyít a szétáradó illat. Megkérem, pár percre nyisson ablakot. Meleg van? Furcsállja, mint azt is, ha vége a leckének, ha lejár az időnk. Meghökken egy-egy földrajzi néven, a (kereszt)nevemen, az ünnepnapokon, némelyik puszta szón, fogalmon. Tényleg így kell mondani?! Ha valamin elmosolyodom, mindig tudni akarja az okát. Az elégedettségemét. Nem mindig mondok neki igazat. Nem tudom, mennyire sejti... Egyik-másik gesztusa, megjegyzése oly idegen, hogy nem csoda, ha néha nem értem. Néha kölcsönösen nem értjük olykor egymást. Kézzel-lábbal, körülírással, rajzolással azért valahogy mindig célba érünk. Használjuk a magázást is, hogy ön, meg önök. De tanulni tegeződve egyszerűbb. Tehát többnyire tegez(ődünk). Az órákat mégis a nem tegeződő köszönés fogja közre. Udvariasan. Természetes egyszerűséggel.
Mikor befejezem a munkát, megáll az asztal mellett, és türelmesen várja, hogy összeszedelőzködjem. Néz. Nem segíti fel a kabátom. Nem nyitja ki nekem az ajtót. Pedig a beszédbeli udvariassági fordulatok nagyon is érdeklik. Néha a lakásajtóban elköszön, néha se szó, se beszéd, lejön velem a kapuig. Zavarbaejtően néz rám a zötyögő liftben. Szótlanul. Ugyanis ha lejárt az idő, néha már egyáltalán nem beszélünk. Nem látom értelmét a kísérgetésnek, de ha ő így látja rendjén valónak... Fölösleges. Jobban tenné, ha odafönt maradna. Persze, ilyeneket végképp nem mondok. Egyedül, lefele menet általában már kikapcsolódom. Pihenek. Kikapcsolom néha az anyanyelvem. Aztán vissza, mihelyt hazaérek.