Marián Gabriella
A betörő

Amikor Cs. befordult az utcába, már érezte, hogy baj van. Egész pontosan nem tudta volna meghatározni, hogy mit is érzett, de még az út is gödrösebbnek tűnt azon a délutánon. A kapu és a ház ajtaja is nyitva volt.
– Hazajöttem! – adta tudtára a feleségének. Választ azonban nem kapott, helyette egy lehúzott vécé hangja zubogott végig a lakáson.
Cs. leült a nappaliba és rágyújtott. Akkor vette észre, hogy hiányzik a hifi. Helyette csak egy négyszögletű folt éktelenkedett a kontódon. Aztán ahogy jobban körülnézett, felfedezte az óra hiányát is, a cédéknek is lába kelt, csak a tartó árválkodott a szobapálmának támasztva. A könyvek sora is meg volt bontva egy darab helyen, a felső polcról pedig mind ki voltak szedve, és a földön hevertek. Cs. első gondolata az volt, hogy a felesége biztosan átrendezi a lakást; a második az, hogy takarít; a harmadik...
– Jó napot kívánok! Elnézést, hogy csak így betolakodok, de ez a munkám.
Egy barna, széles vállú fiatalember lépett a nappaliba. Cs. illedelmesen fogadta a köszönését, majd hellyel kínálta.
– Nos – kezdte az idegen –, a hálóból nem sok mindent lehet majd értékesíteni. Tudja, az az óra, amiről maga azt hiszi, hogy ezüst, az, amelyik az éjjeliszekrényén állt, hát az nem valódi. Nekem elhiheti, én értek hozzá. Réginek régi, de csak egy jó utánzat.
Cs. felhördült erre a szóra, de uralkodott magán.
– Higgye el, én sem fogok sok pénzt kapni érte – tette hozzá mentegetőzve a férfi, majd így folytatta:
– Szóval a hálóból csak a videót vittem el és azt a csekélyke készpénzt, amit a ruhák alatt találtam. Felháborító, hogy milyen alacsonyak a bérek mostanában. Ami itt még szóba jöhetett volna, az a tévé, de azzal most nem foglalkozhatok, túl nagy, egyedül nem megy, úgy-e megérti?
Cs. bólintott:
– A konyha megint tárgytalan – kezdte kissé bosszúsan a fiatalember –, a mikro szintén a terjedelme miatt nem indokolt. A gyümölcscentrifuga sem ér
annyit, hogy bajlódjon vele az ember. A kenyérpirítót viszont eltettem, tudja, mindig is szerettem volna egyet, de sose volt rá pénzem.
Cs. együttérzően nézett a férfire, az pedig így folytatta:
– De szerencsére mindezekért kárpótolt a szekrény tetején lévő váza, amit véletlenül levertem. Na, abban hála istennek volt pénz rendesen.
Cs. most az anyósára gondolt, aki állandóan dugdosta a pénzt a férje elől. Lehet, hogy Angéla is innen örökölte ezt a tulajdonságát – tűnődött. A betörő tovább beszélt:
– Nos, ami azt illeti, itt is elég sovány volt a fogás – nézett körül a nappaliban. – Maga nem is fogja elhinni, hogy az a hifi, ami itt állt a komódon, tudja – mutatott a megüresedett helyre –, hát az csak látszólag ér sokat. Nem egy márkás cucc és nagyon használt, sose gondolkodott azon, hogy ki kéne cserélni valami újabbra? – szögezte Cs.-nek a kérdést.
A ház ura nem válaszolt. Kissé szégyellte magát, amiért csak most merült föl benne egy esetleges csere. A szíve mélyén igazat adott a betörőnek.
– A cédéket persze jól el lehet adni. Főleg, hogy gyűjteményről van szó, ez emel az értékén.
Ez az elismerés jólesett Cs.-nek Egy ideig hallgattak. Mikor a csend kezdett kínossá válni, megint a betörő kezdett el beszélni.
– Mondja, jóember, maguk igazából mire költötték a fizetésüket? A lakáson valahogy nem látszik.
Cs. úgy érezte, hogy most meg kell védenie magát.
– Lehet, hogy az magának semmi, de mi a feleségemmel sokat jártunk külföldre. Higgye el, sok országban megfordultunk, és ez igazi örömet jelent mind a mai napig.
Most, hogy ezt elmondta, egy kicsit megkönnyebbült. – Hogy maga milyen szentimentális egy fazon – röhögte el magát a betö-
rő –, elutazott egy csomó pénzt, ahelyett, hogy összegyűjtötte volna?
– Igen, így volt – hagyta helyben Cs.
– És gyerekei egyáltalán vannak? Azokra költött valamit?
– Két fiam van, mindkettő egyetemet végzett – mondta halkan Cs. – Sok pénz kellett a taníttatáshoz – tette hozzá.
– Ez igen. Mondja, viccel maga velem!? A fél vagyonát elutazta, a másik felét pedig iskolákra költötte? Hát ez jó! Mondhatom, szép kis alak maga! – nevetett kényszeredetten a betörő.
Cs. megint elrestellte magát. Elnyomta a cigarettáját, és csak nézett maga elé.
Megint a betörő szólalt meg elsőnek.
– Hol is tartottunk? Ja, igen, a fürdő valódi kincsesbányának bizonyult. Ott találtam meg ugyanis a felesége levetett ékszereit. Az a piros köves medál csinos darabnak tűnik. Csak nem rubin?
– De. Olaszországban vettem a felségemnek.
– Látja, éreztem, hogy van ízlése, a lakást biztosan a felesége rendezte be,
maga többet tudott volna kihozni belőle – nézett körül gúnyosan.
Egy ideig megint csönd lett, de ismét a betörő unta meg előbb a hallgatást:
– És mondja, mi a fenének van itt annyi könyv? Én sokfelé járok, de enynyit még sehol nem láttam.
– Mindketten szeretünk olvasni – mondta Cs. – Maga nem?
– Nekem nincs időm ilyesmire, meg aztán nem is szeretek igazán, de most már mennem kell. Azt hiszem, ma már nem dolgozom többet, fáradt vagyok – állt fel a fotelból és indulni készült.
Már majdnem kiment a kapun, amikor visszafordult.
– Csak még annyit, hogy a felesége ott fekszik a hálóban. Tegyen vizes borogatást a fejére, akkor nem fog annyira feldagadni. Meglátja, holnapra már kutya baja. Na, minden jót – csukta be maga mögött a kaput.
Cs. egy ideig még nézte a távolodó alakot, majd bement a házba. Azon gondolkodott, hogy ez a rideg valóság volt-e, vagy valami olyanféle történet, amelyet csak a dús fantáziával megáldott emberek tudnak elképzelni...

Apróhirdetés
Elemér vagyok. Esténként leülök a fotelomba, és apróhirdetéseket olvasok. Ez a kedvenc időtöltésem. Sokáig sivár volt az életem, sok mindent nem ismertem a világ dolgairól, de aztán egyszer fordult a kocka. Egy vásárlási szándék hozott új lehetőségeket az életembe. De lássuk csak sorjában.
Évekkel ezelőtt akartam venni egy használt színes tévét. Egyik boltból a másikba küldtek, sok bizományit végigjártam, de sehol nem volt megfelelő. Az egyik helyen épp akkor fogyott ki, a másik boltban csak nagy képernyős volt, így aztán lassan letettem a vásárlásról, amikor az egyik kollegám egy újságot tett elém.
– Ezt olvasd el! Itt a tévé, amit kerestél.
TTU típusú középképernyős, színes televízió jutányos áron eladó. Érdeklődni az esti órákban.
Kérdés útját nem veszti, gondoltam magamban, és este felhívtam a számot. Egy kedves hölgy a vonal másik végén elmondott mindent a tévéről. Úgy tűnt, hogy én hetek óta ezt a készüléket kerestem. Megegyeztünk egy időpontban, és másnap elmentem megnézni. Minden stimmelt. Megegyeztünk, kifizettem és máris megvolt a tévém.
A mosogatás soha nem volt az erősségem, de mivel egyedül éltem, gyakran nekem kellett végeznem ezt az áldatlan munkát. Elhatároztam, hogy veszek egy mosogatógépet. Olyant kerestem, ami nem túl drága és a célnak is megfelel, de a tervezők, úgy látszik, nemigen gondoltak az egyedül élő agglegényekre. Mindenik készülék nagy űrtartalmú volt, ami folytonosan szembekerült soványka pénztárcám kis méreteivel. Akkor jutott eszembe az újság az apróhirdetésekkel. Másnap vettem egyet és a kínál rovatban ilyen cikkre bukkantam: „Régi típusú, kis űrtartalmú mosogatógép jutányos áron eladó. Érdeklődni stb., stb.” Rögtön felhívtam, megbeszéltük, hogy mikor mehetek megnézni, és harmadnapra már a konyhámban volt a mosogatógép. Ilyen egyszerűen mentek a dolgok. Ezek a kezdeti sikerek felbátorítottak. Ha valami kellett azt apróhirdetések útján kerestem meg. Így tettem szert egy alig használt hűtőre, futószőnyeget is vettem az előszobába, sőt a majdnem új, kifogástalan állapotú öltönyömet is így vásároltam. Nem volt több bolt, nem volt a sok idegeskedés, elegánsan vásároltam az újságból telefonnal a kezemben.
A hivatalnoki állásomat egy idő után szintén lecseréltem egy másikra, természetesen hirdetés útján. Újságelosztó lettem a központi posta fő épületében. Úgy éreztem, végre találtam egy nekem való munkát. Hajnalban kellett kezdenem, és az volt a dolgom, hogy városrészek szerint elosszam az újságokat. A korai kelés eleinte nem volt ínyemre, de ezért csakhamar kárpótolt a munka szépsége. Rengeteg újságot számoltam meg naponta, melyek hirdetések ezreivel keresték fel az embereket. Mikor befejeztem a számolást, utána azt tehettem, amihez kedvem volt. Elolvastam az összes hirdetést. Boldog voltam, hogy ilyen nemes feladatkört látok el. Otthon esténként, mikor újra átgondoltam a napomat, elégedettség töltött el, de azért egyvalami mégis hiányzott: a társ. Meguntam a társtalan életet, az idő fölöttem is telt, és én nem akartam örökre agglegény maradni. Fellapoztam tehát az újságot, és hosszan böngésztem a társkereső rovatot. Nagy volt a kínálat. „38 éves, fekete hajú hölgy keresi vidéken lakó, természetet kedvelő társát.” „Nőiesen sportos alkatú, vonzó festményszakértő hölgy keresi kül- és belhonban egyaránt hasonló, rendezett egzisztenciájú társát.” – „36 éves keresztény nő keresi társát” – és még ki tudja, hány és hány ezer nő kereste alig használt, jó állapotban lévő, jutányos árú társát, egy vonzó, nem dohányzó, családszerető férfi személyében. Többnapos keresés után aztán végre találtam egy egyszerű hirdetést: „40-es éveiben járó, kellemes megjelenésű szőke nő társa lenne egy nem dohányzó, szeretetreméltó úrnak. Jelige: Kék Ibolya.”
Másnap a szerkesztőségből elkértem a címet és a telefonszámot, és este már föl is hívtam. Kellemes női hang jelentkezett be, megbeszéltük a randevú helyét és idejét.
Kiderült, hogy jól választottam. Ibolya tényleg kellemes megjelenésű volt, rövid, szőke haját divatosan fésülte, a találkán szolid kék kosztümöt viselt, Kölcsönösen szimpatikusak voltunk egymásnak, mert három hónap múlva összeházasodtunk.
Lett feleségem tehát. A lakást is eszerint kellett berendezni. Első közös befektetésünk egy franciaágy volt. A bútor címszó alatt találtam rá az újságban. Ugyanott hirdettek egy kettős ruhásszekrényt akasztóval. Kiderült, hogy pont nekünk találták ki. A mosógép sajnos nem ment ilyen könnyen. Jó sok hirdetést olvastam, mire nagy nehezen előkerült. De megérte a fáradságot. Közepes teljesítményű, alig használt gép volt, jutányos áron. Mikor a háztartási gépeket beszereztük, úgy gondoltuk, hogy egyébre nincs is szükségünk. Kettőnk közül azonban én voltam az előrelátóbb. Javasoltam, hogy vegyük meg a gyerekszobabútort. A feleségem elpirult, de másnap vett egy tucat újságot, és attól kezdve minden este azokat olvasgattuk. Azokat a hirdetéseket, amelyek szóba jöhettek, bekereteztük piros filccel, amit direkt erre a célra vásároltam a közeli papírboltban. Az újságokhoz sok-sok újságtartót is beszereztünk, hogy legyen, ahol tárolni. A feleségem vett különböző színű festékeket, és más-más színűre festette őket. A lakáshirdetések a piros színűben kaptak helyet, a bútoré a kék lett, a háztartási gépeké a sárga, a könyveké a zöld, a telekhirdetéseket a barna színűben gyűjtöttük. Egyre fogytak a színek, és még mindig voltak hirdetések, amelyeknek külön újságtartót kellett nyitni. Szerencsére a feleségem rátermettségével megoldotta a helyzetet. Ő maga keverte ki a már meglévő színekből az új színeket, így egy ideig nem okozott gondot a szelektálás. Az újságok tárolása azonban annál többet. Egyszeriben kicsinek tűnt a kétszobás lakás, ezért úgy döntöttünk, hogy elcseréljük egy nagyobbra. Hetekig minden percünket az új lakás megszerzése töltötte ki. Ami nekem tetszett, azt zöld filccel kereteztem be, a feleségem pedig kéket használt. Nehéz volt a keresgélés, hiszen nem minden környék felelt meg, a lakások mérete is eléggé eltérő volt. Nehezítette a dolgunkat, hogy volt, aki eladni akarta, volt, aki elcserélni. Így aztán füzetet nyitottunk a könnyebb áttekinthetőség érdekében. Külön oszlopba írtuk a cserét és az eladást, azonkívül a környéket és a ház méretét. Azért sem volt könnyű dolgunk, mert mindennap új újságok jelentek meg új hirdetésekkel. Minél többet olvastunk, annál inkább vártuk a holnapi lapokat. Aztán úgy öt év elteltével sikerült ráakadni egy olyanra, ami minden szempontból megfelelt. Megbeszéltük telefonon a részleteket, és mivel jó választásnak tűnt, megvettük. Kerestünk szobafestőket. Új füzetet kellett venni, hiszen ez is egy elég összetett probléma volt. Aki keveset kért, az nem tudta időre vállalni, aki időre vállalta volna, az sokat kért. Végül aztán mégis megegyeztünk, és három év múlva már költöztünk is. Én addig kölcsönöket vettem fel, és kiadtuk a gyerekszobát a költségek fedezésére.
Ez is elintéződött tehát. Volt egy tágas lakásuk sok-sok férőhellyel, így minden újságnak megvolt a helye. De kis idő múltán újabb problémával kerültünk szembe. A feleségemnek felmondtak a munkahelyén. Új munkát kellett tehát keresni. Minden más hirdetést félretéve, az állásajánlatokat olvasgattuk. A feleségem zöld filcet használt a jelöléshez, én barnát. Újabb füzetekre is szükség volt. Felírtuk magát a munkakört, a munkahely távolságát és a bérajánlatokat. Négy évünkbe tellett, amíg sikerült végre találni megfelelőt, majdnem annyit vártunk rá, mint a lakáscserére, de megérte. A feleségem egy hirdetésfelvevő irodában kapott helyet. Ő lett a takarító. Munka után átnézte az összes kidobott papirost, és csakhamar kiderült, hogy aranybányára leltünk. A nyomdába kerülő hirdetések piszkozataiban újabb olvasmányra leltünk. Úgy kitöltötték életünket ezek az irományok, hogy későn vettük észre az idő valódi múlását. A feleségem lassan 53 éves lett, így már nem lehetett szó a gyerekről. Pedig gyerek nélkül mégsem volt igazi a családunk. Nem volt mit tenni, keresni kellett egy béranyát, aki elvállalja a gyerekünk kihordását. Dolgunk egyre nehezebb lett, de lehet, hogy csak az idő múlásával váltunk állhatatlanná. Nehéz volt olyan újságokat keresni, ahol a gyerekre vállalkozó anyák hirdetéseit olvashattuk. Végre találtunk egy tucatot. A feleségem barna filcet használt, én sárgát. Most nem kellet füzetet venni, hiszen egy A4-es lapra is ráfért a szóba jöhető lehetőségek felvázolása. Minden a legnagyobb rendben ment, találtunk 2 év múlva egy fiatal nőt, aki jutányos áron elvállalta a gyerekszülést. Már majdnem kifizettük az összeget, amiben megállapodtunk, amikor visszalépett. Döntését azzal magyarázta, hogy megismerkedett egy pasival, ezért most nem ér rá a szülésre. Mit volt mit tenni. Szomorúak voltunk, de bele kellett nyugodni. A feleségem azonban nem adta fel. Egy pár hónap elteltével úgy döntöttünk, hogy örökbe fogadunk egyet. Most tehát örökbefogadási hirdetéseket gyűjtöttünk. Nem volt könnyű, de nem adtuk fel. Két darab A4-es lapra felírtuk a kínált gyermekek nemét, korát, haja színét. Nem ment azonnal a választás. A sok lehetséges gyerek közül a legjobbat szerettük volna. Kilenc év elteltével sikerült megtalálni a megfelelőt. Hiába, egy gyerek több időt vesz igénybe, mint egy lakáscsere. Amikor Editke beköltözött a gyerekszobába, én 68, a feleségem 62 éves volt. Valahogy egy kicsit fáradtnak éreztem magam, de boldog voltam. Mindenem megvolt a szép családi élethez. Már akartam javasolni, hogy menjünk el együtt nyaralni valahová, amikor a feleségem váratlanul elvesztette az eszméletét. Én rohantam újságért, hogy a legjobb orvost hívjam ki. Sok lapot átolvastam, és listát készítettem a szóba jöhető orvosokról. A pénz nem számított, hiszen a feleségemről volt szó. Csodával határos módon mindössze két hónap elteltével megvolt az orvos. Mikor megvizsgálta a beteget, azt mondta, hogy nem tud segíteni rajta. Azt mondta, hogy felkészülhetek a legrosszabbra. Most volt időm felkészülni.
Amíg a feleségem haldoklott, addig a „Gyertyaláng” címszó alatt megtaláltam minden kelléket a temetéshez. Jutányos áron jutottam koporsóhoz, a legjobb fenyőfakoporsót vettem meg neki. A halotti lepellel volt egy kis problémám, mert amit kínáltak, az elég silány volt, de nekem nem számított az idő, hisz a feleségemről volt szó. Igaza volt a doktornak, mert mire mindent beszereztem, meghalt a feleségem. Csak az vigasztalt, hogy holtában sem szenvedett hiányt semmiben. Ketten maradtunk tehát a lányommal. Megtanítottam mindenre, ami tőlem telt, sokat foglalkoztam vele, úgyhogy már ötéves korában hibátlanul olvasta a hirdetéseket. Próbáltam önállóságra nevelni, és úgy éreztem, hogy ez sikerült is. Egyszer, amikor nem voltam otthon, véletlenül betört egy ablakot, de nem esett kétségbe. Lement, vett egy újságot, s mire én hazaértem, már ki is választotta a megfelelő üvegest. Akkor először éreztem úgy, hogy végre megérett az életre. Akkor én 73 éves voltam. Úgy éreztem, hogy eljárt a fejem fölött az idő. Nem akartam fölösleges terhet a lányomnak, ezért én magam kezdtem beszerezni a temetésemhez szükséges dolgokat. Úgy éreztem, hogy most utoljára nagyon oda kell figyelnem a vásárlással. Nem kevés munkát fordítottam rá, de megérte. Amikor már minden megvolt, egy kicsit elgondolkodtam az életemen. Úgy éreztem, hogy elértem mindent. Egyik este leültem beszélgetni a lányommal, sokat meséltem a régi időkről, és arról is, hogy hogyan érdemes élni. Én úgy gondoltam, hogy megtaláltam az élet értelmét, a lehető legkönnyebben vettem az akadályokat, de csak azért, mert megtaláltam a rám szabott utat. Ezt szerettem volna tovább örökíteni a lányomnak, hogy ő is élvezze azt az örömet, amit én éreztem egy-egy hirdetés olvasása közben. Aztán ahogy az erőm fogyóban volt, mindent a lányomra hagytam. Gondjaira bíztam a több százezer újságot a színesre festett újságtartókkal együtt. Megmutattam a filcek helyét a fiókban, és adtam egy-két jó tanácsot a jelölést illetően. Elmagyaráztam a hirdetések értelmét, és hogy hogyan használja ki ezt az ember, hogy élete minél könnyebb legyen, és hogy megszabaduljon a vásárlás utálatos terhétől. Hogy ne úgy kelljen élnie, mint több millió társának, akik életük során több ezer boltot kénytelenek végigszaladgálni. A lányom megértette tanácsaim lényegét, és megígérte, hogy mindig eszerint fog élni.
Utolsó leheletemig boldog voltam, és abban a tudatban haltam meg, hogy mindezt valakire átörökíthettem. Halálom és a temetési szertartás időpontja valószínűleg a pénteki lapban jelenik meg majd. Az „Elhalálozás” rovatban keressék...

Verslábfaragók műhelye
Nemrég meglátogatott a nagybátyám, aki a kisiparosok báljára volt hivatalos, így egy nappal korábban utazott fel a fővárosba. Ő maga nem volt sem kézműves, sem mesterember, csupán tiszteletbeli tagként volt jelen a fogadáson. A mulatság végeztével még egy napot nálam töltött és sok mindent mesélt a különböző műhelyekről. Néhányat meg is látogattunk, köztük egy kalapos műhelyt egy szűk belvárosi utcában.
A frissen meszelt bolt kirakatában egy szőke lány kalapokat rendezgetett. Gyönyörű fejfedőket rakosgatott a nyurga állványokra, fej alakú gipsz makettekre próbálgatta a szebbnél szebb fejrevalókat. Volt ott mindenféle szín, mindenféle forma, az egyszerű csokros kalapoktól az Egy tál gyümölcs című kompozícióig. A cégérre ez volt kiírva: Kalapkészítő Műhely. Látva érdeklődésünket, a lány körbevezetett és megmutatta, hogy hol is készülnek ezek a remekbe szabott fejfedők. Arról is beszélt, hogy több műhely is működik a környéken, és ezek társaságokba tömörülnek. Innen nem messze van egy cipész, egy kékfestő, és említett egy verslábfaragó műhelyt is. Ez utóbbi kíváncsivá tett. Elkértem a lánytól a címet, de mivel a nagybátyám már nem ért rá, így egyedül kerestem fel. A pályaudvarról jövet felültem tehát a villamosra, azzal mentem a hídig, majd az első utcán balra. Azt gondoltam, hogy valami régi, ósdi épületet kell keresnem, de tévedtem. Egy, a század közepén épült polgárház alsó szintje adott otthont a műhelynek. A bejárat fölött egy kékre festett táblán ez állt:
Lantos Szigeti Bálint Verslábfaragó
A klasszikus időmértékes
verselés mestere
Az ajtón egy cetli lógott: „kerüljön beljebb, már vártuk” felirattal.
Beléptem a műhelybe. Az aprócska csengő hangjára egy ősz hajú, tekintélyes úr jött elém, elmondta, hogy ő a tulajdonos, és megkérdezte, hogy mit kívánok. Arra volt kíváncsi, hogy milyen alkalomra szeretnék verset rendelni. Látva habozásomat, arra kért, hogy előbb inkább tekintsem meg a műhelyét. Ajánlatát kézséggel fogadtam el.
– Itt láthatja, kérem a klasszikus időmértékes versek műhelyét – mutatott körbe a helyiségben. Azok a látszólag furcsa, már-már asztallábakhoz hasonlítható félkész termékek maguk a verslábak, ezek vannak felállítva a falak mentén. A verslábak legkisebb időegységei a morák, ezeket ott láthatja a jobb oldali polcokon, és aszerint, hogy egy versláb hány morából áll, külön polcokra raktuk a 2 morás, 3 morás és 4 morás egységeket. Ezekből rakja össze majd a költő a tulajdonképpeni lábakat. Itt a polcok alatt, látja, fiókok vannak, mindenikhez tartozik egy-egy. Itt tároljuk a hosszú és a rövid szótaggal kezdődő egységeket. Látja, a 2 morás polcnak csak egy fiókja van, mert ebből csak egy van, a pyrrichius – húzta ki a fiókot és sok-sok félkör alakzatot láttam benne.
– A 3 morás polc fiókja kétféle alakzatból áll, ezek a jambus és a trocheus. A 4 morások pedig anapesztus, daktilus és spondeusz névre hallgatnak.
– Egy kicsit bonyolultnak tűnik – nevetett rám, látva elképedésemet –, de higgye el, egy olyan ember számára, aki kitanulta ezt a mesterséget, csak gyerekjáték az egész. Kíváncsi a többire is?
Bólintottam és továbbhaladtunk. Egy nagy barna szekrény előtt állt meg, és kinyitotta az ajtaját.
– Az itt látható dolgok a vers kötött szerkezetei, ez azt jelenti – tette hozzá mosolyogva –, hogy a verslábak száma kötött, de azért a belső kialakításuk változó lehet. Ezek a változó ritmusú sorfajok. A felső polc a hexameteré, mint látja, hat verslábból áll, az ötödiknek daktilusnak kell lennie, az első négy daktilus vagy spondeus, az utolsó versláb pedig trocheus vagy spondeus. Egy kicsit bonyolultnak tűnik, de nem az – nyugtatott meg.
– Ahová az van írva, hogy pentameter, ott a második kötött szerkezet található. Ez nagyon hasonlít az előbbihez, csak a harmadik és a hatodik versláb csonka.
Ha a hexametert pentameter követi, a két sort együtt disztichonnak nevezzük.
– Vannak állandó ritmusú sorfajok is, ezeket itt láthatja – mutatott egy másik polcra. – Itt sorban láthatja a szapphói sort, az adoniszit, alkaioszit ebből van többféle is, aszklépiadészi, glükoni, anakreóni –, ezek közül is van választék – és a pherekratészi. Ezek a klasszikus strófaszerkezetek alkotóelemei. Most pedig jöjjön, megmutatom a strófaszerkezeteket – fogta meg a karom, és egy szűk oldalszobába vezetett. A berendezés itt is polcokból és fiókokból állt, de a rajtuk lévő dolgok már nagyobb alakzatok voltak, olyanok, mint a versszakok. A legtöbb négysoros volt, de akadtak hatsorosak is. Mint kiderült, tényleg félkész versek voltak.
– A strófaszerkezeteket értelemszerűen a bennük lévő sorfajok szerint nevezték el. Így már biztosan meg se lepődik, ha hallja a szapphói strófa elnevezést. Alatta van az alkaioszi strófa, amelyet többnyire az ódák megírásánál használnak a költők, ezzel szemben az aszklépiadészi strófa bágyadt lüktetése miatt éppen az elégikus hangnem kifejezésére alkalmas.
„Hervad már ligetünk, díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr” – érzi a versben lüktető elmúlást?
Éreztem, hogyne éreztem volna. Ez az időben mért versvilág egyre jobban kezdett érdekelni. Itt értettem meg igazán, hogy milyen nehéz lehet a mondanivalót és ezeket a kötött formákat összeegyeztetni...
– A görögök tehát olyan mértéket állítottak a versnek, amely minden nép költészetében lassan teret hódított – hallottam a mester hangját.
– Így aztán nem volt nehéz az egyes versek kötött strófaszerkezet szerinti kialakulása. Hallott a szonettről? Nos, talán ha felolvasnék egy nemrég itt készült szonettet, akkor jobban megértené a versforma lényegét. Üljön ide, én szólok, hogy hozzanak egy csésze forró teát, az éppúgy felmelegíti a testét, mint ez a szonett a lelkét.
Leültünk tehát, és amíg én a teámat kortyolgattam, ő felolvasott egy verset, A lírikus epilógja címűt. A költőről még nem hallottam, de versének nyersesége elragadott, olyan volt, mintha egy börtönben íródott volna, de a bezártságot idéző képek ellenére egy egész világot mutatott be.
Ε rövid kitérő után az ősz hajú mester tovább folytatta a műhely bemutatását.
Hihetetlen, hogy mi mindenen át nem megy a vers, amíg elkészül – gondoltam magamban. Olyan volt az egész, mint bármelyik kézműves műhelye, csak itt a gondolat volt a nyersanyag, amely hosszas formázás után verssé alakult át. Hihetetlennek látszott, ahogy az egyetlen szótagból növekedett szóvá, majd mondattá nőtte ki magát, és mindezt úgy, hogy közben a formája is tökéletes lett. A „végtermék” aztán az olvasó agyában teljesedett ki. Ott álltak össze újra önálló gondolatokká a szavak, és mesterük hozzáértését dicsérve hirdették a szó művészetének nagyszerűségét...
A következő helyiség a versek témák szerinti felosztásában segédkezett. Olyan volt, mintha egy hatalmas szobát többfele osztottak volna el, és mindenik felosztás egy-egy felirattal jelezte, hogy ott mi is található. Ilyen feliratok közül lehetett választani, hogy: munka, hatalom és erkölcs, szülőföld, sajtószabadság, házasság, szerelem. Kérésemre a szerelmes versek készítőit látogattuk meg. Két költő dolgozott ebben a szobában, az egyik egész fiatal volt, a másik túl élete delén. Az idősebbik elmondta, hogy itt a versek témaosztályán/a mondanivalón van a hangsúly. Persze itt is lehet időmértékes verset rendelni szerelem témában, de ezt az osztályt általában azok keresik fel, akiknek elsősorban a téma fontos. Elém tett egy nagy, sárga fedelű könyvet és elmondta, hogy abban található az évszázad összes szerelmes verse.
Belelapoztam, és ilyen sorok ötlöttek a szemembe:

„Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim?”

„Milyen volt szőkesége, nem tudom már...”
„Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.”
Vége-hossza nem volt a szerelmes verseknek. Több száz, több ezer betű vált sorrá, majd versszakká a költők kezei alatt, több millió gondolatot kísértek útjukra szerelmesek ezeket a sorokat olvasván. Nem tudtam betelni velük, az sem érdekelt, hogy már rég bezárt a műhely, és csak rám várnak, hogy hazamehessenek. A mai bevételt éppen most számolta az egyik alkalmazott, arckifejezéséből ítélve elégedett volt. Hiába, sok ember megfordul itt. Aki szereti a verseket, lehetetlen, hogy ne ismerné Lantos Szigeti Bálint versfaragó műhelyét, a városban az egyetlen időmértékes strófaalkotót. Nehezen vettem búcsút a verskészítők műhelyétől. Szerettem volna minden egyes beosztottat magamhoz ölelni, és megköszönni mindenkinek különkülön, hogy létezik vers, hogy nem átallják a legkisebb szerkezeti egységtől a bonyolultabb összetevőkig megalkotni. Hiszen a verslábfaragók monoton, de annál értékesebb munkájától a már késznek számító versszakrendezők munkájáig mindenki ténykedésére szükség van a csoda megszületéséhez. És az a legszebb benne, hogy ezt a csodát bárki megrendelheti (akár postán is), és csekélyke ár ellenében egész élete során birtokolhatja. Használjuk ki tehát, amíg még létezik ez az iparág, és amíg az áremelések mellett nem dönt a Kisiparosok Országos Szervezete...
(A fent említett idézetek Berzsenyi, Petőfi, Juhász Gyula és Szabó Lőrinc verseiből valók.)