Tóth Mária
Régimódi hűség
(Regényrészlet) 156.

Az uram utálta a nevét. A vezeték- s a keresztnevét egyaránt. Ha azt hallották: Markovits (ts-sel a végén), rögtön megkérdezték: „Véletlenül nem rokona Markovits Rodionnak?” Töviről hegyire egy ágról szakadtak, az Avasbeli Markovitsoktól, s azok pedig mind egy szálig rokonok. De az uram nem óhajtotta, hogy azért a másik, a „nagy” Markovitsért keressék a barátságát.
A Márton nevet azért kapta, mert a nagyapja neve volt, s minden tisztességes, hagyományt őrző ortodox zsidó családban az elsőszülött fiú neve a legközelebbi elhalt rokon neve. S apósom, valahányszor az évfordulón elment Szinérváraljára az apja sírjához, mindig magával vitte a fiait is. A kicsit néha otthon hagyták, de a Marcinak mennie kellett. Nem volt apelláta. Kadhist kellett mondani. S a Marci gyerek döbbenete, amikor a fekete grániton a szinérváraljai temetőben ez állt: itt nyugszik Markovits Márton, élt 37 évet. S a gyerek averziója érthető, hiszen ő egyáltalán nem akart ott nyugodni. Ő mindenképpen élni akart.
Iskoláskorában a zsidó tanító bácsi kedvence volt, a Marcika, az osztály első tanulója. A többiek, akikből soha nem lett első tanuló, menten kiszúrták maguknak, és affektált hangon, kórusban ismételték: Mar-cika...
Szerintem, ha nem is minden, de a jövőnk szempontjából néhány dolog igenis eldől a névadáskor. Már az is lényeges, hogy szeretjük, vagy nem szeretjük a nevünket. A román legenda szerint a névadásnál mellénk szegődik egy Jótündér. A keresztények ezt a tündért néha őrzőangyalnak nevezik, de most nem ez a lényeges, hanem az, hogy az uram utálta a nevét. Én nem is tudom, hogy miként vélekedjek erről a témáról, mert szerintem, balsorsom családom idős és raplis nőtagjaitól ered, akik hivatalos irataimban Mária Rozáliának jegyeztek be, s a katolikus pappal MáriaMagdolnának kereszteltettek meg. Valószínűleg nehéz, nagy természetű, fortyogó nagyanyám időközben összeveszett Teleki Miklósné született Markolt Rozáliával, aki édesanyám húga volt és megtruccolta magát. Nos, hogy borsot törjön keresztanyám orra alá, a keresztvíz alatt MáriaMagdolna lettem. Így történhetett meg aztán, hogy a két tündér cseppnyi gyerektestem fölött menten hajba kapott, és azóta is tépdesik egymást. Ha ezt a teljesen abnormális helyzetet, ami az iskolában menten ki is derült, szóvá mertem tenni, retorzióval éltek, s nagyanyámék újfent panaszoltak apámnál, hogy orcátlan voltam, s aki ezért el is fenekelt. „Jól teszed, Misi, verni kell a gyereket, hadd tanuljon meg tisztelni bennünket!” Ha végtelen primitívségükben megsejtették volna, hogy az érzelem, amit irántuk érzek, az nagyon messze van a tisztelettől, talán még idejében jobb belátásra térnek.
A napokban azon derültem, hogy léteznek emberek, akik szinte szerelmesek a nevükbe. Az egyik keresztlányom New York Cityből pénzt küldött nekem, s egy olasz férfire bízta, aki román nőt vett feleségül, törte a román nyelvet, s gondolom, ez egy vérbeli olasznak nem okozhat különösebb nehézséget.
„Kezeidet csókolom, asszonyom, én vagyok Bebe Mancsini!”
Néztem rá és füleltem. Álltunk a bukaresti utca forgatagában, s a férfi arca telides-tele volt ragyogással. Mintha a Nap fénye nem az égről, hanem Bebe Mancsini arcáról ragyogna rám. Arra vártam, hogy talán még a tudomásomra hoz valami rém fontosat, amitől én is nagyon jókedvre derülök, de ő csak annyit közölt velem, hogy Bebe Mancsinivel állok szemben.
Na most én erre fel nem hozakodhattam elő keresztelésem nevetséges sztorijával, hogy én Mária Rozália lennék, de csak félig-meddig vagyok az, mert Isten előtt tetőtől talpig Mária-Magdolna vagyok. Ezt a kretén külvárosi helyzetet egy valódi, nagyvárosi Bebe Mancsini meg se értené, hogy ilyesmik itt, a Balkánon még egyáltalán előfordulhatnak. Biztosan nagy átérzéssel sajnált volna.
S különben, amíg olyan félórácskát nagyon kulturáltan csevegtünk, az amerikai férfi szövegében még jó néhányszor előfordult: „Ezt én mondom önnek, Bebe Mancsini... így csak én utazom, Bebe Mancsini...” S ahogy teltek, múltak a percek, úgy derültem én is jobb kedvre, kiült a széles mosoly az özvegyi képemre is. Felfogtam, hogy nem akárkivel ülök szemben, hanem Bebe Mancsinivel. S ha ezt talán elfeledtem volna, kicsit olaszos, éneklő hangsúlyban, kicsit nazális hangon, kicsit amerikánus raccsolással záporozott rám, hogy kivel is hozott össze jósorsom, magával Bebe Mancsinivel.
Nekem eszembe jutott, hogy amíg a kommunista eszmék égisze alatt egyen-szerénységre nevelték gyermekeinket, addig Amerikában már az első elemiben két dolgot sulykolnak bele a kobakokba: minden kisfiú, aki Amerika földjén látta meg a napvilágot, az Államok elnöke lehet és minden kislány First Lady. Ebből az alaphelyzetből indulnak ki. Félre minden sápítozó kisebbrendűségi érzést, minden ál- és ránk erőszakolt szemérmet, ha belépek valahová, úgy mutatkozom be, hogy körém gyűljön a napsugár is. Gondolom, ez azonban az amerikai gyermekeknél se következik be egyik napról a másikra, de igenis felvirrad majd egy ilyen nap, s attól kezdve az egyén már szereti magát, s innen már csak egy lépés marad addig, hogy ezt be is tudja prezentálni. Szeressetek, csodáljatok! – ezt kell hirdesse minden amerikai színre lépése. A többi már csak azon az apróságon múlik, hogy a környezete ezt el is higgye neki.
Mindenesetre, én csak irigyelni, szeretni és csodálni tudom Bebe Mancsinit.
157.
Tudott örvendeni nekem.
Negyven esztendő alatt, valahányszor hazatértem kissé infantilis örömmel ölelt magához. Mintha pont valami bajból menekültem volna, s ő végre visszakapott. Ez a helyes és pontos kifejezés: az uram úgy értett hozzá örvendeni nekem, mintha újból és újból visszaszerzett volna magának. Telefonálhattam én a piacról, Szatmárnémetiből vagy Budapestről, az ő öröme mindig egyformán hangzott. Emlékszem, amikor 1986 nyarán taxiba ültem és hazatértem a Cantacuzino kórházból, ahol kisebb műtéten estem át, percekig átölelve tartott az előszobában. Töltött tököt főzött és rimánkodott, hogy egyek egy keveset, de feltétlenül kebelezzek be egy tököcskét. A mélyaltatás után hányinger kínozott, a nyelés se ment simán. A végén belealudtam az egészbe. Az uram jó óra hosszat ült az ágyam szélén a tányérral. Mozdulni se mert, nehogy felébresszen.
Fogalmam sincs, hogy negyven esztendőn át miből szövődött az örömcsoda, de egyhez nem fér kétség, olyan maradt, amilyen közös életünk elején volt. S most, hogy már nincs többé, tudom, ilyen ajándék a jövőben senkitől se jár majd ki nekem.
Soha többé.
158.
K. Lőrincz György, az uram váradi iskolatársa, pajtása, majd később barátja, azt írja nekem: „Sose hittem, hogy Marcitól én bármit is örököljek, s ez az örökség annyi örömet jelentsen számomra.”
K. Lőrincz Györgynek fogalma se volt rólam, illetve valami hamis, elnagyolt képet őrizhetett barátja feleségéről, mert most módfelett meglepett azzal a mondatával, hogy én „nem olyan vagyok.” Levélben meg szeretném kérdezni tőle, milyen? De nyilván sose fogom neki feltenni ezt a kérdést, elsősorban azért, mert nem fontos két özvegy, idős ember levelezésében, akik valószínűleg ebben a földi életben már soha nem fognak találkozni személyesen egymással. Azt viszont el kell ismernem, hogy Gyuri fején találta a szöget, az uram néhány barátja igenis örökölt tőle. Engem kaptak örökül. Levelező partnernek. S mivel ezeknek az embereknek a java része messze szakadt innen, honvágy gyötri őket, nem tudnak és nem is akarnak szülőhazájuktól végleg elszakadni. Bennem aztán türelmes, pedáns írnokra, riporterre és krónikásra leltek.
Régente az özvegyet istápolta, gondozta, segítette, szeretettel övezte az elhalt baráti köre. S ez természetes dolog volt. Az én helyzetemben ez is másként alakult – kevés kivétellel –, nem ők segítenek nekem élni, hanem én gondozom szeretettel az ő lelküket, aminek egy része itt maradt, Romániában.
Az ember marta, az Isten verte Balkánon.
159.
Véletlen egybeesések?
Anyám 11-én született, az uram 11-én halt meg. Mind az anyámat, mind az uramat 16-án temettük.
Véletlen egybeesések pedig nincsenek.
160.
Pólikát, a húgom első gyermekét úgy vettük a kezünkbe, mintha egy kicsit a miénk is lenne. Soha nem szóltunk volna rá hangosabban, soha nem voltunk hozzá türelmetlenek. Most a nevelés és támogatás anyagi részével nem foglalkozom, csak annyival és azzal, hogy sok egyéb mellett a gyereket az öregek gondozására és türelemre, no meg sok, sok irgalomra neveltük. Mangália-Neptunon, az írók házában vele küldtük fel az emeletre az újságokat az idős kollégáknak. Elmagyaráztuk neki, hogy az idős néni és bácsi nem lófrálhat a tűző tengeri napon. Az ok: ők már nehezen közlekednek. Egyszer aztán Pólika bevallotta nekem: nem rajong az újságkihordásért, mert valami olyan furcsán csattog a néni szájában s attól fél... Kisebb rohamot kapott, amikor felvilágosítottam, hogy a szegény néninek műfogsora van, s mennyit szenvedhetett, amíg minden fogát kihúzták, vagy kihullott. Az idős emberekkel bizony előfordul ilyesmi. Pólika sárgás macskaszeme megtelt könnyel. Az uram elnézegette a különben röhögős természetű gyermeket, és tűnődve kijelentette: „Sokért nem adnám, ha tudnám, hogy ennek most mi van a fejében...” Aztán abban maradtunk, hogy pillanatnyilag ezt nem firtatjuk, elvégre nem is lényeges. Majd úgy húsz esztendő múlva lesz sorsdöntő jelentőségű.
Egyszer otthon jártam, s Pólika – az uramtól örökölt villanyborotvával – rém ügyesen gyalulta a nagytata képét, s utána kínai körömmetszővel manikűrözte a körmeit. Semmilyen dicsérettel nem biztattam, kommentárt nem fűztem az esethez, de nagyon-nagyon jó néven vettem tőle.
S az évek teltek, s uram kollégája (mióta tanárnő lett, az uram csakis így hívta a kislányt) kiment New York City-be, s onnan azt írta nekem: zsúfolt a programja, sokat dolgozik, de azért minden héten egyszer – hétfőn hattól kilencig – az AIDS-betegek kantinjában murkot tisztít, aprít a konyhán. A betegek étrendjében sok a murok, s ezt a zöldséget nem lehet géppel pucolni, kapirgálva kell megtakarítani. Ott, Amerikában is. Még nem találták fel a murok gépesített takarítási módját.
A hatoldalas hosszú levélnek ennek a kurta bekezdésétől egyenesen pofára estem. Valaki, aki Amerikában alig várja a szabadnapját, lám, nem szórakozni rohan, hanem beáll egy óriási, modern konyhába és kapirgálja rendületlenül a murkot. Századmagával. Mert hála Istennek a kantinban sok az önkéntes besegítő. Aztán érkezett egy olyan fénykép is, ami az AIDS-betegek karneváljáról készült, a betegek mellett ott vonultak az ápolók, az önkéntes konyhai kisegítők is. Karöltve.
Miután kellőképpen kibőgtem magamat, most az egyszer örömömben, beírtam a naplómba: végre világosság derült az uramnak arra a kérdésére, vajon mi lehet a gyerek fejében, amíg hordja az öregeknek az újságot. Negyed évszázadnyi idő csorgott le. Nézegetem az AIDS-betegekkel készített fényképeket, a kisegítő önkéntesek egyenruhát viselnek. Zöld színű egyenruhát, a blúz közepén egy fekete szív, s a szívre rásimul egy szép, fehér emberkéz. Amúgy léggömbök, csudavidám, színes sapkák, kalapok, cilinderek a fejeken. Szóval nem holmi temetési menetnek néz ki az egész felvonulás. Pólikának a karján világoszöld gipszkötés, éppen egy egészen apróka csontrepedése volt, de ő ezt föl sem vette. Begipszelt karral vonult fel a betegekkel együtt. Nem hiányozhatott barátai, az AIDS-betegek mellől. A fényképet a ritka-kedves emléktárgyaim közé tettem el. Emlékbe.
Hát igen, életünknek ezt a fejezetét nem csináltunk rosszul, se az uram, se én.
161.
Meghalt az egyik barátnőmnek a férje. Mellesleg az uram ezt a barátnőmet sose szerette. Kérdem Florence-től, a friss özvegytől:
„És hogy néz ki az urad felkészítve az utolsó útra?”

Felháborodott csettenés, csattanás a telefonban.
„Csak nem képzeled, hogy megnéztem!”
„Nem nézted meg?”
„Én aztán nem!”
Atyaisten, 1992. április 13-án az a két óra az Elias kórház hullaházában! Lestem az ajtót, hogy mikor jön már a halott-kovács, s, ha még mindig nem jön, akkor miért késlekedik? Jaj, mit csinálhatnak vele annyi ideig? Majd azok az első percek a kőasztal mellett...
Intenzitásában ez a felfedezés olyan – szerintem –, mint amikor két, egymásnak predesztinált ember először levetkőzik egymás szeme láttára. Tehát ezzel az emberrel fogok élni, rövidebb, hosszabb időn át, egy életen át. A halottat nézve az özvegy tudja: tehát ezzel az emlékkel fogok tovább élni, utolsó napomig. Már, aki szeretett.
Az uram Florence barátnőmre nemegyszer azt mondta:
„Lelketlen.”
Lám, neki volt igaza.
162.
Újra és újra az uramra s az én Varró Ili barátnőmre gondolok. Ilona évente legalább kétszer bonyolult rohamot kapott abból a témából kiindulva: hogyan lehetséges, hogy én olyan maradi vagyok és „Marcikát” (élete végéig csak így szólította) következetesen „uramnak” titulálom. Jó, jó, hogy tisztelem, ő is tiszteli, ez ellen nincs kifogása, de bocsássak meg neki, bornírt egy dolog emancipált nő részéről ez a hajbókolás.
Ilona mindig ultra-emancipáltnak ítélte magát, s engem, az írónők sorában a lehető legelmaradottabbnak. Én inkább úgy jellemezném magamat: konzervatív voltam. No meg makacs. Az én családomban a nőknek uruk volt. Így kezdtem emlegetni Markovits Mártont 1951-ben, hát ebben is maradtam. Ilona bezzeg bátor volt, ő elvált Székely Jánostól, én, igaz, csak beadtam egyszer a válókeresetet, ám nyomban abba is hagytam. János, elváltan is, minden áldott nap a szülei otthonából felzarándokolt a Törvényszék utcába, ahol Ilona a függöny mögött állva várta, leste fél lábon ugrálva, hogy jön-e már, s ha késik, akkor mi okból késhet, hol és kivel lehet? Toki meg Babi a kis szobában játszott, mit sem sejtve anyjuk lelkiállapotáról. Ilona emancipált, elvált asszony és minden rezdülésre túlzón ráérző anya volt.
Nem is vagyok képes alaposan elsiratni. Úgy vagyok vele, ha csak rágondolok, még a rádiót is sietve kikapcsolom, mintha a csendben könynyebben eljuthatnék az ő fénylő lelkéhez. Még volt nekem életemben egy ilyenszerű süket-gyászom. Egyik nap mondom Barabás Pistának: „Te, ma is elmentem a postáig, a postafiókot megvallatni, nem érkezett-e levél Varró Ilitől... Hátha a drága Marton Lili tévesen informált, összekevert valamit...” Erre Bari vélekedése: „Te csak ne vallassad azt a postafiókot, mert éppen tegnap olvastam a nőről szóló nekrológot.” S említ egy folyóiratot, mond egy nevet. Állok, hallgatózom, s a végén megkérdezem, kicsoda az illető, mármint a nekrológíró? Bari se ismeri, de megnyugtat, hogy gyönyörű volt az írás. Istenem, ez a minden bizonnyal tehetséges, iskolázott fiatalember vajon mit tudhatott Varró Ilonáról, arról az egyedi tökélyről, ami az ő lelke volt. Hát arról lehetett-e fogalma, hogyan is éltünk, miként írtunk, szerettünk, milyen volt a kialakulóban lévő arcunk, milyen volt proletkultos időben a mi berobbanó tollunk, s milyenné lett, mire elkoptattuk. Arról nem is szólva, mivé lettünk mi, magunk. És első ízben nem veri fel pánik a lelkemet, hogy édes Istenem, kicsoda a nekrológíró, s ha már ilyen szépen van, létezik, én vajon miért nem hallottam soha róla? Lámcsak, ezt a nevet se láttam a mai napig kinyomtatva, vagy láttam, de egyáltalán nem jegyeztem meg? S ébredezik bennem a komiszkodás: miért, az illetőnek van fogalma róla, hogy én ki vagyok, hogy rólam nem hallott sohasem.
Teljes csend és béke honol a lelkemben.
Varró Ili egyik utolsó levelében ez áll: Székely János ágyán, amikor meghalt, egy Helikon-szám volt kiterítve, benne az én novellámmal, 1992 nyarán. Ilona biztosított, no nem az én novellám olvasatába halt bele a drága János, hanem egy fontos tanulmány böngészése közben érte a halál. Fontos szerzőtől. Ili mindig leszállított saját értékem talajára, és sohase volt elragadtatva tehetségemtől. Különben mindezt nyomtatásban többször is publikálta. Én viszont mindig és általában el voltam ragadtatva az ő teljesítményeitől, az is előfordult, hogy táviratban gratuláltam neki egyikmásik szép novellájához, s ez számára a világ legtermészetesebb dolga volt. Ilona durván bírálta novelláimat, szerinte nekem álló esztendeig nem lenne szabad tollat vennem a kezembe, ha főleg és kizárólag Nagy Olga írásait kellene olvasgatnom. Reggeltől estig. Hogy csiszoljam és tökéletesítsem a stílusomat. Az ilyen és ehhez hasonló tanácsait nem levélben írta meg nekem, hanem nagy példányszámú lapokban közhírré tétette. S én mindettől függetlenül, fenntartás, harag nélkül istenítettem, valami elérhetetlen magasságban trónolt felettem, ott, ahol a jó irodalom születik.
Mert vannak szeretetek, amelyeket áldva áldok, amelyek szinte emlékezetem óta drágák és fontosak számomra, amelyeket sose dobok meg sárral, sose adok ki a kezemből, s nem vetek ki a szívemből. S ha egyszer sok időm lesz, Ili tanácsát megfogadva, végre tanulmányozni fogom Nagy Olga stílusát. A legtisztább tanulási szándékkal.
S vannak szeretetek, amelyek meghaltak. Kissé becsmérlem magamat a hűtlenségemért, de nem nagyon vészesen. Jól álcázom, hogy lelkemben az illető iránt már alig-alig érzek valamit. Egyszer valamiért zsénben voltunk Ilivel, s akkor Márki Zoltán egy érzelmi rohamában (voltak neki olyan napjai, amikor úgy döntött: mindent megbocsát ennek a bestia világnak) rábeszélt engemet, ha Vásárhelyre utazom, azonnal hívjam fel Ilikét telefonon. Mert mi az, mi van velem, nem fogom fel, hogy elillanóban az életünk, hogy nincs helye és ideje a duzzogásnak?
S én Vásárhelyen rögtön felhívtam Ilonát telefonon. Az első csengetésre rögtön felkapta a kagylót, mintha a készülék mellett ődöngött volna, hívásra várva. Tíz percig Márki Zoltán nevét áldotta, aki engem ilyen hatásosan levett a lábamról. De hányszor vett le ő, Varró Ilona! Fényképet kért Toncsiról, a kutyáról, mert, hogy ő azt eddig nem látta. Küldtem neki egyet, s a hátára azt írtam: Toncsika, öt éves és hat hónapos. Telefonon hívott fel, zokogva, mert felfogta, ha én ezt így írtam le: ötéves és hat hónapos, akkor átvittem a kutyára elhalt gyermekem iránti szeretetemet. Én voltam aznap az elárvult anyák anyja. Toncsika ötéves és hathónapos.
Érzelmileg nem volt viharos életem, de, ha hosszas vacillálás után, rászántam magam, hogy találkozzam valakivel, amolyan könnyű flörttel, Ili a lelkemre kötötte, pontosan hánykor hívjam őt fel telefonon. Rögtön, azon melegében tudnia kellett, hogyan zajlott le a találkozó. S újból a telefonkagyló sistergő, sóvárgó felkapása. Mintha nagy magányában órák hoszszat, az esti sötétségben, ott ült volna a készülék mellett, s keze a telefonkagylón.
„Na, mi van? Úgy ment minden, ahogyan elterveztük?”
„Nem, semmi se történt úgy, ahogyan elterveztük, mert most nekem éppen másra van szükségem...”
Hallgatott. Lélegzetvételéből hallottam, ahogyan szívja a cigarettáját.
„Nafene, ez meg hogyan lehetséges?”
Volt nekünk egy ilyen mondatunk: most éppen másra van szükségem.
S az embernek általában másra van szüksége.
És álmodtam vele. Már a halála után jelent meg álmomban. Azon a kis, semmicske utcán álltam Aradon, amelyik a Felső-temető felé vezet. Meghatározhatatlan napszak volt, szóval nem nappal és nem éjszaka, amiből arra lehetett következtetni, hogy mindezt testen kívüli állapotban álmodtam. A húgom rám se hederített, elment mellettem, a villamosmegálló irányába. Ili viszont ott ácsorgott monumentális, görög-szobor alakjával, s indulóban volt a temető felé. „Most éppen másra van szükségem, Marim!” Azt mondtam neki, várjon meg, hiszen nincs nálam a kézimunkakosaram. Visszanézett rám: „Mi van veled, fiam, te egészen hülye vagy? Hát nem fogod fel, hogy mit mondtam: most éppen másra van szükségem!” S ezzel eltűnt. Sietett. Biztosan levelet készült írni nekem, amiben felvilágosít majd: ez talán utolsó hozzám íródó levele (éveken át ezzel fenyegetett, ezzel kínozott), mert nekem fogalmam sincs róla, hogy neki milyen temérdek sok a baja, a gondja, a dolga, mert rosszul érzi most is magát, de azért nem annyira rosszul, hogy Jánost urának nevezze, amikor legfennebb a párja. És egyáltalán, minden valamirevaló prózaíró meghalt 59 éves korában. Legutóbb is Galgóczi Erzsébet.
Legutóbb is, Varró Ilona.
Ötvenkilenc éves volt.
163.
Néha olyan alázatos nyugalom van a szívemben, mint egyszer, valaha, egy rég-volt nyárban Félix-fürdőn. Az uram mindig remek alvó volt, én már úgy negyven felé álmatlan éjszakákkal, rémálmokkal küszködtem. Abban, a különben minden mércével normális, sőt szép Félix-fürdői nyárban az álmatlanság volt az egyetlen rendhagyó. Pedig minden adva volt hozzá, hogy jó legyen az álmom, fürdőket vettem, módjával napoztam, a Tavirózsa szálló beépülve az erdőbe, annak is a szívébe.
Éjszaka az erdő madártrillától volt hangos. Én akkor életemnek pont egy olyan periódusát éltem, amikor a legtöbb ember azt hiszi, ha nem történik vele semmi rendkívüli, az már maga a boldogtalanság. Figyeltem hát a madarakat. Soha eddig nem tapasztaltam, hogy éjszaka ilyen intenzitású hangerővel trillázzanak a madarak. Attól féltem, hogy valami akut, fizikai szenvedés váltja ki a madarak kórusát. Magamban szántam az ismeretlen madárkákat, éjszaka nem is egyszer megsirattam őket és vélt, mérhetetlen szenvedésüket. Láttam cikázásukat – azon töprengtem, vajon hogy nem ütik el egymást a sötétben? – madártestükkel szinte hasítva a zölddé sűrűsödött éjszakát és rikoltoztak, rikoltoztak. Kínjukban.
Az uramnak nem sok érzéke volt a füvekhez, a fákhoz, a madarakhoz, kérdésemre, hogy miféle madárkák lehetnek ezek, akik ricsajoznak, s főleg mi bánthatja őket –, megvonta a vállát, mondván: madárdolog.
Hazatértünk Félix-fürdőről Bukarestbe, és a kezembe került Füst Milán naplója. Újabb álmatlan periódus. Jó ideig Füst Milán naplója lett álmatlan éjszakáim társa és egyetlen vigasza. S egyszer csak Bukarest lármás éjszakájában azt olvasom: a fülemilék, ezek a szerelmes madárkák, akik állandó érzelmi bódulatban élik éjeiket, a világ legboldogabb teremtményei. Éjszakánként néha háromszázszor (!) is párosodnak, s utána boldogságukat tele torokkal kürtölik világgá.
Már voltam olyan bölcs asszony, hogy ezt a madár-titkot nem árultam el az uramnak, ő akkor ugyanis egy olyan periódusát élte, hogy örömére szolgált, ha kioktathatott engem.
164.
A drága lop nekem.
Előbb nem fogtam fel teljes valójában, hogy mi is megy végbe, s nagy türelemmel újból kipróbáltam, leellenőriztem: Markovits Márton, aki soha életében egy gombostűt nem emelt volna el, most a legkirívóbban, a legorcátlanabbul lop nekem.
Lapos erszénnyel megyek ki a piacra. Áru, portéka mindenütt, viszonteladók, üzérek egész hada lepi el a standokat. Alapos vívódás után odaállok az üzér elé és rendelek. Az üzér leméri a banánt, a mogyorót, én nyújtom neki a pénzt, ő visszaad. Közben szövegelünk. Én az üzérhez szólok, ő a körötte állókhoz, teli torokkal szidja ezt a pocsék demokráciát. Szemében kis lángocskák, ha az államelnök neve kerül szóba. Mindent és mindenkit szid, mocskol.
Markomba nyomja a leszámolt pénzt. Sose voltam nagy matematikus, de azt még az uram is elismerte, hogy mind fejben, mind papíron remekül adok össze. Pillanatok alatt észreveszem, hogy az ipse rosszul adott vissza, illetve én az árunak alig a felét fizettem ki.
De mit tesz az emberrel a nyomor?
Hallgatok, nem figyelmeztetem az üzért, hogy rosszul adott vissza. Mindenesetre még ácsorgok egy keveset az asztal előtt, hátha az illető észreveszi a tévedését. Semmi jelét nem adja, hogy ilyen felismerése támadna. A játékszabályom, hogy körülbelül úgy tíz perc múlva még betérek egyszer az üzér látószögébe. Rám néz, de nem lát. Hazabaktatok és elmajszolom a déligyümölcsöt. Rossz a lelkiismeretem, valahogy mégis szánom az árust, és egyáltalán nem szeretem önmagamat. Az elején még fogadkozom, hogy ez többé nem fog előfordulni. Az üzér nem egy becsületes lovag, de ettől függetlenül, az én normáim szerint nekem annak kell lennem.
Másnap datolyát fedezek fel. Az árus kikiáltó is, fennhangon kínálja a portékáját. Fél kilót rendelek. A férfiú fején kis, pimasz simléderes sapka. Néz rám, de mintha függöny hullna a szemére. Ez is rosszul ad vissza. És pont úgy, mint a tegnapi árus, az összeg felét számolja fel, a többit visszaadja.
Ettől kezdve elkanászosodom. Kezd gyakorlatom lenni a piaci lopások terén. Én még valami érdekes: naponta csak egyetlenegyszer fordul velem elő ilyesmi. És soha a petrezselymet árusító nénikénél.
Lassanként elmesélem esetemet az ismerőseimnek, a barátaimnak. Lesem, miként vélekednek. Mindenki legyint és nevet egy jót, sőt biztatnak is: ne az üzéreket sajnáljam, hanem jómagamat. Az üzérek már régebbről multimilliomosok.
Milyen szépen írja a Biblia: ne verj meg, Uram, szegénységgel, hogy ne kelljen lopnom. Én most már a módszeremet odáig tökéletesítettem, hogy pont a legdrágábban árusító üzér elé állok oda, rendelek, vásárolok és megismétlődik a hihetetlen, mintha álomkór sújtaná az illetőt, az összeg felét számolja fel, a többit a markomba nyomja. Csevely, ácsorgás, esélylehetőség s utána hazamegyek a kosarammal. Déligyümölcsöt, primőrt fogyasztok.
S otthon már felszabadult a lelkem, nyugodtan rágcsálok, nem kísért meg olyan érzés, hogy én most rögtön visszaszaladok a piacra, és bocsánatot kérek a kofától.
Egyszer Marton Lili, az én drága barátnőm azt fejtegette levelében, meg fogom látni, hogy a holtak milyen aktívak, találékonyak szeretteik segítésében, és mennyi meglepetést szereznek nekünk még akkor is, amikor fizikai valójuk már megszűnt, de ők azért örök-hűségesen ott állnak mögöttünk. Igazságot tesznek, jutalmaznak bennünket.
Nem, nem gyalázom meg a holt uram emlékét, amikor azt állítom: lop nekem a drága, mint egy hűséges szarka elkísér a piacra, asztrális fluidumával megzavarja a kofák, az üzérek judíciumát, igazságot teremt ott, ahol már régente nincs igazság.
Isten bocsásson meg neki!
166.
Özvegyasszonyok vasárnapjához hasznos tudnivalók: először is abból kell kiindulni, hogy az est beálltával ne kísérelj meg öngyilkosságot. Aztán jó felírni magunknak azt is, a vasárnap pontosan olyan nap, mint a többi. Nem ünnep és nem vasárnap, hanem naptári nap. Semmi több. Várni tőle nem szabad semmit, s ha mégis elhoz számodra valamit, azt lehajtott fejjel, szavak nélkül meg kell köszönni Istennek.
Alig-alig járok, annyira fáj a lábam a csigolyakopás miatt, de azért mozgok, járkálok rendületlenül. Jövök, megyek s főleg reggel, a megszokott időben kikelek az ágyból. A felvonó motorja meghibásodott, a kutyát naponta háromszor le kell kalauzolni, dolgát végzendő. Tehát, vasárnap nincs ünnepnap, de azért ünnepi ebédet főzök, tésztát is sütök magamnak. Meghallgatom a rádióban közvetített ortodox istentiszteletet. Egyetemi tanár hirdeti az igét, van intellektuális tartása, csak egy a bökkenő: az átlagember, az egyszerű lélek vajon mit fog fel belőle? Lám, minden világvallás most, a XX. század végén főleg monologizál. A szónokok az észhez szólnak, nem a szívhez, nem az érzelmekhez.
Ebédelek és sírok. Sírok és közben úgy teszek, mintha ebédelnék. Ott, az urna mellett a fotelben. Hurcolkodom az urna mellől a díványra. Persze nem sikerül pihennem. Ahogy lehunyom a szememet, makacsul egy kép van előttem, azt a pillanatot élem újra, amikor lekalauzoltak az alagsorba s megláttam a halott uramat. Kiterítve. Ünnepélyes, meghatott, titokzatos arccal. Ő az, és már nem ő az. Ő már nincs. Földi maradvány van. Senki nem ölel magához, senki nem támogat. Karolinka valahol mögöttem van, de a kislány eleddig nem látott halott hozzátartozót, ő nyilván a kis „magán-gyászát” konzumálja. És én tíz hónappal az uram halála után ott tartok, hogy José de Silva módszerével kilencvenkilenctől visszafelé számolok, kontrollálom az agyamat, hogy végre másra kapcsoljon. Lehet, hogy de Silva úrnak ez sikerül is, de nekem nem és nem megy. Már hangosan, sírva számlálok, ám a KÉP nem mozdul előlem. A hullaházban a falba tisztára lemosott csempefal volt – verem a fejem a kétségbeeséstől. S a kép kép ma is. De kifogok magamon, meggyőzöm magamat, hogy a kimondott számot lássam. A számot mint képet. Így már megy. Végre egy számot látok.
Csengetnek.
A második emeleti özvegyasszony áll az ajtóm előtt, az, aki még otthon is kirúzsozott ajakkal seper. Otthonomba betódul az özvegységszag. Az asszony furcsa és szokatlan dologra kér fel engem: nézném meg, mi van a hátán. A szemrevételezés műveletét a konyhában ejtjük meg. Még jó, hogy van némi anatómiai tudásom, s így rájövök, hogy az asszony lapockájának az alján dudor dudorodik. Világos, hogy egy izomcsomó gyulladt be. Aztán felszólítom a sorstársamat, nézné meg, mi van a fejemen, a fülem mögött.
S felfedezzük egymás dudorait, kinövéseit, testi nyomorúságát. Későre a második emeleti özvegy elhurcolkodik. Már nyugodt. Látom az arcáról. Kellett neki a bizonyosság, hogy a másik, a többi özvegy se egészségesebb, boldogabb nála.
Özvegyasszonyok vasárnapjai.
Először is már reggel, jókor, abból kell kiindulni, hogy este nem kísérelek meg öngyilkosságot.