FÓRUM
Erdély álomittas lovagja

Amikor Jékely Zoltán (1913–1981) tündéri, Krúdy-regényekbe illő alakját, ezt a tiszta szívű, nemes jellemet fölidézem, álmodhatom-e az álmodóról; pontosabban: beavathatom-e az olvasót az íróval kapcsolatos álmomba? Ha igen, akkor azt is elmondom, hogy Ő már mindvégig így fog állni előttem: égbe nyúló férfiként, aki magasra emelt tenyerében a glóbuszt tartja, amely egyben hatalmas női mell is.
Eme különleges földgolyó súlya számára ettől válik csaknem könnyűvé. Az édes tehertől nem roppan össze a gerinc, nem bicsaklik meg a láb, s az oszlopként erős úgy érzi, hogy ő születésétől fogva ilyesféle „atlaszi” szerepre rendeltetett. Jól működő álomszerkezete folytán a halált mindig életnek látni, a rettegést és a félelmet pedig az Idő kalodájából kiszabadult – vagy legalábbis e kitörést örökké megkísérlő – rab sejtelemnyi életpótlékának.
Jékelynél az álom nem írói fogás, sem a jelenből való menekülés valamely bódító formája, hanem a szünetlenül fojtogató lelkiismeret megnyilvánulása: az igazságra vezérlő kalauz. Általa egyenesíttetnek ki a baljós Erdélyre nem kis szenvedést rakó történelem és az érzelmi poklai révén mindvégig bolyongásra ítélt ember vargabetűi. A valóságnál valódibb eredményt hoz, mert a látomás erejét is magába foglalja ez a létközelítés. S ha olyan művész sajátja, aki tudván tudja, hogy az igazi író sohasem szakadhat el a szülőföldjétől – „ama nemzetiség megmaradásáért, melyhez tartozik az ember, küzdeni illik, az isteni és emberi törvények adta lehetőség szerint (Források, 1975) –, benne rejlik az erkölcs imperatívusza is.
Nincs még egy olyan költő a romániai magyar lírában – az egyetemes magyar költészetben szintén ritka –, aki már fiatal korában ennyire megérezte volna a teremtés, a lét kozmikus örömét s szorongató fájdalmát, a születés és halál közötti láz égi s földi hőjét. „Hol van a szerelem? Hol a halál, / a földi lét paradicsoma-pokla? / Hús-vér volnék-e még? Világ vak tutaján / testetlen úszom át kihalt csillagzatokra” (A roppant Pillanat I; 1936). Bár a költő „iszonyú időmélység felett” lebeg, de ekkor már – miként vers- és kötetcíme is mondja – bent lakik a Csillagtoronyban. Mert álomlátóként ide nemcsak mindenség-félelmét hozza, hanem – miként Dsida – a Nyugat költőire emlékeztető hangzásbeli telítettséget, a tökélyre fejlesztett verszenét is, lírája egyszerre hallucinatív, filozofikus, ám érzelemmel telített körforgás-leltár, ugyanakkor valaminő szeretet-vágykép igézetében épülő emberség-himnusz.
Amelynek „kövei”, a cintermekben nyugvó „nagy velők” (agyvelők) és csontok, az erdélyi alapozás szilárdságáról: tudás és erkölcs egybefonódásáról, a hagyomány és a más vallásúak tiszteletéről, a bethleni történelmi zsákbanfutás szükségességéről és természetéről, a bibliotékák mindent fölülmúló erejéről stb. tanúskodnak. A már fiatalon – édesapjával, Áprily Lajossal – Budapestre került Jékelynek mindig ez volt, s mindhalálig ez is maradt a háttér: Erdély. A már említett értékek mellett innen hozta magával legfőbb kincsét, az élményvilágának megfelelő, egy kissé archaizáló (például Pápai Páriz Ferenc szótárából is sokat merítő), tájszavakkal ízesített nyelvét. Amely védőbástyául szolgált már a pesti diákévek alatt, és később megerősödvén – az ösztönösen érzett bensőségesség filozopteri tudással társult – az önkifejezés biztonságát adta.
Ahogyan a romantikus lélek a nyelvet kezelte, az maga volt a csoda. Hajlította, fűszerezte, régmúlt korok tárnáiból kiemelve megtisztította: ha kellett, költői vaskosságot (ám mennyire átszellemített ez a plaszticitás is!) rejtett bele, ha épp arra volt szükség, ellégiesítette vagy fölvilágosult „francia” elmével átvilágította. Még műfordításaiban is, hát még másutt, jékelyül hangzik a magyar, s a stílust műfajra való tekintet nélkül átlengi valamilyen lelki érzékenységről tanúskodó, sejtelemnyi szomorúság. Mintha a költő igazodnék kései – de már korábban is akarva-akaratlan e szerint dolgozó ars poeticájához: „Egyetlen könnycsepp mindenekelőtt.” A fájdalomé, az örömé, a sajgó emlékezésé? Vagy csupán így, a lélek viharaihoz igazodván teremtődhetik meg az a kozmikus távlat, amivel a nagyenyedi kert, a kolozsvári utca, a pesti rakpart s az álomlátó – az egyik időből a másikba a legnagyobb természetességgel átlépő bolyongó – megannyi helyszíne, Párizs, Róma, Velence forgataga víziószerűen megidézhetik? Egy gáláns lovag, egy – az Etna és a női szépség előtt egyaránt térdre omló – valódi úriember áldozik itt valaminő megnevezhetetlen Fenségnek. Örül, hogy részese lehet, akár a kerék egy küllőjeként is, a körforgásnak.
Elsősorban költő volt, ízig-vérig költő.
A vers – lendülete, íze, dallama – átjárta egész testét, mintha az örök láz képes volna föltámasztani a halottakat (A házsongárdi temetőben), perelhetne a gyülekezetet kiirtó idő gazsága ellen (A marosszentimrei templomban), visszahozhatná a „könnyből szűrt szivárvány”, a nemzedékek által olyanynyira áhított Szabadságot (Vasvári Pál nyomában), megálljt kiálthatna a háborús öldöklésnek – „őrült harangok kongnak, vak órák ketyegnek, / a percnek véres galambszárnya van” („Salve et vale”) – a pislogó gyertyák fényében magába ivott „mennyei muzsikával” feledtethetné a „Balassiért és Zrínyiért, / Bethlen Miklósért és Petőfiért”, no és az őket fölnevelő földért, a hazáért viselt, az embert (és a történelmet?) megpróbáló gyászt (A Missa pro pauperibus hallgatása közben).
Jékely kardja, hiába érvényes minden szava, legtöbbször egy szál virág volt. Evvel a lelke igazságát – makulátlanságát – is szimbolizáló tüneménynyel vívta meg minden harcát, és szegült szembe a gonosszal éppúgy, mint a dölyfösök hatalmával. Ha rá csupán félig igaz is Jules Renard aforizmája – „Vannak, akiket csak a halálfélelem tart már életben” –, könnyedén sorolhatnánk őt a baljós végzetet föltartott karral fogadók (a megadást szimbolizálók) közé. Ám ő az életet habzsolva, képzeletének színjátékát az örömig fokozva keserű. Amikor – nem kiszabadul, hanem – kilát a gyönyör kalodájából, már-már madáchi szóval fajunk romlását tapasztalja. Kiúttalanságából megmagyaráz-e valamennyit – ha nem, a történelmi tényt hordozó földrajz akkor is fáj –, hogy a Csend Jajszava című verse Kismartonban született? „Szép templom, mért sikolt a csended? / Talán az Isten jajszava / a torzult Emberért, kit valaha / a maga képére teremtett –.”
Egy romlatlan szellem szól így, romantikától áthevült régies szavaiban, a nagy elődöktől örökölt, tisztán zengő versében egy, az újnál is újabb – mert a vox humanát törvényre emelő – költészeteszménynek áldozik. Nála a barátság, a hűség, az igazság, a hon- és testvérszeretet, a közjó, az emberség stb. nemcsak „nyelvtani” kacat, melyet jobb minél hamarabb elfelejteni, hanem valódi érzések, vonzalmak, tulajdonságok – a gerincességet fölöttébb meghatározó értékvonal – kifejezője. Ha a gyermekkor paradicsomára vagy kíváncsi, olvasd az utolérhetetlen szépségű Pisztráng-balettet, ha a történelem által elorozott barátságra, az Alom-rekviemet, ha az Űrbe kitett emberre és a férfi kozmikus, ég-föld-nő szerelmére, Az utolsó szó keresését!
Jékely, aki már kezdőként ugyancsak tökéleteset alkotott, ezekben a darabokban – és még hányban! – a csúcsra ért. Nála alig lehet fejlődésről beszélni – bizonyos, az életkorral járó gondolati elmélyülésről azonban igen -, hiszen a Vadmirtusz-csokor – Blaga Lucian sírhalmára című kései nagy versének előzménye – mutatis mutandis – ott van már a Tündéri fürdés fény- és fájdalomzuhatagában, az Apotheózis „hazájukért haltak” megdicsőülésében, s nem utolsósorban a Hozsánna „gyűlölség-csatát” berekesztő megbékélésvíziójában. Azzal, hogy a hajdanvolt kolozsvári kortárs kijelöli, egyúttal a társakat is megnevezve, Blaga helyét – „A jobbján szent Ady, balján szent Rilke ül” –, egyértelműen előttünk az értékek (esztétikum, emberi tartás) egymást erősítő szövetsége. „Avagy kik a mártír szentek, ha nem ők, / hadak s vadak idején emberség-hirdetők?” S a költemény befejezése? A költő azt sugallja, hogy a Hozzá (Blagához) utat lelt minden zarándok folytassa a tisztító-munkát: „A csillagok alatt is énekeljenek, / mentükben vadmirtuszt kötözzenek csokorba / S lengjen azon bátran a szeretet, / az Emberség s Megértés trikolórja!”
Túlterhelt volna ez a vers, a mai modernségnek ellentmondó? Sokkal inkább távlatos, amelyben mondanivaló és forma úgy töri át a huszadik századi közöny, fásultság jegét – nem kevésbé azzal, hogy nagybetűs szavaival vissza mer nyúlni a reformkorba, értéket állít az értéktelenség helyébe –, az egyik a mást idéző szellemek találkozását úgy avatja a megbékélés filozófiájává, hogy „mélyhegedűhangjában” közel jut ahhoz a humanizmushoz, amely végső soron a tragikus sorsú esszéíró-nemzedéknek a sajátja. Mikor Baránszky-Jób László e kérdéskört boncolgatván Panofskyt idézi – ti. az efféle humanizmust magáénak tudó ember „nem ismer el tekintélyt, de tiszteli a hagyományt” –, Jékelynek és társainak, vagyis az értelem keresőinek a Mikesekhez, Bessenyeikhez, Kölcseykhez visszaforduló útjára figyelmeztet.
Amíg borongós hangulatú, de sosem pesszimista lírája karakteres költőarcot formáz, és vetekszik a Nyugat negyedik nemzedékéhez tartozó poéták, kortársai elismertségével, fiatalkori ábrándos szerelmével, a színpaddal hadilábon áll. Magyarán, drámáinak nincsen – eddig nem nagyon volt – sikere. Mert szinte egytől egyig verses drámák? Mert noha „lelemény és kedély, móka és játékosság, a versezetben villogó nyelvi báj élteti” darabjait (Ablonczy László), még mindig szokatlan a Jékelynek is példaképül szolgáló Tamási Áron-féle, a színház falait az égig nyújtóztató dramaturgia?
Akárhogy is van, az általa fordított Ős-Faust (Németh Antal Nemzeti Színháza vitte közönség elé 1941-ben) hiába lobbantotta föl fantáziáját, s táplálta benne sokáig a reményt, hogy egyszer csak megváltozik minden, és a teátrumért ugyancsak érdemes tenni, színpadi játékai (már ami közülük bemutattatott) jobbára csupán ideig-óráig éltek. A sort az 1944-ben Kolozsvárt színre vitt Angalit és a remeték kezdi és az Oroszlánok Aquincumban (1971; illetve 1982) zárja. S közöttük olyan is található, mint az 1943-ban született Az utolsó ítélet. Amely azért nem hódíthatta meg a színpadot, mert az író – jóllehet 16. századi miliőben – akkor beszélt a külső és belső pusztulásról, amikor a háborús társadalom nem viselhette el a kijózanító szavakat.
Álom? Valóság? Költészetté érlelt mitológia? Szimbólumokban megvalósult történelmi példatár? Filozófiává nemesült Férfi–Nő közötti küzdelem? Mindegyik és egyik sem. Sokkal inkább ötvözetük az, amiben igazán észlelni – hol az egyik rész kerül előtérbe, hol a másik – a Jékely Zoltán-i kedélyvilág csaknem műnemet termő hullámzását. A biztos kezű költő színpadi műveiben (no nem a verselést, hanem a dramaturgiát tekintve) gyakran elbizonytalanodik, s a költőileg szép – hosszan kifuttatott – mese már majdnem epikai tulajdonságaival bódít.
Ez a „ráérős” időszerkezet, a mesélés gyönyörének eluralkodása határozza meg szépprózáját is. Maga mondja egy 1977-es interjúban, hogy „prózaivállalkozásait” valamilyen okból félvállról vette; vagyis mostohábban kezelte, mint verseit. Játszott-e ebben az apai örökség, „a prózának a vers alá rendelése” valamilyen szerepet? Minden bizonnyal, hiszen töprengésében ezt a „magyarázatot” sem zárja ki. Ám prózája az életművön belül mégsem ezért másodrendű; hanem azért, mert a költeményekből szinte kicsapó kozmoszi igény – a látó egyedi, így a legnagyobbakkal is vetekedő látomása – csak ritkán érintette meg jobbára hagyományos prózáját. (S ezen még az sem változtat, hogy nem egy elbeszélésében versértékű részletek vannak.)
Jékely regényei és elbeszélései, mint Pomogáts Béla megállapította, „általában önéletrajzi beszámolók”, amelyek nem zárják ki sem az emlékeket, sem az álmokat. A játékosság és a mitizálás jegyein kívül fölvillantják az anekdotázó realizmust mint hatást (zsánerképek), ezzel is kötődve az erdélyi emlékírók és az ő örökségüket továbbvivők epikájához. Mitől annyira érdekes a korai A halászok és a halál (1946) sziporkázó kalandsorozata? Attól, hogy „Krúdy Gyula impresszionista álomvilágát és Mikszáth zsánerfestő realizmusát Jókai Mór égi színekben tobzódó romantikája egészíti ki.” Sajátosan jékelys felfogásban, akárhány színt és színvilágot is ránt egybe a kaleidoszkóp. A tíz évig fiókban szunnyadt A fekete vitorlás (vagyis Ördögh Artúr csodálatos regénye, 1957) hőse, a középkorban játszódó romantikus történetet papírra vető író – Jékely alteregója – így morfondírozik alkotómódszeréről: „Megvárom, amíg a dolgok álommá desztillálódnak, s csak akkor engedem be művembe őket.”
Mintha prózaírásának esszenciájáról beszélne; a viselt álarc arra mindenesetre jó, hogy még jobban kiemelje rendhagyó elbeszélő művészetének furcsaságait. Jékely, akárcsak kedvelt novellahőse, Gyöngyházy Kálmán, bárhova nyúl is, „bűvös varázslat kezdődik az idővel.” A varázsolás elsősorban a nyelv, a nyugodt, érzékletes prózamondatok lírai látomásokba csúcsosodó átváltozásával történik. A maga faragta szószékek alapdíszeit, a képgazdag stílust és a kemény tartást 17–18. századi protestáns prédikátoroktól tanulta az író. De az ünnepélyes celebráláskor mégis mintha Krúdy alteregójaként jelennék meg az emelvényen. Helyzeteiben, témáiban semmi rendkívüli: százszor megírt témák; különlegességük elsősorban a lírai próza megjelenési formájában rejlik. Lassan induló mondatok ide-oda indázásával, a természeti jelenségekben is halovány erotikát felfedező írói szem misztikába hajló látásmódjával, reális és irreális csak a fantasztikumban föloldódó ellentétével lep meg. Szemérmessége pedig olyan maszk, amely félrevezeti a földi halandót, miszerint varázslata csak önmagáért való, és szükségtelen a látomásos képsorok – a lebontott tabáni utcák, a fehér havon feketéllő kopjafák, az akragasi halászverseny, a Rómában kivégzett-meggyalázott madár – mögé valóságos helyzetet képzelni. Az emberek iránti szeretet és megértés vezeti tollát, s nem utolsósorban a gyöngébb nem titkainak a felderítése (Édes teher). Mintha Károli Gáspárral vallana: „Ne foglaljuk magunkat bőségesen mind virradatig az szeretetben mi magunkat vidámítsátok meg szerelemhez való dolgokkal.”
Igaz ez, de valahol mégiscsak látszat. Még tovább tart a Rezeda Kázmérszemüveg elmaradhatatlan csillogása (Elszalasztott alkalom), hallatszik a csilingelés s az angyalszárnyak suhogása valahai karácsonyokból (Római harangok), míg Ancsurka egekre tárt combokkal sokkolja frissen fogott kedvesét, hogy az „mint elcseppentett mézbe szárnyastul a darázs, vergődés nélkül beleragadjon” (Három lépcső), mégis mintha lassacskán a könnyed szemérmességgel rejtegetett valódi mondandó is kezdene előtüremleni. Jékely álomhajójának lebegéséből kivehetőek lesznek a súlyok; azok a fontos, humánus, az emberi kiszolgáltatottság és megalázottság ellen protestáló gondolatok, amik már a kezdetekkor benne voltak minden írásában, de csak a képek transzformálásával válnak valóságossá.
Ha a kitűnő Isten madarát (1972) és a Két kard keresztben (1993) című, ugyancsak remek elbeszéléskötetet forgatjuk, sok minden megnyílik előttünk. A novellák alatti évszámok minden belemagyarázás nélkül tanúskodnak. Nemcsak a korról s az ihlet pillanatáról, de a misztikusnak, álomlátónak nevezett íróról is. Jékely hetekkel Olaszország hadüzenete előtt jelen volt egy tragikus eseményen: a felismerhetetlenségig meggyalázott Isten madara csonka testével fölszállt, és vért permetezett kivégzőjére s a tehetetlenségig aljas gyülekezetre. Novella-valóság, keserűen igaz látomás? A figyelmes olvasó megtudhatja azt is, hogy Az akragasi halászversenynek, egyik legdöbbenetesebb elbeszélésének balladás fojtottsága és a petárdás-lampionos, udvari halászmestert választó verseny történései miként vezetnek tragédiához: hogyan válik a szerencsétlen, tizennégy éves fiát horgára tűző halász borzalmas cselekedete a zsarnokság és kiszolgáltatottság elleni tiltakozássá, s egyúttal hogyan lesz a kényurat és udvartartását elsöprő lázadás kezdetére való jeladás.
Könnyen észrevehető: az irreális világ, a szürrealisztikus látomás nem azonos a valóság lefokozásával. Épp ezekben a „léten kívüli” helyzetekben növekszik meg álomlátó-Gyöngyházy minden törvényt fölrúgó kalandjának az értéke. Mert valójában ő Jékely hajójának kormányosa, ő a hajnali farkasvadászatot megelőző éjjeli egércsata kinevetett hőse (Farkaskaland), őt gyalázza meg, mint bámész kisgyermeket az olaszországi cirkuszmutatványos (Novellino), ő kuporog otthonától távol karácsony este, miközben lázálmokat, biblikus víziókat hívnak elő az Örök Város szüntelenül zúgó harangjai (Római harangok). S örök figyelmeztetőként rá is hullik egy vércsepp Isten madarából – mert akkor éppen egy szájtáti sokadalom tagja. Törvényen kívüli helyzetével is ő igazítja a törvényt.
Talán ez utóbbi Jékely írásművészetének legfőbb tanulsága. Ha furcsán hangzik is, ebben a közegben minden halott visszajárhat, s ha jó író leplezi le átváltozásukat – Jékely pedig jó író! –, élőként helyet követelnek maguknak mindennapi dolgainkban. Így ül már örökké az olaszországi Gimignano kikötőjében Szerb Antal, középkori freskók és kéziratkötegek bódító társaságában (Találkozások magasabb szinten), és várja, hogy hajdanvolt barátja újból meglátogassa. És reménnyel várakozhatik is, hiszen Jékely álomhajója máris indul.
Segíteni? Megvigasztalni? Gyönyörködtetni?
Amikor Dsida Jenő Összegyűjtött verseit szerkesztettem, a millió szövegváltozat miatt hozzá fordultam tanácsért. Akkor már beteg – megfáradt teste alig bírta a fizikai készenlétet, mégis segített. A papirosokat kezében tartva járkált a szobában, ízlelgette hajdani barátja muzsikáló szavait. És egyszer csak azt mondta, Adrienne majd ad neked ebédet, nekem le kell feküdnöm. S pár óra múlva újból a Dsida-szövegek fölött, mintha égi magasban ültünk, és megint csak behoztuk szobájába az annyira áhított várost, Kolozsvárt. Még egy kicsit ez éltette – a szellem szárnyalása.
Legközelebb már csak kihűlt szobájával találkoztam. Kicsiny asztalán egy kinyitott Hölderlin-kötet, a szék karfáján ott nyugodott – immár véglegesen – zakója.
Erdély álomittas lovagja, graciőz vőlegénye végleg elköltözött.

SZAKOLCZAY LAJOS