Íme: Méliusz!

Vannak alkotók, akiknek éppolyan fontos megismernünk a személyiségét – akár az életművét. Folyamregényeket publikáló epikusok élete és személyisége általában közömbös az olvasó számára. De az önmagát adó lírikus életműve olyasvalami, mely „valamiben” élet és mű egymásra utaltsága természetesnek tekintendő.
Méliusz József (1909–1998) nem kimondottan és nem csupán lírikus; de alig ismerek írót a magyar irodalomban, akinek egyénisége annyira ellentmondásos lenne, mint az övé; több mint ellentmondásos: félrevezető; és félreérthető – olyannyira, hogy most, halála után néhány évvel nyilvánosan is elmondhatom, amit egyszer neki is előadtam. Négyszemközt. Bukaresti éveim (1980–1988) alatt olykor naponta, de hetente legalább egyszer-kétszer egészen bizonyosan találkoztunk. Pipázgattunk, beszélgettünk – „kávéházaztunk” a dolgozószobájában. Anna, a felesége a nyitott ajtón át néha közbeszólt, de ha azt akartuk, hogy ne hallja, amit beszélünk, akkor egyszerűen becsuktuk az ajtót – ami eléggé udvariatlan cselekedet két olyan úriembertől, mint... (inkább Méliusz, mint én). De Anna okosabb volt annál, hogy megsértődjék.
... Becsukott ajtó mögött pipázgattunk, nem valami fényes kedélyállapotban (akadt rá indok és kiváltó ok bőségesen). Akkor éppen az öreg volt soron: ő szorult vigasztalásra. Ez nekem mindig nehezebben ment, mint neki. Hiába vigasztaltam, nem vigasztalódott, keserűen körbemutatott:
– Meglátod, Géza bácsi, meghalok, marad utánam ez a nagy szemétdomb, mert megy minden innen a szemétre. Senkit nem fog érdekelni, amit írtam. Elfelejtenek.
– Jóska bácsi, nem fog semmi a szemétdombra menni, hiszen megígértem, hogy ha egyetlen intézmény sem tart rá igényt, akkor elviszem én a kéziratokat. – Ezt mindig szertartásosan elmondtam, és megfogadtam; sokszor csupán a fogadalmam megismétlését akarta kicsikarni az öreg. De most mélyebbről jött a panasz, nagyobb volt a fájdalma. Ekkor mondtam meg neki, amit addig is gondoltam, ám kimondani nem akartam:
– Jóska bácsi halála után néhány évvel, de az is lehet, hogy jó néhány évvel, az érdeklődés az életműve iránt növekedni fog. Jóska bácsi személyisége egész életében akadályozó tényező volt. Egyrészt nagyon kevés megértő barátja akadt, annál több „távolságtartó ismerőse”, hogy ne mondjam: ellensége. Másrészt a szerkesztőkre se nagyon hallgatott. Még a könyvei formátumára vonatkozó, talán nem mindig előnyös elképzeléseit is áterőszakolta... Ha már nem lesz Jóska bácsi, akkor ezek a tényezők sem állnak majd fenn. Az életmű pedig az alkotó személyiségétől függetlenedő életet kezdhet.
Efféléket mondtam, meg még cifrábbakat. Hallani lehetett a pipafüst zaját: amint súrolja a levegőt.
– Öregem, te ezt komolyan mondod? Hát persze. Ha megkérdeztelek... Nem hiszem, hogy igazad lesz.
Mindketten pontosan tudtuk, hogy ez utóbbi mondat hangsúlya: reménykedő; hogy mégis igazam lesz.
Én komolyan gondoltam, amit életemben egyetlenegyszer Méliusznak is elmondtam: személyisége nem igazán kedvez életműve fogadtatásának. Nem akartam bántani, csupán őszinte voltam. Sosem akartam bántani. Nagyon szerettem „az öreget”, aki már akkor is öreg volt – legalábbis az én szememben –, amikor megismertem. A személyiségére tett észrevételeim sem „elmarasztaló minősítgetések” (voltak), hanem egyszerű ténymegállapítások. Mely ténymegállapításoknak az is részét képezi, hogy ha valakit nem igazán fogadnak el – akkor természetszerűen (hiszen kettőn áll a vásár!) ez azokat is minősíti, akik nem fogadják el. És ezzel az észrevétellel sem elmarasztalni akarok („el- vagy befogadókat”), csupán leírni egy helyzetet.
... Nézzük mindjárt – az el nem fogadások rendjén – a „bácsikat.”
– Kérlek, tegezz – mondta nekem az öreg mindjárt ismeretségünk kezdetén. Szívből jövő, barátinak szánt felajánlás volt ez részéről. Szó szerinti kérés. Én pedig, Székelyföldről „szalajtott tahóként” ekegtem-mekegtem, mondván, hogy ez nekem nagyon nehéz lenne, mert ő idős, nehezen áll rá a szám, szóval ő nekem: egy „bácsi”... Az igazat mondtam, a vidéki fiúk körülményeskedő-fontoskodó-tetszelgő modorában. Azt hittem, az iránta érzett tiszteletem nyilatkozik meg ebben, pedig – az ő szemében – csupán udvariatlan voltam. De ez csak később vált világossá. Akkor: két külön (a maga nemében és a maga helyén mindkettő őszintén következetes) világ nem értette egymást; olyannyira, hogy a másik megszólítása is gond volt.
– Ha akarsz, tegezel, ha nem akarsz, nem tegezel, de én téged mindenképpen tegezni foglak. Géza bácsi! – döntött a sértett öreg, aki ezzel a „Géza bácsival” akart visszavágni.
A viszontbácsizást aztán annyira megszokta, hogy élete végéig így szólított. Amire – pár héttel később – a felesége, Anna ajánlotta fel a tegeződést, arra már az én képzeteim is az illemtankönyv szerint normalizálódtak. Annával tegeződtem, Méliuszt Jóska bácsiztam, és magáztam, ő pedig Géza bácsizott engem, és tegezett. Amikor (két évtizeden át!) kívülálló hallottalátta a „triónk” nagyon bensőséges és baráti beszélgetéseit, csak a fejét kapkodta... Sokan (akik nekem bevallották) azt hitték, ez a gőgös öregember nem engedi meg, hogy tegezzem!
Amikor én Méliusz Józsefet megismertem, már testileg-lelkileg sérült ember volt. A börtön, első felesége halála (törülközővel fojtották meg a szekuritáté emberei), fiának tragikus betegsége (Méliusz Péter, akit apja bebörtönzése után kizártak az ország összes iskolájából, magánúton végezte az általánost, végül egyetemre is bejutott, aztán kitört rajta az elmebaj, és mivel gyógyíthatatlannak bizonyult, zárt intézetbe került) – mindez túlságosan megviselte Méliuszt. Számára (!) tragikus módon azonban ez nem igazán látszott rajta.
A fensőségesen pipázó, hiúnak tűnő, bár csupán tartásos öregúr (a börtönből már ősz fejjel került ki negyvenhét évesen) szellemi fölényéből talán csak valamiféle „általában vett” fölényességet érzékelt – egyébként tévesen! – a környezete.
A sokak által pózolásnak tekintett folytonos pipázásáról már csak annak groteszk volta miatt is szólnom kell. Hiszen én is csodálkoztam rajta. Jóska bácsi ugyanis nem érezte a szagokat. Egyszerűen nem volt szaglása; a börtönben, a bányában és még nem tudom hol, miként hányódva, a szaglóidegei teljesen elsorvadtak. Húsz éven át úgy pipázgattunk, úgy vettem neki, vagy kevertem saját recept szerint dohányokat, hogy találgattam, vajon érezni fogja-e az aromáját... mert negyven valahány éves kora után nem érzékelte sem a szépasszonyok, sem a virágok, sem a sütemények illatát; de a pöcegödör bűzét sem. A pipája védte meg, tartotta a „normalitás zónájában.” Akár elismerésre, bókra vágyó, illatozó szépasszonyok, akár a büdösségre panaszkodó, orrukat fintorgató férfiak társaságába csöppent, ha előkapta a pipáját, és rágyújtott, nem kellett magyarázgatnia „fölényes önuralmát”, és azt sem, hogy se nem dicsér (illatot), se nem szid (förtelmes bűzöket). A börtön kiölt Méliusz Józsefből valami nagyon lényegeset, ami nélkül szerintem élni is lehetetlen: a humorérzéket... Ifjúkorában, mint mondta, jó kedélyű fickó volt, de ebből a börtön utáni évekre csak a társasági viselkedésben bejáratott-beidegződött, szellemesnek tartott fordulatok automatizmusa maradt. S ez sem mindig működött... Jóska bácsi egyszerűen nem értette a tréfát, a viccet, olyannyira nem értette, hogy ez gyakran már emberi érintkezéseinek lehetőségét is komolyan veszélyeztette. Anna mentette meg. Szellemes technikát dolgozott ki. Annának ugyanis kitűnő humorérzéke volt. És egy kamaszkori élményéből vett jelszóval terelgette át Jóska bácsit az aláaknázott terepeken. Ifjúkorában Anna szeretett kártyázni. Parti közben mindenki kiadja így vagy úgy a feszültséget. Anna ezt a francia szót szokta előszeretettel és hangsúlyosan ismételgetni: VOILA... Mely szót a franciák így ejtik: voálá. De Anna úgy ejtette, ahogyan (magyarul) ideírom: voilá... Egy jóindulatú, idős bácsi félrehívta a kártyaasztaltól, és diszkréten figyelmeztette, hogy drága kisasszony, amit kegyed mondogat, az helyesen úgy hangzik, hogy voálá... Mire a kártyaasztalnál kitört a kacagás... Anna ugyanis egy svájci intézetben tanult, tökéletesen beszélt franciául (jobban, mint az öregúr), és csak a jópofáskodás, viccelődés kedvéért voilázott... Nos, ez a sztori volt a Méliusz házaspár jelszavának a kulcsa. Mivel Jóska bácsinak nem maradt semmi humorérzéke, társaságban egyszerűen nem érzékelte, hogy komolyan beszélnek-e vele az emberek, vagy netalán szellemeskednek, tréfálkoznak. Akinek annyira nincs humorérzéke, mint amennyire Jóska bácsinak nem volt, nos, az ember bármely pillanatban vérig sértődhet, megbántódhat, hogy aztán ő is bántson másokat. A humorérzék helyét általában a beteges sérülékenységgel járó hiperérzékenység veszi át. Amikor Jóska bácsit az a veszély fenyegette, hogy nem érzékeli a tréfát, Anna mindig közbeszólt, mondott egy-két mondatot, amelyben feltétlenül szerepelt a voilá szó... Jóska bácsi kapcsolt, Annára nézett (tényleg csak viccelnek?!), megnyugodott, és folytatódhatott a purpárlé, csevely, vita, párbeszéd...
Csupán két „titkot” fedtem fel. Ez a kettő is elég lenne, hogy azt mondjam: voilá! Hölgyeim, uraim, én egy más Méliuszt ismertem, és higgyék el, ez volt az igazi. Voilá! Íme: Méliusz! A fennhéjázó pipa: mint a rogyadozó öregek számára a sétapálca. A távolságtartó gőg: egy sérült ember félelme – hiszen a humorérzékét kiölték – attól, hogy bántani akarják. Mert egész életében nagyjából azt tapasztalhatta, hogy bántják, vagy bántani akarják. Aki szerette, az viszont viccelhetett vele. Ha négyszemközt, vagy hatszemközt – Annával voltunk, imádtam heccelni. Még élvezni is tudta. Ha pedig megsértődött, akkor efféléket mondtam, hogy „Jóska bácsi, a nagy emberek megbocsátanak, és én a rám jellemző nagylelkű önzetlenséggel éppen most teremtettem meg a lehetőséget, hogy ebben a szobában egy nagy embert avassunk”, mire ő nyekkentett és nyakántott egyet, ami lehetett egy erőtlen kacagás-kezdemény vagy méltatlankodó, feddő horkantás, de mindenképpen elszívtuk a soron következő békepipát. Csínyem megbocsátva. Fölöttünk a jótékony pipafüst, bennünk valamiféle kanti törvény... Előttünk egy életmű. Aktualizálva: Méliusz József mögött egy életmű. Csoda, hogy létre tudta hozni.
Pipák füstjén, mondatok felhőjén át nézem a félelmetes huszadik századot. A Méliusz-féle felhőképeket figyelve néha szolidáris irigység fog el. Lepipálta az a rohadt, embertelen század Méliuszt? Vagy ő pipálta le a századot?
A huszadik század igen korán felmutatott egy világháborút. Méliusz József nagyon fiatalon (harmincegy évesen) mutatott fel egy kitűnő regényt, a háborúról, az Osztrák-Magyar Monarchia bomlásáról. A Város a ködben történelmi, lélektani és énregény – egyszerre. Megnyugtató dolog tudni, hogy valaki ezt is megírta; magyar nyelven, magyar adósságot törlesztve.
Aztán kitört még egy háború. A század „haladó hagyományai” szerint ez is, már automatikusan: világháború. Tehetetlenségre kárhoztató, bénító. Méliusz elindult, bejárta Dél-Erdélyt, és utazása tapasztalatait a Sors és jelkép című művében – én-regénynek nevezném – fogalmazta meg.
Olyanok voltak a huszadik századnak azok az esztendei, hogy kevesen szívhatták el saját lelkiismeretükkel a békepipát. (Ne füstölögjünk a – vélt? képzavaron; ugyan ki ismeri ki a lelkiismeretét?! Hátha az pipál és fütyül: ránk?!)
Az ötvenes években szinte-szinte kipipálta Méliuszt a század (huszadik század vagy büntető század?). 1949–1955 között – ítélet nélkül – börtönben kényszerült múlatni az idejét. Aztán kiszabadult, aztán megint bevitték, aztán a fiával, második feleségével: Annával és annak fiával megpróbálta újrakezdeni az életét. És volt ereje feldobni egy igazi műpipásra (vö. műlovarnő) valló cselt: megírta Horace Cockery fiktív költő életművének 1949– 1955-re eső (elveszettnek hitt) részét.
Aztán kávéház-könyveket írt, verseket. Arénát állított.
Mondhatnánk: nincs győztes, csak aréna van.
Méliusz József lelkesedő és rajongó alkat volt. Ifjúkorában az ehhez szükséges derűt sem nélkülözte. De a huszadik században nem nagyon volt miért lelkesedni és rajongani. Méliusz József bármennyire is művelt volt, lényegében naiv és hiszékeny maradt. És kitartóan hinni akart – a korrektség az életeleme volt – naiv elképzeléseiben, tévedéseiben is. Olykor dörzsölt, jó szimatú fickónak szerette volna hinni magát – de hogyan lehetett volna az? Kiölt szaglóidegekkel, önveszélyes hiper-érzékenységgel, emberi kapcsolatait veszélyeztető krónikus humorérzék-hiánnyal és egyebekkel?
Nagyon kevés barátja volt, több kellett volna; értük tudott lelkesedni. Rajongani is: Annáért. Halála előtt pár hónappal találkoztunk utoljára. „Te egy nagyszerű apa vagy, öregem, de ne sértődj meg, kérlek, ha szemedbe mondom, hogy talán még mindig nem tudod, mi az igazi szerelem.” Joga volt heccelni. Vagy tíz évvel azelőtt, ha hármasban voltunk, néha azzal szórakoztam, hogy bölcselkedő képet vágva kijelentettem: „Vannak retroaktív, visszamenőleges érvényű szándékok. Például, ha nem lenne köztünk vagy negyven esztendőnyi korkülönbség, akkor én felléptem volna Annánál, és biztosan én hódítom meg, nem Jóska bácsi!”
– Nem lett volna esélyed, Gézám – sietett Anna kijelenteni.
– Hát öregem, hogy te milyen vagy! – öreg barátom őszintén álmélkodott az ötleten, és mindig felemlegette Tamási Áront. (Nem részletezném az öszszefüggéseket...)
... Halála előtt néhány hónappal, amikor utoljára találkoztunk, azt is megbeszéltük, hogy egészen bizonyosan utoljára találkozunk. Neki az Úr meghallgatta a kívánságát: magához szólította Méliusz Pétert, és így a bomlott elméjű fiú apja, Méliusz József is nyugodtan várhatta immár a halált. Csak Anna marad még egy ideig a földön. Amíg rendbe rakja a hagyatékot, a kéziratokat. Ekkor mondta Jóska bácsi: „Tudod, öregem, szégyen elmondani, de szeretném, ha tudnád... Hogy két ilyen öreg roncs mennyire tudja szeretni egymást. Kitartani egymás mellett, és végig szeretni. Lehet, hogy a végén, most: ez az igazi szerelem? Kívánom neked, hogy egyszer majd te is megismerhesd.”
Nagyon örülök, hogy ő megismerhette.
Lelkesedés, rajongás, áhítat. Ez lett volna, ez volt Méliusz József igazi éltető eleme. Szerencséjére és szerencsénkre: a munkához is így viszonyult. Élete utolsó napjának reggelén is dolgozott, írt. Utolsó éveiben Cédulák címmel készítette – könyvvé kerekedő – napi jegyzeteit. Tucatnyi füzetet írt tele. Ezekben a cédulákban mutatkozik meg az a személyiség, amelynek ismerete nélkül – azt hiszem – nem igazán kerülhetünk közel Méliusz József életművéhez.
A mű ismert, az azt megalkotó, létrehozó személyiség kevésbé.
Amíg élt, Méliusz József megtévesztő, görcsös biztonsággal fújta a pipafüstöt – lobogónk: füst és illúzió! – az emberek feje fölé; és tette ezt olyan kitartással, olyan csökönyösen, hogy vele együtt mindenki a felszálló pipafüstre nézett. Véletlenül sem rá: Méliusz Józsefre. Most már csak utána nézhetünk. Már nem térítheti el (magáról) a tekintetünket. Állnia kell a tekintetünket. El kell viselnie azt a gyötrelmes kockázatot, hogy az emberek nemcsak bántani akarják őt, hanem megérteni és megszeretni.

SZÁVAI GÉZA