Kék farkasok

„Eddig úgy ült szívemben a sok rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag.”
(Radnóti Miklós)
Az emberi emlékezet végtelenül egyszerűen működik: ami nagyon fáj vagy nagyon boldoggá tesz, a jó és rossz, szép, ijesztő és meglepő nem tűnik el nyom nélkül, hanem megmarad bennünk. Mindez tetszés szerint bármikor előhívható. Emlékeink jelölik az utat, a határokat.
Az emberi emlékezet végtelenül bonyolult. Nem mindig a fájdalmas, boldogító, jó és rossz perceket őrzi meg. Néha jobban belénk vésődik egy-egy feledni való hétköznapi esemény vagy gesztus, mint a fontosnak vélt dolgok, az ünnepi pillanatok.
Bármikor előhívható, és főleg tetszés szerint? Igaz. De ránk törhet orvul, amikor nem is gyanítanánk. Nincsenek különálló emlékek, emlékláncok vannak. Egy felvillanó arc, egy ismerős gesztus, bármi elindíthatja az emlékezés folyamatát, bármelyik lehet az a bizonyos teába mártott „madelaine-darabka”, amit megízlelve elindulhatunk az „eltűnt idő nyomában.”
Csakhogy ez nem feltétlenül kéjutazás. Az emlékezés csak ritkán andalít és ringat nyugalomba, többnyire fájdalmas, akaratlan szembenézés a múlttal, kényszer, ami alól nincs szabadulás.
„Nem történet ez már. Nagy gomolyag inkább, valamiféle súly vagy valami ilyesmi, összevisszaság, rendezetlenség. (...) Csak úgy szabadulhatnék ettől az egész nyavalyától, ha egy nap arra ébrednék, hogy elfelejtettem az emlékeimet” – állítja Király László regényének1 nyitójelenetében a főhős, Kis Harai Mihály, hogy aztán rádöbbenjen az emlékezés szerepére és a felejtés veszélyeire. Arra, hogy a felejtés aljasság, aki tiszta ember akar maradni, nem engedheti meg magának a felejtés kényelmét.
A Kék farkasok megjelenésekor (1972) sikerregénynek számított, a második Forrás nemzedék lírai-számvetéseként, nemzedéki regényként értelmezte a kritika. Ilyenformán az első kiadás sikerét mintegy helyzeti értékként befolyásolta a regény aktualitása, hogy kegyetlenül őszinte ön- és helyzetelemzést kínált, hogy lehetőséget teremtett bizonyos problémákkal való szembenézésre. A mintegy harminc évvel későbbi második kiadás ilyen értelemben próbakőnek tekinthető. Egy nemzedék számvetéseként, félig-meddig dokumentumként is értelmezhető a Kék farkasok, de szerintem érdemes ettől a kontextustól eltekintve, a menekülés és az emlékezés regényeként olvasni.
Kis Harai Mihálynak életformájává válik a tengődés, a vándorlás, a menekülés. Gyermekkori meghatározó élménye a „kényszerű költöztetés”, és az ebből fakadó idegenség-érzés, a sérelem, hogy a jöttmentek nevén, „fecskének” csúfolják az osztálytársai. Később a városból menekül, abból a fojtogató légkörből, ahol „megvizsgálják” az írásait, egyetemről való kicsapatásakor diszkréten figyelmeztetik, hogy állandóan szemmel tartották, és a jövőben is szemmel fogják tartani. Visszatérése gyermekkora falujába nem hoz (nem is hozhat) megnyugvást, ellenkezőleg, a visszatérés által felbolygatott emlékek prizmáján keresztül még fájdalmasabban lepleződik le az otthontalanság. Ismét menekülnie kell tehát.
A szőlőhegy, ahol az éjszakát tölti, szakrális tér, a vallomás helye, ahol megfelelő távolságból szemlélhetők a dolgok. Ε szinte terápiás „kibeszélés” hallgatósága és irányítója a csősz. Ő más szemszögből látja a világot, és a tűz lángjai mellett kibontakozó történetet mint Kis Harai Mihály. Amolyan „reflektáló énként”, mutat rá egy-egy részlet valóságtól elrugaszkodó „költőiségére”, vagy szubjektív értelmezésére.
„... az ember maga is beavatkozhat bármikor az emlékeibe. Törölhet belőlük, hozzájuk ragaszthat, vörösre, zöldre, szóval kedvelt színre festheti őket. Időnként megváltoztatja emlékeinek sorrendjét, addigi egyes számú emlékét hátraparancsolja valahová, mert nem időszerű éppen most, s a tömegből kiragad egy addig jelentéktelennek számított epizódot, amelyet kinevez Egyes Számú Nagyemléknek” – jegyzi meg az emlékezés kapcsán, s egyúttal rejtett utasítást is ad az olvasónak: abban, ami most el fog hangzani, ne keressünk kiemelt fontosságú, nagy pillanatokat, időrendet vagy fontossági sorrendet, ok-okozati viszonyt, magára az emlékre figyeljünk, ne a hogyanra, miértre és mikorra.
A csősz tehát olvasója Kis Harai Mihály szövegének, olyan olvasó, aki nem kíván sem társszerzővé, sem értelmezővé válni. Csak a történet hangnemét szabja meg: „Kezdjük rendesen az elején. Idejöttem, ezt láttam, ezt hallottam, vagy ezt és ezt véltem látni, hallani, ez és ez a szőr, ezért és ezért nem bírok itt maradni, és így tovább, sorban, fölösleges cicomák nélkül.”
Az emlékezésnek kettős célja van. Egyrészt számvetés, az ötvenes évek, a gyermekkor és a falusi világ sérelmeinek leltárba vétele és a visszaidézésen keresztül történő feloldása, másrészt a monoton és kiüresedett városi világ, a hatvanas évek közepének egyetemi világa, a céltalan és céltvesztő tévelygések felidézése. „Szóval ez a nyár lett volna a nagy lehetőség, hogy rendezzem szétzüllött dolgaimat.” A főhős ezzel a szándékkal utazik vissza gyermekkorának kedves helyére, a faluba. Tulajdonképpen menekül egy kilátástalanná vált helyzetből („A várost ott kellett hagynom, mert a várost nem bírom elviselni már régóta”), egy kilátástalanná váló helyzetbe. Az otthont keresi, a megnyugvást, de előbb szembe kell néznie az emlékeivel. Így bomlik ki lassan a gyermekkori falu kettős arca: a gyermeki képzelet festette, és a hétköznapi világ. E kettő ötvöződik a kék farkasok alakjában, a havas téli éjszakában a holdfényben kéknek tűnő farkasok borzongató szépsége mögött ott van a történet, a szülők üldöztetése, a család kényszerű átköltöztetése szilveszter éjszakáján, a félelem és rögtön utána a megnyugvás, hogy nem emberekkel, hanem „csak” farkasokkal találkoztak az úton. Az ötvenes évek falusi világa a gyermek számára egy-egy „jeles naphoz” kötődik. „De most gondolok arra: milyen furcsa emlékeim is vannak nekem, ha a napokat így hordom magamban: a miszticizmus elleni gyűlés napja, a kerítésre írt jelszavak napja, a kapufélfába pendülő szurony napja, az iskolát felgyújtó szándék napja.” A visszatérő pedig, amikor a hídon áthaladók vallomását meghallgatja, egy „magántörténelmek” – mozaikdarabjaiból összeálló történelemmel szembesül. Mást mesél, mert másként élte át azt a korszakot a pap, a tanácselnök, a csendőr és a rab. De történeteik itt már nem egymás ellen beszélnek, hanem egymást kiegészítve, nem az igazság kiderítése a cél, hanem maga az elmondás, a gyónás. Az igazságot mindenki tudja: „Az emberek, akikre emlékszem, nem tettek egyebet, mint azt, hogy emberként éltek. Emberként: ahogy lehetett.”
Az emlékek elősorolása bevallottan a rendteremtés szándékával történik, „Valahogy rend lesz az emberben, ha kibeszéli az ilyesmit.” Terápiaként azonban nem válik be, csak a továbblépést, az elutazást teszi lehetővé, a célt nem jelöl(het)i ki. A kibeszélés csak látszólag terápia, nem hoz feloldozást, megnyugvást, ellenben rádöbbent arra, hogy az emlékezés önmagáért fontos.
Az emlékezés kötelesség, Kis Harai Mihály ennek a kötelességnek tesz eleget, amikor szembenéz saját emlékeivel, illetve végighallgatja a hídon áthaladók vallomását. Mondhatni emlékezésre van ítélve, akárcsak Coleridge Vén tengerésze, vagy a Sötétség mélyén című Conrad-regény narrátora, Marlowe. Mindhárman arra kényszerülnek, hogy elmondjanak egy olyan történetet, amit jobb lenne elfelejteni, de nem adatott meg nekik a felejtés kényelme. (Vagy megadatott az emlékezés erkölcsi bátorsága?) Az utóbbi kettő egy rég elkövetett bűn, hiba vezekléseként beszél. Kis Harai Mihály viszont nem vezekelni akar az emlékezéssel, és az emlékek elbeszélésével-megírásával. Ha létezni akar, emlékeznie kell.
Az emlékezés ugyanis létszükséglet számára, az időbe vetettség, az időnek való kiszolgáltatottság ellenszere. Kis Harai Mihály nem merengeni akar, nem elringatni magát a múlttal. Tudja, hogy a továbblépés bizonytalanságától nem védheti meg „sem emlék, sem varázslat.” A sűrűsödő alkonyatban, a Nyárádhídon emberi alakokban megidézett emlékezéssel legfőbb célja szembenézni a volt, és most nincs, a volt és most másként létezővel.

VALLASEK JÚLIA

1. Király László: Kék farkasok. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.