Lapok alapok nélkül

Ezelőtt két hónappal nem írtam volna ilyet, de most megtehetem. Mert amióta a Látó megújult, azóta könnyebb kimondani, hogy olyan ronda borítót, mint amilyen a Látó 2000-es évfolyamáé volt, nemigen lehet kitalálni és létrehozni. A lakkozott pánsípokat csomagolják ilyen papírba a mócvidéki szuvenirboltokban. Az új borítójú lapot jó kézbe venni, jó nézegetni, olyan, mint a valódi fából készített asztal a sok műanyag-garnitúra között. Nehéz kitalálni, mi volt az oka, hogy a tavalyi számokat annyira ízléstelen külsővel jelentették meg, milyen szerkesztői szándék munkált. (Mintha az lett volna cél, hogy senki ne vegye jó kedvvel kezébe a lapot.)
De ennél érdemes továbbmenni. Mert megjelenik egy szép borító, és a szomszédságában láthatóvá válik a szemét. Valóban olyasmi történt, mint amikor a szemétdombon... jó, ne vegyük a szemétdombot, mondjunk inkább boltot, ahol csupa bóvli kazettás magnó és karóra, vacak és olcsó műanyag, hamisított vagy torzított márkanévvel, műanyag a hang és még az idő is, és akkor valaki közéjük rakna egy Doxát, de legalábbis egy valódi bőrszíjat. Valahogy egyértelművé lett, hogy az igénytelen borító megterheli a legjobb könyvet is. Végül is nem a csillogás, a színkavalkád, a fólia, a műbőr kell, van másik, egyszerűbb út is. De azt is ki kell találni.
Egyszóval, szép lett így ez a lap. A Láthatatlan Lk. k. t.-ja veszi fel a versenyt vele, azt is jó kézbe venni, különösen a harmadik (összevont) száma sikerült (leszámítva a rossz tördelést, az olcsó papírt és festéket). És nagyjából semmi több. Esetleg az Előretolt..., bár beragadni látszik valamiféle lakkos neopuccba, talán elfogyott a szufla, ami pedig utána maradt, nem elég a színvonal tartásához. A Korunk tovább viszi szocreálos imázsát, amiben van varázs is, és ha a védőborítót mindig vörösre színeznék, a sajátosságban is élen járnának.
De fokozzuk a bírálatot, és térjünk át vendégszerető házigazdánk kritizálására. Legyen szó ismételten a Látóról (az új, „kukacos” Látóról). Arról, hogy amikor kinyitjuk, az első lapon, közelebbről a második oldalon, ahol a szerkesztőség címét, támogatóit és szerkesztőit felsorolják, rémületes ügyefogyottsággal találkozunk. Mintha a lap készítői a legnagyobb nemtőrődomséggel (vagy hozzá nem értéssel) sebtében összedobták volna ezt az oldalt. Azért használom ezt a szót (összedobták), mert a szavak valóban oda vannak dobva a papírra, nincsenek egymás mellé húzva, szeszélyesen váltakozó sűrűségben-ritkaságban helyezkednek el a sorokban. Először azt hittem, hogy véletlen, ám a második számban ugyanez megismétlődik. Vajon a szerkesztők nem veszik kézbe ezt a kézbe vehető lapot? Legalább Vida Gábor szóvá tehette volna, hogy a nevét miért kellett kettévágni. A központozás is következetlen, hol van, hol nincs, egyik mondat végén van pont, a következőnél nincs, utána megint van. De a fogalmazás is annyira poros, hogy néhol nem is érthető. Könnyen azt lehet gondolni (minden rosszakarat nélkül), hogy a sikeres borító a véletlen műve volt. Hogy a lapnak nincsenek igazi alapjai. Hogy a szerkesztők nem tudják, mit is akarnak. (Amit alátámaszt, hogy ebben a (januári) lapszámban két szerkesztő is közöl, tehát belső ember szövegében, akkora fogközök vannak, mint a dalbeli barna kislány szájában.) Azt azonban mindenképpen a szerkesztőség javára lehet írni, hogy próbálkozott (a borítót illetően), és már másodikra bejött neki...

VÉGH TAMÁS