Simon Balázs
Aeneas és Hekaté

Aki a két világban
Egyaránt otthonos,
Nem mondhat semmit,
Mert szavaiból – amik
Egymásnak ellentmondanak –
Rendre kivész az értelem.
Olyanok, mintha a
Keresztúton egyszerre járna
Háromfelé valaki, vagy
Mintha egyszerre volna
Telt, fogyó és növő a hold.
Aki az alvilág nyitott
Kapuján ki-be jár a holtak
És az élők között, elfoszlik,
Mint az árnyak, ítélni képtelen,
Kivágott nyelvű bíró, üres lesz,
Elhagyja minden értelem,


Csak ha Apolló betölti egészen,
Akkor éled s kiabál őrjöngve
Értelmetlen jósszavakat.
Ó, Aeneas, mi marad abból,
Aki mindig az Istenek
Ujjmutatása szerint él –
Aki mindig a jövőt teremtő
Parancsot teljesíti –
Aki a jóslatok értelmén
Úgy halad egyre előre,
Mintha elé terített szőnyegen
Járna?
Akik az alvilágba előtted élve
Leszálltak, mind
Sorsuk ellen cselekedtek
S tudva mi vár rájuk –
De miközben az Orcusba
Csellel vagy erővel betörtek,
Játszottak is, ahogy csak az
Istenek tudnak –
S tréfálkoztak velem,
Míg én sírva néztem őket,
Mosolyogva és hallgatagon,
Egyszerre három arccal,
Ahogyan most téged,
Tudva, mi vár rájuk,
Ahogyan most is –
Aeneas, temesd el
Misenust, aki párviadalra
Hívta Tritont, a tenger
Urát, kagylóból faragott
Kürtjén háromhangú
Vészjeleket fújva,
A pusztítás rikoltó
Hanghármasait, különálló
Hangokat és mégse
Külön-válva az elemek
Felriadó hangzavarától –
És egymástól se különböztek
Ε hangok, noha mindig más


Dallamok ébredtek,
Egyetlen zene tombolt,
Ami megfordult, és
Ugyanaz volt visszafelé,
Mert megszűnt benne az idő,
És nem volt más, csak a
Szüntelen égzengés,
És az eggyé vált elemek
Végtelen ereje.
Csak egy pillanatra
Légy olyan, mint ő,
És elnyel az örvény,
Ahogy őt is,
Amikor végül mosolyogva
A vízbe vetette magát,
Hogy a felsértett felszín
Behegedjen utána nyomtalanul –
De hogyan is tudnád
Eltemetni, hiszen ő
Már nem a földé, és
Csak a vihar paripáit
Szelídítve vagy a
Tajtékzó hullámokat
Egymásra terelve tér
Vissza közétek-
És tudni fogod, hogy
Ο az a Gyűlöletes,
Akinek kétféle arca
Kísért-
Eltemetnéd, hogy
Megszabadulj tőle
S a földnek adnád, hogy
Ne legyen soha többé,
Áldozatot végzel:
Az Isteneknek állatokat
Vágsz és tüzeket gyújtasz,
Kérleled őket, és sírva
Rimánkodsz, hogy töröljék
Ki véglegesen e világból
Azt, akitől rettegsz.

A rettegés űz ide is:
Tudni akarsz. A holtaktól
Akarod megtudni a sorsod.
Leigáznád árnyaikat, hogy
Meghalld tőlük a választ.
Mert neked megígérték, hogy
Biztosan áll a jövőd, és
Várja a jöttöd, ahogy a
Nászszoba küszöbén várja
Fiatal férjét a menyasszony,
S a jövőt hordozod úgy, mint
Más a halált.
De hazudnak a halottak
Jóslatai: a tükörben,
Amit szavaik állítanak,
Saját képzeleted látszik,
S ami egyedül benned van,
Visszaverődik, mintha
Valóság volna.
Kimondják rejtett szavaid,
Engedelmesen előrevetítik,
Mintha bekövetkezne majd,
Amit elképzelsz.
Egykori városod lángokban
Eléget, s az új, ami még
Nincs, lángokban elég majd.
Most táncolok neked, Aeneas,
És te csak annyit látsz:
Bonyolult csigavonalakban
Tekereg ez a tánc, örvénylik,
Soha nincs vége, félsz,
Érzed, elfut a
Lábad alól, amin állsz –
De hátha én vagyok a „föld”,
És most semmibe tűnik, amit
Te szilárdnak ismersz?
Kutyák csaholása és disznók
Röfögése ijeszt:
Hátrálnál, de helyed nincs,

Mert magába szívja a földet
A tánc, de a titkot hiába
Tárja föl beszédes rendszere,
A 3x3 tánctér épülete, és
Fecseghet arról, amiről csak
Ο tud, neked néma és ijesztő.
Most változom át: most Dido
Táncol előtted, de gyönyörű
Arcomon át a Medúza tekint
Rád, és kővé mereszt a
Gorgó-fő rettenetes szépsége:
Táncolok és nevetek, amíg te
Merev bábú vagy, és nem mozdulsz,
Gúnyollak, szidlak, trágár szavakat
Mondok, de te nem érted
Őket, néma vagy és süket,
Tehetetlen, csak a szemed
Tágul egyre, mint a még
Eleven bagolyé, akit
Perzselnek a lángok, de már
Nem repül el.
És zuhansz, de úgy, hogy
Földet sosem érsz, mert
Nincs már föld, ahol
Állhatsz, és zuhansz a
Hármas vonalakból hurkolt
Térben végtelenül, letépve
A megígért jövőről, ami
Soha nincs most, és soha
Nem volt: Ó, Dido, kiabálj
Rettenetes szavakat, kutyák
Vonítsanak és disznók
Röfögjenek veled: rettenetes
Szavakat kiabálok, ugatok rád
És röfögök, elszívom előled a
Földet, ahová igyekeznél,
Lesöpörlek az isteneid tenyeréről,
És megbénítom a nyelved,
Többé nem tudod őket nevükön
Szólítani, az űrbe taszítalak,

Ami táncol, bálványszoborrá
Merevítlek, száműzlek a múltba,
Ami nincs már, tehetetlenné
Teszlek: akkor elmenekültél,
Most nem menekülsz: itt vagy
Örökre, és soha nincs már,
Ami máshol volt, nincs ami
Kiragadjon a 3x3 tánctér
Épületéből.
Én Orfeuszt szeretem,
Aki visszanézett,
Mert visszanéznie a nem
Lehetett, hogy egyszer
– Utoljára – még lássa,
Akit látnia már nem
Lehetett –
Tudta, hogy akkor lesz
Az övé, ha látja –
Hadész esküje csapda,
És ígérete rejtvény,
Amiben csak elpusztulni
Lehet –
Vissza kell néznie hát,
És látnia kell, hogy
Nincs ott – hogyan is lenne?
– De nézni s a szemével
Simogatni, egyre keresnie
És megtalálnia végül,
Újra felépítve a testét,
Ami elenyészett, visszaszerezni
És megteremteni újra:
„A visszanézés lesz a
Teremtés egy teremtésben,
Ahol Eurüdiké a születő
Mindenségnél mindig-tágasabb,
A Tér, amit egy örökre rejtett
Szív dobogása mutat meg. “
„A mindenség mindent uraló
Igazává teszem őt –
A szememmel, amiben ott

Örvénylik a semmi:
Azt gyúrom anyaggá, a
Te széthullt anyagoddá,
A szememmel, amiben ott
Tekerődzik a kígyó, ami
Örökké halálra sebez. “
És ott voltam, hiszen én
Itt vagyok mindig az Alvilág
Kapujában – mint ahogy most is –
És Eurüdiké voltam, a szerelmes,
Akit Orfeusz nézése teremtett,
A virágjában leszakított, aki
Most virágjában támad fel, de
Kilencszer gyönyörűbben, és
Szerelmes voltam, izzó
Sóvárgással akartam a Lehetetlent:
„Legyek én Eurüdiké,
Orfeusz hitvese
És veled éljek örökre.“
A világrend teremtője
Vagyok, és foglya is
Egyben:
Csak egy pillanatra
Kísérthetsz meg,
Lehetetlen!
De te nézd, Orfeusz,
Ameddig bírod, a
Semmit,
Én veled vagyok,
– Noha nem látsz –
És veled is maradok,
Amikor sírva bolyongsz,
És tudod, hogy
Legyőzött Hadész, noha
Visszanéztél s álltad
A nézését –
És ott vagyok, bár
Kimondani nem tudsz,

A világrendet megnevező
Dalaid mélyén.
A zsidók királyát, Sault,
A jövendő rejti még:
A neve üres varázsige
Számodra, amit hiába
Mormolsz:
Majdani élete ott
Játszódik, ahol te
Sose jártál s ahová
Be se léphetsz, mert
Oda nem vezet út
A világodból:
Mégis róla mesélek
S ha kérdezel, őt
Nevezem meg.
Láthatod, mert megmutatom,
Ahogy a tiltott disznóból,
Amit én sütök neki majd,
A halálát eszi, hogy
Elteljék végre a
Pusztulás nedveivel –
És eszelősen mosolyog,
Midőn a halott Sámuel
Árnya megjósolja halálát,
A büntetést, amiért
Elárulta az Istent – izzó
Haragját magtalanul közvetítette
És látod, ahogy zsíros szájjal
Őrült hahotára fakad, hisz
A mag, ami oly rég
Vágyott a tiltott nedvek után,
Most meghozza gyümölcsét,
S amit ítéletnek hisz az Úr,
Az neki megváltás
A tehertől, amitől
Most szabadul.