Rakovszky Zsuzsa
Két történés

Alkonyat
Ott láttam meg a sárban,
ahogy vonult cipőm orra előtt, lenn
recés keréknyomok közt, a redőkben
felgyűrt anyagba ékelt pocsolyákban,
az ónos szürke égre
nagy foltokban, kiütköző, vörös fényt
ahogy a légbe félköríves ösvényt
írva utalt a Nap hűlő helyére.
Egy kertészet lefosztott
sziromtermése, szétzilált csomókba
kotorva, majd ahogy rosttá zúzódva
a lassú prés alatt az égbe oszlott,
a fény olaja átszivárgott súlyos cseppekben a vattás
szűrőrétegen, s mint égő narancs sáv
folyt össze újból a fakoronák
szintjén, az ágközökben.
Néztem, s ahogy néztem, mintha kizökkent
volna – mi is? a lelkem súlypontja, s én is ott fent
fogyatkoznék lángolva, és a döbbent
öröm, hogy megvan újra,
hogy mégse – hogy soha el sem veszett
az, ami – majd mintha nyugodt vizet
látnék forrpontján összeháborulva
a dermedt zűrzavarban
csak gátjavesztett történés, csak a
gonosz röhej, izzadság, sör szaga.
Súlyosra ázott, bőrszerű avarban
söröskonzerv behorpadt hengere
később, gyufásdoboz összelapítva
egy buszjegy és ember vagy kutya piszka
az arcomtól talán tíz centire.

Szánkázás
Lejtő. A szürke égre
karmolva vézna, összevissza erdő.
A téli Nap: kifolyt tojásfehérje.
Az ágak összehajló
íveiből képződő alagútban
leporzó hirtelen és hangtalan hó.
Lejjebb a betonút, a
sportszálló, ritkás, nagy fenyők a ködben,
akár a híg mésszel lekent tapéta.
Egy lendület: jeges szél
tömör fala rohan szemközt visítva,
két ágra széthasad a két fülemnél.
Látvány diribdarabja.
A féloldalt havas, zömök fatörzset
még épp időben mindig félrekapja
a forgó tér szívása.
Mielőtt csattanna a homloknak.
És lenn a mély kráter fehér hívása:
üres, fehér, üres,
emlék, törölve az emlékezetből,
álom, álomtalan, az éteres
gázmaszk alatt, a lámpa
fehér fényére fölszúrva. A végpont
előtt a lejtő végső gyorsulása,
mielőtt visszadöccen,
szokott medrébe visszafut a látvány:
az élet megy tovább, még most az egyszer.