Emil és a kérdések
(Laczkó Sándor és Szilasi László válaszol Láng Zsolt kérdéseire)

Volt-e valamilyen elvárás, illetve szándék, hogy szegedi lapként szegedi szerzőket közöljetek?
SZILASI LÁSZLÓ: A Pompejit egész egyszerűen magunknak gründoltuk. 1989-1990 körül néhány frissen végzett szegedi bölcsész úgy tervezte, hogy ebben a városban fog élni, s úgy gondolták, hogy kell nekik egy saját lap. Hamar kiderült azonban, hogy tulajdonképpen semmiféle olyan sajátosságunk nincsen, ami alapja lehetne egy elsősorban ránk alapozó irányzatos folyóiratnak. Pontosabban: van ugyan egy irányzat, ízlés, gondolkodásmód, retorika, ami szívünknek kedves, ez azonban korántsem lokalizálható Szegedre, mi csupán részét képezzük egy szórtan elhelyezkedő virtuális közösségnek. Azt lehet tehát inkább mondani, hogy ha egy szöveg tetszett a szerkesztőknek, sohasem volt kizáró ok, hogy a szerzője éppen Szegeden él.
Kiket közöltetek leggyakrabban?
LACZKÓ SÁNDOR: Hosszú névsort kellene adnom, ha nem akarnék igazságtalan lenni. Nem is leszek az. A Pompeji-sztori egyik legfontosabb elemének azt tartom, hogy kialakult körülöttünk egy 20-25 főből álló állandó szerzőgárda, emellett megvoltak a preferált elméletíróink, filozófusaink, a lap megtalálta a maga olvasóközönségét etc., s ezek így (velünk) együtt jelentették a Pompejit. Nem szívesen neveznék meg kiemelt szerzőt.
Sok kéziratot adtatok vissza ? (Voltak-e emiatt komoly sértődések?)
SZILASI LÁSZLÓ: Nem adtunk vissza sok kéziratot, nagy sértődések nem voltak (bár erről Darvasi tudna többet mondani: távozásáig ő kezelte a szépirodalmat). Ennek elsősorban alighanem az az oka, hogy döntően felkérésekre érkezett szövegekkel dolgoztunk. Belőttünk egy tágabb alkotói közösséget, akikre számíthattunk, a tematikus (vagy inkább: bizonyos kérdések, problémák köré szerveződő) számok pedig ebből a nagyobb körből elég jó hatásfokkal választották ki egy adott szám szerzőit, szövegeit.
LACZKÓ SÁNDOR: Nem jellemző, hogy sok kéziratot adtunk volna vissza, jobbára azért, mert bár érkeztek hozzánk kéretlen szövegek, egy-egy szám tematikájához nagyrészt mi magunk kerestünk szerzőket és szövegeket. A szerkesztéssel járó egyeztetés, egyezkedés folyamatában pedig mindig egészen pontosan kiderült számunkra, hogy mit tudunk hasznosítani az ajánlatok közül. Nagyobb, emlékezetesebb konfliktust vagy sértődést nem tudok felidézni, talán nem is volt ilyen. (Erény ez vagy botrány?) A szerzőkkel, fordítókkal normál üzemmódban igyekeztünk a kapcsolatot tartani, s mindent idejében tisztázni.
Szerinted miben és miként tudott az irodalmi kánonon módosítani a Pompeji?
SZILASI LÁSZLÓ: Akkoriban nem foglalkoztunk efféle kérdésekkel: azt szerettük volna, hogy egy adott szám jó legyen, másra nem értünk rá. Innen nézve azt lehetne mondani, hogy néha talán sikerült a mai magyar irodalmi kánon bizonyos pontjaira kitüntetett figyelmet fordítani. A magyar irodalmi lapokat kb. 250 szerző írja tele. Ebből 100 nagyjából fiatalnak mondható. Közülük összesen mondjuk 30 alkalomadtán tőlünk is kapott talán némi speciális megvilágítást.
LACZKÓ SÁNDOR: Sehogyan sem. Az irodalmi kánon alakítása és módosítása részünkről nem volt és nem is lehetett felvállalt cél. Lehetőségünk és energiánk sem volt erre. Utólagosan is csak azt tudom mondani, hogy ha alakítani és módosítani nem is tudtuk a kánont, de bizonyos szellemi alakzatokat felerősíteni és hangsúlyosabbá tenni igen. Önmagában már ezt is sikernek tekintem. Egyébként pedig mindig megelégedtünk azzal, ha sikerült egy-egy jó számot szerkesztenünk. Lehet, túlságosan is szerények voltunk.
Melyik volt a Pompejiben közölt legemlékezetesebb szöveg, melyik volt a legjobb lapszám? Mire büszke a Pompeji?
SZILASI LÁSZLÓ: Darvasi László első novelláját mi közöltük – ő megbánta, számomra emlékezetes maradt. Az 1997/2-3-as volt a legjobb lapszám. Büszke vagyok rá, hogy néhány fiatalabb szerző Pompeji-publikációra is hivatkozott, amikor bemutatkozott az egészpályás letámadást játszó havilapoknál.
LACZKÓ SÁNDOR: Az 1991/1., az 1996/1., az 1996/2. és az 1997/2-3. voltak a legjobb számok. Szándékosan eltekintek most attól, hogy mai irodalmi szöveget nevezzek meg legemlékezetesebbként. S ha így teszek, akkor Ficino Commentariumának részletekben történő közlését mindenképpen nagy dobásnak tekintem. Így utólagosan feltétlenül büszke vagyok arra, hogy a Pompeji jó, érdekes és izgalmas folyóiratként maradt meg a köztudatban, s hogy megjelenése egy tágabb közegben is izgalmakat váltott ki. Magam is meglepődtem azon, hogy megszűnését mennyire hiányként és veszteségként élték meg szerzőink és olvasóink.
Miért nincs ma Pompeji, és ha volna, milyen lenne?
SZILASI LÁSZLÓ: A Pompeji egy negyedévente megjelenő, antológiaszerű, kézműves-folyóirat volt. Ma azért nincs, mert írónak, olvasónak egyaránt másféle lapra van már szüksége. Amilyenre viszont szüksége van (s amilyeneket egyébként ma már – szerzőként és olvasóként – én is preferálok), olyat nincsen kedvem csinálni.
LACZKÓ SÁNDOR: Nagyon jó döntésnek, szinte szerkesztői érdemnek tudom be, hogy megérezvén a megfelelő pillanatot, volt erőnk lezárni a Pompeji történetét. Kilenc év és 33 megjelent szám után szerkesztői energiáink jelentősen megcsappantak, körülöttünk minden megváltozott, mi magunk is mások lettünk, önmeghatározásunkból egyre inkább hiányzott a szerkesztői identitás, be kellett látnunk, hogy jobb lapot már nem tudunk szerkeszteni, s egy elért színvonal után kár lett volna hagyni, hogy az esetlegességbe csúszszon a Pompeji története. Ha még ma is létezne a lap, bizonyára érdektelen és unalmas lenne, hiszen éppen azért húztuk le a rolót, mert világosan látszott, hogy csak a profi módon szerkesztett, sűrűbb megjelenésű és jól menedzselt lapok képesek megmaradni a porondon. Ehhez a professzionalizálódáshoz nekünk már nem volt kedvünk és elszántságunk, s jelenleg sincsen.
Miért és hogyan lett Pompeji a lap neve?
SZILASI LÁSZLÓ: A lap nevének kiválasztását ebben az esetben is hosszú viták előzték meg. Végül is az döntött, hogy Darvasi akkoriban dolgozott a Pompeji című versciklusán: a szó jól hangzott, a versek már adtak neki bizonyos speciális értelmet, s ráadásul látszott rajta, hogy szivacsmód fogja magába szívni az előre nem látható további jelentéseket is. Az első számban található Montecassino-esszére és ugyanezen szám fülszövegére már csak ezen (spontán módon kialakult és számunkra éppen ezért nagyon fontos) értelmezési keretek összefoglaló kifejtésének feladata maradt.