Takáts József
Jelentéskioltás

Engedjék meg, hogy a rendelkezésemre álló néhány percben Erdélyről beszéljek Önöknek. Pontosabban egy 1985-ös előadásának két hosszabb, a szépséggel foglalkozó passzusáról. A két passzuson keresztül a hatvanashetvenes évek budapesti underground avantgárd művészetére láthatunk. Erdély Miklós előadása Kalocsán, a Magyar Műhely című párizsi avantgárd folyóirat találkozóján hangzott el. A találkozó legrövidebb előadását Sebők Zoltán újvidéki művészetkritikus tartotta, a címe az volt: Van-e jövője az avantgárd művészetnek?, az előadás pedig egyetlen szóból állt: Nincs. Engem akkor, 1985-ben annyira lenyűgözött ez a radikális válasz, a „nincs”, hogy Erdély előadására oda se tudtam figyelni, a szépségről szóló mondatokat néhány hete fedeztem fel az immár halála után kiadott könyvében, amely egyszerűen a Művészeti írások címet viseli. Megmaradt azonban bennem Erdély alakja, még pontosabban a teste, a fej, a homlok, a szemek, a has, a tartás – egy nagy test, amely nagyságával éppúgy radikális, mint az imént idézett „nincs”, csakhogy ez a test épp az idővel szemben radikális, azzal, hogy „van”, s nem hiszem, hogy ezen a kijelentésen változtatna, hogy egy évvel később Erdély meghalt. Egy ellenpápa teste volt, akinek ugyan nincs adminisztratív hatalma, de a spirituális hatalom mégis az övé, s ezt a hatalmat nem lehet nem érezni a közelébe lépve. Később olvastam, sokat foglalkozott azzal, hogy a happening szerkezete mennyiben felel meg a spiritiszta szeánsz szerkezetének, ugyanis Erdély anyja a két világháború közti évek egyik leghíresebb zsidó spiritiszta médiuma volt, Óriás Arankának hívták, s ezt olvasva bennem az anya neve ki is oltotta az apa nevét, az Óriás az Erdélyt.
Én katolikus családból származom, s ha ez jelent valamit a témám szempontjából, úgy tízéves korom tájékán a későbbi kalocsai érsek bérmált meg, s az ujja érintésétől egyszerre hitetlenné váltam, s mégis, még felnőtten is gyakran gondoltam az érsekre úgy, mintha valamilyen közösség állna fenn kettőnk között. 85-ben viszont ezt a másik kalocsai egyházfejedelmet, Erdélyt látva megmagyarázhatatlan idegenséget éreztem, s a legkevésbé sem a zsidósága miatt. Később megleltem a magyarázatát: egy róla szóló írás egész első oldala nem más, mint hosszú idézet Diogenész Laertiosnak Hérakleitoszról írott jellemzéséből. Ennek olvasom most föl én is néhány sorát: „Büszkébb volt mindenkinél, és megvetette az embereket. Ez műveiből is kitűnik... Ifjúkorában azt mondogatta, hogy semmit sem tud, érett korában viszont azt, hogy minden tudásnak birtokában van. Senkinek tanítványa nem volt, hanem azt mondotta, hogy elkezdte keresni önmagát, és mindent önmagától tanult... Mikor pedig arra kérték, hogy törvényeket hozzon nekik, megvetéssel utasította el őket...”
Erdélynek a Hérakleitosz-töredék című filmjét csak később láttam. 1985 előtt, azt hiszem, egyetlen munkáját ismertem, a Verzió című filmet. Talán nem érdektelen megemlítenem a vetítés körülményeit. Egy pesti külvárosi lepusztult művelődési házban vetítették a filmet, a teremben olajos padló volt, nyikorgó faszékek, a falon faliújságok, kifakult, évekkel azelőtti ünnepi dekorációval; a szocializmus finom, dekadens tárgykultúrája. A Verzió a mindannyiunk által ismert tiszaeszlári vérvádról szól. A film legfőbb szervezőelvét valóságsokszorosításnak lehetne nevezni: az álmoknak, a bűntudatnak, a koncepciós per veréssel betanított vallomásának, a babonának, a szexuális képzelgéseknek a képei, valóságmásolatai, valóságverziói torlódnak előttünk egymásra, hogy végül fájdalmasan kisimuljanak, egymást kioltva, egy hosszú-hosszú képsorban: a koszos, zavaros, szürke folyót, a Tiszát látjuk, benne egy cselédlány holtteste úszik, s a folyó fölött zsidó halotti ének szól, a kaddis.
Megérkeztem tehát a témámhoz, erről szeretnék beszélni Önöknek: a szépségről.
Erdély azt fejtegette előadásában, mielőtt a most felolvasandó passzushoz ért, hogy a mai művészetről való beszéd alig használja a szépség fogalmát. .”..bár némelykor szerepelek az új festészeti kiállításokon, más ideával rendelkezem. Akartam alakítani egy társaságot két, szintén új festőnek számító barátommal, aminek azt a nevet akartuk adni, hogy UFO. Mert a szépséget mi UFO-nak tekintjük a világban. Tehát valami olyan fenoménnek, ami értelmezhetetlen, semmivel összefüggésbe nem hozható, de felismerhető.” Azokban az években a képzőművészet legtöbbet emlegetett kifejezése a képéhség, a festészetéhség volt, a 70-es évek hideg semlegességű művészete, a konceptualizmus után mindenki festészetre vágyott, a képek felülete nőni kezdett, néhány hónapon belül már mindenki 5x10 méteres vásznakon dolgozott, a képeken megjelentek az ironikusan kezelt nagy jelképek, a műkereskedelem átvette a művészet irányítását, új irányzatok neveit tanultuk minden héten, akár az avantgárd legszebb évtizedeiben, csak ezek már avantgárd utáni irányzatok voltak: Transzavantgárd, Heftige Malerei, Neue Wilde, Szabad Festészet. Erdély részt vett ezeknek az éveknek a lázas vitáiban, a felolvasott mondatok eredete azonban sok évvel korábbra nyúlik vissza, 1968-ba.
Abban az évben, 1968-ban sok minden történt velem először életemben. Először láttam villanylámpát, először láttam két fiú közösülését, elöször támadtak meg a sirályok a rizsföldeken. Azonosíthatatlan tárgyak vettek körül, megbonthatatlan sűrűségben. Az 1968-as UFO című akció rövid leírása a következő: Egy Budapestre érkező fiatal nő, Ladik Katalin a szállodájában üzenetet talál: a megadott időpontban a szálloda előtt egy farkaskutyát sétáltató férfi várja, bízza rá magát. A férfi a nőt autóval a szentendrei Dunapartra viszi, ahol a vízparton egy alumíniumfóliába csavart testet találnak, amit két férfi fényképez, ettől néhány méterre pedig Erdély Miklós egy sámlin ülve egyik kezét egy lavór fölött manikűrözteti egy nővel, a másik kezével saját meztelen hátát korbácsolja. Arra szeretném a figyelmüket fölhívni, hogy önmagukban Erdély cselekvéseinek roppant erős, szuggesztív jelentésük van, akár a kéz manikűröztetésének, akár az önkorbácsolásnak, de még a lavór előtt ülő majdnem meztelen férfi látványának is. Együtt azonban értelmezhetetlenek, egymással összefüggésbe nem hozhatók ezek a cselekvések: jelentéseik kioltják egymást. Erdély művészeti teóriájának központi fogalma a jelentéskioltás. Erdély szerint a műalkotás montázsszerű szerkezetében a tárgyak és cselekvések, a jelek kioltják egymás jelentéseit; feloldódnak, eltűnnek benne a jelentések, a műalkotásnak így nincs jelentése. A műalkotás üzenete az „üresség”, a jelentéskioltás helyén maradó üres tér, mely a befogadóban a szabadság érzetét kelti, s ez az üresség nem más, ahogyan Erdély írja: mint „hely a még-meg-nem-valósult számára.”
A műalkotás üzenetének ez a jövőbe, ismeretlenbe, utópiába nyitása, melyet Erdély híres, 1980-as marly-i téziseiben fejtett ki, a Magyar Műhely egy korábbi találkozóján elvezet bennünket a második szépséggel foglalkozó passzushoz, amely így hangzik: „[az] énhozzám legközelebb álló [elmélet a szépségről] ez a bizonyos Ernst Bloch-féle elmélet, ami egy utópisztikus funkciót tulajdonít a szépségnek és a művészi munkának. Ami egy még meg nem lévőre vonatkozik, valami távoli jövőben majd megvalósuló dolognak az üzenete a szépség. Tehát az egy palack, egy fölbonthatatlan palackpostája egy olyan még-meg-nem-nyilvánult, vagy talán soha meg nem nyilvánuló transzcendenciának, ami valamifajta reményt és biztatást ébreszt az emberben arra vonatkozólag, hogy más is van, mint ami látszik.” Ernst Blochnak, a marxizmus nagy eretnekjének, aki a 60-as évek egyik legolvasottabb írója volt a világban, a művei ott sorakoztak minden akkori avantgárd és baloldali értelmiségi könyvespolcán, a szexuális forradalomról szóló, Erich Fromm-i és a kulturális forradalomról szóló Mao Ce-Tung-i brosúrák közt – s ki nem volt avantgárd és baloldali azokban az években? Én például nem voltam az, de öt-hat évesen ez nem is csoda. Akkoriban esténként apám a rádió mellé ült, s felhangzott az Amerika Hangja szignálja a sötétségtől elnyelt kis tanyában; és ugyan untam az állandóan ismétlődő, érthetetlenül diadalmas szignált, viszont lenyűgözött, hogy a műsorvezetőt Takács Józsefnek hívják, akár engem, akár apámat. De ez egy másik történet, majd máskor mesélem el. Ernst Bloch filozófiája két kulcsfogalmát is kölcsönözte Erdély kései gondolatmenetének: az utópiát és a reményt. Bloch utolsó nagy művének, amelyet már az NDK-ból az NSZK-ba emigrálva írt, A remény elve címet adta, s a remény azért került munkájának címébe, mert a filozófus úgy vélte, a remény az emberi szubjektum centruma.
Ma alig valaki ismeri Blochot, de én nem gondolom, hogy egy idő múlva ne térnének vissza hozzá az olvasók. Csak a valóság meghaladható, a gondolatok nem. Bloch többször is idézte Friedrich Schillernek egy nagyszerű mondatát: Amit itt szépként érzékelünk, egykor igazságként lép majd elénk. Annak a hagy hatású gondolatnak, hogy a műalkotásban feltáruló szépség hordozója a jövő társadalma igazságának, már túl vagyunk tündöklésén és bukásán. Egy olasz művészettörténész, Filiberto Menna, az avantgárd aktivista vonalát elemezve azt a címet adta könyvének: Az esztétikai társadalom megjövendölése, és fejtegetései Schillertől indulnak, s a 60-as évek avantgárdjának azon teóriájához jutnak el, miszerint mindenki művész. Erdély jelentéskioltás-elmélete is kapcsolódik ehhez a teóriához: abban az üres térben, amely a műalkotás üzenete, felszabadulhat a befogadó művészi akarata, a műalkotás üressége lehetőség a befogadó szabad kreativitása számára. Erdély egész működése azt bizonyítja, hogy a befogadóban felnyíló kreativitást mindig sokkal fontosabbnak tekintette, mint magát a létrehozott művet.
A mindenki művész nagy elméletére a budapesti avantgárdból a legjobb példa azonban nem Erdélyé, hanem az underground másik legendás mesteréé, akit nem hagyhatok ki ebből az előadásból: Szentjóby Tamásé. Szentjóby 1973-ban egy párizsi biennálén egy grafikont állított ki, amely azt mutatta, hogy az elkövetkező években a Földön a művészek száma egyre emelkedni fog, s 2030-ra a világon minden ember művész lesz, a Föld Művészeti Bolygóvá válik. Szentjóby egyszerre utópikus és ironikus látomásos grafikonját évente ellenőrizhetjük. Ma 1991 van, még nem minden ember művész. De nem tudhatjuk, hogy mi lesz 1992-ben!

A szöveg a Pompeji 1991. szept. 28-i marosvásárhelyi felolvasóestjére készült, ott hangzott el először.