Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. június, XII. évfolyam, 6. szám »
Umberto Eco Levél az eszményi olvasónak
1. Kedves Tacitusom!
Ifjabb Plinius VI. könyvének 16. levelében leírja Tacitusnak, hogyan, milyen
körülmények közt lelte halálát nagybátyja, idősb Plinius a Vezúv kitörésekor
Pompejiben, a Kr. utáni 79. esztendőben.
A levélírónak az a célja, hogy hiteles nyersanyagot szolgáltasson Tacitus Historiae
című művéhez. Ezért ifjabb Plinius meghallgatta a szemtanúkat, összegyűjtötte
a nagybátyja halálával kapcsolatos visszaemlékezéseket.
Mindez rendkívül fontos elemzésünk szempontjából: már az első mondatban megjelenik
egy hallgatólagos „Én”, amely minden bizonnyal a Kr. utáni 104. évben írja a
levelet Tacitusnak. A levél egyetlen közleménye, amelynek igazságtartalma felől
nem lehet kétségünk, így hangzik: „Én, ifjabb Plinius írom ezt a levelet, mégpedig
neked, Tacitus, és ebben a levélben elmondom p-t.”
Am mindaz, amit p-vel jelölünk, referenciálisan (vagyis a levélen kívüli valóságra
vonatkoztatva) homályos. Tény, hogy ifjabb Plinius beszél. De vajon igazat mond-e
vagy sem? Csak találgathatunk.
Van azonban a levélben egy hallgatólagos állítás, mintha a levél ezt mondaná:
„Esküszöm, hogy p igaz.” Mintha ifjabb Plinius szerződést kötne Tacitusszal
(és a levél minden olvasójával), s mintha a szerződésben kötelezettséget vállalna
arra, hogy csakis az igazat fogja mondani. Ennek alapján célszerű, ha egyelőre
p-t elfogadjuk igaznak.
Másrészt Tacitus azzal, hogy felvilágosítást kért ifjabb Pliniustól, mintegy
kezességet vállalt barátja adatközlésének hitelességéért.
Ismereteink szerint az ifjabb Plinius által elmesélt történet igaz: legalábbis
amit mi történelmi igazságként ismerünk, az azon alapszik, amit ifjabb Plinius
Tacitusnak mondott. Amit csak tudunk a dologról, és aminek alapján eldönthetnénk,
hogy ifjabb Plinius végül is igazat mond-e vagy sem, ifjabb Plinius leveléből
tudjuk. Lehet, hogy ez leverő, de így van.
Azt mondtuk, ifjabb Plinius mondja el p-t. Ez így nem pontos. Ifjabb
Plinius valójában elmesél valamit, elbeszélése azonban, mint minden elbeszélés,
két alkotóelemből tevődik össze, egy fabulából vagy történetből,
valamint egy beszédformából, amely ezt közvetíti. Az a beszédforma, ami a szöveg
felszínén jelenik meg, a beszédforma rendezi el, szerkeszti meg a fabulát.1
Az alábbiakban a levél elemzésével azt próbáljuk kimutatni, hogy a – nagyobb
szövegegységek sorozatából rekonstruált – történet mond ugyan valamit, ám a
beszédforma, ha mást nem is, de valamivel többet mond, mint a történet.
És hogy bizony nem könnyű a két szintet elválasztani egymástól, és pontosan
meghatározni, hogy mit mond az egyik, és mit a másik.
Ez a kettős játék már az első sorokban tetten érhető. Tacitus csupán felvilágosítást
kér ifjabb Pliniustól, semmi többet. Ifjabb Plinius azonban úgy tudja, hogy
Tacitus nem adatokat vár tőle; amit Tacitus vár, az az utókornak szánt beszámoló.2
Ifjabb Plinius megmondja kereken: ha Tacitus a Tudomány áldozatának tünteti
fel idősb Pliniust, halhatatlan dicsőség fogja övezni nagybátyja emlékét. A
levél bevezetését kétféleképpen is értelmezhetjük. Mintha ifjabb Plinius egyrészt
azt mondaná: „a tények magukért beszélnek”, másrészt mintha összekeverné a tényeket
a magyarázatokkal. Ifjabb Plinius, persze, nem olyan naiv, hogy ténynek tüntetné
fel a magyarázatokat. Neki merőben más a meggyőzési stratégiája.
2. Levél az eszményi olvasónak
A naiv olvasónak az az első benyomása a levél olvastán, hogy idősb Plinius szántszándékkal
kockáztatta életét, és hogy a kötelességtudat meg a tudományos kíváncsiság parancsára
sietett a vulkánkitörés helyszínére.
Mármost próbáljuk felbecsülni ennek a naiv olvasónak a reakcióját. Hogy ez a
reakció azonos-e az empirikus olvasók többségének vagy a levelet olvasó Tacitusnak
a reakciójával, nem tudjuk: Tacitus történeti munkája, a Historiae csak
Kr. után 70-ig jegyzi fel az eseményeket. Azt viszont nagyon is jól tudjuk,
hogy más empirikus olvasók hogyan reagáltak. A hagyomány például – micsoda véletlen!
– csakugyan a tudomány mártírjának tünteti fel idősb Pliniust, mégpedig épp
ifjabb Plinius levele alapján. Hogy Tacitus hogyan olvasta a levelet, nem tudjuk,
csak azt, hogy a hagyomány hogyan. Ez az empirikus adat csak megerősíti azt
a feltevést, hogy ifjabb Plinius mintegy számolt az eszményi olvasó reakciójával.
Mármost próbáljuk meg a levél beszédformájából kihámozni a nyers tényeket,
vagyis a fabulát, a pőre eseménysort.
Idősb Plinius hajóra száll, hogy a szerencsétlenség színhelyére siessen, mert
valójában fogalma sincs róla, hogy vulkánkitöréssel van dolga – sőt, ő a Vezúvot
az addig kihunyt tűzhányónak tekinti [vö. Naturalis Historia, 3. 62.].3
Még akkor sem fogja fel a helyzet súlyosságát, amikor megérkezik Pomponianushoz
Stabiae-ba. Azt állítja, hogy a menekülő földművesek villákat gyújtottak fel,
és azok égnek a hegyoldalban. Ifjabb Plinius, persze, azt sugallja, hogy nagybátyja
csak vendéglátói megnyugtatására mondott ilyesmit: csakhogy idősb Plinius „ezután
lefeküdt, és mély álomba merült”, mint aki nem tudja, hogy a házat elboríthatja
a hamu meg a tajtékkő. Amikor végre megérti, hogy mi történik (nem mondom, beletelt
egy kis időbe), már késő. Egy asztmaroham végez vele, vagy – mások szerint –
megfullad a gőzben.
Ha csupán a puszta fabulát nézzük, idősb Pliniusnak annyi sütnivalója
sincs admirális létére, mint egy közönséges hajósinasnak; nem ismeri fel a veszélyt,
képtelen a mentési munkálatok megszervezésére, sőt, a legkritikusabb pillanatban
még flottáját is parancsnok nélkül hagyja. Lehet, hogy rendkívül nehéz feladattal
kellett szembenéznie, de tény, hogy nem állott a helyzet magaslatán. Ha nem
hal meg, minden valószínűség szerint haditörvényszék elé állítják. De szerencséjére
meghalt. És a halál feloldozta.
Ifjabb Plinius sem rejti véka alá ezeket a tényeket: ha nagyon keresi, maga
Tacitus is megtalálhatta volna a levélben a szigorú elmarasztalás indokait.
Am bennünket nem a valóságos Tacitus érdekel, akiről semmit sem tudunk, hanem
az az olvasó, amelyet szem előtt tart a levelet író ifjabb Plinius beszédstratégiája.
Ifjabb Plinius levelének, mint minden irodalmi szövegnek, nem az empirikus olvasó
a címzettje, hanem az eszményi olvasó; a levél beszédstratégiája olyan eszményi
olvasót tart szem előtt, aki feltételezhetően együttműködik a szerzővel, és
a szöveget az eszményi szerző akarata, azaz az objektív szövegstratégia szerint
értelmezi. Persze, nem muszáj okvetlenül azonosulnunk az eszményi olvasóval,
azt viszont okvetlenül fel kell ismernünk, hogy a levél miféle eszményi olvasót
feltételez, amikor felfedi beszédstratégiáját.
Elolvasni és meghatározni azokat a stratégiákat, amelyeket ifjabb Plinius a
metaszöveg szintjén alkalmaz, annyi mint megérteni, hogy a levél miféle utasításokat
ad az eszményi olvasónak, és hogy miképpen fejti ki meggyőző hatását. A levél
ugyanis nem (csupán) azt állítja valamiről, hogy igaz. Az is célja, hogy Tacitusszal
(vagy az utókorral) elhitesse: idősb Plinius csakugyan hős volt, és hogy Tacitus
mindezt írja is meg történeti munkájában. Vagyis a levél valamit elhitetni
akar, és valamit elvégeztetni.
Hogy az eszményi olvasót rábírja a megfelelő együttműködésre, a szövegnek néhány
beszédstratégiát kell alkalmaznia, a szerző hol gázt ad, hol üresbe
kapcsol, és szigorúan kidolgozott terv szerint mossa össze a közlés fórumát
a közölt tartalom fórumával. De még ezzel sem mondtunk el mindent. A fabula
ugyanis nem csupán az „ősvalósnak” álcázott események világát veti latba,
latba veti a hiedelmek, szándékok, vélemények és szenvedélyek világát is, és
nem csupán az eszményi olvasóét, hanem a fabulában szereplő hősökét
is.
A beszédstratégia csak akkor jár eredménnyel, hogyha az eszményi olvasónak sohasem
sikerül megtudnia, hogy az adott pillanatban éppen ki beszél. Itt a „hangok”
dialektikájáról van szó – hogy én is Gérard Genette4 szóhasználatával éljek
–, ezzel a dialektikával játszik a szerző, és biztos a siker, hacsak az olvasó,
átugorva a különböző szinteket, el nem végzi, ahogyan mi is elvégeztük, a levél
metaszövegének kritikáját.
3. Tulajdonképpen ki beszél?
A levél elején van egy sugalmazott ego (a scribam ige alanya),
az ego ifjabb Pliniust, a szerzőt jelöli, aki Kr. után 104. esztendő
táján írta levelét. Ifjabb Plinius (a továbbiakban P/1) meghatározott
időben (a továbbiakban t0) és meghatározott világban (a továbbiakban
W0) ír (ezt a világot azonosnak tételezzük fel a valóságossal, illetve
ennek egyik múltbeli pillanatával). Persze, mindezzel némiképpen leegyszerűsítjük
a dolgot, de hát mégiscsak abból kell kiindulnunk, hogy nem valami narratív
fikcióval, hanem afféle „mindennapos történettel”, illetve, ahogyan ma mondanánk,
valóságos eseményről beszámoló krónikával van dolgunk. Ha ugyanis narratív fikcióról
volna szó (ilyenek például a Clarissa vagy a Veszedelmes viszonyok
levelei), fel kellene tételeznünk, hogy van egy másik alany is, nevezetesen
P0, a nyelvi aktus létrehozója, míg a szöveg egója valójában fiktív alany,
amely szerves része lévén az elbeszélés világának, nem azonos a szerzővel. De,
mint mondtuk, egyelőre elfogadjuk (legalábbis amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik),
hogy a magát hitelesnek feltüntető szövegben megnyilatkozó én azonos a szöveg
létrehozójával, azaz a levél szerzőjével. Vagyis elfogadjuk, hogy ifjabb Plinius
mint történelmi személy és a levélben megnyilatkozó ego egy és ugyanaz,
illetve, hogy a szövegnek Tacitus a címzettje.
Elég az hozzá, hogy a második bekezdésben P/1 elmesél Tacitusnak egy
történetet, amelynek egy bizonyos P/2 a hőse: P/1 elmeséli, mi
történt vele húsz évvel azelőtt Misenumban, a Kr. utáni 79. augusztus 4-én.
Vagyis olyan levéllel van dolgunk, amely t0 időben keletkezett, ám egy
másik időről, pontosabban egyszerre több idősíkról beszél. Ezeket az idősíkokat
a következőképpen jelölhetnénk:
t/3 = augusztus 24-ének délutánja, amikor megjelenik a különös felhő,
és idősb Plinius kiadja a parancsot a gyorsnaszád felszerelésére;
t/2 = idősb Plinius távozása és halála, vagyis augusztus 24-ének estéje
és 25-e közti idősíkok sorozata;
t/1 = augusztus 26-a, amikor ifjabb Plinius értesül a történtekről.
Azt a pillanatot, amikor P/1 átvált a fabula idejére (t/3),
a jelen időnek imperfecrummal való felcserélése jelzi („Éppen Misenumban
volt” – Erat Miseni... regebat). Hogy itt narratív világról van szó,
azt időhatározók beiktatása („Augusztus 24-én déltájban” – Nonum kal. Septembres),
a korábbi idősíkhoz tartozó személyek (a nagybácsi meg az anya, az első
mint az erat ige alanya) bevezetése, illetve bizonyos tulajdonságok elismerése
(„személyesen látta el a flottaparancsnoki tisztét” – regebat classem) emeli
ki. Ezek a nyelvi eszközök mintegy magától értetődővé teszik, hogy a bevezetés
(amelyben ifjabb Plinius P/1-ként beszél) észrevétlenül átcsúszik a bevezetésbe
illesztett másik történetbe, amelynek ifjabb Plinius által felidézett alanya
P/2 vagyis azonos ifjabb Pliniusszal.
Az egymásba illesztett történeteket az alábbi diagrammal lehetne ábrázolni:
P0 Ifjabb Plinius mint a közlési aktus empirikus alanya (Kr. u. 104.)
P/1 Ifjabb Plinius mint narrátor vagy elbeszélő hang, a közölt közlemény
P0-val azonos alanya (Kr. u. 104.)
P/2 mint a fabula szereplője
A – idősb Plinius és
M – az anya mellett. K. u. 79-ben (t/3...t/l)
A FABULA
A SZÖVEG
4. Világstruktúrák
A P/2 kalandjait elmesélő fabulát P/1 közleményéből kell extrapolálnia
az együttműködésre kész olvasónak. Naivság volna a második bekezdést azonosítani
a fabulával. Valójában a második bekezdés a magja annak a közleménynek,
amelyből a fabulára következtetni lehet.
Az olvasó tulajdonképpen egyazon narratív világ különböző időbeli állapotait
extrapolálja. Hadd hivatkozzam itt azokra a meghatározásokra, amelyeket a Lector
in fabula című könyvemben javasoltam: amikor az elbeszélés világának szereplői
egyik idősíkból átkerülnek egy másikba, megváltoztatják egyes esetleges tulajdonságaikat,
azokat a lényegi tulajdonságaikat viszont megőrzik, amelyek révén felismerhetjük,
illetve más szereplőktől megkülönböztethetjük őket. A t/3 idősíkban például
idősb Plinius tudós és római admirális (lényegi tulajdonság), s egyelőre eleven
ember (esetleges tulajdonság); t/2-ben ennek a tudósnak és római admirálisnak
néhány kellemetlen élményben van része; t/1-ben pedig ugyanez a tudós
és admirális egy szerencsétlen véletlen következtében meghal.
Bennünket most nem az érdekel, hogy egyazon narratív világ különböző állapotait
összehasonlítsuk egymással (ez a narratív világ mellesleg megegyezik azzal,
amelyet enciklopédikus ismereteink alapján „valóságosnak” tekintünk), hanem
az, hogy P/1-nek, vagyis a P0 időben megfogalmazott beszédaktus
alanyának, illetve (az eszményi olvasóval azonosított) Tacitusnak bizonyos ismereteik
vannak idősb Plinius halálára vonatkozólag. Ennek ellenére P/1 – amikor
elmeséli Tacitusnak, mi történt a t/3-as idősíkban – már más ismereteket
tulajdonít magának és idősb Pliniusnak.
Mindebből az következik, hogy két különböző ismeretvilággal van dolgunk, egyrészt
W0-val (ez a W0 – amellett, hogy ez a „valóságos” világ – egyszersmind
azonos a P/1, a Tacitus, illetőleg a mai olvasó ismeretvilágával), másrészt
a WNt/3-mal, ez utóbbi azoknak az ismereteknek a világa, amelyeket a
P/1 narrátor az általa elmesélt történet szereplőinek tulajdonít.5 P/1
magáról beszél meg a nagybátyjáról, arról, hogy ők ketten, egy emberöltővel
korábban, egy „rendkívül különös fajta felhőt” vesznek észre az égen, és hitelt
adnak a p-vel jelzett közleménynek (ez a p valójában a WNc
t/3-mal jelzett ismeretvilágnak a tartalma).
Magyarán, ifjabb Plinius a Kr. utáni 104-ben már tudja, amit a Kr. utáni 79.
év augusztus 24-éjén sem ő, sem a nagybátyja nem tudhatott, nevezetesen azt,
hogy az a „rendkívül különösfajta felhő” a Vezúvból tört fel, és hogy a felhő
valójában mérges gáz, hamu meg gőz elegye. Ám P/2 meg a nagybátyja számára
ez a különös felhő csupán érdekes és megmagyarázhatatlan természeti tünemény,
semmi más. P/1 és Tacitus számára viszont nyilvánvaló, hogy a felhő halálos
veszedelem.
A fabula szereplői tehát a WNc t/3-mal jelzett narratív világhoz
tartoznak, ennek a narratív világnak a szereplői P/2, A (idősb Plinius),
M (az anya), Ν (a felhő) és S (a Vezúv). Ezen a világon belül meg kell különböztetni
egy másik, WNc-vel jelzett ismeretvilágot. A WNc nem más,
mint a történelmi személyek ismeretvilága (itt, szerencsére, megkönnyíti dolgunkat,
hogy azon az emlékezetes augusztus 24-én ifjabb Pliniusnak is, idősb Pliniusnak
is meg az anyának is ugyanazok a hiedelmei): ebben a másik ismeretvilágban a
felhőnek semmi köze a Vezúvhoz, itt a felhő különös ugyan, de nem veszedelmes,
és ami ennél fontosabb, nincs semmiféle kapcsolat közte és idősb Plinius leendő
halála között.
P/1 (illetve a Kr. utáni 104-ben élő eszményi olvasó) ismeretvilágában
ugyanazokkal a szereplőkkel találkozunk, ezek a szereplők viszont sokkal több
tulajdonsággal vannak felruházva, olyan tulajdonságokkal, amelyek nemcsak egyénileg,
de egymással való viszonyukban is jellemzik őket. Idősb Plinius már tudós és
halott admirális, a felhő a Vezúvból tör fel, és a tűzhányó idézi majd elő idősb
Plinius halálát, sőt, ez a halál már be is következett.
A két ismeretvilág közti különbségek korántsem mellékesek, hiszen a t/3-mal
jelzett idősb Pliniusnak fogalma sincs róla (nem tudja vagy nem hiszi), hogy
a felhő halálos veszedelmet jelent, eszébe se jut, hogy a Vezúvnak is köze lehet
a jelenséghez (éppen ellenkezőleg, a Vezúvot kihunyt tűzhányónak tekinti), és
– ez a legfontosabb – azt se tudja, hogy már nem él sokáig. De ha így áll a
helyzet, nem is olyan vakmerő az az elhatározása, hogy tüstént hajóra száll,
mint lett volna akkor, ha – nem mondom, hogy holmi próféta módjára, előre látja,
hogy mi vár rá, de legalább – egy kicsit bölcsebben értelmezi a látottakat.
Az elmondottak alapján két különböző narratív világgal van dolgunk: míg WNc
t/3 a P/1 által elmesélt történet szereplőinek ismeretvilága (itt,
terjedelmi megfontolásból, csupán idősb Plinius hiedelmeire térünk ki, ifjabb
Pliniusnak meg az anyának – mellesleg idősb Pliniuséval azonos – hiedelmeivel
nem foglalkozunk), a W0 t0 az a világ, amelyet P/1 meg Tacitus
ismer.
Ezt a világot S-sel jelzet szükségszerű tulajdonságok strukturálják: olyan tulajdonságok,
amelyek kölcsönös viszonyukban határozzák meg a szereplőket; ilyenformán a maga
módján mindegyik szereplő hozzájárul a többi szereplő azonosságképének kialakításához,
mivel mindegyik szereplő meghatározott és az adott világ struktúrájához nélkülözhetetlen
viszonyban van a többi szereplővel.
Ezt a két világot az alábbi két ábrával lehetne szemléltetni:
A – idősb Plinius
Ν – felhő
S – Vezúv
nRa – az a viszony, amely olyannak határozza meg a felhőt, amilyennek
idősb Plinius a t/3-as idősíkban csakugyan látta.
nRs – az a viszony, amely a vulkánkitörés következményeként határozza
meg a felhőt.
sRa – az a viszony, amely idősb Plinius halálát a Vezúv kitörésével hozza
összefüggésbe. WNc t/3 NRa nRS sRa N/l
WNc t/3 | nRa | nRS | sRa |
N/l | + | - | |
A/l | + | - | |
S/l | - | - |
W0 t/0 | nRa | nRS | sRa |
N/2 | + | ||
A/2 | + | + | + |
S/2 | + | + |
Rögtön látni, hogy az első világban egyetlen szereplő sincs ugyanolyan (S-sel
jelzett) szükségszerű viszonyokkal felruházva, mint a második világ szereplői.
Valójában N/1-nek, A/2-nek és S/1-nek az égvilágon semmi köze
sincsen N/2-höz, A/2-höz és S/2-höz; a két világ közti kapcsolat
merő illúzió, a névazonosság következménye. Mivel a levél mindvégig felhőről
meg tűzhányóról beszél, azt hisszük, mindvégig ugyanarról a felhőről, ugyanarról
a tűzhányóról van szó. Am ha a két különböző világ strukturáltságának szempontjából
nézzük a dolgot, rögtön kiderül: hiába illetik a szereplőket ugyanazzal a névvel
a két különböző világban, korántsem ugyanazokról a szereplőkről van szó. Az
idősb Plinius ismeretvilágában szereplő felhő, huszonöt esztendővel korábban,
nem ugyanaz a felhő, amely huszonöt esztendővel később, Tacitus ismeretvilágában
bukkan fel.
Így, ahogyan a Lector in fabula című művemben is kimutattam, két olyan
narratív világ, amelynek szereplői más-más S-sel jelzett szükségszerű tulajdonságokkal
rendelkeznek, sohasem kerülhet kapcsolatba egymással. Olyan ez, mint amikor
egy eretnek evangéliumban egy Jézus nevezetű egyénről olvasunk, aki nem Isten
fia, akinek nem egy Mária nevezetű asszony az anyja, aki nem Betlehemben született,
és aki tetejébe cukorbajban hal meg, egy dús lakomán, Capri szigetén. Aligha
szükséges bizonygatni, hogy – hiába a kihívó névazonosság – ennek az evangéliumnak
nem ugyanaz a Jézus a hőse, mint akiről a kánoni evangéliumok beszélnek (még
akkor sem, ha történetesen ennek is van egy Lázár nevezetű barátja, és ezt is
perbe fogják valamiért Poncius Pilátus idején). Nos, az imént elemzett két világ
esetében is ugyanez a helyzet.
5. A közlés stratégiája
De kanyarodjunk vissza vissza P/2-nek P/1 által elmesélt történetéhez.
P/1 – mondjuk meg mindjárt – tisztességesen elmondja, mit hittek, mit
gondoltak történetének szereplői a Kr. utáni 79. esztendő augusztus 24. napján.
Mint minden jó elbeszélőnek, akinek a szereplők lélektani ábrázolása, illetve
az igazság meg a káprázat közti tragikus különbség a fontos, P/1-nek is ki kellett
volna aknáznia ezeket a különbségeket. Gondoljuk csak meg, milyen drámai feszültséggel
mesél el Szophoklész egy hasonló helyzetet, amikor Oidipusz képtelen felismerni
a – Tiresias és az olvasó előtt oly nyilvánvaló – igazságot.
Márpedig mi P/1 közlési stratégiája? Az első bekezdés énje arra emlékezeti
Tacitust, amit az nyilván nagyon jól tud, vagyis hogy idősb Plinius természeti
katasztrófában lelte halálát, hogy ez a szerencsétlenség elevenen él az utókor
emlékezetében, és hogy nagybátyja rászolgált az örök dicsőségre. Vajon miért
hangsúlyozza ezeket a magától értetődő adatokat, amelyekről Tacitusnak is tudomása
lehetett? Azért, mert ifjabb Plinius ezzel készíti fel az eszményi olvasót arra,
hogy az úgy lépjen be a WNc t/3-as világba, hogy a W0 t/0 világban
szerzett ismereteinek poggyászát is magával vigye.
A második bekezdésben ifjabb Plinius idősíkot vált: az igeidő megváltoztatásának
amolyan flash-back hatása van, és tulajdon világának egyik régebbi állapotába
röpíti vissza az eszményi olvasót. Csak az a baj, hogy az olvasó világának e
korábbi állapotában a szereplőknek olyan hiedelmeik vannak, amelyek nincsenek
összhangban az olvasó tudásával.
Első pillantásra ifjabb Plinius nagyon is becsületesen jár el, hiszen őszintén
megmondja: sem ő, sem a nagybátyja nem tudták, honnan is jött tulajdonképpen
az a felhő. De azon nyomban közli Tacitusszal, mégpedig zárójelben, hogy a felhő
a Vezúvból tört fel: a zárójel az idősík (és az ismeretvilág) újabb változását
jelzi, mégpedig a t/0 időbe való visszatérést, amelyet az igeidő megválasztása
is hangsúlyoz: „Cognitum est postea... Vesuvium fuisse” („Csak később
tudódott ki, hogy a Vezuviusból...” [tudniillik „szállt fel...”]). Az eljárás
ellen nyelvtani (jelentéstani vagy szófűzéstani) szempontból nem emelhetünk
kifogást, pragmatikus hatásával azonban más a helyzet: P/2 és idősb Plinius
ismeretvilágának kellős közepébe hirtelen belecsúszik P/1 és Tacitus
ismeretvilága. Innentől fogva az olvasó akaratlanul is N/2ként gondol
a felhőre (holott a történet szereplőinek szemében a felhő, sajnos, továbbra
is N/1).
De van még egy másik csúsztatás is. P/2 meg a nagybátyja szemügyre veszik
a felhőt, amely „candida interdum, interdum sordida“ („olykor fehér volt,
olykor szennyes és foltos”) – de ez, semmi kétség, csupán esetleges tulajdonsága
N/1-nek. Am itt ifjabb Plinius, aki látszólag még mindig a P/2 egója,
de aki valójában mint P/1 beszél, azt is megjegyzi, hogy a felhő azért
volt „olykor fehér, olykor szennyes és foltos”, mert „hol földet kapott fel,
hol hamut” („prout terram cineremque sustulerat”), vagyis azért, mert
magával ragadta a vulkánkitörés salakját. Márpedig az az N/2 tulajdonsága,
nem pedig az N/1-é.
Ezúttal nem jelzi semmiféle zárójel az idősík és az ismeretvilág megváltozását.
Épp ellenkezőleg: a beszédforma csak növeli az időbeli zűrzavart azzal, hogy
itt plus quam perfectumot (sustulerat) használ, szemben a szövegrészt
uraló imperfectummal (diffundebatur, vanescebat). A fabula logikája szerint
ez az eljárás nagyon is helyénvaló, hiszen a felhő előbb kapja fel a salakot,
a hamut meg a földet, és csak ezután, ennek következtében látszik hol fehérnek,
hol szennyesnek és foltosnak. Ami azonban helyénvaló a fabula szempontjából
W0-ban, P/2 ismeretvilágának szempontjából már korántsem az, hiszem P/2
csak később szerez tudomást minderről. Vagyis P/1 elmondja
az igazát, amely megegyezik az eszményi olvasóéval, de nem azonos P/2 igazával.
Az olvasó, persze, elvben rájöhetett volna a turpisságra. De hogyan is várhatnánk
el tőle ilyesmit, amikor az igeidők és a diszkurzív közbeszúrások játéka olyan
ügyes, olyan meggyőző?
Hogy mire megy ki ez a játék? Arra, hogy elhitesse az eszményi olvasóval: idősb
Plinius nagyon is tudatosan ment elébe végzetének, ugyanolyan világos fejjel,
mint amely a jelenetet szemlélő olvasót jellemzi. Mintha az olvasó, az augusztus
24-i Vezúv előtt ülve, mozivászonra vetítve nézné történelmi ismereteink jól
ismert filmjét, miközben fogalma sem volna róla, hogy a mozivászon idősb Plinius
mögött van (vagy legalábbis kívül a látómezején).
Ezért állítja (a magát P/2-nek feltüntető) P/1, hogy amikor idősb
Plinius üzenetet kapott a „fenyegető veszedelemtől megrémült Rectinától”, „megváltoztatta
szándékát, s amit a tudós érdeklődésével kezdett, mint életmentő folytatta”
(vertit... consilium et quod studioso animo inchoaverat obit maximo). Jogos
tehát a feltételezés: amikor megkapta Rectina üzenetét, idősb Plinius nyomban
felfogta, mi is a helyzet. Hogy a felhő a Vezúvból jön, azt lehet, hogy megértette,
de hogy a Vezúv milyen veszedelmet tartogat a számára (sRa), aligha.
Ifjabb Plinius ezt írja, minden szégyenérzet nélkül: „sietve igyekszik oda,
ahonnan mások menekülnek, s a kormányt egyenesen a veszélybe irányítja...” (rectumque
cursum, recta gubernacula in periculum tenet, adeo solutus metu), vagyis
fittyet hányva a veszélynek, valósággal rohan a halálba. Ugyanaz az idősb Plinius,
aki alighogy megérkezik Pomponianushoz, lefekszik aludni!
Azért a szerzőben néha a becsületesség kerekedik felül, és nem ködösíti el teljesen
az igazságot: „Minthogy oda [mármint Stabiae-ba] még nem ért el a veszély” (Quamquam
nondum periculo appropinquanté), idősb Plinius biztonságban érzi magát,
holott még bőven lett volna idő a menekülésre. Az olvasó azonban tudja, hogy
idősb Plinius Stabiae-ban halt meg, s amikor latja, hogy arrafele irányítja
hajóját, akaratlanul is Odüsszeuszra gondol, aki új utazásra indul, hogy valahol
Héraklész oszlopainál érje utol a halál.
Ez a folytonos idősíkváltásból megszerkesztett történet a nézőpont gyors váltogatásáé
is. Mintha felváltva két világra irányulna egy reflektor fénycsóvája: az olvasó,
valamilyen optikai csalódás folytán (akárcsak a mozinéző, aki folyamatos jelenetsornak
látja a filmkockák gyors egymásutánját), egyetlen történetet lát, holott a két
egymásra vetített világ nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen egymással. Mindezt
az „itt a piros, hol a piros” játékhoz is hasonlíthatnánk: az áldozat azt hiszi,
tudja, melyik gyufaskatulya alatt van a piros golyó, de a mutatványos fürgébb
nála, és az áldozat mindig az üres skatulyát emeli fel. Ifjabb Plinius azt csinál
az eszményi olvasóval, amit akar.
Amikor ifjabb Plinius, a harmadik bekezdésben, utoljára szólítja meg Tacitust
(finem... faciam), az valóságos magasiskolája a képmutatásnak: én, P/1,
a P/2-vel történtekről már nem kívánok beszélni (micsoda hazugság!),
térjünk hát vissza a jelenbe (mintha eddig állandóan a múltban lett volna!),
mert idáig, kedves Tacitus, egy másik világba képzeltük magunkat. De térjünk
most vissza az elbeszélés idejéből abba a világba, amelyben élsz...
Ugyanis ezt jelenti a „zárom hát soraimat.” És most, kedves Tacitus – így ifjabb
Plinius –, már könnyű a dolgod, csak át kell alakítanod ezt a tisztességes krónikát,
ezt a semleges és tárgyilagos dokumentumot történeti értekezéssé, amelyben már
a te válladra nehezedik az értelmezés felelőssége, mert, ugyebár, más az egyszerű
tényközlés, és más az utókornak szánt Történelem.
Márpedig ha valaki, épp ifjabb Plinius értelmez, ifjabb Plinius írja az utókornak
szánt Történelmet: ifjabb Plinius abban a hitben ringatta magát, hogy levelét
Tacitus beépíti majd történeti művébe, ezért alattomosan befolyásolni akarta
Tacitust, meg akarta határozni az idősebb Pliniusszal foglalkozó fejezet hangját.
Ez a fejezet azonban nem létezik: lehet, hogy Tacitus meg sem írta, de az is
lehet, hogy elveszett. A Történelmet végül is ifjabb Plinius írta meg. A levél
tehát elérte célját. Ahogyan enciklopédikus tudásunk is bizonyítja, mindmáig
elhittük, hogy idősb Plinius csakugyan a tudománynak volt az áldozata.
Szerencsére minden szöveg legalább két eszményi olvasót vesz célba: az elsőnek
együtt kell működnie a szerzővel, csakis így értelmezheti a szerző szándékának
megfelelően a szöveget; a másodiknak azonban az a dolga, hogy leírja – és értékelje
–, miképpen hozza létre a szerző, az első szint olvasatát.
Kérdés, hogy ifjabb Plinius minek is örült volna jobban, ha az olvasó mond ítéletet
felette, akit rászedett (és aki elhitte, hogy csakugyan idősb Pliniusnak kívánt
levelében emléket állítani), vagy az az olvasó, akit nem tudott rászedni, de
aki értékeli a szöveg meggyőzési stratégiáját (vagyis azt az emlékművet, amelyet
ifjabb Plinius önnönmagának állított). Aki leleményesen és nagy műgonddal hazudik,
az meg is szeretne győzni bennünket, de azt is szeretné, ha lelepleznénk, és
megdicsérnénk bravúros füllentéséért. A gyilkos is csak azért vallja be néha
a büntetlenül maradt gaztettet, hogy elismertesse nyomozójával, ez egyszer túljártak
az eszén.
Könnyen lehet, hogy ifjabb Plinius, akinek kisujjában volt a retorika, mindkét
olvasótípust szem előtt tartotta.
És az is lehet, hogy Tacitus azért hallgatott el, mert belátta: adatközlője
még nála is jobban ért a történetíráshoz.
Fordította: ÁDÁM PÉTER
Az esszé eredeti címe: Se il vecchio saperse (Lettre Internationale 1987. Nr.
12, printemps, pp. 65–68.)
JEGYZETEK
1. Ebben az esszében a lehetséges narratív világoknak azt az elméletét alkalmazom,
amelyet Lector in fabula (olaszul: Milano, Bompiani, 1979; franciául:
Párizs, Grasset, 1985) című művemben fejtettem ki. Jóllehet az esszé ennek a
könyvnek az áttanulmányozása nélkül is érthető, világos, hogy az eszményi olvasónak
ismernie kell ezt a könyvet.
2. Ami az eredeti szöveget illeti, lásd Pline le Jeune, Lettres, II.
kötet, IV-VI. könyv, texte établi et traduit par Anne-Marie Guillemin, Párizs,
Les Belles Lettres, 1967. A levelet a szerző osztotta fel három fő fejezetre,
és a kiemelések is tőle valók. (Magyar fordítás: Ifjabb Plinius Levelek, fordította
Borzsák István, Maróti Egon, Muraközy Gyula, Szepessy Tibor, Európa Kiadó, 1981.
A szerző által elemzett levelet Maróti Egon fordította.)
3. Vö. A. N. Sherwin-White, The Letters of Pliny, Oxford, Clarendon Press,
1966.
4. Vö. Gérard Genette, Figures III, Párizs, Le Seuil, 1972.
5. Hogy egy kicsit azért megkönnyítsem az olvasó dolgát, emlékeztetem a Lector
in fabulában elmondottakra: W0 azonos a valóságosnak tartott
referenciavilággal. WN az elbeszélés vagy a fabula világa; ezt a WN-t
különböző idősíkokban (t/m...t/1) lehet elemezni. A WNc nem
más, mint a WN világ szereplőit jellemző hiedelmeknek, reményeknek, véleményeknek
(és magatartásformáknak) a világa a Történelem adott pillanatában. Én tehát,
a W0 világban, elmondhatom a Piroska és a farkas meséjét; a mese
WN-ne\ jelzett narratív világában Piroska, adott pillanatban, valóságosnak
képzeli tulajdon illúzióinak WNc t/n világát, ahol az ágyban fekvő személy
azonos a kislány nagymamájával (holott az olvasó, a WN világ talaján
állva, jól tudja, hogy az nem a nagymama, hanem a gonosz farkas.)
1. Kedves Tacitusom! Nagybátyám halálának leírását kéred tőlem, hogy a valósághoz
minél hívebben adhasd át az utókornak. Hálás vagyok érte, mert tudom, ha
te örökíted meg halálát, halhatatlan dicsőség fogja övezni. Mert így, hogy mar
az is szinte örökké híressé tenné, hogy oly gyönyörű vidék pusztulásával, olyan
emlékezetes szerencsétlenség alkalmával érte a vég, mint ahogy egész városokat
és lakóikat is; s az is igaz, hogy számos maradandó művet alkotott mégis a te
műved halhatatlansága a legfőbb záloga az ő örök emlékezetének. Boldognak tartom
azokat, akik az istenek segítségével olyan tetteket vittek véghez, amelyeket
érdemes följegyezni, vagy olyan műveket írtak, melyeket érdemes elolvasni; a
legboldogabbak azonban azok, akiknek mind a kettő sikerült. Ezek sorában kerül
nagybátyám a maga és a te könyveid révén. Így hát annál szívesebben vállalom,
sőt, követelem a magam számára ezt a megbízatást.
2. Éppen Misenumban volt, és személyesen látta el flottaparancsnoki
tisztét. Augusztus 24-én déltájban anyám közli vele, hogy rendkívül nagy és
különös fajta felhő tűnt fel. Nagybátyám már túl volt a napfürdőzésen és a hideg
lemosdáson, s most leheveredve éppen uzsonnázott és olvasott. Azonnal saruját
kérte, és felment egy magaslatra, ahonnan a legjobban megfigyelhette a rendkívüli
jelenséget. Távolról nem tudtuk megállapítani, melyik hegyről tört fel a felhő,
csak később tudódott ki, hogy a Vesuviusból. Alakja leginkább a lombos
fenyőéhez hasonlított, mert hosszan magasba nyúló „törzse” fent mintegy szerteágazott,
bizonyára azért, mert a kitörő gőz ereje felhajtotta, majd, amikor az csökkent,
s már nem emelte, vagy talán saját súlyánál fogva is, széltében elömlött. Olykor
fehér volt, olykor szennyes és foltos, aszerint, hogy földet vagy hamut kapott
fel. A tudós férfiú elég jelentősnek látta ahhoz, hogy közelebbről akarja
megvizsgálni. Megparancsolta, szereljenek föl egy gyorsnaszádot: nekem is megengedte,
hogy vele menjek, ha kedvem van rá. Én azt feleltem, hogy inkább dolgozom. Történetesen
éppen ő bízott rám valami írnivalót. Ahogy kilépett a házból, levelet kapott
a fenyegető veszedelemtől megrémült Rectinától, Tascus feleségétől; kérte,
hogy mentse meg veszedelmes helyzetéből (az ő villájuk ugyanis a hegy tövében
feküdt, és csak hajón menekülhettek). Erre megváltoztatta szándékát, s amit
a tudós érdeklődésével kezdett, mint életmentő folytatta. Négyevezős hajókat
bocsátott vízre, s maga is felszállt, hogy segítséget vigyen – nemcsak Rectinának,
hanem még sokaknak; mert a partvidék, kellemes fekvése miatt, igen sűrűn lakott
volt. Sietve igyekszik oda, ahonnan mások menekülnek, s a kormányt egyenesen
a veszélybe irányítja, annyira félelem nélkül, hogy a szerencsétlenség
minden mozzanatát, minden jelenetét, ahogy szemébe ötlik, lediktálja, vagy maga
jegyzi fel. Ahogy közeledtek, egyre forróbb és sűrűbb hamu hullott a hajóra,
majd tajtékkövek meg fekete és átizzott, a tűzben megrepedezett kődarabok. Hirtelen
zátony meredt eléjük, és hegyomlás zárta le a partot. Egy darabig habozik, visszaforduljon-e,
de azután a kormányosnak, aki a visszatérést tanácsolta, így szól: „Bátraké
a szerencse! Előre Pomponianushoz!” Pomponianus Stabiae-ban volt, az öböl túlsó
partján (a tenger ugyanis öblöt vájt itt az enyhe ívben bekanyarodó partba).
Bár oda még nem ért el a veszély, már közelről látható volt, és ha tovább
növekszik, közvetlenné válhatott; ezért Pomponianus hajóra rakatta holmiját,
készen a menekülésre, ha az ellenszél elül. Mikor nagybátyám, a neki kedvező
széllel, hozzá hajózott, átölelte remegő barátját, csillapította, bátorította,
és hogy rettegését a maga nyugalmával oszlassa el, fürdőbe vitette
magát; fürdés után leheveredik és megebédel, jókedvűen vagy – ami nem kisebb
lelkierőre vall – jókedvet színlelve. Közben a Vezuvius hegyéből több
helyen széles lángnyelvek és magas tűzoszlopok csaptak fel; vakító fényüket
még növelte az éjszaka sötétsége. Nagybátyám, hogy a rémületét enyhítse, azt
erősítgette, hogy a földművesek riadt menekülésükben otthagyott tüzei és üresen
hagyott villák égnek a síkságon. Ezután lefeküdt, és mély álomba merült; akik
az ajtaja előtt elmentek, hallották kövérsége miatt nehéz és ziháló lélegzetvételét.
Közben az udvart, amelyből a szobája nyílott, annyira ellepte és feltöltötte
a hamuval vegyes tajtékkő, hogyha még továbbra is a hálószobában marad, többé
nem tud kijönni. Ezért felkeltették, és visszatért Pomponianus és a többi virrasztó
társaságába. Közösen megbeszélik, hogy a házban maradjanak-e, vagy a szabadban
járkáljanak; mert a gyakori és erős földlökésektől meginogtak a házak, és mintha
kimozdultak volna helyükből, ide-oda hajladoztak. A szabad ég alatt viszont
a tajtékkövek hullásától kellett tartaniuk, bár ezek könnyűek és likacsosak
voltak. Így azután, összehasonlítva a veszélyeket, az utóbbit választották;
nagybátyám, mert az erősebb érv a gyengébbet, a többiek, mert a nagyobb félelem
a kisebbet győzte le bennük. Párnákat tettek a fejükre, és kendőkkel lekötötték;
így védekeztek a kőeső ellen. Máshol már felkelt a nap, ott sötétebb és sűrűbb
volt az éj, mint bármikor; csak lángcsóvák és különböző fényjelenségek enyhítették.
Elhatározták, hogy kimennek a partra, és közelről nézik meg, csillapodott-e
már valamennyire a tenger; de még mindig viharos és haragos volt. Ő egy leterített
vitorlára heveredett, s újra meg újra hideg vizet kért és ivott. Mikor azután
a lángok és a kéngőz, a lángok hírnöke miatt a többiek futásnak eredtek, ő is
felkelt. Két szolgájára támaszkodva felállt, de nyomban összerogyott; gondolom,
a sűrű gőz akadályozta a lélegzésben, és elzárta légzőcsövét, amely amúgy is
beteg, szűk volt, úgyhogy gyakran fulladozott. Mikor a harmadik napon azután,
amelyet ő utoljára látott, visszatért a nappali világosság, megtalálták a testét,
épen, sértetlenül, úgy volt felöltözve, ahogy volt. Külsejéről inkább alvónak,
mint halottnak látszott.
3. Közben én és anyám Misenumban... – de ez már nem tartozik a történethez, és te csak az ő halálának körülményeit akartad megtudni. Zárom hát soraimat. Még csak azt teszem hozzá, hogy mindazt sorra vettem, aminél magam jelen voltam, vagy amit nyomban megtörténte után hallottam, amikor leginkább az igazsághoz híven szokták elmondani. Te válogasd ki, amit fontosnak tartasz, mert más levelet írni és más történelmet, másképp ír az ember jó barátjának, másképp mindenkinek. Minden jót!