Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. június, XII. évfolyam, 6. szám »
Márton László
A darázs
Utazik a villamoson a darázs. Azon a járaton, amely Budáról Budára megy, Pesten
át. Szép napos kora ősz van, barnult vállak és bokák; még a zsúfoltságban is
van valami frissesség és zamat, akár a gyümölcsökben, amelyek ilyenkor szoktak
forgalomba kerülni.
A darázs nem kér ülőhelyet, nem szorít magának állóhelyet, ő a lebegőhellyel
is beéri. Az ablaküveg mentén lebeg föl-alá, egyelőre még majdnem észrevétlenül.
Odakint fényes üzletek, járókelők, autónak mondott füstölgő beskatulyázások,
mállott vagy kimosdatott házak, hirdetések, nyakak sűrűségén fejek sokasága:
mindez a darázs karcsú dereka mögött. Az utazóközönség és a világ között rejtett
fullánk lappang.
A darázs az imént még ott röpködött a fogantyúk fölött; csak az imént, amikor
kanyarodott a villamos, akkor sodródott az ablakhoz. Neki még van sejtelme róla,
hogy az utazásnak illik megadni a módját, és egyáltalán, hogy az utazás nem
azonos a közlekedéssel. A Széna tér óta nézem a darazsat, amint lassan hátrább
úszik, ha gyorsít a villamos, és előrelódul, amikor fékez.
De most jönnek a napilapok. Negyedrét hajtva csattannak az üvegen. Mintha a
hátrafelé szaladó külvilágot akarnák megfenyíteni, s ebben állná útjukat az
átlátszó síkidom. Egy újság, amelyet nem ismerek; egy másik újság, amelyet ismerek
és nem szeretek; egy harmadik újság, amelyet nem ismerek és nem szeretek: teljes
egyetértésben zuhognak az eltévedt rovar folyamatosan változó tartózkodási helyére,
anélkül, hogy magát az élő erőt eltalálnák.
Utak és lehetőségek ezernyi szétágazása. Vajon hol fog leszállni a bestioláris
útitárs? (A leszállást a szó legeredetibb értelmében is vehetjük.) Azt a lehetőséget,
hogy leszálljon a Margitszigetre pajkoskodni, már elmulasztotta, már a Nyugatinál
járunk. Ha most kiszállna és egy másik ablakrésen beszállna, elutazhatna Miskolcra
vagy Nyíregyházára; vagy a szomszédban, Közép-Kelet-Európa leggyönyörűbb hamburger-istállójában
juthatna egy kis ételmaradékhoz. Moziba is mehetne valamelyik megváltozott nevű
körúti intézménybe; és amikor a vásznon leszúrják a hőst, ő – a nagyobb empátia
előmozdítása végett – leszúrhatná az egyik nézőt. Mondjuk a főnézőt. Főhős és
főnéző egyszerre csikorgatnák a fogaikat.
Én az Oktogonnál le fogok szállni; de ha ott nem, akkor a Király utcánál egészen
(olcsó poén volna azon töprengeni, hogy ki hizlalta kövérebbre az irodalom potrohát:
a Majakovszkij vagy a Király?) biztosan; ezért előre megmondom, hogy nem fogom
tudni, mi lesz a darázzsal – különben is, azóta már biztosan lett vele valami.
Talán kiszúrt egy szép hölgyet, mármint magának. Talán kifújja őt egy bolond
szél ebből a síneken gördülő bolond likból. Talán követi példámat az Oktogonnál
vagy a Király utcánál, de legkésőbb a Wesselényi utcánál, és amíg én leszállok,
addig ő röptében elhagyja a szerelvényt. Vagy ellenkezőleg: amikor majd mindenkinek
el kell hagynia a járművet, valahol a végtelen távolban, a Nagyrealista körtéren
is túl, közel a Vak Macska belső ügyéhez, ő lesz az egyetlen, aki nem engedelmeskedik
a hallgatólagos felszólításnak.
Végül az is lehet, hogy elunja mégoly kurta életét a must– és gyümölcsillatú
mulandóságban, és agyonütteti magát egy félkolumnás politikai őrjöngéssel.
Igazán nem tudom, hogy mi lesz a darázzsal, és mi lesz ezzel az ősszel, meg
a Budáról Budára kanyarodó sínekkel, meg a város fölött elúszó menyét– és teveformájú
felhőkkel; és nem tudom, hogy mi lesz azzal a vérlázító kijelentéssel, amely
szerint a meghatározatlanság a valóságos létezés tagadása – de azt tudom, hogy
amint az aszfaltra teszem a lábamat, rögtön és viszszavonhatatlanul múlt idővé
válik a hosszúkás drágakőre vagy remek ötvösmunkára emlékeztető fekete-sárga,
karcsú féreg, potrohában azzal az önmagához méretezett, egyetlen cseppnyi méreggel.
S nem fogok tudni megszabadulni attól az érzéstől, hogy elmulasztottam valami
nagyon fontosat.