Sebestyén Mihály
Lépcsőfutam

Rengeteg lépcső. Töredezett, repedt fokok sántítanak fölfelé. Baktatnak. Túl a nyugdíjkorhatáron is. Továbbszolgálnak éhbérért. És még ne is lázadozzanak?!
Lemállott arcok. Kettéroppantott gerincek. Töredelmes vallomással tartoznak, úgy érzik, de ki hallgatná meg őket. Ki kíváncsi arra az igazságra, amit ők még elmesélhetnének, beledadoghatnának vallatóik fülébe?
Meglepetésszerűen befelé lejtenek, mintha csak éjszakára készülődnének. Váratlanul a fal felé fordulnak, és már húzzák is a lóbőrt.
Jaj, ne legyen ennyire közhelyes. Találjon ki valami eredetit, Bélám!
Marczaliné mondja, a lépcsők legelső tulajdonosa. Kilakoltatták, stráfszekérre dobálták a bútorait egy óra alatt, és már vitték is a Malom utcai alagsorba, éppen a kupleráj mellé. Éjszakánként, álmában rengetegszer járja be újra a lépcsőket, kísértetként bolyong a saját múltjában.
És ez mennyivel originálisabb, Iluska édes?
Ennek a Marczalinénak még most sem hagynak nyugtot a szeretői. Folyton bajuszos, gyakorlott férfiak sertepertélnek körülötte, mindenféle gyanús alak, olyan helyes fiúk rovott múlttal, angyalarcú csirkefogók, derék, balkezes szélhámosok, akiket az első rendőr fülön csíp, szállodatűzben guberáló csicskások. Meredek karrierek lapos kúszásban.
Mint a lépcsők, lépcsői az árvaságnak, a magány kollégiumának. Saját magukhoz jönnek látogatóba.
Meg kell a szívnek szakadnia, ennyi szenvedés hallatán. Ha lesz egy szabad óránk, azon nyomban bánkódni fogunk.
Persze, a virágcserepek. A jóval fiatalabb virágcserepek. Azok a taknyos dísznövények. A lépcsőszélen álldogáló kibicek. A taccsvonalról bekiabálók, akik életükben nem játszottak végig bár egy meccset, még egy korhadt félidőt sem bírnának ki. Összehuttyannának.
Csipeszkednek, lefelé tekintenek kíváncsian, és közben fékezhetetlenül vihognak. A fikuszok, leanderek, anyósnyelvek, filodendronok, könnyező pálmák, kaktuszok, pozsgások. (Benne voltak a gyermekek könyvében, amit átcsempésztek a határon még a legvadabb időben. Számon tartották őket a régi rendszerben. Felírták az adataikat. Mindent tudtak róluk. Mára azonban megszabadultak a megfigyelők csapatától, hurokvető tekintetétől, amellyel a leveleiket is gúzsba kötötték. Semmit sem írhattak, veszélyes volt a szóbeli üzenet. Mára mintha el is feledkeztek volna azokról az éjszínű esztendőkről, a setét, tévé nélküli estékről, amikor a napfényt is harmadrendű kópiák pótolták.)
A lépcsők a kertbe igyekeznek. Állítólag ma este mondáin kerti mulatságot rendeznek a felhők tiszteletére, akik egyre gyakrabban látogatnak Marczaliné kertjébe a kertvárosi kapcsolatok keretében. Testvérkertek. Kerítések nélkül. Csak úgy lazán beállítanak, bejelentés nélkül, rátelepülnek a fákra, lecsöpögnek a fűre, falevélre, búslakodó bokorra. Harmat-tündér, dérmanó, hóharmat-anyó. Mesebeli figurákkal kell mulatnunk, kérdik utálkozva, idegenkedve a legalulról indulók. Még nem hivatásos baktatók. Jószerivel az út végét sem látják, de máris békétlenkednek. Hangoskodnak. A felülállók megpróbálják csillapítani a felkorbácsolt indulatokat. Hasztalan kísérlet, nemesveretű sziszifuszi törekvés. Vattába csomagolt nyaralás vízkeresztkor.
A legalul tipródók szociális igazságérzete kórossá torzult. Hipertrófia.
Trófea. Sikervadászat.
A professzoros megállapítást derültség kíséri, a fikuszok összecsapják a kezüket. A többi süket és sznob, a szórakozott zöldületek persze azonnal csatlakoznak a tenyércsattogtatáshoz, nem akarnak ünneprontónak látszani. Sine nobilitas. Sine titulus et vitulus. A figyelmetlenek diktatúrája.
A régi lábak mind ellépdeltek. Marczaliné híres szép lába, drága selyemharisnyái, mintás szoknyái, nyári ruhái. Pestről, Bécsből, Párizsból hozatta. A régi lábak egy szép napon, egy meg sem jegyezhető évszakban mind eltűntek. A lépcsők, bármilyen hihetetlen, a híres emlékőrzők nem tudtak visszaemlékezni, levélhullás volt, temetés utáni erős tél, csendes alkonyi hónaljmeleg szeptember legvégén...?
Felejtenek.
*
Mind elcsosszantak az ismerős cipők, elkopogtak a nyalka csizmák, tisztek, urak, vadászok, kérők. Horribile dictu: kikoptak az emlékezet kerekei közül a bocskorok. Igen, igen, voltak legendává szegődött bocskorok, látom, nem hisz nekem, uram, nem afféle autógumiból hasított hamisítványok, hanem valódi túrószagúak, havasi füvek csomói tapadnak hozzájuk nedvesen. A frissen vágott legelők üzentek a kertnek, városba szakadt testvérüknek, nem volt az üzenetben semmi sajnálkozó, lekezelő. Ugyan kérem, a hegyvidéki rétek mit sem törődnek az urbánus-rurális ellenlábazással.
Tejbe mártott alázatos csusszanás, köszönés, amint megáll a küszöbön Tódor bácsi, be sem mer lépni a tornácra.
Marczaliné árnyéka, két kinyújtott kar. Hajnal van, most kelt ki az ágyból, egyedül alszik évek óta (nem szükséges cinkosan hunyorítani!), becipeli a kosarakat: rókagomba, méz, alma, apró körte, juhsajt, orda, valami kevés kakukkfű februári teázáshoz, mentabokrok, két csomó vaj háncsfészekben.
Pálinkát tölt. A mámor ígérete lefelé bukdácsol a lépcsőn. Akkoriban bezzeg még nem kellett benzingőzzel keverednie. Egy csepp a lépcsőre hull. Meglehet, hogy a Tódor bácsi szakálláról, de nem kizárt, hogy babonásan kilöttyintették az első kortyot. Ki tudná megmondani teljes bizonyossággal annyi évtized gyomortávlatából?
És még akkor semmit sem szóltunk azokról a lábakról, melyek igazi vakbizalommal lépték át az elcsempült fokokat.
Mi ez, valami agyament mikrofonfojtogató előtt beszélgetünk?
A kérdés sértő, a gyanú bemázolja a saját arcát, sísapkát húz, whiskyt iszik előtte, a legjobb hagyományokhoz igazodik.
Az ám, a bizalom. A láb, amely emlékszik minden résre, akadályra, árokra, a törésekre. A kert szívbillentyűi. Aritmiás lélegzetvétel.
Néhány furcsa zörej, de semmi ok az aggodalomra, asszonyom.
Billentés. Tökéletes önuralom, teljes összpontosítás. Mintha zongorán játszana valaki Chopin-szonátákat, keringőket az utolsó előtti pillanatban, mielőtt érte jönnek. Foglárok, mentők, csendőrök, ápolók. Olyan mindegy. A kert egyetlen beláthatatlan hangversenyterem. Micsoda magabiztos billentyűkezelés a halál árnyékában... – súgnak össze a földszinten. Úgy ülnek, hogy a szólista kezére pontosan ráláthassanak. Baloldal, harmadik sor, zsöllye.
A közönség valamit megsejtett a pillanat kivételességéből. A megismételhetetlen produkcióból. A lépcsők zegzugos klaviatúrája. Sírkövek. Többen gyertyát gyújtanak a teremben. A holt kertek napja. Kismindenszentek.
Beletapsolnak a tételszünetekbe. A karmester nem túl erélyesen csendet kopog. Nem szabad nagyon komolyan venni, csak hát, tetszenek sejteni, ugyebár, a hagyomány, amely a frakkot is elengedhetetlenné teszi. Maximum zsakett, kisestélyi.
*
Korlát?
Ide? Minek? Kiért? Ki ellenünk, ha nincs korlát mellettünk? Itt kérem még hosszú ideig tisztelték a szabadságot, azt a klasszikus 19. századi értelemben vett kissé avas liberalizmust. Amely a kerteket megteremtette a városok szája szélén, a fákat ide-oda ültette, látszólag minden rend nélkül, akárcsak az angol parkokban. London, ahogyan apuka mesélte: Royal Garden, Kensington park. A fikuszok későbbi fejlemény, a liberalizmus elárulása, kompromisszum, Ausgleichung. Azon már senki sem csodálkozott, midőn a lépcsőkhöz rendelte őket a korszellem. Lakájok, tömeg, léhűtők. Nyári mikulások tisztújító közgyűlése.
Na azért volt szó karfáról, amikor Anton Konrad, nyugalmazott korvettkapitány ideköltözött egy őszön. Végleg a szárazföldre vetődött. Léket kapott a karrierje. Zátonyra futott. Megfeneklett. Szárazdokkba vontatták. A császári és királyi tengernagyi hivatal leszerelte negyvenkét évesen.
Izgága ember. Majd ő, majd tavasszal ő olyan korlátot faragtat a lépcsősor mindkét oldalán, amilyen még a Schönbrunnban sincs.
Utalás, alig leplezett utalás a szép és vonzó Schönberger Ilusra, aki nem más, mint...
... mint Marczaliné?
Honnan jött rá? Hogyan találta ki?
Nincs benne semmi rejtélyesség. Ez nem volt titok, már senki sem beszélt róla lehalkított hangon a gyerekek előtt, ugyanis városszerte ismeretes volt, hogy Anton Konrád korvettkapitány hasztalanul epekedik Marczaliné született Schönberger Ilusért. Olyan volt, mint a megszáradt vasárnap reggeli hígtojás maradéka egy hétfői száj sarkában.
Nekem elhiheti, Schönberger Ilus, akarom mondani Marczaliné soha nem állott volna szóba az ilyesféle Anton Konrádokkal, hiába kezdte a nevét beipszilonozni, téhásítani, Anthonffy. Nevetnem kell, ne ingereljen, kérem. Olcsó, szivarfüstös mutatvány.
Az asszonynak a pénze volt kevés, amit a megmaradt, az alig kimentett birtok után kapott, a magosházi egykori Schönberger-földek bérlőjétől. Különben az unokafivére volt, Schönberger Pali. Lelketlen, anyagias, piócatermészet. Sosem nősült meg. Ahol tudta, átvágta Ilust. Ezért is kellett magához vennie ezt a krakéler tengeri szörnyet.
Nevetséges rágalom. Egy született Schönberger, Schönberger Gyula egyenes ági leszármazottja soha nem alacsonyodott volna idáig. A jó szíve, az esett meg ezen a szárazra vetett hajóskapitányon. Merthogy apuka úgy bomlott az egyenruhákért. Horthy Miklós egykori tengerésztársát nem lehet, nem szabad, nem illik fedél nélkül hagyni. Erdélyben soha. Mi másak vagyunk, mint az anyaországiak. Még a lépcsők is másként töredeznek bennünk.
Befogadta.
Az allűrökre Schönberger Ilus rá sem hederített. Tengerésztempók, óceáni mesék, mediterrán tündérregék? Meg sem hallgatta volna. Nem mondom, jólesett téli estéken belebámulni a tűzhely parazsába, de a történetek sehogy sem illettek ehhez a házhoz. Józanság. Nekem elhiheti, én egykor a teljes bizalmát bírtam.
A legfelső fok állítása. A páholy legfelső foka. A hetvenhetedik. Nagymester. Akinek a fogsorából ordít a betoldás, az olcsó cementpótlás. A többiek összekuncognak mögötte, ha a holdat vizsgálgatja. Mint egy aggvilági osztályfőnök, amikor cipő- és hajvizitet tart. Mert hogy ő van legközelebb a házhoz, az éghez, a tejúthoz.
Az egész fokpótlást Konrád kapitány fizette. Mindjárt ideköltözése után megcsináltatta, anélkül, hogy valakinek is kikérte volna az engedélyét. Ez itt nem szokás. Itt az elhatározások lassan születnek meg...
Ha egyáltalán megszületnek. Csak a homo novusok lihegnek. A senkiházi felkapaszkodottak. Ettől még senkinek sem támad gondos gazda hírneve. Itt a patinát maga az idő nyújtja át kitüntetés gyanánt. Lassan érik. Akkor is, ha századokba kerül.
Erre a szerencsétlen korvettkapitány mestert hivatott, még éjszaka is felkelt, az ujjával ellenőrizte, hogyan köt a toldat. Meg akarta lepni, le akarta tarolni Marczalinét, aki két napra kiutazott Magosházára, ugyanis látni akarta, mit csinál Pali. A kedves férfirokon, az egyetlen unokafivér. Sasváry – ők még siettek magyarosítani.
Hozzá mehetett volna, csakhogy...
Úgy érti, ahhoz a mitugrász tengeri bocshoz?
Dehogy, felelték a legmagasabban álló fokok, akik büntetlenül kihallgathatták a családi tanácskozásokat. Olyan meghitt beszélgetések. Nem mondják, volt némelykor felsőbb regiszterekbe szökkenő hangemelés, szigorúbb hanglejtés is, de a fák és a füvek mindent nyomtalanul elnyeltek, csak a lépcsőkről nem feltételezte senki, hogy észben tartják a családi titkokat. Betonfejek.
A lépcsőkre nem ügyeltek eléggé. Fel sem merült az óvatosság. A repedések pedig nem csupán esővízzel teltek meg, hanem üzenetekkel, képfoszlányokkal. Elszórt levéldarabkák akadtak fönn, a fényképekről hullott, tovaszilánkolt az arcok és gesztusok horzsaléka. Mondatok, elharapott sírás, hirtelen kiszaladás a szalonból, partra vetett sóhajok...
A kihajtott füvekbe szervesült a családi titok, összegezte egy régi dolgozat. Ki írta, nem tudjuk, hiszen Marczaliné után nem maradtak gyerekek.
Hacsak Melániát nem számítjuk, de Melánia afféle szegény rokon gyermek volt csupán, és hamar, még a háború előtt kimenekült Argentínába. Hívták. Kihívta a rokonság. Marczali úr bátyja vagy nővérei. Nem, senki sem emlékszik a nevekre. Itt a neveknek nincs súlya, térfogata. Melánia a háború után még egyszer-kétszer írt Schönberger Ilusnak, választ azonban nem kapott. Marczaliné betűzte a tükör mellé, hogy majd másnap, amint akad egy kis ideje, nagytakarítás után, egy szabad délután, festés idején úgysem lehetne... Teljesen kiment a fejéből. Különben is beszáradtak a hírek a tintatartóba. Aztán jött az a hirtelen költözés.
Ez most nem tartozik ide. A felfeslő fokok féltékenyen őrzik a történelemben szerzett természetes jogukat. A történethez való kizárólagos jogot. Y compris URSS.
Hol van ekkor még a nagy és legyőzhetetlen? Alig elfojtott, nosztalgikus borzongás.
*
Pitypang, pásztortáska. Békavirág a nyári kövek, romok között. Nem Pompeji.
– Sokáig időzünk még itt? Mire való ez az akadémiai félóra, a botanika öreguras hajlongása a természet előtt? Nyújtózkodás az utolsó őszi verőfényben?
– Maga semmit sem értett meg. Minden hiábavaló volt. És még azt hittem, maga is vissza akarja fogni a történetet, nem siet. Hajszolni az elbeszélést – bűn, mert, tisztelettel megkövetem, az elmondható történet szépsége a töredezett körmű megállásokban rejlik. Mikor minden tétován húzódik tovább. Előre vagy vissza? Valamerre térben vagy az idősíneken kocsizik rendszer nélkül? Nincs, higgyen nekem, egyáltalán nincs semmi jelentősége. Úgy értem, nem fűződik hozzá magasabb érdek. Államérdek. Nem forgolódnak körötte hírszerzők, rangrejtett diplomaták, pártokhoz közel álló üzleti körök. A történet van, vagy inkább voltak szereplői. Valódi álruhák.
A múlt lecsoszogott a lépcsőkön, még egyszer visszafordulhatott volna, hogy szemével átfogja a kertet, a tornácon pöndörödő izabella indáit, a tetőn meglazult cserepeket és az eresz kifakadt vápáját. Ennyi elvárható lett volna a múlttól... Ám a megszemélyesített bezárta maga mögött a kaput, a kulcsot pedig egy csatorna nyílásába dobta. Sokáig csillogott reze a mélyben.
Mégis... – kísérletezik a hallgatóság sorából egy kabinos néni. Egy szatyorformájú fej tele körtekompóttal. Viszi a kórházba, a kettős belklinikára, prof. Kompothy Elemér osztályán fekszik szegény Károly (Lívia, Pempő néni, nincs bejelentőlapja), valahova, épp csak beugrott, hogy meghallgasson néhány lépcsőt. Leánykorában Bach-fugákat is játszott. Biztatták.
Nevenincs mutáns füvek. Gyomorverte közök. Csórécsiga és...
És a legmagasabb fokot elért kőtestvérek tisztában voltak a legvalószínűbb bekövetkezhetőséggel: Schönberger Ilust nem engedték férjhez menni Sasváry Palihoz. Mégiscsak első unokatestvérek. Tudják, mennyi rossz vért szül az efféle elhamarkodott lépés. Ennek ellenére...
... nagyon szerették egymást. Ugye ezzel akarja menteni a döntést?
Pedig teljességgel elveszett ügy.
Nem, nem állíthatjuk, hogy eszeveszetten imádták egymást, hogy csüggtek egymáson éjjel és nappal, kiszöktek, elbujdostak volna a hegyek közé. Á, távolról sem. Legyintés. Ültek a lépcsőkön, még csak kedvenc lépcseik sem voltak, Pali megfogta az Ilus kezét, és arra kérte, hogy menjen férjhez máshoz, majd találkoznak ezután is, hiszen rokonok, és adja neki haszonbérbe a családi birtok maradványait, gazdálkodni akar, olyan ez, mintha Ilust kapná szeretőnek, kedvesnek, mindennek.
Azt mondta a lépcsők szerint, nyújtsa, Iluska, a kezét a legelső jelentkezőnek, olyan személynek, aki egy naptárból kiszemelt napon, egy bizonyos órában legelsőnek lép, be mit sem sejtőn, az utcai kapun, megmássza ezt a rengeteg lépcsőhegyet, még csak nem is liheg.
Schönberger Ilus értetlenkedve bámult. Miért adja olyan könnyen fel, miért oly mulya ez a Pali. Gyáva, visszahőköl a tilalmak láttán. Térdre esik, amikor csupán fejet kellene hajtania. Látta, hogy a férfi nem fog dacolni, képtelen ravaszkodni, megérezte, hogy bármikor így viselkedne, ha megszorongatják. Nem a cselédkorzók hőse, nem a zsúrok féktelen lovagja. Pincsikutya, alacsony szemöldökű szamócatermesztő, berezelt dinnyecsősz a Sivatag utcából.
Megszerezhették volna az engedélyt, hiszen Anzelm atya Sasváry (Schönberger) Pali anyjának volt fivére. A püspök úr őszentségének a magántitkára.
Most mit ízetlenkedik? Ki beszél itt diszpenzációról? Schönberger Ilusnak attól a perctől kezdve nem kellett az unokafivére. Vigye a földbérletet.
Végtére is örült. Őszintén felderült. Még mosolyogni is tudott. Rámosolyoghatott, ha úgy vesszük (hogy vesszük? Schönberger Ilus nem eladó! tiltakozások az alsóbb néposztályok körében.), lelkiismeret-furdalás nélkül akárkire. Nincsenek szigorítások, megkötések. Szabadon választott gyakorlatok. Nincs pontozás.
Például fogadhatja ezt a Marczalit, aki hetek óta fáradhatatlanul kapaszkodik, törekszik fölfelé, talán két hónap alatt eléri a hetvenhetedik fokot is. Mesterfok. Magiszteri vizsga. Utóbb Philisophiae Doctor. Soha nem használja a doktori címet. Pedig milyen imponáló lenne. Dr. Marczali...?
Érdekes, a keresztnevére senki sem emlékszik. Kész hökkenet. Pedig hányszor jődögélt komótosan felfelé, ezüstfejű pálcájával megkopogtatta a köveket, azt várta, hogy gyíkok szaladnak elő fogadására, a rejtett kincsek felzengenek, aranyhomok pereg a repedésekből, ki tudja, miben reménykedett. Senki nem lehet bizonyos benne, hogy ismerte Marczali urat. Még Schönberger Ilus sem. Igaz, nem is volt kíváncsi a férjére.
M. úr, a keresztnevétől fosztott tudor, bölcselő, kertbarát óvatosan szárnyalt a csúcsig. Beosztotta erejét és szellemét. A győzők taktikája, mellyel bizonyítani akarta: a végén úgyis ő visz mindent. Bankot robbant, beseper házat, birtokot, kerti gyümölcsöt, holdezüstöt.
A lépcsők ura lesz, érte lesz langyos éjfélig a testük. Forró szerelmi vallomást akart, amely lecsorog a lépcsőkön, aláfolyik, mint a tiszta esővíz.
No de a lépcsők, a lépcsők mégsem lehetnek hűtlenek a házhoz?!!
Ugyanazok a populista reménykedések.
Miért ne? És akik az elmúlt években elszegődtek, engedtek a csábításnak, martalócoknak, sületlen fejvadászoknak, és most gyanús újgazdag palotácskák, kocalábon forgó ólak előtt hoppmesterkednek? No, persze magasabb bérért. Meg vannak becsülve, akad meghívott, aki félve lép a fokokra, hiszen az árulók mégis kirínak ódon eleganciájukkal a szürke betonprosztók közül. Enyhe gőgtől, finoman párálló lenézéstől sem mentesek. Megbocsátható, ugye?
Cinkos hunyorgás, és közben észre sem veszik, hogy léket vágtak a történet közepébe. Kilyukadt az idő, ömlik befelé a hideg pernye és hamu.
Közben észre sem vesszük, hogy a dolgok megtörténnek velünk akaratunk ellenére, erszényünkkel-eszméletünkkel dacolva.
Dacról beszél, Iluska ? Nevetnem kell. A tények nem törődnek a lépcsőkkel. Maguk szerveződnek lépcsőfokokká, létrává, hegymászó kampókká, kötelet eresztenek alá. Lehet, hogy hágcsó, lehet, hogy lasszó. Kinek-kinek sorsgörbéje szerint.
Ne beszéljünk szomorú dolgokról, ma mindenki panaszkodik. Pedig érdemes lenne felidézni azt az önzést, amikor lépcsőknek, a maguk veszendőségétől megbabonázva, föl sem ötlött, hogy Marczali úr valahová elszökött, megfutamodott, kigurult a képből, s a lépcsők megmászásától eltekintett.
A belvárosban hevert egy lesötétített szobában. Egy reggelen nem kívánt felkelni. Másnap sem. Ágyba kérte a reggelit. Azután mégsem kóstolt bele. Elhatározta, hogy beleolvad a tapétába, mint annyi irodalmi hős, akikről eddig is olvasott. Nem volt kifejezetten irodalomrajongó, mégis megtetszett neki ez a nyomvesztési mód. Többé nem csengetett, az inasok harmadnap szétszéledtek, még ajánlást sem vihettek M. úrtól. Vagy elkeveredni az ágynemű télvégi szürkéjében, átlépni a falon lógó festménybe, amely a Rákóczy-lépcsőt ábrázolta.
Egy ismerősénél feküdt. Néha rágyújtott egy szivarra, majd erről is lemondott. Tudott nélkülözni. A barátja, ismerőse, rokona (?) Amerikába utazott muzsikálni, szenet fejteni, szőlőtöveket böngészni, pajzánkodni. Igazán nem jegyezte meg. Egy óceánjárón zenélt, pincérkedett, luxuskajütjébe kérte villásreggelijét, hajófenéken lapátolt szenet. Fő, hogy elfoglalta magát, éppen nem tartózkodott az ócska és megunt földrészen.
Fokozatosan szívódott föl. Fokról fokra tűnt át: előbb a keze olvadt bele a falba, de olykor még rá is tudott volna gyújtani, ha megkívánta a havannát, a falból kinyúló ujjak még leszakíthatták volna a szivart borító celofánt, le-
vághatták volna a szagos dorong végét ezüst ollóval, erre azonban már nem került sor a lehetőségek viszonylag rugalmas határai között.
Egy hétfő hajnalon a nyaka cikkant tova, minekelőtte áttetszővé, üvegessé tisztult, látszott, miként halad a nyelőcsőben – mint egy laboratóriumi kísérletben, mint egy kórházi műszerben – a kortyonként leküldött rumos tea. A feje, a szeme, szája, orra, álla, füle, mintha tudomást sem akart volna venni az átalakulásokról. Ugyanúgy pillogott, néha elhomályosult a tekintete, máskor hosszú órákra becsukódott, pihent. Köhintett a torka mélyéről, erős férfias orgánuma volt, melegbarna hang, mondták volna rá a telefonoskisasszonyok és titkárnők, ha még bejelentkezett volna valahol. Kellemes, fanyar férfiillat áradt a hajából és az állából, holott akkor már hetek óta nem borotválkozott, de a szakálla valamiért elfelejtett továbbserkenni, alig volt borostás, csak annyira, mint vasárnap hajnalban, amikor hazatért szokott legénykedéseiből.
Orrán megpihent egy kövér piaci légy, csillogó potrohú, nagy fenekű kofa, nem hessentette el, még csak kísérletet sem tett az elűzésére. Minek zavartatná magát, elvégre eldöntötte, hogy többé nem lép ki az utcára. A legyek legalább meglátogatták, mástól nem is várt efféle emberfeletti erőfeszítést.
Hónapokig tartott a könnyű lépcsőmászás az elmúlással. Sohasem gondolta volna, hogy ilyen egyszerű vágyakon múlik a halál. Hogy megvalósítható fájdalom nélkül.
A délelőttök névtelenségébe foszlott. Még a déli harangszó előtt hajszálcsöveken át vált nyomtalanná – akármint mondjuk: mindenestől semmivé lett.
Mikor a hegedűs egy évvel később betoppant, csak a test lenyomatára bukkant. Mintha valaki kikelt volna, s elfelejtette bevetni az ágyat. Csak kiszaladt, hogy teát forraljon magának, köpenyeget vett magára, hogy leseperje az örökkévalóság kertjébe vezető lépcsőket.
Ha csendben maradsz, olykor fényes vasárnap délelőttönként hallhatod a borotválkozó tükörből fütyölését. Chopin vagy Csajkovszkij.
*
Soha nem ment újra férjhez. Minek? M. úr nem hagyott búcsúlevelet, a korvettkapitányt kivitték a szegények temetőjébe, Schönberger Ilus nem tudta biztosan, milyen vallású, ezért földeitette a köztemetőbe, hívott egy katolikus papot és egy minorita szerzetest, azok mondtak felette rekviemet, aztán egy év múlva, amikor a megbolygatott föld megnyugodott, kőkeresztet állított. Úgy érezte: ennél többel senkinek sem tartozik.
Átnevetett a szomszéd kertbe. Fogalma sem volt, kik laknak odaát. Évek óta nem tartott kapcsolatot környezetével. Egészségesebb.
Almát hámozott a tornácon, szőlőszemeket csipegetett a lépcsők fölé behajló fürtökről. Lugas nőtt kétoldalról, barlang átfutó indákkal, vastag szakállas ágakkal.
Szóval a korvettkapitány megbukott a lépcsők vizsgáján. Benyelte a sötétség, a gyökerek közé száműzték. Szegény fiú, jobbat érdemelt volna. Tehet ő arról, hogy Marczaliné lelkének, kedvhormonjainak nem mondott semmit? Unalmas volt, és nem tudott úgy tekinteni rá, mint férfira. Pedig milyen dühös kiskakasnak álcázta magát.
Nem tehet róla.
Na de, ami Marczali úrral történt, az bizonyára megrázta? Elvégre nem mindennap válik valaki felszívódó semmiséggé, gyűrött ágyon testlenyomattá.
A lépcsők nem felelhetnek. Hírzárlat. Nem kaptak felhatalmazást arra, hogy fecsegjenek, nyilatkozatokkal szedjék le a lábukról a nyomozókat, a sajtót, az ügyészséget. Igaz, nem volt törvényszéki tárgyalás, elmulasztották a halottá nyilvánítást. Eltűnt, elcsavargott, így legalább Marczalinénak nem kellett attól félnie, hogy újra férjhez kényszerülne egy követelőző, kibírhatatlan alakhoz, valami mitugrász tisztecskéhez, apuka egykori bajtársainak valamelyikéhez.
A lépcsőfokok nem törhetik fel a hallgatás csomagjait. Elvégre Schönberger Ilus védelmére esküdtek fel.
Mikor, ki előtt, hogyan?
Ugyanolyan némák a kert maradék tanúi. Fogynak, szerteszélednek az alkony körfolyosóin.
Újabb kísérlet történik, szóra bírni a fokföldieket. Ravaszkodás.
No de egy igazi korvettkapitánnyal nem lett volna szabad olyan könnyűszerrel, jóformán érzelmek nélkül elbánni. Hiszen az egyenruha, a karrier fényes csíkjai, csillagai, hullámtaraja... Tengereink elvesztése - amibe nem lehet belenyugodni – és akkor annyi tragédia, zuhanás, elmulasztott békülés után a szárazföldre kényszerülni, élni, mint egy reumás jegyszedő, a tangóharmonika redőnyei közé préselődve lélegezni, a megváltásra várni, jóvátételért esengeni, erkölcsi kártérítést várni a közönyös utókortól.
Ösmer, Iluskám, másféle utókort, mint ronda közönyöst?
Könnyű regényeket lapozott, papírfedelűeket, á, mégsem ponyvákat, ne higgyék, kérem tisztelettel. Erre nem volt semmi szükség, hiszen gyönyörű könyvtára volt Schönberger bácsinak, csupa nemzeti klasszikus, versek és regények és a Külföldi Játékszín pompás fordításai, remekírók a nagyvilágból, mélabús oroszok és ráérős angolok, az óvilágra idegesen féltékeny amerikaiak, csábítóan természetes, már-már szabados franciák, preciőz és komor németek, akik soha nem tudnak olyan szellemesen könnyedek lenni, mint a franciák, néhány osztrák zsidó, de nem is érezni rajtuk, hogy őseik Keletről érkeztek Bécsbe, tökéletesen hasonultak a környezethez, a polgári szalonokból kiáradó fülledt erotikához, kávéházi létezéshez, ibolyaillatú olcsó cselédlány-romantikához.
A korvettkapitány is innen olvasgatott olykor. Nem sietett, ráérősen, esténként néhány oldallal merészkedett beljebb a szó szövevényeibe. Valamiket feljegyzett egy régi megmentett hajónapló hátsó üres oldalaira. Ceruzával, mint aki csak ráfirkant, hogy el ne felejtse reggelig, amikor érdeklődni kezd, bemegy a városi könyvtárba, megnézi a Révaiban, a Brockhausban vagy a Deutsche Realencyclopaedie-ben. Ki lapozta fel azokat a régi kérdéseket? Ki tudja, miről akart kérdezősködni a derék és malasztleső kapitány, a poros cementre, mocsaras földre kényszerült tengerszelő vitéz, szélcserzett Odüsszeusz?
A hajónaplót elvitték egy múzeumba, levelestárba, szekrénybe zárták, sohasem árulták el, ha valaki tanulmányozta, a történelmi perekben vajon nem idézték meg perdöntő bizonyítékként? A korvettkapitány éhen halt egy háborús reggelen Argentínában, nem fogadott el még egy vajas kenyeret sem börtönében, a kávéban mérget sejtett; vagy Brazília partjai előtt, már kint a nemzetközi vizeken hunyt el, hajóját egy torpedó rongálta meg. Tengeralattjárók kísérték utolsó útjára, testét alábocsátották a lila-fekete-érett sajtszínű habokba. Huszonegy ágyúlövés tisztelgett szenvedései előtt, az ellenség hajolt meg értelmetlen hősiessége láttán... Részvéttáviratok érkeznek Schönberger Ilus címére, senki sem tudja, hogyan sikerült kinyomozniuk az asszony címét, folyvást három postás hozza a sürgönyöket és az expresszajánlottakat gyászkeretes kuvertában, ki mindenki írt, édes istenem, névjegyüket küldték el olyanok is, akiket ősellenségeinek, vetélytársainak tartott, kiderült, hogy a Monarchia tisztikara, minden vereség, szétszóratás, meghurcolás, korrumpálás ellenére összetart, a világ legcsudálatosabb társasága, számon tartják a bajtársak a bajtársakat, nincs is igazi magány, láthatatlan háló feszül alád, nem hagynak még meghalni sem nyomtalanul, maradj velük gondolatban, képedet beillesztik egy nagy, ezüstkeretes albumba – HŐSEINK –, a világháború rettenthetetlen hősei, tengerek csatázó cápája, gyorsnaszádok kísérik a korvett utolsó útját a lebukó nap visszfényében...
A kapitány elmélázott a römitábla felett. Barátai nem zavarták, csendesen kortyolták sörüket, amit Gerő hozott, a tisztiszolga az Aranyhörcsögből, jó nehéz sörök járták akkoriban, a férfiak, a kiszolgált katonák gyakran keltek fel és tértek be a házba, átmasíroztak a szalonon, a hátsó nedves, málladozó falú fürdőszobába tartottak, meghajoltak Marczaliné nagyságos aszszony előtt, átmentek a házon kezit csókolommal. Estefelé az utolsó táblák mögül felkelve, midőn már mindenki elég hosszú ideje megtartóztatta magát, gyűjtögette a vesén képzett habokat, a lépcsők tetejéről messze vizeltek, versenyt ürítettek, kinek hord távolabb a lövege, híven hozzáillett a tisztikadéthagyományokhoz, nagy erőseket kell trombitálni farsonából, így nevezték hangszerüket. Feljegyezték a rekordokat, valószínűleg évek múlva is felemlegették, már akik túlélték a korvettkapitányt, a kert gazdáit.
Csak a lépcsőket nem sikerült senkinek sem meghaladnia korban. Ők kortalanok voltak. Valószínűleg már itt álltak akkor is, midőn az inkák e lépcsőkön át felmentek isteneiknek áldozni, és ott voltak Rómában a Piazza d’Espagnián, amikor a bukott zsoldosvezérek feje porba gurult, cárok vonultak rajtuk aranyozott monostorok ikonjai közé, magányos honvédtisztek jöttek ki, kegynyugdíjukat számolgatták, árulók koptatták éjszakánként, a történelem szentjei és ördögei siettek amott fölfelé az örökkévalóság kertjébe.
*
Marczalinén, a szép Marczalinén mit sem fogott a hervadás. Kophatott, szakadozhatott a kert, ő csak ült, ölébe eresztette a két kezét, akár egy klaszszikus zsánerképen, nem kötögetett, utálta, horgolni sem szeretett, néha meggyet magolt vagy paszulyt fejtett, csak hogy kezének elfoglaltságot szerezzen. A postást várta. Nem volt Valaki, akitől kimondottan levelet remélt, apuka halála után senkinek sem válaszolt. De volt, kellett lennie egy nagyon fontos levélnek, amit senki másnak, csakis neki írhattak meg odaátról. A tartalmát is sejtette. Amerikából vagy Mexikóból. Havas-kásás december végi napon ült le valaki a levél elé egy befűtött szobában, régi spanyol házban, nagy patiók, künt zsinatolt a szél, emberek siettek dolgukra tetten ért közönnyel, nyögve haladnak teherautók a Yulio-hágó felé, a színes ponyvájú szekerekben rengeteg gyermek egy gitárt próbált megszólaltatni, tömérdek maszatos barna kéz, miközben a levél első sora már megszületett: Kedves Asszonyom, ismeretlen nyelven, nem angolul, dehogy is spanyolul, és Schönberger Ilusnak olyan érzése támadt, hogy azon a nyelven már csak ők ketten beszélnek az egész világon, a többi beszélőt elragadták az áradások, a harcok, járványok nyomták föld alá, szenvedélyek vitték felhők fölé. A nyelv szavai, jelei-jelentései ide vannak rejtve a kövek alá. Minden kő az ismeretlenné zárult ábécé egy-egy betűjére nyílik, de nincs bennük rendszer, ezek a jelszók, ám a kulcsok istenesen össze vannak keverve, s ha valaki illetéktelen nyitna be a kapun és keresné ennek a kihalt nyelvnek, a rejtélynek megfejtését, életre akarná támasztani, eleve kudarcra lenne ítélve.
A kövek alá beszivárog a hólé, alácsorog az esővíz, a vitéz urak estvéli gyönyörűsége, az utolsó virtus, ami még megmaradt számukra. A lépcső fokai mocorognak, s ha véletlenül egy kimozdul a helyéről, alatta fehér gyökerek, kövér giliszták nedvesen gyúlnak ki az utolsó tavasz fényében...